Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml (revision 36631) @@ -1,15395 +1,15395 @@ %books.ent; ]> Gyakran Ismételt Kérdések a &os; 6.<replaceable>X</replaceable>, 7.<replaceable>X</replaceable> és 8.<replaceable>X</replaceable> változatairól A &os; Dokumentációs Projekt $FreeBSD$ 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 A &os; Dokumentációs Projekt &bookinfo.legalnotice; &tm-attrib.freebsd; &tm-attrib.3com; &tm-attrib.adobe; &tm-attrib.creative; &tm-attrib.cvsup; &tm-attrib.ibm; &tm-attrib.ieee; &tm-attrib.intel; &tm-attrib.iomega; &tm-attrib.linux; &tm-attrib.microsoft; &tm-attrib.mips; &tm-attrib.netscape; &tm-attrib.opengroup; &tm-attrib.oracle; &tm-attrib.sgi; &tm-attrib.sparc; &tm-attrib.sun; &tm-attrib.usrobotics; &tm-attrib.xfree86; &tm-attrib.general; Ezek a gyakran ismételt kérdések a &os; 6.X, 7.X és 8.X változataira vonatkoznak. Az összes bejegyzés a &os; 6.X vagy annál újabb változataira vonatkozik, hacsak azt külön nem jelezzük. Ha szeretnénk segíteni a projektnek, akkor küldjünk egy levelet a &a.doc; címére! Ennek a dokumentumnak a legfrissebb változata mindig elérhetõ a &os; World Wide Web szerverérõl. HTTP-n keresztül letölthetõ egyetlen nagy HTML állományként, vagy a &os; FTP szerverérõl szöveges, &postscript; PDF stb. formátumban. Továbbá keresni is tudunk a GYIK-ban. Fordította és a fordítást karbantartja: &a.hu.pgj; Bevezetés Üdvözöljük a &os; 6.X-8.X Gyakran Ismételt Kérdéseiben! Hasonlóan a Usenetes GYIK-okhoz, ennek a dokumentumnak is az a célja, hogy a &os; operációs rendszerrel kapcsolatban feltegye a legyakrabban ismételt kérdéseket (és persze megválaszolja ezeket!). Habár eredetileg azért íródott, hogy megspórolja a feleslegesen elvesztegetett sávszélességet és hogy megelõzze a régóta ismert kérdések újbóli feltételét, a GYIK idõközben egy értékes információforrássá is vált. Igyekeztünk minden megtenni annak érdekében, hogy a GYIK a lehetõ legtöbb információt szolgáltassa. Ha szeretnénk javaslatokat tenni a továbbfejlesztésére, írjunk bátran a &a.doc; címére! Mi az a &os;? Ha tömören akarjuk összefoglalni, akkor a &os; egy AMD64, &intel; EM64T, &i386;, PC-98, IA-64, &arm;, &powerpc; és &ultrasparc; platformokra fejlesztett &unix;-szerû operációs rendszer, amely a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) rendszerének 4.4BSD-Lite kiadására épül, valamint a 4.4BSD-Lite2 kiadásból tartalmaz még néhány továbbfejlesztést. Továbbá közvetett módon még felhasználja a Berkeley Net/2 kiadásának &i386; architektúrára készített portját, a 386BSD forrásait is, amit annak idején William Jolitz készített, noha ebbõl ténylegesen már csak nagyon kevés található a rendszerben. A &os; részletesebb bemutatása és annak tulajdonságai a &os; honlapján találhatóak. A &os;-t munkához, oktatáshoz és szórakozáshoz rengeteg cég, internetszolgáltató, kutató, informatikus, diák és otthoni felhasználó használja a világ minden táján. A &os; bõvebb bemutatásához olvassuk el a &os; kézikönyvet. Mi a &os; Projekt célja? A &os; Projektnek az a célja, hogy olyan szoftvereket állítson elõ, amelyek tetszõlegesen felhasználhatóak, mindenféle kötöttségek nélkül. A fejlesztõk közül sokan nagyon sok idõt és munkát fektetnek a forráskódba (és így a Projektbe), ami nyilván megérdemelne némi anyagi ellensúlyozást olykor, de egyáltalán nem ragaszkodunk hozzá. Úgy érezzük, mindenek elõtt az a küldetésünk, hogy feltétel nélkül segítsünk mindenkit a munkánkkal, függetlenül annak szándékaitól, így a munkánk a lehetõ legnagyobb körben kerül felhasználására és így nyújtja a lehetõ legtöbb hasznot. Véleményünk szerint ez az egyik legalapvetõbb célja a szabad szoftvereknek és ezt a hozzáállást támogatjuk a leginkább. A forrásaink között található, GNU General Public License (GPL) vagy a GNU Library General Public License (LGPL) licencelésû munkák azonban már valamivel több kötöttséggel járnak, habár ezek inkább a közzétételükre vonatkoznak, nem pedig annak ellenkezõjére, ahogy azt általában megszokhattuk. A GPL licencû szoftverek kereskedelmi célú felhasználásának további esetleges nehézségei miatt azonban lehetõségeink szerint igyekszünk ezeket olyan szoftverekkel felváltani, amelyek a kevésbé szigorúbb &os; licencet alkalmazzák. A &os; licenc tartalmaz valamilyen megszorítást? Igen. Ezek a megszorítások azonban nem az adott munka felhasználását szabályozzák, hanem csupán azt, hogy miként viszonyuljunk a &os; Projekthez. Ha komoly kétségeink lennének a licenceléssel kapcsolatban, olvassuk a jelenleg érvényes licencet (angolul). Az egyszerû kíváncsiskodók kedvéért nagyjából így tudnánk összefoglalni a licencet: Ne állítsuk, hogy mi készítettük. Ne pereljük a Projektet, ha nem mûködik. A &os; képes kiváltani a jelenleg használt operációs rendszerünket? A legtöbb ember számára igen. A kérdés megválaszolása azonban természetesen nem ennyire egyértelmû. Sokan nem is magát az operációs rendszert, hanem inkább az alkalmazásokat használják. Valójában pedig maguk az alkalmazások azok, amelyek az operációs rendszert használják. A &os;-t úgy alakították ki, hogy az alkalmazások számára egy szilárd és mindentudó környezetet nyújtson. Támogatja a böngészõk, irodai programcsomagok, levelezõ programok, grafikus programok, programozási környezetek, hálózati szerverek széles választékát, és szinte minden mást, amire csak szükségünk lehet. Az ilyen alkalmazások legnagyobb része elérhetõ a Portgyûjteményen keresztül. Ha viszont olyan alkalmazást kívánunk használni, amely csak bizonyos operációs rendszereken érhetõ el, nem tudjuk magát az operációs rendszert egyszerûen lecserélni alatta. Bizonyos esetekben azonban elõfordulhat, hogy &os; alatt is találunk hozzá hasonló alkalmazásokat. Amikor egy stabil irodai vagy internet szerverre van szükségünk, esetleg egy megbízható munkaállomásra, vagy egyszerûen csak megszakítások nélkül szeretnénk végezni a munkánkat, a &os;-ben igényeinkhez mérten szinte minden megtalálhatunk. A világon rengeteg felhasználó, beleértve a kezdõket és a tapasztalt &unix; rendszergazdákat egyaránt, asztali operációs rendszerként is a &os;-t használja. Ha egy másik &unix; környezetrõl akarunk &os;-re váltani, akkor a legtöbb dolog már ismerõs lehet számunkra. Amennyiben viszont valamilyen grafikus operációs rendszerrõl, például &windows;-ról vagy a &macos; valamelyik régebbi változatáról szándékozunk átállni, minden bizonnyal idõt kell majd szánnunk a feladatok &unix; stílusú megvalósításának megismerésére. Ez a GYIK és a &os; kézikönyv ehhez tökéletes kiindulási alapot biztosít. Miért hívják &os;-nek? Szabadon (mint free) felhasználható, akár kereskedelmi célokra is. Az operációs rendszer teljes forráskódja bárki által szabadon elérhetõ, minimális megkötésekkel arra vonatkozóan, hogy miként használható és más (kereskedelmi vagy nem kereskedelmi) munkák részeként miként építhetõ be, terjeszthetõ. Bárki, akinek fejlesztési vagy hibajavítási javaslata van a rendszerrel kapcsolatban, szabadon benyújthatja azt, amely aztán bekerül a források közé (egy-két nyilvánvaló ellenõrzést követõen). Érdemes valamint rámutatni, hogy a szabad szót az imént két értelemben is használtuk: az egyik jelentése szerint költségek nélkül, míg a másik jelentése szerint tetszés szerint. Egy-két tiltott dologtól, például azt állítjuk, hogy mi írtuk, eltekintve tényleg bármit csinálhatunk vele. Mi a különbség a &os;, a NetBSD, OpenBSD és a többi nyílt forráskódú BSD operációs rendszerek között? James Howard The BSD Family Tree címmel (angolul) készített egy alapos leírást a különbözõ projektek közti eltérések bemutatására. Melyik a &os; legújabb változata? Jelen pillanatban a &os; fejlesztése két párhuzamos ágon folyik, és mind a kettõbõl készülnek kiadások. A 7.X sorozat kiadásai a 7-STABLE ágból, míg a 8.X sorozat kiadásai a 8-STABLE ágból készülnek. A 8.0-s kiadás megjelenéséig a 7.X sorozat volt a -STABLE. A 8.0 kiadás megjelenésével azonban a 7.X ág meghosszabbított támogatást kapott, és már csak a nagyobb hibákat, például a biztonsági hibákat javítják benne. Az 7-STABLE ágból még várhatóak további kiadások is, azonban ezt jelenleg már örökségi ágnak tekintjük, és a legtöbb munka már a 8-STABLE részeként jelenik meg. A &rel.current; változat a 8-STABLE ág legfrissebb kiadása, amely &rel.current.date;ban jelent meg. Az 7-STABLE ágból a &rel2.current; a legfrissebb kiadás, amely &rel2.current.date;ban jelent meg. Ha röviden össze akarjuk foglalni, akkor a -STABLE változatokat elsõsorban az internet-szolgáltatók, vállalkozások számára ajánljuk, illetve minden olyan felhasználó számára, aki a legújabb (és minden bizonnyal még instabil) -CURRENT pillanatkiadásokhoz viszonyítottan a legkevesebb változtatással kívánnak egy megbízható, stabil verziót használni a rendszerbõl. Ugyan bármelyik ágból készülhetnek, azonban a -CURRENT esetében meglehetõsen sok változásra kell felkészülnünk (a -STABLE ághoz képest) az egyes kiadások között. A kiadások néhány havonta készülnek. Mivel a legtöbben ennél pontosabban követik a &os; forrásait (lásd a &os.current; és &os.stable; változatokra vonatkozó kérdéseket), ennél valamire többre van szükségünk, hiszen a források folyamatosan változnak. A &os; egyes kiadásairól a Kiadások megjelentetését összefoglaló oldalon tájékozódhatunk a &os; honlapján. Mi az a &os;-CURRENT? A &os.current; az operációs rendszer aktív fejlesztés alatt álló változata, amely idõvel az új &os.stable; ággá válik. Ez a változat tulajdonképpen csak a rendszeren dolgozó fejlesztõk és a megátalkodott hobbifelhasználók számára érdekes. A kézikönyv erre vonatkozó szakaszában olvashatunk részletesebben a -CURRENT használatáról. Ha nem mozgunk otthonosan az operációs rendszerek világában, vagy ha nem tudjuk megmondani a különbséget egy valódi és egy ideiglenes probléma között, akkor nem javasoljuk a &os.current; használatát. Ez a fejlesztési vonal nagyon gyorsan fejlõdik és néha lefordíthatatlan állapotba kerül. A &os.current; változat használóitól elvárjuk, hogy képesek legyenek felmérni a felbukkanó problémákat, és közülük csak azokat jelenteni, amelyek valóban hibákat takarnak és nem pedig csak apró bökkenõk. Ezért a &a.current; olvasói általában A make world parancs valami csoportra panaszkodik típusú kérdéseket általában figyelembe se veszik. A -CURRENT és -STABLE ágak aktuális állapotáról minden hónapban pillanatkiadások készülnek. Célunk ezzel: A telepítõ legfrissebb változatának tesztelése. Idõt és sávszélességet szeretnénk megspórolni a -CURRENT vagy -STABLE változatok azon felhasználóinak, akik az iméntiek hiányából fakadóan nem tudják naponta frissíteni a rendszerüket. Kiindulási pontokat rögzítünk a kód aktuális állapota alapján, ha késõbb netalán valamilyen szörnyûség történne. (Noha a CVS általában védelmet nyújt az ilyen rémisztõ dolgok bekövetkezése ellen.) Az összes tesztelendõ újítást és javítást ezen a módon kívánjuk a lehetõ legszélesebb körben elérhetõvé tenni. Egyik -CURRENT pillanatkiadás sem tekinthetõ hétköznapi felhasználásra alkalmasnak. Ha egy megbízható és széles körben tesztelt rendszerre van szükségünk, akkor vagy maradjunk a kiadásoknál vagy használjuk a -STABLE vonalból készült pillanatkiadásokat. A pillanatkiadások innen érhetõek el. Minden aktívan fejlesztett ághoz havonta készülnek hivatalos pillanatkiadások. A népszerûbb &arch.i386; és &arch.amd64; ágakból azonban napi kiadások is elérhetõek a a címen. Mit takar a &os;-STABLE? Amikor a &os; 2.0.5 megjelent, a &os; fejlesztése kettévált. Az egyik ág neve -STABLE, a másiké pedig -CURRENT lett. A &os;-STABLE az olyan internet-szolgáltatók és egyéb vállalkozások számára készült, ahol a fejlesztés alatt álló újítások vagy a hirtelen váltások által okozott problémák gyakran nem engedhetõek meg. Ide csak olyan hibajavítások és kisebb módosítások kerülnek, amelyeket alaposan leteszteltek. A &os;-CURRENT ezzel szemben a 2.0 megjelenése óta egyetlen, szakadásmentes fejlesztési vonalat képvisel, amely a &rel.current;-RELEASE és az azon túli kiadások felé halad. Ha többet szeretnénk megtudni a jelenlegi ágak állapotáról és a következõ kiadások ütemezésérõl, akkor ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; Release Engineering címû cikk kiadások leágaztatásáról szóló részét (angolul). Az ágak jelenlegi állapota és a jövõbeni kiadások ütemterve a Kiadások információk oldalán található (angolul). A 2.2-STABLE ág a 2.2.8 megjelenésével nyugdíjba vonult. A 3-STABLE ág a 3.5.1 mint az utolsó 3.X kiadás megjelenésével ért véget. A 4-STABLE ág a 4.11 mint az utolsó 4.X kiadással fejezõdött be. Ezekbe az ágakban a legtöbb esetben már csak biztonsági javításokat végeznek. Az 5-STABLE ág fejlesztése az utolsó 5.X kiadás, az 5.5 megjelenésével lezárult. A 6-STABLE ág fejlesztése még folytatódik valameddig, de ez alatt leginkább már csak a biztonsági rések és egyéb komoly problémák javításait kell érteni. A &rel.current;-STABLE a jelenleg fejlesztett -STABLE ág. A &rel.current;-STABLE ágból megjelent legfrissebb kiadás a &rel.current;-RELEASE, amely &rel.current.date;ban jelent meg. A 9-CURRENT a -CURRENT ág legfrissebb változata, és ez a &os; következõ generációja. Errõl az ágról a Mi az a &os;-CURRENT? kérdésnél szolgálunk részletesebb információkkal. Mikor készülnek &os; kiadások? A &a.re; átlagosan a &os; egy újabb nagyobb változatát 18 havonta, míg egy kisebb kiadását 8 havonta jelenteti meg. A kiadások dátumát elõre kihirdetik, így a rendszeren dolgozó emberek pontosan tudják, hogy mikorra kell befejezniük a munkájukat és letesztelni azt. Minden kiadást egy tesztelési idõszak elõz meg, ahol megbizonyosodnak róla, hogy az elkészült újítások nem veszélyeztetik az új kiadás megbízhatóságát. A legtöbb felhasználó pontosan ezt a típusú elõvigyázatosságot szereti legjobban a &os;-ben, még annak árán is, hogy a legújabb finomságok bekerülésére még a -STABLE ág esetén gyakran sokat kell várni. A kiadások szerkesztésérõl (valamint a soronkövetkezõ kiadások ütemezésérõl) a &os; honlapján belül ezen az oldalon olvashatunk részletesebben (angolul). Akik egy kicsivel több izgalomra vágynak, azok részére az elõbb említett, naponta készített bináris pillanatkiadásokat ajánljuk. Ki felel a &os;-ért? A &os; Projektre vonatkozó fontosabb döntéseket, mint például a Projekt haladási irányát vagy hogy vehet részt a forráskód fejlesztésében, egy 9 fõs irányító csoport hozza. Rajtuk kívül még egy több mint 350 fõs fejlesztõi csapat jogosult közvetlenül módosítani a &os; forrásait. A legtöbb bonyolultabb változtatást általában azonban a megfelelõ levelezési listákon is megvitatják, amiben bárki különösebb korlátozás nélkül részt vehet. Honnan lehet a &os;-t beszerezni? A &os; összes fontosabb kiadása elérhetõ anonim FTP-n keresztül a &os; FTP oldaláról: A legfrissebb 8-STABLE kiadás, a &rel.current;-RELEASE ebbõl a könyvtárból érhetõ el. Havonta készülnek pillanatkiadások a -CURRENT és a -STABLE ágakból, de ezek leginkább a legújabb változatot tesztelõk és a fejlesztõk számára fontosak. A legfrissebb 7-STABLE kiadás, a &rel2.current;-RELEASE ebbõl a könyvtárból érhetõ el. Ha a &os;-t CD-n, DVD-n vagy más egyéb telepítõeszközön szeretnénk megkapni, akkor ezzel kapcsolatban nézzük meg a kézikönyvet. Hogyan lehet elérni a hibajelentések adatbázisát? A felhasználók kéréseit tartalmazó hibajelentések adatbázisát a honlap webes hibajelentésekkel foglalkozó felületén keresztül érhetjük el. A &man.send-pr.1; parancs segítségével tudunk e-mailen keresztül hibajelentéseket és egyéb változtatási kéréseket küldeni. Emellett még böngészõ segítségével is tudunk hibajelentéseket küldeni a honlap webes hibabejelentõ felületén. Mielõtt beküldenénk egy hibajelentést, olvassuk el a Writing &os; Problem Reports címû cikket (angolul), amelybõl megtudhatjuk, hogyan készítsünk jól hasznosítható hibajelentéseket. Honnan tudhatunk meg még többet? Nézzük meg a &os; Projekt honlapjáról elérhetõ dokumentációkat. Dokumentációs és támogatás Milyen jó könyvek szólnak a &os;-rõl? A Projekt igen széles körû dokumentációval rendelkezik, amely a következõ linkrõl érhetõ el: . Emellett a GYIK végén szereplõ, valamint a kézikönyvben található irodalomjegyzék tartalmazza az ajánlott könyveket. A dokumentáció elérhetõ más formátumokban is, például szöveges (ASCII) állományban vagy &postscript;-ben? Igen. A dokumentáció több különbözõ állomány- és tömörítési formátumban elérhetõ az &os; FTP oldalán belül a /pub/FreeBSD/doc/ könyvtárból. A dokumentációt több különbözõ módon osztályozhatjuk. Többek közt: A dokumentum neve alapján, például faq (GYIK), vagy handbook (kézikönyv). A dokumentum nyelv és karakterkódolása alapján. Ezeket a &os; rendszerekben, a /usr/share/locale könyvtárban megtalálható nyelvi beállítások nevei szerint adjuk meg. Jelenleg a következõ nyelveken és kódolásokban érhetõ el a dokumentáció: Név Leírás en_US.ISO8859-1 Angol (Egyesült Államok) bn_BD.ISO10646-1 Bengáli vagy bangla (Banglades) da_DK.ISO8859-1 Dán (Dánia) de_DE.ISO8859-1 Német (Németország) el_GR.ISO8859-7 Görög (Görögország) es_ES.ISO8859-1 Spanyol (Spanyolország) fr_FR.ISO8859-1 Francia (Franciaország) hu_HU.ISO8859-2 Magyar (Magyarország) it_IT.ISO8859-15 Olasz (Olaszország) ja_JP.eucJP Japán (Japán, EUC kódolás) mn_MN.UTF-8 Mongol (Mongólia, UTF-8 kódolás) nl_NL.ISO8859-1 Holland (Hollandia) no_NO.ISO8859-1 Norvég (Norvégia) pl_PL.ISO8859-2 Lengyel (Lengyelország) pt_BR.ISO8859-1 Portugál (Brazília) ru_RU.KOI8-R Orosz (Oroszország, KOI8-R kódolás) sr_YU.ISO8859-2 Szerb (Szerbia) tr_TR.ISO8859-9 Török (Törökország) zh_CN.GB2312 Egyszerûsített kínai (Kína, GB2312 kódolás) zh_TW.Big5 Hagyományos kínai (Tajvan, Big5 kódolás) Nem mindegyik dokumentum érthetõ el mindegyik nyelven. A dokumentum formátuma alapján. A dokumentumok több különbözõ formátumban állnak rendelkezésre. Mindegyik formátum használatának megvannak az elõnyei és hátrányai. Egyes formátumok inkább az interneten keresztüli olvasgatásra megfelelõek, mások pedig nyomtatott formában nyújtanak esztétikus hatást. A több különbözõ formátumnak köszönhetõen az olvasók igényeik szerint el tudják olvasni a dokumentáció különbözõ részeit akár a képernyõn, akár papíron. Jelenleg a következõ formátumokban érhetõek el a dokumentumok: Formátum Leírás html-split Kis méretû, hiperhivatkozásokkal ellátott HTML állományok gyûjteménye html Egyetlen óriási, az egész dokumentumot tartalmazó HTML állomány pdf Az Adobe-féle Portable Document Format ps &postscript; rtf A Microsoft Rich Text formátuma txt Egyszerû szöveges állomány Amikor egy ilyen dokumentumot betöltünk a Wordbe, akkor az oldalszámok maguktól nem frissülnek. Ehhez a dokumentum betöltése után nyomjuk le a CtrlA, CtrlEnd, F9 billentyûket. A tömörítés és csomagolás típusa alapján. Ezek közül jelenleg hármat használunk. Ahol a formátum html-split, ott az állományokat a &man.tar.1; segítségével csomagoltuk össze. Az így keletkezõ .tar állományt ezek után az alábbi részben szereplõ tömörítési megoldásokkal tömörítettük. Az összes többi formátum esetén csak egyetlen állomány keletkezik, amelynek a neve típus.formátum (tehát például article.pdf, book.html és így tovább). Ezeket az állományokat azután két tömörítési eljárással tömörítjük. Eljárás Leírás zip A zip formátum. &os; alatt ezt úgy tudjuk kitömöríteni, ha elõször telepítjük a archivers/unzip portot. bz2 A bzip2 formátum. Nem olyan elterjedt, mint a zip, de általában kisebb méretû állományokat készít. Ilyen állományokat akkor tudunk kitömöríteni, ha telepítjük a archivers/bzip2 portot. Ennek megfelelõen tehát a kézikönyv bzip2-vel tömörített &postscript; változata a handbook/ könyvtáron belül book.ps.bz2 néven található. Miután kiválasztottuk a számunkra megfelelõ letöltendõ formátumot és tömörítési módszert, magunknak kell letölteni a kiválasztott tömörített állományokat, majd kibontani ezeket és átmásolni a megfelelõ helyre. Például, ha a GYIK fejezetekre darabolt, &man.bzip2.1; segítségével tömörített változata a doc/en_US.ISO8859-1/books/faq/book.html-split.tar.bz2 állományban található meg. A letöltéséhez és kibontásához a következõket kell tennünk: &prompt.root; fetch ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/doc/en_US.ISO8859-1/books/faq/book.html-split.tar.bz2 &prompt.root; bzip2 -d book.html-split.tar.bz2 &prompt.root; tar xvf book.html-split.tar A mûvelet befejezõdésével kapunk néhány .html kiterjesztésû állományt. Ezek közül az egyik neve index.html, ebben található a tartalomjegyzék, a bevezetés és a dokumentum többi részére mutató hivatkozások. Ezeket az állományokat kell szükség szerint átmásolnunk vagy átmozgatnunk a megfelelõ helyre. Hol található információ a &os; levelezési listáiról? Az összes velük kapcsolatos információt a kézikönyv levelezési listákról szóló részében találjuk. Milyen &os; hírcsoportok léteznek? Az összes rájuk vonatkozó információt a kézikönyv hírcsoportokról szóló részében találjuk meg. Vannak &os;-s IRC (Internet Relay Chat) csatornák? Igen, a legtöbb nagyobb IRC hálózaton található &os;-vel foglalkozó csatorna: Az EFNet hálózaton található #FreeBSD csatorna lényegében egy &os;-vel foglalkozó fórum, de itt ne nagyon próbálkozzunk segítséget kérni a többiektõl, ha netalán lusták lennénk elolvasni a man oldalakat vagy éppen kutatunk valamit. Ez a hely elsõsorban csevegésre szolgál, ahol mindenféle téma felmerül, a szextõl kezdve a sportokon keresztül a nukleáris fegyverekig éppen úgy, ahogy a &os;-rõl is. Mi szóltunk elõre! A szerver a irc.efnet.org címen érhetõ el. Az EFNet hálózaton található #FreeBSDhelp csatorna kifejezetten a &os; felhasználók megsegítését veszi célba. Az itt levõk sokkal szívesebben válaszolnak a kérdéseinkre, mint a #FreeBSD csatornán. A Freenode hálózaton található ##FreeBSD csatornán mindig sokan vannak, itt bármilyen témában kérhetünk segítséget. A beszélgetések idõnként ugyan kifutnak a szigorú szakmai témákból, de a &os;-vel kapcsolatos kérdések itt mindig elsõbbséget élveznek. Szívesen segítünk bárkinek, és lehetõség szerint igyekszünk a kézikönyv megfelelõ részeire hivatkozni, vagy adni valamilyen útmutatást arra vonatkozóan, hogy merre tájékozódhatunk részletesebben a problémánkkal kapcsolatban. Ez alapvetõen egy angol nyelvû csatorna, habár a világ minden tájáról érkeznek tagjaink. Ha az anyanyelvünkön szeretnénk inkább csevegni, akkor elõször tegyük fel a kérdésünket angolul, aztán próbálkozzunk a megfelelõ ##freebsd-nyelv csatornán. A DALNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az Egyesült Államokból a irc.dal.net szerveren, Európából pedig az irc.eu.dal.net szerveren keresztül érhetõ el. A DALNET hálózaton található #FreeBSDHelp csatorna az Egyesült Államokból a irc.dal.net szerveren, Európából pedig a irc.eu.dal.net szerveren keresztül érhetõ el. Az UNDERNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az Egyesült Államokból a us.undernet.org, Európából pedig a eu.undernet.org szerveren keresztül érhetõ el. Mivel ez a csatornát leginkább segítségnyújtásra tartjuk fenn, készüljünk fel arra, hogy a hivatkozott dokumentumokat is el kell olvasnunk. A RUSNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az oroszul beszélõ &os; felhasználók számára igyekszik segítséget nyújtani. Emellett viszont remek hely a nem szakmai jellegû témák megvitatásához is. A Freenode hálózaton található #bsdchat csatorna a hagyományos kínai (UTF-8 kódolású) nyelvet beszélõ &os; felhasználókat igyekszik segíteni. A nem szakmai jellegû témák részére is egy remek hely. Az említett csatornák mindegyike egymástól független, és nem állnak egymással kapcsolatban. Sõt, még a csevegési stílusuk is eltérõ, ezért érdemes a saját stílusunkhoz leginkább illeszkedõt megkeresni. Mint ahogy az összes IRC csatorna esetében elõfordul, itt is könnyedén érhetnek bennünket személyes sértések vagy egyszerûen csak sok szóbeli sárdobálást láthatunk (mivel jóval több az ilyen helyeken a balga ifjú, mint a higgadtabb idõs) — ezekkel ne is törõdjünk! Hol kaphatok kereskedelmi szintû &os; tréninget és támogatást? A &os; Mall is nyújt keresdelmi támogatást a &os;-hez. Errõl a honlapjunkon tudhatunk meg többet. A BSD Certification Group, Inc. DragonFly BSD, &os;, NetBSD és OpenBSD rendszerekhez ad rendszergazdai képesítéseket. Amennyiben érdekel minket, látogassunk el a honlapjukra. Kérünk minden olyan további szervezetet, amely tréninget vagy támogatást kíván nyújtani a Projektnek, hogy jelentkezzenek és felvesszük õket a listánkra! Nik Clayton
nik@FreeBSD.org
 Telepítés Milyen állományokat kell letöltenünk a &os; telepítéséhez? Ehhez a következõ három floppy image-re lesz alapvetõen szükségünk: floppies/boot.flp, floppies/kern1.flp és floppies/kern2.flp. Ezeket az image-eket az fdimage vagy &man.dd.1; segédprogramokkal kell rámásolnunk lemezekre. Ha magukat a terjesztéseket akarjuk letölteni (mert például egy DOS típusú állományrendszerrõl akarunk telepíteni), akkor az alábbi terjesztéseket kell beszereznünk: base/ manpages/ compat*/ doc/ src/ssys.* A teljes folyamatot, valamint a telepítéssel kapcsolatos általános tudnivalókat valamivel bõvebben a kézikönyv &os; telepítésével foglalkozó részébõl ismerhetjük meg. Mit tegyünk, ha a floppy image-ek nem férnek rá egyetlen lemezre? Egy 3,5 colos (1,44 MB kapacitású) lemezen 1 474 560 byte-nyi adat fér el. A rendszerindításhoz használt image mérete is pontosan 1 474 560 byte. A rendszerindító lemezek elõkészítése során elkövetett hibák általában a következõk: Amikor az image-eket FTP-n keresztül töltjük le, elfelejtünk bináris (binary) átviteli módot használni. Egyes FTP kliensek alapértelmezés szerint szöveges (ascii) módban viszik át az állományokat, és ennek során megpróbálják a sorvége karaktereket az adott operációs rendszer konvenciói szerint átalakítani. Ilyenkor szinte kétségtelen, hogy ezzel tönkreteszik az image-et. Ezért ne felejtsük el ellenõrizni a letöltött image-eket: ha a méretük nem egyezik meg pontosan a szerveren levõ változatukéval, akkor gyaníthatóan a letöltés közben történt velük valami. Megoldás: miután csatlakoztunk a szerverhez, de még mielõtt elkezdük volna a letöltést, az FTP kliens parancssorában gépeljük be, hogy binary. Az image lemezre másolása a DOS copy parancsának (vagy hasonló grafikus eszközök) használatával. A copy és a hozzá hasonló programok nem használhatóak erre a célra, mivel az image-eket közvetlenül a rendszeindításhoz hozták létre. Ennek megfelelõen az egyes image-ek a lemezek teljes tartalmát sávról sávra tartalmazzák, és így nem hétköznapi állományként kell velük bánni. Ezeket a floppykra alacsonyszintû eszközök (például az fdimage vagy rawrite) segítségével, nyers módban kell felvinni, ahogy azt a &os; telepítését leíró útmutatóban is olvashatjuk. Hol található leírás a &os; telepítésérõl? A telepítés részletes leírása a kézikönyv &os; telepítésérõl szóló részében olvasható. Mire van szükség a &os; használatához? A &os; használatához egy 486-os vagy jobb processzorral rendelkezõ számítógépre, 24 MB vagy annál több memóriára, és legalább 150 MB tárhelyre lesz szükségünk. A &os; összes változata képes futni szinte bármilyen olcsó MDA típusú grafikus kártyával, de az &xorg; használatához már VGA vagy annál jobb videokártya szükségeltetik. Lásd . Hogyan lehet saját telepítõfloppyt készíteni? Jelen pillanatban ennek nincs egyszerû módja. Minden egyes kiadáshoz tartoznak telepítõfloppyk, használjuk ezeket. Ha egy módosított kiadást akarunk készíteni, kövessük a(z angol nyelvû) Release Engineering cikk útmutatásait. A számítógépre lehet egynél több operációs rendszert is telepíteni? Olvassuk el a A &os; telepítése és használata más operációs rendszerekkel együtt címû cikket. &windows; mellé is telepíhetõ &os;? Elõször telepítsük a &windows;t, majd a &os;-t. A &os; boot managere ekkor képes lesz a &windows; és a &os; indítására is. Vigyázzunk, mert ha a &windows;t telepítjük fel másodikként, akkor az minden figyelmeztetés nélkül durván felülírja az aktuális boot managert. Ha ezt tapasztaljuk, akkor olvassuk el a következõ szakaszt. A &windows; letörölte a boot managert! Hogyan lehet visszaállítani? A &os;-hez tartozó boot managert háromféleképpen tudjuk újratelepíteni: Indítsuk el a DOS-t, lépjünk be a &os; terjesztéshez tartozó tools könyvtárba és keressük meg a bootinst.exe nevû állományt. Indítsuk el a következõ módon: ...\TOOLS> bootinst.exe boot.bin Ekkor a boot manager visszakerül a helyére. Használjuk a &os;-hez létrehozott rendszerindító lemezeket, és a telepítõben válasszuk a Custom (Egyéni telepítés) menüpontot, majd azon belül válasszuk a Partition (Partíció) pontot. Itt válasszuk ki azt a meghajtót, ahol korábban a boot managerünk volt (ez valószínûleg a felsorolásban az elsõ lesz) és amikor belépünk a partíciószerkesztõbe, akkor egybõl válasszuk a Write (W) opciót (tehát ne változtassunk semmit). Ez megerõsítést fog kérni, amire válasszuk a &gui.yes; gombot, és amikor a boot manager kiválasztása rész jelenik meg, válasszuk a FreeBSD Boot Manager pontot. Ezzel a boot manager újra a lemezre íródik. Miután ezzel végeztünk, lépjünk ki a telepítõbõl és indítsuk újra a rendszerünket a megszokott módon. Indítsuk a rendszerünket a &os; rendszerindító lemezérõl (vagy CD-jérõl), majd válasszuk a telepítõben a Fixit (Javítás) menüpontot. Ezután válasszuk a javítófloppy vagy a(z élõ állományrendszerrel rendelkezõ) 2. CD használatát, majd lépjünk be a javításhoz elindított parancsértelmezõbe. Ezt követõen adjuk ki az alábbi parancsot: Fixit# fdisk -B -b /boot/boot0 eszköz A parancsban az eszköz helyére annak az eszköznek a nevét adjuk meg, amelyrõl a rendszert szoktuk indítani, például ad0 (az elsõ IDE-lemez), ad4 (az elsõ IDE-lemez valamelyik vezérlõn), da0 (az elsõ SCSI-lemez) stb. Az A, T és X sorozatú IBM Thinkpad laptopok lefagynak a &os; telepítése utáni elsõ indulásuk során. Hogy lehet ezen segíteni? Ezeken a gépeken az IBM BIOS-ának egy korai hibás változata található, amely a &os; által használt partíciókat tévesen suspend-to-disk típusú partícióknak tekinti. Ennek következtében amikor a BIOS megpróbálja értelmezni a &os; által létrehozott partíciót, megakad. Az IBM Ahogy Keith Frechette (kfrechet@us.ibm.com) írta levelében. szerint az alábbi típus/BIOS változatokban található meg ez a hiba. Típus BIOS T20 IYET49WW vagy késõbbi T21 KZET22WW vagy késõbbi A20p IVET62WW vagy késõbbi A20m IWET54WW vagy késõbbi A21p KYET27WW vagy késõbbi A21m KXET24WW vagy késõbbi A21e KUET30WW Úgy értesültünk, hogy az IBM BIOS-ok késõbbi változataiban ismét felbukkant ez a típusú hiba. Ebben az üzenetben &a.nectar; a &a.mobile; tagjainak egy olyan módszert mutat be, ami segíthet, ha az újabb típusú IBM laptopunk nem tudja elindítani a &os;-t, és így váltani tudunk a BIOS elõzõ vagy következõ verziójára. Ha régebbi típusú BIOS-szal rendelkezünk és a frissítés nem megoldható, akkor a &os;-t telepíthetjük úgy is, hogy megváltoztatjuk a &os; által használt partíció azonosítóját és egy olyan rendszerindító blokkot telepítünk, amelyik képes ezt kezelni. Ehhez elõször is a gépet egy olyan állapotba kell visszahoznunk, ahol már túl tudunk jutni a rendszerindító képernyõn. Ezt úgy tudjuk elérni, ha nem engedjük, hogy a gép indulása közben észrevegye az elsõdleges lemezen található &os; partíciót. Erre az egyik lehetséges megoldás, ha a gépbõl ideiglenesen eltávolítjuk a merevlemezt és átrakjuk egy régebbi ThinkPadba (például egy ThinkPad 600-as típusba) vagy a megfelelõ átalakító használatával az asztali számítógépünkbe. Miután ezzel megvagyunk, töröljük le a &os; partícióját és tegyük vissza a lemezt. Ekkor a ThinkPad újból mûködõképes lesz. Ezt követõen az alábbi utasításokat követve tudjuk telepíteni a &os;-t: Töltsük le a boot1 és boot2 állományokat a címrõl. Olyan helyre tegyük ezeket, ahol késõbb is még el tudjuk érni. A megszokott módon telepítsük a &os;-t a ThinkPadre. Ilyenkor ne használjuk a Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) módot. A telepítés befejezése után ne indítsuk újra a gépet. Váltsunk át a vészhelyzetekben használatos parancsértelmezõre (Emergency Holographic Shell, Alt F4) vagy indítsuk el egy javításhoz használt (fixit) parancsértelmezõt. Az &man.fdisk.8; segítségével változtassuk meg a &os;-s partíció azonosítóját a 165 értékrõl a 166 értékre (ezt a típust az OpenBSD használja). Másoljuk át az imént letöltött boot1 és boot2 állományokat a helyi állományrendszerre. A &man.disklabel.8; segítségével rögzítsük a boot1 és boot2 tartalmát a &os; slice-unkra. &prompt.root; disklabel -B -b boot1 -s boot2 ad0sn ahol az n annak a slice-nak a sorszáma, ahová a &os;-t telepítettük. Indítsuk újra a gépet. A rendszerindító parancssorban ekkora megjelenik az OpenBSD indításának lehetõsége. Ezen keresztül tudjuk a &os;-t elindítani. A kedves Olvasónak meghagytuk azt az esetet, amikor ugyanezen a konfiguráción OpenBSD és &os; rendszereket akarunk egyszerre használni. Lehet telepíteni hibás szektorokat tartalmazó lemezre is? Igen, ez lehetséges, de egyáltalán nem ajánlott. Manapság ha egy IDE-meghajtón hibás szektorokat találunk, akkor az arra utal, hogy hamarosan tönkremegy (a meghajtó belsõ átképezõ funkciói már képesek megbirkózni a rossz szektorok növekvõ számával, ami arra enged következtetni, hogy a lemez felülete jelentõs mértékben sérült). Ezért inkább egy új merevlemezes meghajtó vásárlását javasoljuk. Ha hibás SCSI-meghajtónk van, ezt a választ olvassuk el. Furcsa dolgok történnek a telepítõfloppy használata közben! Mi okozhatja? Ha olyan furcsa dolgokkal találkozunk a telepítõfloppy használata során, mint például a lemez állandó darálása vagy a rendszer váratlan újraindulása, akkor a következõ három kérdést érdemes feltennünk magunknak: Biztos, hogy új, frissen formázott, teljesen hibamentes floppykat használunk (tehát olyanokat, amelyeket egy frissen bontott dobozból vettünk ki, és nem olyanokat, amelyeket valamelyik magazin mellékletébõl szedtük ki vagy éppen három évig az ágy alatt tároltunk)? Biztos, hogy bináris (vagy image) módban töltöttük le a lemezek image-eit? (Ne szégyelljük, mindenki életében legalább egyszer töltött már le véletlenül bináris állományt szöveges formátumban!) &windows; 95 vagy &windows; 98 alatt DOS módban használtuk az fdimage vagy rawrite parancsot? Ezek az operációs rendszerek általában nem férnek össze az olyan programokkal, amelyek közvetlenül a hardverrel akarnak kommunikálni, amire a lemezek írásához is szükség van. Ez a probléma leginkább akkor merülhet fel, amikor a grafikus felületen belül egy DOS ablakban futtatjuk ezeket a programokat. Kaptunk olyan visszajelzést is, hogy gondjaink lehetnek, ha &netscape;-pel töltjük le a rendszerindító lemezeket, ezért lehetõség szerint igyekezzünk más FTP klienst használni. ATAPI CD-meghajtóról indult a rendszer, de a telepítõ szerint nem található semmilyen CD-meghajtó. Hova tûnt? Ezt a problémát általában egy rosszul beállított CD-meghajtó okozza. A CD-meghajtó rengeteg számítógépben a másodlagos IDE-vezérlõ slave (szolga) portján található, a master (mester) port használata nélkül. Ez az ATAPI specifikációi szerint nem szabályos, de a &windows; ezzel különösebben nem törõdik, a BIOS pedig egyszerûen figyelmen kívül hagyja a rendszer indítása során. Ezért képes a BIOS ilyenkor látni a CD-meghajtót, és ezért nem képes a &os; teljes telepítésnél használni. Ezen úgy tudunk segíteni, ha a CD-meghajtónkat az IDE-vezérlõn átállítjuk masterre, vagy arra az IDE-vezérlõre teszünk egy master eszközt. PLIP (Parallel Line IP) használatával lehet laptopra telepíteni? Igen. Ehhez csupán egy szabványos Laplink-kábel kell. Amennyiben szükséges, a párhuzamos vonali hálózatkezelés beállításához olvassuk el kézikönyv PLIP-rõl szóló részét. A lemezmeghajtók esetében milyen geometriai beállításokat érdemes használni? A lemez geometriája alatt a lemezen található cilinderek, fejek és a sávonkénti szektorok számát értjük. Ezt a továbbiakban csak CHS-értéknek nevezzük (mint Cylinder/Head/Sector). Ebbõl állapítja meg a PC-s BIOS, hogy a lemezen honnan kell olvasnia és hova kell írnia. Ez rengeteg félreértést okoz az újdonsült rendszergazdák számára. Elõször is megemlítenénk, hogy egy SCSI-lemez fizikai geometriája ebben az esetben teljesen lényegtelen, mivel a &os; lemezblokkokban gondolkozik. Igazából nem létezik a fizikai geometria fogalma, ugyanis a szektorok sûrûsége a lemezen felületén belül sem állandó. Amit a gyártók általában fizikai geometriának hívnak, az általában az a geometria, amely a legkevesebb helyveszteséggel jár. Az IDE-lemezek esetében a &os; ugyan CHS-értékekkel dolgozik, de ezt minden modernebb meghajtó legbelül blokkhivatkozásokká alakítja. Egyedül tehát a logikai geometria számít. Ez a válasz, amikor a BIOS megkérdezi a meghajtónkat: Mik a geometriai beállításaid?, és ennek felhasználásával kommunikál vele a késõbbiekben. Mivel a &os; is ezt az értéket használja fel a rendszer indításánál, fontos, hogy jól adjuk meg. Ez különösen abban az esetben számít, amikor több operációs rendszer is található a lemezen, hiszen mindegyiküknek azonos geometriai beállításokat kell használniuk. Ellenkezõ esetben komoly gondok léphetnek fel a rendszer indítása során! A SCSI-lemezek esetében a beállítandó geometria értéke attól függ, hogy a vezérlõn használjuk-e a bõvített fordítás támogatását (extended translation support, amelyet gyakran csak úgy neveznek, hogy Support for DOS disks >1GB vagy ehhez hasonlóan). Ha ezt letiltottuk, akkor használjuk az N cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonkénti felírást, ahol N a lemez MB-okban számított mérete. Így például egy 2 GB méretû lemez geometriai beállítása 2048 cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonként. Ha viszont engedélyeztük (ami gyakran elõfordul, mivel így lehet az &ms-dos; bizonyos korlátozásait megkerülni) és a lemez kapacitása 1 GB-nál több, adjunk meg M cilindert, 255 fejet, 63 (és nem 64) szektort sávonként, ahol az M a lemez MB-okban mért kapacitása osztva 7,844238-al (!). Tehát az iménti példában is említett 2 GB-os meghajtó esetében 261 cilindert, 255 fejet és sávonként 63 szektort kapunk. Ha nem lennénk benne biztosak, vagy a &os;-nek a telepítés közben nem sikerül megállapítania a lemez geometriai beállításait, mi magunk is könnyen meg tudjuk határozni, ha készítünk egy kis méretû DOS partíciót a lemezen. A BIOS ekkor észlelni fogja a megfelelõ geometriai beállításokat, és ha már nincs rá tovább szükségünk, akkor a partíciószerkesztõben nyugodtan törölhetjük. Hálózati kártyák és hasonló hardverek programozásához azonban még a késõbbiekben hasznos lehet. Használhatjuk viszont a &os;-hez mellékelt pfdisk.exe segédprogramot is. Ezt a &os; CD vagy a &os; FTP oldalainak tools könyvtárában találhatjuk meg. Ennek a programnak a segítségével ki tudjuk deríteni, hogy a lemezen levõ többi operációs rendszer milyen geometriai beállításokat használ. Az így kapott értékeket fel tudjuk használni a partíciószerkesztõben. Van valamilyen korlátozás a lemezek felosztására vonatkozóan? Igen. A rendszerindításhoz használt (gyökér)partíciónak az 1024. cilinder alatt kell kezdõdnie, mivel a BIOS csak így képes betölteni onnan a rendszermagot. (Ez a korlátozás a PC-s BIOS-ok miatt van, nem a &os; miatt.) A SCSI-lemezek esetében ez általában azt jelenti, hogy rendszerindításhoz használt partíciónak az elsõ 1024 MB alatt kell kezdõdnie (vagy az elsõ 4096 MB alatt, ha a bõvített fordítást is engedélyeztük — lásd az elõzõ kérdést). Az IDE-lemezek esetében ez 504 MB-nak felel meg. A &os; kompatibilis valamilyen disk managerrel? A &os; felismeri az Ontrack Disk Managert és figyelembe veszi. A többi disk managert nem támogatja. Ha egyedül csak a &os;-t akarjuk használni, akkor nincs szükségünk disk managerre. Egyszerûen csak állítsunk be egy akkora méretû lemezt, amivel a BIOS képes még megbirkózni (a határ általában 504 MB) és majd a &os; kideríti, hogy valójában mennyi hely áll a rendelkezésére. Ha régebbi gyártmányú merevlemezünk van MFM-vezérlõvel, akkor a &os;-nek konkrétan meg kell mondanunk, hogy mennyi cilindert használhat. Ha a &os; mellett más operációs rendszereket akarunk használni, akkor ezt disk manager nélkül is megtehetjük. Egyedül arra kell vigyáznunk, hogy a &os; indításához használt partíció és a másik operációs rendszer slice-a az elsõ 1024 cilinder alatt kezdõdjön. Ha nagyon körültekintõek akarunk lenni, akkor erre a célra egy 20 MB méretû rendszerindító partíció tökéletesen megfelel. Amikor a &os;-t telepítése után elõször elindul, akkor egy Hiányzó operációs rendszer vagy egy Missing Operating System hiba jelenik meg. Mi történt? Ez általában akkor fordul elõ, amikor a &os; és a DOS vagy más operációs rendszerek nem értenek egyet a lemez geometriai beállításaiban. Telepítsük újra a &os;-t és ezúttal figyelmesen kövessük a fentebb adott utasításokat! Miért nem lehet továbblépni a boot manager F? menüjénél? Ez az elõbbi kérdéssel kapcsolatos probléma egy másik tünete: a BIOS és a &os; által használt geometriai beállítások nem egyeznek! Amennyiben a vezérlõ vagy a BIOS támogatja a cilinderek fordítását (amelyet gyakran >1GB driver support néven találhatunk meg), akkor próbáljuk meg átállítani és így újratelepíteni a &os;-t. Az összes forrást telepíteni kell? Alapvetõen nem. Ettõl függetlenül azonban javasoljuk legalább a base források telepítését, ahol számos olyan állomány megtalálható, amelyekre a késõbbiekben még hivatkozni fogunk, valamint a sys (rendszermag) források telepítését, amelyben a rendszermag forrásai találhatóak. A rendszeren belül azonban a mûködéshez semmi sem igényli közvetlenül a források jelenlétét, egyedül talán a rendszermag beállítását végzõ &man.config.8; program. A rendszermag forrásainak kivételével a rendszerben a fordítás menetét úgy építettük fel, hogy akár egy írásvédett módon csatlakoztatott NFS állományrendszerrõl is képes legyen dolgozni (a rendszermag forrásaira vonatkozó megszorítások miatt azonban azt javasoljuk, hogy ezt közvetlenül ne a /usr/src könyvtárba csatlakoztassuk, hanem egy másik helyre, ahol aztán szimbolikus linkek segítségével másoljuk le a forráskód könyvtárszerkezetének legfelsõ szintjét). Ha kéznél vannak a források és tisztában vagyunk a rendszerfordítás folyamatával, akkor a késõbbiekben sokkal könnyebben tudjuk a &os; rendszerünket frissíteni. A források egyes részeinek kiválasztásához lépjünk be a telepítõprogram Custom (Egyéni telepítés), majd a Distributions (Terjesztések) menübe. Kell rendszermagot fordítani? Egy új rendszermag fordítása korábban fontos része volt a &os; telepítésének, de a legújabb kiadások már kihasználják a rendszermag beállításának sokkal baratságosabb módszereit is. A &os; 5.X és az azt követõ változatokban már a betöltõbõl könnyen be tudjuk állítani a rendszermagot a beépített hints (eszközökre vonatkozó útmutatások) módszere által felkínált rugalmasabb lehetõségeknek köszönhetõen. Egy új rendszermag készítése viszont olyan esetekben még továbbra is hasznos lehet, amikor csak azokat a meghajtókat akarjuk megtartani benne, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ezzel többnyire memóriát tudunk megspórolni, habár a legtöbb rendszer esetében erre igazából nincs szükségünk. A jelszavak tárolására használható-e DES, Blowfish vagy MD5, és ha igen, akkor hogyan lehet megadni? A &os; alapértelmezés szerint MD5-alapú jelszavakat használ. Ezeket a DES algoritmuson alapuló hagyományos &unix;-os jelszavaknál sokkal megbízhatóbbnak tartják. A DES formátum természetesen továbbra is elérhetõ olyan esetekben, amikor a kevésbé biztonságos jelszavakat használó régi operációs rendszerekkel akarunk együttmûködni. Emellett a &os;-ben lehetõségünk van a sokkal biztonságosabb Blowfish jelszóformátum használatára is. Az új jelszavak formátumát az /etc/login.conf állományban található passwd_format bejelentkezési tulajdonság adja meg, amelynek értéke des, blf (amennyiben elérhetõ), illetve md5 lehet. A bejelentkezési tulajdonságokkal kapcsolatban a &man.login.conf.5; man oldalt érdemes elolvasni. A rendszerindító lemez elõször elindul, de aztán miért akad meg a Probing Devices... képernyõn? Ha a rendszerünkhöz IDE-s &iomegazip; vagy &jaz; meghajtót csatlakoztattunk, akkor próbálkozzunk újra az eltávolítása után. A rendszerindító floppy ugyanis hajlamos összekeverni a meghajtókat. A rendszer telepítése után természetesen újra csatlakoztathatjuk a meghajtót. Ezt remélhetõleg egy következõ verzióban már kijavítják. A rendszer telepítését követõ újraindítás után miért jelenik meg a panic: can't mount root hibaüzenet? Ez a hiba a rendszerindító blokk és a rendszermag közti félreértésbõl, a lemezes eszközök helytelen kezelésébõl fakad. Ilyen hibát általában olyan rendszerekben kapunk, ahol két masternek beállított IDE-lemez található vagy ha az egyes IDE-vezérlõkre csak egy-egy eszközt csatlakoztattunk és a &os;-t a másodlagos IDE-vezérlõre kapcsolódó lemezre telepítettük. Ekkor a rendszerindító blokk szerint a rendszert az ad0 (de a BIOS-ban a második) lemezre telepítettük, miközben a rendszermag szerint ez a másodlagos IDE-vezérlõn elhelyezkedõ elsõ lemez, az ad2. Az eszközök felkutatása után a rendszermag megpróbálja a rendszerindító blokk által nyilvántartott eszközrõl, az ad0 lemezrõl csatlakoztatni a rendszerindító partíciót, ami viszont számára a ad2 eszköz lesz, így ez a próbálkozása meghiúsul. Ezt a félreértést a következõ módokon lehet helyretenni: Indítsuk újra a rendszert és nyomjuk le az Enter billentyût, amikor a Booting kernel in 10 seconds; hit [Enter] to interrupt szöveg megjelenik. Ezzel a rendszerbetöltõ parancssorába kerülünk. Ezután gépeljük be a set root_disk_unit="lemezszám" sort. Itt a lemezszám értéke 0 lesz, ha a &os;-t az elsõdleges IDE-vezérlõ master portján levõ merevlemezre telepítettük, 1, ha az elsõdleges IDE-vezérlõ slave portjára, 2, ha a másodlagos IDE-vezérlõ master portjára, és végül 3, ha a másodlagos IDE-vezérlõ slave portjára. Most már begépelhetjük, hogy boot, és így a rendszernek el is kell indulnia. Ha ezt a változtatást véglegesíteni akarjuk (vagyis nem akarjuk ugyanezt eljátszani a &os; minden egyes indítása során), akkor a /boot/loader.conf.local állományba vegyünk fel a root_disk_unit="lemezszám" sort. Tegyük át a &os;-t tartalmazó lemezt az elsõdleges IDE-vezérlõre, és ezzel megszûnik az iménti félreértés. Mennyi memóriát tudunk használni? A memóriára vonatkozó korlátozások platformonként változnak. Egy szabványos &i386; telepítés esetén például ez a határ 4 GB, de &man.pae.4; segítségével akár még ennél több is elérhetõ. Ehhez olvassuk el az &i386; platformon 4 GB-nál több memória használatára vonatkozó utasításokat. A &os;/pc98 esetén a korlát szintén 4 GB, azonban itt a PAE nem használható. A &os; által támogatott összes többi architektúra elméletileg ennél több memóriát képes kezelni (több terabyte-ot). Mik az FFS állományrendszerek korlátai? Az FFS állományrendszerek méretének elméleti határa 8 TB (2 milliárd blokk), illetve az alapértelmezett 8 KB-os blokkméret esetén 16 TB. A gyakorlatban azonban szoftveresen ebbõl 1 TB használható ki, de kisebb módosításokkal akár 4 TB-os állományrendszer is használható (és létezik). Egyetlen FFS állományrendszerbeli állomány mérete megközelítõleg legfeljebb 1 milliárd blokk lehet, ami 4 KB-os blokkmérettel számolva 4 TB-ot jelent. Az állományok maximális mérete Blokkméret Gyakorlatban Elméletben 4 KB > 4 GB 4 TB - 1 8 KB > 32 GB 32 TB - 1 16 KB > 128 GB 32 TB - 1 32 KB > 512 GB 64 TB - 1 64 KB > 2048 GB 128 TB - 1
4 KB-os blokkméret esetén a háromszoros indirekcióval származtatott blokkok a gyakorlatban is kihasználhatóak, és az egészet elméletben egyedül csak az állományrendszerben így ábrázolható blokkok maximális száma korlátozná (ami kb. 10243 + 10242 + 1024), azonban a gyakorlatban ezt az állományrendszeri blokkokra vonatkozó 1 GB - 1 méretû (rossz) határ korlátozza. Az állományrendszeri blokkok számát ugyanis ki kellene terjeszteni a 2 GB - 1 méretig. 2 GB - 1 számú blokk használata körül jelentkezik ugyan néhány hiba, de ezek 4 KB-os blokkméret esetén nem is érhetõek el. A 8 KB-nál nagyobb blokkméretek esetén mindenre a blokkok 2 GB - 1 maximális mennyisége érvényes, de a gyakorlatban ezt a blokkok számának 1 GB - 1 határa korlátozza. Az eredeti 2 GB - 1 mennyiségû blokk használata gondokat okozhat. Egy új rendszermag fordítása után miért jelenik meg a archsw.readin.failed hibaüzenet az indítás során? Mert a rendszermag és a felhasználói programok verziója eltér. A rendszermag frissítésekor feltétlenül használjuk a make buildworld és a make buildkernel parancsokat is! A rendszerindítás második fokozatában közvetlenül meg tudjuk adni a betöltendõ rendszermagot, ha a betöltõ indítása elõtt, a | jel megjelenésekor lenyomunk egy billentyût. A telepítés megszakad a rendszer indítása közben, mit lehet ezzel kezdeni? Próbáljuk meg letiltani az ACPI támogatást. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy amikor a rendszertöltõ elindul, lenyomjuk a Szóköz billentyût. Ekkor a következõt kapjuk: OK Itt gépeljük be az alábbi parancsot: unset acpi_load Majd ezt: boot Hardverkompatibilitás Általános kérdések A &os; rendszerükhöz szeretnénk hardvert vásárolni. Melyik gyártmány/márka/típus a legjobb? Ez állandó téma a &os; levelezési listákon. Mivel a hardverek gyorsan változnak, nem is számíthatunk másra. Továbbra is határozottan javasoljuk, hogy olvassuk át figyelmesen a &os; &rel.current; vagy &rel2.current; változatához tartozó hardverjegyzéket (Hardware Notes) és nézzünk után a levelezési listák archívumában mielõtt bármire is rákérdeznéünk a legfrissebb és legjobb hardverek ügyében. Könnyen elõfordulhat, hogy éppen a múlt héten esett szó arról a típusú eszközrõl, amirõl éppen érdeklõdni szeretnénk. Ha laptoppal kapcsolatban lenne kérdésünk, akkor nézzük meg a &a.mobile; archívumát. Minden más esetben érdemes inkább a &a.questions; archívumait megnézni vagy az adott hardverhez tartozó levelezési listát böngészni. Memória A &os; képes 4 GB-nál, 16 GB-nál vagy akár 48 GB-nál több memóriát (RAM-ot) támogatni? Igen. A &os; operációs rendszerként képes az adott platformon kihasználni az összes rendelkezésre álló fizikai memóriát. Ne felejtsük el azonban, hogy az egyes platformokon ennek határa eltér. Például az &i386; platformon a PAE használata nélkül legfeljebb csak 4 GB memóriát tudunk elérni (amely azonban a PCI számára fenntartott címtér miatt a valóságban némileg kevesebb), illetve a PAE használatával legfeljebb 64 GB memóriát. Az AMD64 platformokon viszont már egészen 1 TB memóriáig is elmehetünk. A &os; miért jelez 4 GB-nál kevesebb memóriát &i386; architektúrájú számítógépeken? Az &i386; platformon a címtér 32 bites, ami azt jelenti, hogy itt legfeljebb 4 GB memória címezhetõ meg (és érhetõ el). Ráadásul a címtér bizonyos tartományait a hardvereszközök számára tartják fenn különbözõ célokra, például a PCI eszközök mûködtetésére és vezérlésére, a videomemória hozzáférésére stb. Ennélfogva az operációs rendszer és annak rendszermagja által felhasználható teljes memória mérete jelentõsen kevesebb, mint 4 GB. Ezen a típusú konfigurációkon általában 3,2 GB és 3,7 GB között mozog a maximálisan kihasználható fizikai memória mérete. Ha mégis 3,2  vagy 3,7 GB-nál több memóriát szeretnénk elérni (4 GB-ot vagy akár annál is többet), akkor ahhoz a PAE nevû speciális módosításra lesz szükségünk. A PAE a Physical Address Extension (Fizikai címkiterjesztés) rövidítése, és egy olyan módszerre utal, amellyel a 32 bites x86 típusú processzorokon tudunk 4 GB-nál több memóriát címezni. Lényegében nem csinál mást, csak 4 GB-os határ felé képezi le azokat a memóriaterületeket, amelyeket egyébként a hardverek részére tartanak fenn, ezzel kiegészíti a fizikai memóriát (&man.pae.4;). A PAE használatának számos hátránya van: ebben a módban a megszokottnál (vagyis PAE nélkül) némileg lassabb a memória elérése, illetve ilyenkor a betölthetõ rendszermag-modulok (lásd &man.kld.4;) sem támogatottak. Emiatt az összes meghajtót bele kell fordítanunk a rendszermagba. A PAE használatát általában a PAE nevû, a rendszermaghoz gyárilag mellékelt konfigurációs állománnyal engedélyezhetjük. Ezt eleve úgy állították össze, hogy gond nélkül készíteni tudjuk egy ilyen rendszermagot. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a konfigurációs állomány bizonyos tekintetben egy kissé konzervatív, mivel egyes PAE esetén használhatatlannak megjelölt meghajtók valójában mégis minden gond nélkül hozzáadhatóak a konfigurációhoz. Ezzel kapcsolatban azt javasoljuk, hogy ha az adott meghajtó használható valamelyik 64 bites architektúrán (például AMD64-en), akkor nagy valószínûséggel PAE-vel is mûködni fog. Amennyiben saját magunk szeretnénk egy PAE-rendszermagot készíteni, akkor a következõ sort tegyük bele a konfigurációs állományba: options PAE A PAE alkalmazása napjainkban annyira már nem jellemzõ, mivel az újabb x86 hardverek mindegyike képes 64 bites (AMD64 vagy &intel; 64) módban futni. Ebben az esetben már lényegesen nagyobb címtér használatára nyílik lehetõségünk, így nincs szükségünk további trükkökre. A &os; támogatja az AMD64 architektúrát, így ha 4 GB-nál több memóriát szeretnénk elérni, akkor inkább a &os; ezen változatát érdemes alkalmazni. Architektúrák és processzorok A &os; az x86-on kívül támogat más architektúrájú rendszereket is? Igen. A &os; jelenleg az Intel x86 és az AMD64 architektúrákon mûködik. A Az Intel EM64T, IA-64, &arm;, &powerpc;, sun4v és &sparc64; architektúrák is támogatottak. A további tervezett platformok között van még a &mips; és az &s390;, a &mips; aktuális állapotáról és &a.mips; segítségével értesülhetünk. Az újabb architektúrákhoz kapcsolódó általános jellegû megbeszéléseket a &a.platforms; foglalja össze. Amennyiben a számítógépünk architektúrája nem szerepel a jelenleg támogatottak között, és valamilyen gyors megoldásra lenne szükségünk, akkor javasoljuk a NetBSD vagy az OpenBSD használatát. A &os; támogatja a szimmetrikus többprocesszoros (SMP) rendszereket? A &os; általánosságban véve támogatja a többprocesszoros rendszereket, noha egyes esetekben a BIOS vagy az alaplap hibájából fakadóan problémáink adódhatnak. A &a.smp; átolvasása segíthet tisztázni ezeket. A &os; képes kihasználni az Intel processzorai által felkínált HyperThreading (HTT) támogatás elõnyeit. Az options SMP beállítással fordított rendszermagok alapból maguktól felismerik a rendszerünkben található logikai processzorokat. A &os; alapértelmezett ütemezõje ezeket a logikai processzorokat a többivel teljesen egyenrangúnak tekinti, vagyis semmilyen ütemezési kérdés eldöntésénél nem fogja figyelembevenni az egy processzoron belül elhelyezkedõ logikai processzorokat. Ezen naív ütemezési felfogás miatt bizonyos esetekben a rendszerünk teljesítménye nem tökéletesen optimális, ezért adódhatnak olyan helyzetek, amikor a machdep.hlt_logical_cpus sysctl-változó segítségével szükséges lehet a logikai processzorok használatának letiltása. Ezenkívül még a machdep.hlt_logical_cpus sysctl-változón keresztül lehetõségünk van leállítani az üresjáratban mûködõ processzorokat. Ennek részleteirõl bõvebben a &man.smp.4; man oldalon olvashatunk. Merevlemezes, szalagos, CD- és DVD-meghajtók A &os; milyen típusú merevlemezes meghajtókat ismer? A &os; ismeri az EIDE-, SATA-, SCSI- és SAS-meghajtókat (és a velük kompatibilis vezérlõket, errõl bõvebben lásd a következõ szakaszt), valamint az összes olyan meghajtót, amely az eredeti Western Digital (MFM, RLL, ESDI és természetesen az IDE) interfészt használja. Néhány egyedi fejlesztésû ESDI vezérlõ nem fog mûködni, ezért lehetõleg maradjunk a WD1002/3/6/7 interfészeknél és azok másolatainál. Milyen SCSI- vagy SAS-vezérlõket ismer? A teljes listát a &os; hardverjegyzékében találhatjuk meg a &rel.current; vagy &rel2.current; kiadásban. Milyen szalagos meghajtókat ismer? A &os; a SCSI és QIC-36 (QIC-02 interfésszel) szabványokat ismeri. Ezek közé értendõek a 8 mm-es (más néven Exabyte) és DAT-meghajtók is. Bizonyos régebbi 8 mm-es meghajtók nem egészen kompatibilisek a SCSI-2 szabvánnyal, ezért a &os;-vel sem feltétlenül képesek együttmûködni. A &os; támogatja a szalagok cseréjét? A &os; &man.ch.4; eszközön és a &man.chio.1; parancson keresztül támogatja a SCSI szabványú szalagcserélõket. A használat pontos részleteirõl a &man.chio.1; man oldalán olvashatunk részletesebben. Ha nem az AMANDA vagy a hozzá hasonló programokat használjuk, amelyek alapból ismerik a szalagcserélés lehetõségét, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a szalagot csak az egyik helyrõl a másikra tudjuk mozgatni, ezért nekünk kell figyelnünk arra, hogy melyik rekeszben vannak szalagok és a meghajtónak ezek közül melyiket kell használnia. A &os; milyen CD-meghajtókat ismer? Bármilyen támogatott SCSI-vezérlõhöz csatlakoztatható SCSI-meghajtót ismer. Ezenkívül még az alábbi CD-interfészek ismertek: Mitsumi LU002 (8 bites), LU005 (16 bites) és FX001D (16 bites, dupla sebességû). Sony CDU 31/33A Sound Blaster nem-SCSI CD-meghajtók Matsushita/Panasonic CD-meghajtók ATAPI kompatibilis IDE CD-meghajtók Az összes ismert nem-SCSI kártya nagyon lassan mûködik a SCSI-meghajtókhoz képest, és bizonyos ATAPI CD-meghajtók nem használhatóak. A Daemon News-tól és a &os; Mall-tól rendelhetõ hivatalos &os; CD-krõl akár közvetlenül el is tudjuk indítani a rendszert. A &os; milyen CD-RW meghajtókat ismer? A &os; bármilyen ATAPI-kompatibilis IDE CD-R vagy CD-RW meghajtót ismer. Ennek részleteit lásd a &man.burncd.8; man oldalán. A &os; ezeken kívül még tetszõleges SCSI CD-R vagy CD-RW meghajtót támogat. A használatukhoz telepítsük a cdrecord programot a portok vagy csomagok közül, és gondoskodjunk róla, hogy a pass eszköz támogatása benne legyen a rendszermagban. A &os; ismeri az &iomegazip; meghajtókat? A &os; alapból ismeri a SCSI és ATAPI (IDE) interfészen kommunikáló &iomegazip; meghajtókat. A SCSI ZIP-meghajtók ugyan egyedül az 5 és 6 target ID-krõl hajlandóak mûködni, de ha a SCSI-kártyánk BIOS-a támogatja, akkor még a rendszert is el tudjuk indítani róluk. Egyelõre nem tisztázott, hogy milyen kártyák képesek a 0 és 1 ID-ken kívül máshonnan is rendszert indítani, ezért ennek a hozzá tartozó dokumentációben érdemes utánajárnunk. A &os; ezenkívül még a párhuzamos porton csatlakoztatható ZIP-meghajtókat is ismeri. Ehhez ellenõrizzük, hogy a rendszermagunkban megtalálhatóak az scbus0, da0, ppbus0 és vp0 meghajtók (a GENERIC rendszermagban a vp0 kivételével mindegyik szerepel). Segítségükkel a párhuzamos vonalon csatlakozó meghajtó a da0s4 eszközön keresztül érhetõ el. Ennek megfelelõen az állományrendszerek a mount /dev/da0s4 /mnt vagy (DOS esetén) a mount -t msdosfs /dev/da0s4 /mnt parancs kiadásával csatlakoztathatóak. Emellett még érdemes a GYIK cserélhetõ lemezes meghajtókról szóló részét is elolvasnunk ebben a fejezetben, valamint a formázásról szóló megjegyzést az adminisztrációról szóló fejezetben. A &os; ismeri a &jaz;, EZ és a többi cserélhetõ lemezes meghajtót? Használhatóak. Ezek többsége SCSI eszköz, ezért a &os; SCSI-lemezként látja, az IDE csatolós EZ pedig IDE-meghajtóként érhetõ el. A rendszer indítása elõtt ne felejtsük el bekapcsolni a külsõ egységeket. Ha tárolóeszközt akarunk cserélni a rendszer mûködése közben, olvassuk el a &man.mount.8;, &man.umount.8; és (SCSI eszközök esetén) a &man.camcontrol.8; vagy (IDE eszközök esetén) a &man.atacontrol.8; man oldalakat, valamint a GYIK egy késõbbi részében található részt a cserélhetõ lemezes meghajtókról. Egér és billentyûzet A &os; ismeri az USB billentyûzeket? A &os; alapból ismeri az USB billentyûzeket. Miután engedélyeztük rendszerünkben az USB billentyûzet támogatását, az AT billentyûzet /dev/kbd0 lesz és az USB billentyûzet pedig /dev/kbd1, már amennyiben mind a kettõt csatlakoztattuk a számítógépünkhöz. Ha viszont csak USB billentyûzetünk van, akkor az a /dev/ukbd0 lesz. Ha az USB billentyûzetet konzolban akarjuk használni, akkor erre figyelmeztetnünk kell a konzolos meghajtót. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a következõ parancsot lefuttatjuk a rendszer indítása közben: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbd1 < /dev/console > /dev/null Amikor viszont csak USB billentyûzetünk van, akkor az /dev/ukbd0 eszközön keresztül tudjuk elérni, ezért a parancsnak ilyenkor így kell kinéznie: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/ukbd0 < /dev/console > /dev/null Ha véglegesíteni akarjuk ezt a beállítást, akkor tegyük a keyboard="/dev/ukbd0" sort az /etc/rc.conf állományba. Miután ezt megcsináltuk, az USB billentyûzet X alatt is mûködni fog minden további beállítás nélkül. Ezzel a paranccsal tudunk visszaváltani az alapértelmezett billentyûzetre: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbd0 > /dev/null A &man.kbdmux.4; meghajtón keresztül az alábbi parancsok kiadásával engedélyezhetjük az elsõdleges AT billentyûzet és a másodlagos USB billentyûzet párhuzamos használatát a konzolon: &prompt.root; kbdcontrol -K < /dev/console > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -a atkbd0 < /dev/kbdmux0 > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -a ukbd1 < /dev/kbdmux0 > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbdmux0 < /dev/console > /dev/null Részletesebb információkat az &man.ukbd.4;, &man.kbdcontrol.1; és &man.kbdmux.4; man oldalakon találhatunk. Az USB billentyûzet menet közbeni csatlakoztatása és leválasztása nem feltétlenül fog mûködni. Ezért a problémák elkerülése érdekében azt javasoljuk, hogy a rendszer indítása elõtt mindenképpen csatlakoztassuk a billentyûzetet és hagyjuk egészen úgy, amíg le nem állítottuk. A nem szabványos buszos egereket hogyan lehet beállítani? A &os; ismeri a buszos, illetve a Microsoft, Logitech és az ATI által gyártott InPort buszos egereket. A GENERIC rendszermag azonban ehhez nem tartalmaz meghajtót. A rendszermag konfigurációs állományába a következõ sort kell megadni, ha egy buszos egereket támogató rendszermagot akarunk készíteni: device mse0 at isa? port 0x23c irq5 A buszos egerekhez általában saját interfészkártya is tartozik. Ezeket a kártyákat a fentitõl eltérõ portcímre és IRQ megszakításra is beállíthatjuk. Részletesebb információkat az egerünk man oldalán és a &man.mse.4; man oldalon olvashatunk. Hogyan lehet PS/2 (egérportos vagy billentyûzetes) egeret használni? Az PS/2 egereket alapból támogatjuk. Az ehhez szükséges psm meghajtó megtalálható a rendszermagban. Ha a saját magunk által összeállított rendszermagunk nem tartalmazza ezt a meghajtót, akkor a következõ sort kell felvennünk a konfigurációs állományba: device psm0 at atkbdc? irq 12 Miután a rendszermag a rendszer indítása során helyesen észlelte a psm0 eszközt, magától létrejön. Az egeret az X Window Systemen kívül is lehet valamilyen módon használni? Ha az alapértelmezett konzolos &man.syscons.4; meghajtót használjuk, akkor a szöveges felületû konzolokon az egérmutató segítségével tudunk szövegrészeket kijelölni és másolni. Ehhez nem kell mást tennünk, csupán elindítani a &man.moused.8; egérdémont és engedélyezni az egérmutatót a virtuális konzolokon: &prompt.root; moused -p /dev/xxxx -t yyyy &prompt.root; vidcontrol -m on Itt az xxxx az egeret leképezõ eszköz neve és az yyyy az egérhez használt protokoll típusa. Az egérdémon a legtöbb egér esetén képes magától megállapítani az alkalmazott protokoll típusát, kivéve a régebbi soros egereket. Az auto érték megadásával tudjuk aktiválni ezt az automatikus felderítést. Amennyiben ez nem mûködik, a &man.moused.8; man oldalán nézhetünk után a támogatott protokolloknak. Ha PS/2 egerünk van, akkor egyszerûen csak vegyük fel a moused_enable="YES" sor az /etc/rc.conf állományba, és az egérdémon elindul a rendszer indítása közben. Valamint hogy ha az egérdémont a konzol helyett az összes virtuális konzolon is használni akarjuk, akkor az /etc/rc.conf állományba tegyük bele a allscreens_flags="-m on" sort. Miután az egérdémon elindult, valamilyen módon koordinálni kell az egér hozzáférését az egérdémon és az összes többi program, például az X Window System között. Errõl a problémáról a GYIK Miért nem mûködik X alatt az egér? kérdésében olvashatunk részletesebb. Hogyan lehet szöveget kijelölni és másolni a szöveges konzolban? Ahogy sikerült elindítanunk az egérdémont (lásd az elõzõ szakaszt), tartsuk lenyomva az egér elsõ (bal oldali) gombját és az egér mozgatásával jelöljük ki a szöveget. Ezután nyomjuk le a második (középsõ) gombját, amivel a kurzor mellett megjelenik az imént kijelölt szöveg. A harmadik (jobb oldali) gomb segítségével a szöveg kijelölését tudjuk kiterjeszteni. Amennyiben az egerünkön nem található középsõ gomb, az egérdémon beállításainak segítségével megpróbálkozhatunk emulálni vagy áthelyezni a vele kapcsolatos funkciókat egy másik gombra. A &man.moused.8; man oldalán olvashatunk errõl részletesebben. Az egéren van mindenféle görgõ és gomb. Ki lehet ezeket valahogy használni &os; alatt is? A válaszunk erre sajnos csupán annyi, hogy Attól függ. A különbözõ kiegészítõkkel rendelkezõ egerekhez általában egy külön meghajtó szükségeltetik. Hacsak az egér meghajtóprogramja vagy a hozzá tartozó felhasználói program nem nyújt valamilyen támogatást, az eszköz egyszerûen csak egy szabványos két- vagy háromgombos egérként fog funkcionálni. Ha az X Window környezetben akarunk görgõket használni, esetleg ezt a szakaszt érdemes elolvasnunk. A laptopokon megtalálható egér/trackball/touchpad hogyan használható? Olvassuk el az elõzõ kérdésre adott választ. A Delete billentyû hogyan használható a sh és csh parancsértelmezõkben? A Bourne Shell esetében az alábbi sorokat kell megadnunk az .shrc állományunkban. Lásd &man.sh.1; és &man.editrc.5;. bind ^? ed-delete-next-char # a konzolhoz bind ^[[3~ ed-delete-next-char # az xtermhez A C Shell esetében a következõ soroknak kell az .cshrc állományba kerülnie. Lásd &man.csh.1;. bindkey ^? delete-char # a konzolhoz bindkey ^[[3~ delete-char # az xtermhez További információkat ezen az oldalon találhatunk. Hálózati és soros eszközök A &os; milyen hálózati kártyákat ismer? Ezek teljes listáját a &os; egyes kiadásaihoz tartozó hardverjegyzékben találjuk meg. A &os; ismer szoftveres modemeket, például winmodemeket? A &os; különbözõ kiegészítõ szoftvereken keresztül több szoftveres modemet is támogat. A comms/ltmdm port például a szélesebb körben elterjedt Lucent LT chipsetes modemekhez ad támogatást. A &os; azonban nem telepíthetõ szoftveres modemen keresztül. A hozzá tartozó szoftvert csak az operációs rendszer telepítése után tudjuk telepíteni. Van natív meghajtó a Broadcom 43xx típusú kártyákhoz? Nem, és valószínûleg nem is lesz. A Broadcom nem hajlandó nyilvánossá tenni azokat az információkat, amik az általuk gyártott vezeték nélküli chipsetek programozásához lennének szükségesek, mivel szoftveresen vezérelt rádiót használnak. Az alkatrészeik FCC szintû engedélyeztetéséhez ugyanis valamilyen módon gondoskodniuk kell róla, hogy a felhasználók nem képesek bizonyos dolgokat módosítani vele kapcsolatban, például a mûködési frekvenciát, a modulációs paramétereket vagy a kimenõ teljesítményt. A chipsetek programozásának ismerete nélkül azonban szinte lehetetlen elkészíteni hozzájuk a megfelelõ meghajtót. A &os; milyen többportos soros vonali kártyákat ismer? Ezek listáját a kézikönyv Soros vonali kommunikációról szóló része tartalmazza. Bizonyos névtelen másolatok is használhatók, különösen azok, amelyek magukat AST-kompatibilisnek nevezik. Az ilyen kártyák beállításáról a &man.sio.4; man oldalon olvashatunk részletesebben. Hogyan lehet a boot: parancssort elõhozni soros vonali konzolon? Olvassuk el a kézikönyvben ezt a fejezetet. Hang A &os; milyen hangkártyákat ismer? A &os; rengeteg hangkártyát ismer, (ennek részleteit lásd a &os; kiadásait tartalmazó honlapon és a &man.snd.4; man oldalon). Korlátozott módon az MPU-401 és a vele kompatibilis MIDI-kártyákat is támogatja. A µsoft; Sound System specifikációinak megfelelõ kártyákat tudjuk használni. Ez azonban csak a hangra vonatkozik! Ez a meghajtó a &soundblaster; kivételével nem támogatja a kártyákon található CD-, SCSI- és joystick csatlakozásokat. A &soundblaster; SCSI csatlakozása és bizonyos nem-SCSI CD-meghajtókat ugyan támogat, de rendszert például nem tudunk róluk indítani. Miért nincs hang a &man.pcm.4; által támogatott hangkártyán? Egyes hangkártyák esetében a hangerõ minden indításkor nullára állítódik. Ezért ilyenkor mindig ki kell adni a következõ parancsot: &prompt.root; mixer pcm 100 vol 100 cd 100 Egyéb eszközök Képes a &os; kihasználni az energiagazdálkodási lehetõségeket egy laptopon? A &os; bizonyos gépeken képes az APM használatára. Errõl az &man.apm.4; man oldalon találunk pontosabb leírást. A &os; ezenkívül még a legújabb hardverekben megtalálható ACPI lehetõségeit is igyekezik kihasználni. Errõl részletesebben az &man.acpi.4; man oldalon olvashatunk. Amennyiben a rendszerünk egyaránt tartalmazza az APM és az ACPI támogatását, bármelyiket használhatjuk. Ilyen esetben javasoljuk mind a kettõ kipróbálását és az igényeinkhez leginkább illeszkedõ megoldás kiválasztását. Hogy lehet letiltani az ACPI támogatását? Tegyük bele az alábbi sort az /boot/device.hints állományba: hint.acpi.0.disabled="1" Miért fagynak le a Micron típusú rendszerek indulás közben? Egyes Micron gyártmányú alaplapokon olyan PCI BIOS található, amely nem felel meg az szabványoknak, és ezért a &os; nem tud elindulni, mivel a PCI eszközök nem jelentik le az általuk használt címeket. Ezt a problémát úgy tudjuk megoldani, ha a BIOS-ban kikapcsoljuk (Disabled értékûre állítjuk) a Plug and Play Operating System beállítást. A rendszerindító lemez nem képes az ASUS K7V alaplapokkal mûködni. Hogyan lehet ezt orvosolni? Menjünk be a BIOS-ba és kapcsoljuk ki (állítsuk Disabled értékre) a Boot Virus Protection beállítást. Miért nem mûködnek a &tm.3com; PCI hálózati kártyák a Micron típusú számítógépekben? Nézzük meg az elõzõ választ. Hibaelhárítás Miért állapítja meg rosszul a &os; a memória mennyiségét &i386; hardveren? A válasz nagy valószínûséggel a fizikai és virtuális memóriacímek közti különbségben rejlik. A legtöbb PC-s hardvereszköz megegyezés szerint a 3,5 GB és 4 GB közti memóriaterületet speciális célokra tartja fenn (általában a PCI számára). Ezen a címterületen keresztül éri a PCI eszközöket. Ennek egyik következménye, hogy a fizikai memória ezen a részen nem érhetõ el. Hogy pontosan mi történik az itt elhelyezkedõ memóriával, teljesen a hardvertõl függ. Sajnálatos módon bizonyos eszközök semmilyen megoldást nem nyújtanak a problémára, és így lényegében az utolsó 500 MB-nyi memória elveszik. Szerencsére a legtöbb eszköz azonban képes ezt a területet egy felsõbb címre leképezni, így ki tudjuk használni. Ilyenkor azonban tapasztalhatunk némi félreértést, amikor megnézzük a rendszerindítás közben megjelenõ üzeneteket. A &os; 32 bites változata esetén ez a memóriaterület elveszik, mivel a címe a 4 GB-os határ felé kerül, amelyet a 32 bites módban futó rendszermag már nem képes elérni. Ezen egy PAE támogatással rendelkezõ rendszermag használatával segíthetünk. A GYIK-on belül ebben a bejegyzésben olvashatunk bõvebben a memóriakorlátokról, valamint ebben a részben láthatjuk a különbözõ platformokra vonatkozó memóriakorlátozásokat. A &os; 64 bites változata vagy a PAE használata esetén azonban a &os; rendesen felismeri és leképezi a fennmaradó memóriaterületeket, így azok használhatóvá válnak. A rendszerindítás során azonban az elõbb említett leképezés miatt látszólag úgy fog tûnni, mintha a &os; több memóriát észlelne, mint amennyivel valójában rendelkezünk. Ez teljesen normálisnak tekinthetõ és a ténylegesen elérhetõ memória mennyisége a folyamat végén be fog állítódni. Mit tegyünk, ha meghibásodott szektorokat találunk a merevlemezünkön? A SCSI-meghajtók esetében a meghajtó általában képes önmagától átképezni az ilyen szektorokat. A legtöbb meghajtóban ez a lehetõség viszont alapból nem engedélyezett. A hibás szektorok átképezéséhez az eszköz elsõ lapmódját kell átírnunk, amelyet (root felhasználóként) így tehetünk meg: &prompt.root; camcontrol modepage sd0 -m 1 -e -P 3 Változtassuk meg az AWRE (az írás automatikus átképzése) és ARRE (az olvasás automatikus átképzése) beállítások értékeit 0-ról 1-re: AWRE (Auto Write Reallocation Enbld): 1 ARRE (Auto Read Reallocation Enbld): 1 A modernebb IDE-meghajtók is képesek a vezérlõjükkel nyilvántartani az idõközben meghibásodott szektorokat, és ezt általában alapból engdélyezik. Ha rossz szektorokra figyelmeztetõ hibaüzeneteket látunk (akármilyen típusú meghajtónk is legyen), az kétségtelenül arra utal, hogy ideje lecserélnünk a hardvert. A hibás szektorok használatát esetleg a gyártó saját diagnosztikai programjával le tudjuk tiltani, de hosszabb távon mindenképpen az lesz a legjobb, ha veszünk egy újat. A &os; miért nem találja meg a HP Netserver SCSI-vezérlõjét? Ez tulajdonképpen egy ismert probléma. A HP Netserver gépekben egy integrált EISA buszos SCSI-vezérlõ található, amely a 11-es EISA bõvítõhelyen található, ezért az összes valódi EISA bõvítõhely ez elõtt helyezkedik el. Sajnos a 10 feletti EISA bõvítõhelyek címei ütköznek a PCI eszközök számára kiosztott címekkel, ezért a &os; önmagától nem tudja valami jól kezelni az ilyen helyzeteket. Ezért a legjobban akkor járunk, ha egyszerûen letagadjuk a címterek ütközését :) Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a rendszermag EISA_SLOTS nevû beállítását a 12 értékre állítjuk. Ezután már csak be kell konfigurálunk és újra kell fordítanunk a rendszermagot, ahogy azt a kézikönyv megfelelõ része is tárgyalja. Természetesen, amikor egy ilyen gépre akarunk telepíteni, a helyzet tovább bonyolódik. A telepítést úgy tudjuk megoldani, ha a UserConfig programon belül alkalmazunk egy apró trükköt. Most ne a vizuális felületét használjuk, hanem a parancssoros részt. Gépeljük be, majd a megszokottak szerint telepítsük a rendszert: eisa 12 quit Ettõl függetlenül természetesen továbbra is javasolt egy, az elõbbiek szerint módosított rendszermagot fordítanunk és telepítenünk. A következõ verziókban remélhetõleg már lesz valamilyen megoldás erre a problémára. A HP Netserver esetén nem tudunk a lemezeken Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) módot használni. Errõl itt olvashatunk bõvebben. Állandóan ed1: timeout és ahhoz hasonló üzenetek jelennek meg. Mi lehet velük kezdeni? Ezt a hibát általában a megszakítások ütközése okozza (például két kártya ugyanazt a megszakítást akarja használni). Indítsuk a rendszerünket a beállítás használatával és az ed0/de0/... bejegyzéseket változtassuk meg a kártyáknak megfelelõen. Ha a hálózati kártyánkon BNC típusú csatlakozó található, akkor még elõfordulhat, hogy azért látunk ilyen hibaüzeneteket, mert nem jól zártuk le a csatlakozást. Ezt úgy tudjuk könnyen ellenõrizni, ha a lezárót közvetlenül a kártyára dugjuk rá (kábel nélkül) és figyeljük, hogy továbbra is jönnek-e a hibaüzenetek. Egyes NE2000-kompatibilis kártyák akkor adják ezt a hibát, ha az UTP portjukon nincs aktív összeköttetés vagy nem dugtuk be a kábelt. Miért állnak le a &tm.3com; 3C509 kártyák minden különösebb ok nélkül? Az ilyen típusú kártyák néha hajlamosak elfelejteni a beállításaikat. Frissítsük a kártya beállításait a 3c5x9.exe program segítségével. A párhuzamos nyomtató nevetségesen lassú. Mi lehet ezzel kezdeni? Ha csupán annyi a problémánk, hogy a nyomtató irdatlanul lassan mûködik, akkor próbáljuk meg a kézikönyv nyomtatásról szóló részében leírtakhoz hasonlóan átállítani a nyomtató portkezelését. A programok miért állnak le idõnként Signal 11 hibákkal? Ezek a hibák akkor keletkeznek, amikor a futó programok olyan memóriaterülethez próbálnak meg hozzáférni, amihez eredetileg nem lenne szabad. Ha valami ehhez hasonló történik a rendszerünkben látszólag teljesen véletlenszerûen, akkor nagyon óvatosan kezdjünk el vizsgálódni. A lehetséges okok az alábbiak lehetnek: Ha csak olyan alkalmazások esetében jelentkezik ez a hiba, amelyeket mi magunk fejlesztünk, akkor az valószínûleg arra utal, hogy valamelyik része hibásan mûködik. Ha a &os; alaprendszerének valamelyik részében tapasztalunk ilyen hibákat, akkor azt szintén okozhatja hibás kód, de az ilyen hibákat általában hamarabb meg szokták találni és ki szokták javítani, mint ahogy a GYIK-ot olvasók többsége találkozna velük (a -CURRENT ág pontosan ezt a célt szolgálja). Elõfordulhat, hogy ez egy olyan furcsaság eredménye, amely nem a &os; hibája: például ugyanazon program fordításakor mindig mást csinál a fordítóprogram. Például tegyük fel, hogy a make buildworld parancsot futtatjuk, és a fordítás félbeszakad, amikor az ls.c állományból el akarja készíteni az ls.o állományt. Ha ezután megint megpróbáljuk kiadni a make buildworld parancsot, akkor a fordítás ugyanazon a helyen újból meghiúsul — valószínûleg hibás a forráskód, frissítsük a forrásainkat és próbáljuk meg ismét. Ha viszont a fordítás ilyenkor már egy másik helyen akad el, akkor szinte biztos, hogy hardverhibával akadtunk össze. Amit ilyenkor tenni tudunk: Az elsõ esetben egy nyomkövetõ, például a &man.gdb.1; segítségével keressük meg a program azon pontját, ahol rossz memóriaterülethez próbál meg hozzáférni és javítsuk ki. A második esetben ellenõrizzük, hogy nem a hardver a hibás. Ennek okai többek közt a következõk lehetnek: Túlmelegednek a merevlemezeink: ellenõrizzük, hogy a gépben található ventillátorok rendesen mûködnek-e (persze elõfordulhat, hogy más eszközök melegednek túl). A processzor túlmelegedett: lehet, hogy mert túlságosan nagy órajelen járatjuk, vagy mert egyszerûen leállt a hûtése. Akármelyik eset is következett be, legalább a hiba felderítéséig állítsuk vissza a hivatalos sebességére. Ha feltétlenül ragaszkodunk a rendszerünk tuningolásához, akkor érdemes elgondolkoznunk azon, hogy egy lassabb rendszerrel jobban járunk, mint egy állandóan cserélendõ, ropogósra sült rendszerrel. Az emberek általában nem is nagyon szeretik az ilyen rendszereket, független attól, hogy szerintünk érdemes-e ilyet csinálni vagy sem. Hibás memóriamodulok: ha több SIMM és DIMM modul is található a gépünkben, akkor vegyük ki az összeset és próbáljuk ki mindegyiket egyesével, ezzel is leszûkíthetjük a probléma felderítését a hibás DIMM/SIMM modulokra vagy azok kombinációjára. Az alaplap túlbecslõ értékei: a BIOS beállításai között vagy az alaplapon található jumperekkel szabályozni tudjuk a különbözõ idõzítéseket, ahol általában az alapértelmezett értékek megfelelnek, de néha elõfordulhat, hogy a memóriamodulok késleltetését lassúra, vagy éppen turbó sebességre állítják (RAM Speed: Turbo vagy ehhez hasonló néven keressük a BIOS-ban), ami szintén okozhat furcsa viselkedést. Próbáljuk meg visszaállítani az BIOS alapértelmezett értékeit, de elõtte érdemes lejegyezni az aktuális beállításainkat. Az alaplap zajos vagy kevés áramot kap: ha vannak használaton kívüli I/O kártyáink, merevlemezeink, CD-meghajtóink a rendszerünkben, akkor próbáljuk meg ideiglenesen eltávolítani ezeket vagy egyszerûen csak lehúzni róluk a tápkábelt. Ezzel tudjuk vizsgálni, hogy a számítógépünk tápegysége képes-e megbirkózni a kisebb terheléssel. Esetleg kipróbálhatunk egy másik tápegységet is, lehetõleg egy kicsivel erõsebbet (például ha a jelenlegi tápegységünk teljesítménye 250 watt, akkor használjunk helyette egy 300 wattosat). Továbbá érdemes lehet még elolvasnunk a SIG11 GYIK-ot (lásd lentebb), ahol mindezeket a problémákat részletesen kifejtik, noha a &linux; nézõpontjából. Arról is olvashatunk benne, hogy egy hibás memóriát miért nem képesek észlelni a szoftveres vagy hardveres tesztelõeszközök. Végezetül, ha az egyik javaslat sem segített a probléma megoldásában, akkor valószínûleg sikerült hibát találnunk a &os; kódjában, amirõl nyugodtan írhatunk a fejlesztõknek egy hibajelentést. A problémáról minden részletre kiterjedõ módon A SIG11-es probléma GYIK-ja írásban olvashatunk (angolul). A rendszer összeomlik vagy egy Fatal trap 12: page fault in kernel mode vagy pedig valamilyen panic: hibaüzenettel és egy halom számot ír ki. Mit tegyünk? A &os; fejlesztõi nagyon kíváncsiak az ilyen hibákra, de a felderítéséhez sajnos jóval több információra van szükségük, mint amennyit láthattunk. Másoljuk le az összeomláshoz tartozó teljes üzenetet. Ezután nézzük meg a GYIK-nak azt a részét, amely a rendszermag összeomlásáról szól, készítsünk egy nyomkövetési információkkal ellátott rendszermagot és kérjük le a hívási láncot. Ez elsõre talán bonyolultnak hangzik, de ehhez igazából nem igényel semmilyen programozási tudást, egyszerûen csak a megadott utasításokat kell követnünk. A rendszer indulása közben miért sötétül a képernyõ és megy el rajta a kép? Ez az ATI Mach 64 videokártyák esetében jelentkezõ probléma. Ilyenkor az a gond, hogy a kártya a 0x2e8 címet használja, akárcsak a negyedik soros port. A &man.sio.4; meghajtóban levõ hiba (vagy netalán beállítás?) miatt azonban a negyedik soros portot még akkor is használni fogja, ha kikapcsoljuk a sio3 (a negyedik soros port) eszközt. A hibát kijavításáig így kerülhetjük meg: A betöltõ parancssorában adjuk meg a paramétert. (Így elõ tudjuk hozni a rendszermag konfigurációs módját.) Kapcsoljuk ki a sio0, sio1, sio2 és sio3 eszközöket (tehát mindegyiket). Emiatt a &man.sio.4; meghajtó nem indul el, és így nem okoz problémát. Lépjünk ki és folytassuk a rendszer indítását. Ha a soros portokat is használni akarjuk, akkor következõ módosításokkal készítsünk egy új rendszermagot: a /usr/src/sys/dev/sio/sio.c (vagy pc98 esetén a /usr/src/sys/pc98/cbus/sio.c) állományban keressük meg a 0x2e8 karakterláncot és az azt megelõzõ vesszõt távolítsuk el (de az utána következõt tartsuk meg). Miután végrehajtottuk ezt a módosítást, a megszokott módon fordítsuk újra a rendszermagot. A &os; miért csak 64 MB memóriát használ, amikor 128 MB van a gépben? Mivel &os; a BIOS-tól próbálja megtudni a rendelkezésre álló memória méretét, ezért csak 16 biten képes lekérdezni a KB-okban (vagyis 65 535 KByte = 64 MB, vagy még ennél is kevesebb, mivel egyes BIOS-ok legfeljebb 16 MB memóriát engednek látni). Tehát ha 64 MB-nál több memóriával rendelkezünk, akkor a &os; ugyan megpróbálja azt felderíteni, de nem feltétlenül fog sikerülni. Ezt úgy tudjuk megoldani, ha a rendszermag alábbi beállítását használjuk. Alapvetõen ugyanis létezik egy módszer, amivel le lehet kérdezni a memória teljes méretét a BIOS-tól, de a hozzá tartozó rutin nem fért el a rendszerindító blokkban. Ha egyszer majd sikerül neki helyet csinálni, akkor a rendszer képes lesz kizárólag ezzel a módszerrel dolgozni. Amíg viszont ez nem így van, addig kénytelenek leszünk a most következõ megoldást választani: options MAXMEM=N ahol N a memória Kilobyte-okban megadott mérete. Tehát egy 128 MB memóriával rendelkezõ számítógép esetén ez 131072. A számítógépben több mint 1 GB memória van, de mégis kmem_map too small üzenetek jelennek meg. Mi a gond? A &os; általában a rendszermag néhány fontos paraméterét, mint például az egyszerre megnyitható állományok maximális számát a számítógépben található memória méretébõl származtatja. Az 1 GB memóriánál több esetén azonban elképzelhetõ, hogy ez az automatikus méretezés túlságosan is nagy értékeket választ. Így a rendszer indításakor a rendszermag olyan nagy méretû táblázatokat és egyéb struktúrákat foglal le, amelyek betöltik a rendelkezésére bocsátott terület nagy részét. Késõbb, a rendszer futása közben pedig a rendszermag szépen lassan kifogy a dinamikus memóriaterületekbõl és összeomlik. Készítsünk egy olyan saját rendszermagot, ahol a beállítást megnöveljük egészen a maximális 400 MB-os értékig (). 400 MB használata valószínûleg elég lesz egészen 6 GB memóriáig. A számítógépben nincs 1 GB memória, a &os; mégis kmem_map too small hibával leáll! Ez a hibaüzenet arra utal, hogy a rendszer kifogyott a hálózati pufferek (különösen az mbuf klaszterek) számára kiosztott virtuális memóriából. Az mbuf klaszterek részére fenntartott virtuális memória méretének beállításáról a kézikönyv Hálózati korlátozások címû szakaszában olvashatunk. Miért jelenik meg a kernel: proc: table is full hibaüzenet? A &os; rendszermagja egyszerre csak bizonyos számú programot enged futni. Ezek konkrét száma a kern.maxusers &man.sysctl.8;-változótól függ. A kern.maxusers ezenkívül még hatással van más belsõ korlátokra is, például a hálózati pufferekre (lásd ezt a korábbi kérdést). Ha a számítógépünk túlságosan leterhelt, akkor érdemes megpróbálkoznunk a kern.maxusers értékének növelésével. Ennek átállítása a rendszerben egyszerre futtatható maximális programok számával együtt sok más rendszerszintû korlátozást is finomít. A kern.maxusers értékének beállításához nézzük meg a kézikönyv Az állományok és futó programok korlátozásairól szóló szakaszát. (Miközben ez a rész a megnyitható állományok maximális számáról szól, addig ugyanez érvényes a futó programokra is.) Ha viszont a számítógépünk nem éri akkora terhelés, de mégis szeretnénk egyszerre nagyobb számú programot is futtatni rajta, akkor ehhez elegendõ csak kern.maxproc változót átállítanunk. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha felvesszük a /boot/loader.conf állományba. Ez az érték természetesen addig nem beállítódni, amíg a rendszerünket újra nem indítjuk. Ezekrõl a változókról a &man.loader.conf.5; és &man.sysctl.conf.5; man oldalakon tájékozódhatunk részletesebben. Ha az összes programot egyetlen felhasználóval akarjuk futtatni, akkor a kern.maxprocperuid változót értékét is át kell állítanunk, méghozzá a kern.maxproc új értékénél eggyel kisebbre. (Ezért kell így csinálni, mert egy rendszerprogram, az &man.init.8; mindig fut.) A sysctl változók beállításait úgy is tudjuk véglegesíteni, ha felvesszük ezeket az /etc/sysctl.conf állományba. A kézikönyv A rendszermag korlátainak finomhangolása címû szakaszában részletesebb is olvashatunk róla, hogy miként állítsuk be a rendszerünket. Az új rendszermag indításakor miért keletkezik CMAP busy hibaüzenet? Az elavult /var/db/kvm_*.db állományokat összegyûjtõ rutin idõnként nem mûködik megfelelõen, és a nem egyezõ állományok esetén össze is omolhat. Amikor ilyen történik, indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban és gépeljük be: &prompt.root; rm /var/db/kvm_*.db Mit jelent az ahc0: brkadrint, Illegal Host Access at seqaddr 0x0 üzenet? Ez az Ultrastor SCSI vezérlõkártya ütközésére utal. A rendszerindítás közben lépjünk be a rendszermag konfigurációs menüjébe és tiltsuk le a gondot okozó uha0 eszközt. Amikor elindul a rendszer, egy ahc0: illegal cable configuration hibaüzenet jelenik meg. A kábelek bekötésével semmilyen gond nincs. Mégis akkor mi a baj? Az alaplapon nem található olyan áramkör, amely támogatja az automatikus lezárást (automatic termination). A SCSI BIOS-ban az automatikus lezárás helyett adjuk meg a megfelelõ lezárást. Az &man.ahc.4; meghajtója nem képes rendesen érzékelni a kábeleket, ha az alaplapon van ilyen érzékelés (és így automatikus lezárás). A meghajtó egyszerûen annyit feltételez, hogy ennek támogatása csak akkor érhetõ el, ha az EEPROM-ban megadtuk az automatic termination beállítást. A megfelelõ kábeldetektáló eszköz nélkül a meghajtó gyakran rosszul állapítja meg a lezárást, ami pedig így veszélyezteti a SCSI busz megbízhatóságát. Miért küld a sendmail mail loops back to myself hibaüzenetet? Errõl részletesebben a kézikönyvben olvashatunk. A távoli gépeken miért viselkednek olyan furcsán a teljes képernyõs alkalmazások? Elõfordulhat, hogy az adott távoli gépen a terminál típusa nem cons25, amire viszont a &os; konzolnak a megfelelõ mûködéshez szüksége lenne. Ezt a problémát többféle módon is meg tudjuk kerülni: Mikor bejelentkezünk a távoli gépre, állítsuk a TERM környezeti változót az ansi vagy sco értékre, amibõl kiderül, hogy egyáltalán ismeri ezeket a termináltípusokat. A &os; konzolban használjunk VT100 emulátort, például a screen alkalmazást. A screen segítségével egyetlen terminálról egyszerre több munkamenetet is tudunk indítani, de egyébként is egy nagyon jó program. Minden screen által létrehozott ablak VT100-as terminálként mûködik, ezért a távoli gépen a TERM környezeti változó nyugodtan beállítható a vt100 értékre. Tegyük hozzá a cons25 bejegyzést a távoli gép terminálokat tároló adatbázisához. Ez pontos módszere jelentõs mértékben függ az adott gépen található operációs rendszertõl. Ebben leginkább az adott gépen található man oldalak tudnak segíteni. Indítsunk el a &os; rendszert futtató gépen egy X szervert és a távoli géprõl egy X rendszerre íródott terminálemulátorral, például az xterm vagy az rxvt programmal jelentkezzük be. A távoli gépen ekkor a TERM változó értéke vagy xterm, vagy pedig vt100 lesz. A Plug and Play kártyákat miért nem találja meg (vagy unknown típusúként látja) a &os;? Ennek az okait a következõ levélben fejtette ki &a.peter; a &a.questions; tagjainak, amelyben arra válaszolt, hogy egy belsõ modemet miért nem észlel a rendszer miután frissítették &os; 4.X-re (az érthetõség kedvéért szögletes zárójelek között hozzáadtunk néhány kiegészítést is). Az eredeti szövegbõl készült idézetet frissítettük.
A PNP BIOS beállította [a modemet] és magára hagyta valahol a portok számára fenntartott címtérben, így az ISA eszközök régi típusú [3.X-ben levõ] eszközpróbálgatásai ott találták meg. A 4.0 esetében azonban az ISA eszközöket kezelõ kód már sokkal inkább a PnP támogatására koncentrál. Korábban [a 3.X verziókban] elõfordulhatott az is, hogy az ISA eszközök keresése során a rendszer egy kóbor eszközt talált, majd ugyanazt megtalálta PnP eszközként és ütköztek az így duplán lefoglalni kívánt erõforrások. Ennek kivédésére elõször tehát letiltjuk a programozható kártyák felderítését, így ez a típusú kettõs detektálás nem történhet meg. Ez továbbá azt is jelenti, hogy a támogatott PnP hardverek azonosítóit elõre ismerni kell. Ennek hangolhatóságát már tervbevettük.
Tehát egy ilyen eszköz mûködtetéséhez szükségünk lesz a PnP azonosítójára, valamint arra, hogy felvegyük a felderítendõ PnP eszközök ISA eszközök közé. Ezt a &man.pnpinfo.8; segítségével kérhetjük le, amely például egy belsõ modem esetén a következõ kimenetet fogja adni: &prompt.root; pnpinfo Checking for Plug-n-Play devices... Card assigned CSN #1 Vendor ID PMC2430 (0x3024a341), Serial Number 0xffffffff PnP Version 1.0, Vendor Version 0 Device Description: Pace 56 Voice Internal Plug & Play Modem Logical Device ID: PMC2430 0x3024a341 #0 Device supports I/O Range Check TAG Start DF I/O Range 0x3f8 .. 0x3f8, alignment 0x8, len 0x8 [16-bit addr] IRQ: 4 - only one type (true/edge) [a többi részt kihagytuk] TAG End DF End Tag Successfully got 31 resources, 1 logical fdevs -- card select # 0x0001 CSN PMC2430 (0x3024a341), Serial Number 0xffffffff Logical device #0 IO: 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 IRQ 5 0 DMA 4 0 IO range check 0x00 activate 0x01 Innen a Vendor ID kezdetû sorra lesz szükségünk. A zárójelek között szereplõ hexadecimális szám (ami a példában a 0x3024a341) lesz az eszköz PnP azonosítója, valamint a közvetlenül ez elõtt szereplõ karakterlánc az egyedi ASCII azonosítója (PMC2430). Ha a &man.pnpinfo.8; lefuttatásának eredményeképpen megjelenõ lista nem tartalmazza a kérdéses eszközt, akkor helyette a &man.pciconf.8; használatával is próbálkozhatunk. Íme a pciconf -vl parancs kimenete egy integrált hangkártya esetében: &prompt.root; pciconf -vl chip1@pci0:31:5: class=0x040100 card=0x00931028 chip=0x24158086 rev=0x02 hdr=0x00 vendor = 'Intel Corporation' device = '82801AA 8xx Chipset AC'97 Audio Controller' class = multimedia subclass = audio Ebbõl a chip változót, vagyis a 0x24158086 értéket kell felhasználnunk. Ezt az információt (a Vendor ID vagy a chip értékét) ezután a /usr/src/sys/dev/sio/sio_isa.c állományba kell felvennünk. Ehhez elõször is készítsünk egy biztonsági másolatát a sio_isa.c állományról arra az esetre, ha véletlenül valami rossz történne. Ez azért is hasznunkra fog válni, mert így tudunk egy javítást mellékelni a hibajelentésünk mellé (mert ugye írni fogunk róla hibajelentést, ugye?). Szóval, keressük meg a sio_isa.c állományban a következõ sort: static struct isa_pnp_id sio_ids[] = { Menjük lentebb egészen addig, amíg nem találunk egy helyet, ahova be tudunk szúrni egy bejegyzést az eszközünkhöz. A bejegyzések megadásának módja lentebb látható, és a jobb oldalt megjegyzésbe tett ASCII Vendor ID szerint rendezettek, amelyek mellett még megtalálható (amennyiben kifér) a &man.pnpinfo.8; Device Description kimenetében kapott érték is: {0x0f804f3f, NULL}, /* OZO800f - Zoom 2812 (56k Modem) */ {0x39804f3f, NULL}, /* OZO8039 - Zoom 56k flex */ {0x3024a341, NULL}, /* PMC2430 - Pace 56 Voice Internal Modem */ {0x1000eb49, NULL}, /* ROK0010 - Rockwell ? */ {0x5002734a, NULL}, /* RSS0250 - 5614Jx3(G) Internal Modem */ A megfelelõ helyre ezután vegyük fel az eszközünkhöz tartozó hexadecimális Vendor ID értéket, mentsük el az állományt, fordítsuk újra a rendszermagot és indítsuk újra vele a rendszerünket. Ha mindent jól csináltunk, akkor az eszköz sio eszközként fog megjelenni. Miért keletkezik nlist failed hiba például a top vagy systat parancsok futtatásakor? A gondot alapvetõen az okozza, hogy a kérdéses alkalmazás valamiért egy olyan rendszermagbeli szimbólumot keres, amit nem talál. Ez a típusú hiba a következõkbõl eredhet: A rendszermag és a hozzá tartozó programok nincsenek szinkronban (vagyis fordítottunk egy új rendszermagot, de nem volt installworld vagy fordítva) és emiatt a szimbólumokat tároló táblázat nem teljesen úgy épül fel, ahogy azt az alkalmazás gondolja. Ha errõl lenne szó, akkor egyszerûen nincs más teendõnk, mint befejezni a frissítést (ennek pontos részleteit lásd a /usr/src/UPDATING állományban). Nem a /boot/loader, hanem közvetlenül a boot2 (lásd &man.boot.8;) segítségével töltjük be a rendszermagot. Noha alapvetõen semmilyen problémát nem nem okoz a /boot/loader kihagyása, általánosságban véve azért mégis jobban elérhetõvé tudja tenni a rendszermagban található szimbólumokat a felhasználói programok felé. Miért tart olyan sokáig ssh vagy telnet használatával csatlakozni a számítógéphez? A tünet: nagyon sok idõ telik aközött, amíg a TCP kapcsolat felépül és a kliens bekéri a jelszót (vagy a &man.telnet.1; esetében amíg a bejelentkezõ képernyõ megjelenik). A betegség: nagyon valószínû, hogy a késlekedést az okozza, amikor a szerver megpróbálja a kliens IP-címét feloldani hálózati névvé. Sok szerver, köztük a &os;-ben is megtalálható Telnet és SSH szerver is ezt csinálja, többek közt azért, hogy a rendszergazda számára el tudja tárolni egy naplóban ezt a hálózati nevet. Az orvosság: ha az említett jelenség minden olyan esetben jelentkezik, amikor a számítógéprõl (mint kliensrõl) valamilyen szerverhez csatlakozni akarunk, akkor a kliens oldalán lesz a gond. Ehhez hasonlóan, ha csak egy adott szervernél tapasztaljuk, akkor azzal a számítógéppel történhetett valami. Amennyiben a problémákat a kliens okozza, nem tehetünk mást, a névoldáson kell úgy javítanunk, hogy a szerver normálisan fel tudja oldani. Ha helyi hálózaton tapasztaljuk mindezt, akkor ez már a szerver problémája és olvassunk tovább. Ellenkezõ esetben az internet a felelõs, ezért nagyon valószínû, hogy fel kell vennünk a kapcsolatot az internet-szolgáltatónkkal és segítséget kérni tõlük a hiba elhárításában. Ha a problémát viszont a helyi hálózaton található szerver okozza, akkor úgy kell azt beállítanunk, hogy a helyi neveket képes legyen rendesen feloldani. Ezzel kapcsolatban a &man.hosts.5; és &man.named.8; man oldalakat érdemes elolvasnunk. Ha a probléma viszont az interneten jelenik meg, akkor valószínû, hogy a szerver névfeloldása nem üzemel rendesen. Nézzünk meg egy másik gépet — például a www.yahoo.com címet. Ha ez sem mûködik, akkor nálunk van a gond. A &os; friss telepítését követõen az is elképzelhetõ, hogy egyszerûen csak hiányoznak a tartományokkal és névszerverekkel kapcsolatos megfelelõ adatok az /etc/resolv.conf állományból. Ez gyakran okoz késlekedést az SSH mûködésében, mivel az /etc/ssh könyvtárban található sshd_config állományban alapértelmezés szerint a UseDNS beállítás értéke yes (tehát a névfeloldás használata engedélyezett). Ha valóban ez okozza a problémát, akkor a pótoljuk az /etc/resolv.conf állományból hiányzó adatokat vagy az sshd_config állományban a UseDNS értéke ideiglenesen legyen no. Mire utal a stray IRQ (kóbor megszakítási kérés) üzenet? A kóbor megszakítási kéréseket jelzõ üzenetek általában a hardveres megszakítási kérések egyenletlenségeire utalnak, ezen belül is leginkább olyan esetekre, amikor az eszköz egy megszakítási kérés nyugtázása közepén eltávolítja az adott kérést. Három dolgot tehetünk ezzel kapcsolatban: Elviseljük ezeket a figyelmeztetéseket. Megszakítási kérésenként az elsõ öt üzenet után amúgy sem jelez többet a rendszer. Ha platformunkhoz (mint például &i386;) tartozó intr_machdep.c állományban található MAX_STRAY_LOG értékét átírjuk 5-rõl 0-ra és így újrafordítjuk a rendszermagot, akkor ezzel teljesen letilthatjuk a figyelmeztetéseket. Megszüntetjük az üzeneteket úgy, hogy csatlakoztatunk a rendszerhez egy olyan párhuzamos vonali eszközt, amely a 7-es IRQ-t használja, és rakunk fel hozzá egy PPP meghajtót (a legtöbb helyen egyébként ezzel lesz a gond), valamint a 15-ös IRQ-ra pedig rakunk egy IDE-meghajtót vagy más hasonló eszközt és telepítjük hozzá a megfelelõ meghajtót. Miért jelenik meg folyamatosan a file: table is full üzenet a rendszernaplóban? Ha ilyen hibaüzenetet látunk, akkor az arra utal, hogy kifogytunk a rendszerünkben egyszerre használható állományleírókból. A probléma leírásával és megoldásával kapcsolatban olvassuk el a kézikönyvben a kern.maxfiles változóról szóló részt A rendszermag korlátainak finomhangolása címû szakaszban. Miért árasztják el calcru: negative runtime vagy calcru: runtime went backwards üzenetek a konzolt? Ismert egy olyan probléma, hogy a BIOS-ban engedélyezzük az &intel; Enhanced SpeedStep technológiáját, akkor a rendszermag ehhez hasonló calcru üzeneteket kezd el küldözgetni: calcru: runtime went backwards from 6 usec to 3 usec for pid 37 (pagezero) calcru: runtime went backwards from 6 usec to 3 usec for pid 36 (vmdaemon) calcru: runtime went backwards from 170 usec to 138 usec for pid 35 (pagedaemon) calcru: runtime went backwards from 553 usec to 291 usec for pid 15 (swi6: task queue) calcru: runtime went backwards from 15521 usec to 10366 usec for pid 2 (g_event) calcru: runtime went backwards from 25 usec to 12 usec for pid 11 (swi1: net) calcru: runtime went backwards from 4417 usec to 3960 usec for pid 1 (init) calcru: runtime went backwards from 2084385 usec to 1793542 usec for pid 1 (init) calcru: runtime went backwards from 408 usec to 204 usec for pid 0 (swapper) Ennek oka, hogy az &intel; SpeedStep (EIST) egyes alaplapokkal nem kompatibilis. Megoldás: Tiltsuk le a BIOS-ban az EIST használatát. Ekkor még az ACPI-alapú processzorfrekvencia-szabályozás továbbra is elérhetõ a &man.powerd.8; használatán keresztül. Miért jár rosszul az óra a számítógépen? A számítógépnek kettõ vagy több idõmérõ eszköze van, és a &os; pont a rosszabbikat választotta. Adjuk ki a &man.dmesg.8; parancsot és vizsgáljuk meg a Timecounter kezdetû sorokat. Ezek közül a &os; a legnagyobb quality értékkel rendelkezõt választotta. &prompt.root; dmesg | grep Timecounter Timecounter "i8254" frequency 1193182 Hz quality 0 Timecounter "ACPI-fast" frequency 3579545 Hz quality 1000 Timecounter "TSC" frequency 2998570050 Hz quality 800 Timecounters tick every 1.000 msec Errõl a kern.timecounter.hardware &man.sysctl.3; változó lekérdezésével tudunk ténylegesen megbizonyosodni: &prompt.root; sysctl kern.timecounter.hardware kern.timecounter.hardware: ACPI-fast Elõfordulhat, hogy az ACPI-idõzítõ hibás. Ilyenkor az a legegyszerûbb, ha az /etc/loader.conf állományban letiltjuk az ACPI-idõzítõ használatát: debug.acpi.disabled="timer" Vagy a BIOS is tudja módosítani a TSC idõzítõt — például azért, hogy csökkentse a processzor sebességét, amikor merül az akkumulátor vagy energiatakarékos módra vált. A &os; sajnos nem figyel ezekre a változtatásokra és elcsúszik az idõméréssel. Ahogy viszont az iménti példában is látható, itt még az i8254 idõzítõ is használható, méghozzá úgy, hogy a kern.timecounter.hardware &man.sysctl.8; változó értékét átállítjuk erre az értékre: &prompt.root; sysctl -w kern.timecounter.hardware=i8254 kern.timecounter.hardware: TSC -> i8254 Innentõl kezdve a számítógépünk már sokkal pontosabban mutatja az idõt. Ezt a változtatást úgy tudjuk minden rendszerindítás során automatikusan megtenni, ha felvesszük a következõ sort az /etc/sysctl.conf állományba: kern.timecounter.hardware=i8254 A rendszer laptopon miért nem tudja rendesen megtalálni a PC-kártyákat? Ez a probléma gyakran megjelenik olyan laptopokon, amelyek egynél több operációs rendszert is futtatnak, egyes nem-BSD típusú rendszerek ugyanis hajlamosak a hardvert inkonzisztens állapotban hagyni. Emiatt a &man.pccardd.8; parancs az adott kártyát "(null)""(null)" néven észleli a valós típusa helyett. A hardvert innen teljesen csak úgy tudjuk alapállapotába hozni, ha a PC-kártya foglalatát áramtalanítjuk. Ehhez ki kell kapcsolnunk a laptopot. (Tehát ne tegyük se készenléti, se pedig hibernált állapotba — teljesen ki kell kapcsolni.) A PC-kártya ezután várhatóan már mûködni fog. Némely laptopok hazudnak arról, hogy rendesen ki vannak-e kapcsolva. Amennyiben az elõbbi módszer nem válna be, próbáljuk meg úgy, hogy kikapcsoljuk a gépet, kivesszük az akkumulátort, várunk egy keveset, visszarakjuk és újra bekapcsoljuk. Miért ad a &os; rendszertöltõje Read error hibát és áll meg a BIOS képernyõn? A &os; rendszertöltõje rosszul ismerte fel a merevlemez geometriáját. Ezt a &os; slice-ok létrehozásakor és módosításakor külön meg kell adni az &man.fdisk.8; használatakor. A meghajtóhoz tartozó megfelelõ geometriai beállítások a számítógép BIOS-ában találhatóak. Keressük meg az adott meghajtó cilinder-fej-szektor (Cylinder/Head/Sector) értékét. A &man.sysinstall.8; partíciószerkesztõjében a G billentyû lenyomásával tudjuk beállítani ezt. Ekkor egy párbeszédablak jelenik meg, ahol meg tudjuk adni a cilinderek, fejek és a sávonkénti szektorok számát. Ide perjelekkel elválasztva gépeljük e a BIOS-ban talált értékeket. Például ha a merevlemez geometriája 5000 cilinder, 250 fej és sávonként 60 szektor, akkor a 5000/250/60 értéket kell megadnunk. Az Enter billentyû lenyomására ezek az értékek beállítódnak, és a W lenyomására pedig az új partíciós tábla kiíródik a lemezre. Egy másik operációs rendszer letörölte a boot managert. Hogyan lehet visszaállítani? Indítsuk el a &man.sysinstall.8; programot, majd válasszuk a Configure és Fdisk menüpontokat. A partíciószerkesztõben a Space billentyûvel tudjuk kiválasztani azt a partíciót, amelyen korábban a boot manager volt. Ezután az W billentyû lenyomásával tudjuk a változtatásainkat lemezre menteni. Ekkor egy menü jelenik meg, ahol a telepíteni kívánt rendszertöltõt választhatjuk ki. Adjuk meg és ekkor visszakerül a helyére. Mit jelent a swap_pager: indefinite wait buffer: hibaüzenet? Ez arra utal, hogy egy futó program megpróbált kiírni egy lapot a memóriából a lemezre, azonban 20 másodperce már nem tudott hozzáférni a lemezhez. Ezt okozhatják hibás szektorok a lemezen, a lemez hibás kábelezése vagy esetleg valamilyen lemezmûveletekkel kapcsolatos hardver meghibásodása. Amennyiben maga a meghajtó a rossz, akkor az ilyen hibaüzenetek mellett még más, a lemez hibás mûködésére utaló üzenetet is látnunk kell a /var/log/messages állományban vagy a dmesg kimenetében. Minden más esetben érdemes a meghajtó csatlakozásait és kábelezését ellenõrizni. Mik azok a UDMA ICRC hibák és hogyan lehet ellenük tenni valamit? A &man.ata.4; meghajtó jelenti ezeket a UDMA ICRC hibákat olyan esetekben, amikor a merevlemezre vagy a merevlemezrõl érkezõ DMA átvitel hibás. A meghajtó ilyenkor még párszor megpróbálja megismételni a mûveletet. Amennyiben ezek a mûveletek is meghiúsulnak, a DMA átvitel helyett a lassabb PIO átviteli módra állítja át a merevlemez felé irányuló kommunikációt. Ezt a problémát több tényezõ is okozhatja, habár ennek a leggyakoribb oka a hibás vagy rossz kábelezés. Ilyenkor mindig ellenõrizzük, hogy a merevlemezhez csatlakozó ATA-kábelek sértetlenek és a használni kívánt Ultra DMA átviteli módra alkalmasak. Ha cserélhetõ lemezes meghajtót használunk, akkor kompatibilisnek is kell lenniük. Ez a gond akkor jelentkezhet, amikor ugyanarra az ATA-csatornára egy Ultra DMA 66-os (vagy annál is gyorsabb) és egy régebbi meghajtót csatlakoztatunk. Végezetül ezek a hibaüzenetek arra is utalhatnak, hogy a meghajtó meghibásodott. A legtöbb gyártó külön szoftver ajánl fel ennek vizsgálatára, ezért ilyenkor érdemes letesztelnünk az érintett meghajtót, illetve amennyiben szükséges, biztonsági másolatot készíteni az adatainkról és kicserélni az eszközt. Az &man.atacontrol.8; segédprogram használatával ellenõrizni tudjuk, hogy jelenleg az egyes ATA-eszközök milyen DMA vagy PIO módban mûködnek. Erre a célra különösen az atacontrol mode csatorna parancsot javasoljuk, amivel képesek vagyünk megnézni az adott ATA-csatornára csatlakozó eszközök átviteli módjait. Itt a csatorna értéke nullától indul. Mi az a lock order reversal? Erre a kérdésre a választ a &os;-s szakkifejezések gyûjteményében találjuk meg a LOR címszó alatt. Mit jelent a Called ... with the following non-sleepable locks held üzenet? Ez az üzenet arra utalhat, hogy egy függvény lepihent miközben nála volt egy mutex (vagy más, nem pihentethetõ) típusú zárolás. Azért keletkezik ilyen hiba, mert a mutexeket nem úgy tervezték, hogy hosszabb ideig is meg lehessen tartani, kizárólag csak rövid idõtartamra vonatkozó szinkronizációt lehet velük végezni. Ez a programozói megegyezés lehetõvé teszi az eszközmeghajtók számára, hogy a megszakítások közben mutexek segítségével képesek legyenek szinkronizálni a rendszermag többi részével. A megszakítások (&os; alatt) pedig nem pihenhetnek. Ezért a rendszermagon belül semmilyen olyan alrendszer nem blokkolódhat huzamosabb ideig, amelyik mutexet tart magánál. Ezeket a hibákat úgy tudjuk elcsípni, ha olyan ellenõrzéseket teszünk a rendszermagba, amelyek jeleznek a &man.witness.4; alrendszernek, hogy küldjön figyelmeztetést vagy akár végzetes hibát (a rendszer konfigurációjától függõen) azokban a helyzetekben, amikor egy sejthetõen hosszabb ideig blokkolt hívás tart magánál egy mutexet. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy ezek a hibák alapvetõen nem végzetesek, de egy kis balszerencsével az egyszerû kis megakadásoktól kezdve a teljes lefagyásig szinte bármilyen hibáért felelõsek lehetnek. A buildworld/installworld miért áll le touch: not found hibával? Ez a hibaüzenet nem azt jelenti, hogy a &man.touch.1; segédprogram nem található, hanem inkább azt, hogy az érintett állományok dátuma a jövõre állítódott be. Ha a CMOS óránkat a helyi idõ szerint állítottuk be, akkor egyfelhasználós módban indítsuk újra a rendszert és a adjkerntz -i parancs kiadásával állítsuk be a rendszermag óráját. Kereskedelmi alkalmazások Ez a fejezet még nagyon rövid, de természetesen reméljük, hogy a különbözõ cégek hamarosan bõvíteni fogják! :) A &os; fejlesztõinek ezzel kapcsolatban semmilyen anyagi érdekük nincs, csupán szeretnék felsorolni a nyilvánosan is elérhetõ szolgáltatásokat (de úgy érezzük, hogy a &os; kereskedelmi irányú megközelítése a &os; fejlõdésére is jó hatással lehet hosszabb távon). Javasoljuk minden kereskedelmi fejlesztõnek, hogy küldjék be ide is a saját kérdéseiket. A gyártók honlapján olvashatjuk a teljes listájukat. Honnan lehet a &os;-hez irodai programcsomagokat szerezni? A nyílt forráskódú OpenOffice.org irodai programcsomag &os; alatt natívan is futtatható. Oracle Open Office linuxos változata, amely az OpenOffice.org zárt forráskódú, továbbfejlesztett változata, szintén mûködik &os; alatt. A &os; ezeken kívül még számos szövegszerkesztõt, táblázatkezelõt és rajzprogramot is tartalmaz a Portgyûjteményében. Honnan lehet a &motif;-ot szerezni a &os;-hez? A The Open Group kiadta a &motif; 2.2.2 változatának forráskódját. Ez az x11-toolkits/open-motif csomagból vagy portból érhetõ el. A telepítésével kapcsolatban olvassuk el a kézikönyv portokról szóló részét. Az Open &motif; kizárólag csak nyílt forráskódú operációs rendszereken terjeszthetõ. Ezenkívül még használhatóak a &motif; kereskedelmi változatai is. Ezek viszont már nem ingyenesek, de a licencük megengedi azt, hogy zárt forráskódú szoftverekben is felhasználhassuk. Az Apps2gonál érdeklõdjünk a &os;-re elérhetõ legolcsóbb &motif; 2.1.20 ELF (&i386;) típusú terjesztésekkel kapcsolatban. Kétfajta terjesztés létezik, a fejlesztõi változat és a futásidejû változat (valamivel olcsóbb). Az egyes terjesztésekben a következõk találhatóak: OSF/&motif; manager, xmbind, panner, wsm Fejlesztõi készlet: uil, mrm, xm, xmcxx, include és Imake állományok Statikus és dinamikus ELF könyvtárak Példa alkalmazások A megrendelés során ne felejtsük el megadni, hogy a &motif; melyik &os; verzióhoz készített változatát kérjük (valamint az architektúrát se)! Az Apps2go NetBSD és OpenBSD rendszerekkel is foglalkozik, ezeket a változatokat jelenleg csak FTP-n keresztül lehet elérni. További információk Az Apps2go honlapja illetve sales@apps2go.com vagy support@apps2go.com vagy telefonon: (817) 431 8775 és +1 817 431-8775 Honnan lehet &os;-re CDE-t szerezni? A Xi Graphics korábban kínált fel CDE-t &os;-hez, de manapság már nem foglalkoznak ezzel. A KDE a CDE-hez nagyon sok tekintetben hasonló nyílt forráskódú X11 munkakörnyezet, de érdemes pillanatást vetnünk az xfce-re is. A KDE és az xfce egyaránt megtalalálható a portok között. Használhatóak adatbázisrendszerek &os; alatt? Igen! A &os; hivatalos honlapján megtaláljuk ezeket a kereskedelmi gyártók között. Érdemes még megnéznünk a Portgyûjteményeben a adatbázisokat tartalmazó szekciót. Az &oracle; fut &os; alatt? Igen. A oldalon találunk arról információt, hogyan telepíthetjük &os;-re az &oracle; &linux; változatát. Felhasználói alkalmazások Hol vannak a felhasználói programok? Nézzünk szét a portok között és láthatjuk, hogy milyen szoftvereket portoltak eddig &os;-re. A listában pillanatnyilag &os.numports; port található és naponta növekszik, ezért érdemes folyamatosan figyelni vagy az új portokról úgy is értesülhetünk rendszeresen, ha feliratkozunk a &a.announce; címére. A legtöbb portnak mûködnie kell a 6.X, 7.X és 8.X ágak használata esetén is. Mindegyik &os; kiadás elkészítésekor készül egy pillanatfelvétel a portokat tartalmazó könyvtárról és bekerül a ports/ könyvtárba. Ezenkívül még csomagok is rendelkezésünkre állnak, amelyek lényegében egy tömörített bináris terjesztési formát takarnak, némi plusz információval kiegészítve az egyéni telepítésekhez elvégzéséhez. A csomagok könnyen telepíthetõek és eltávolíthatóak anélkül, hogy pontosan ismernénk a benne található állományok összes apró részletét. A különbözõ csomagokat a &man.sysinstall.8; programban (a Configure menün belül) található Packages menüpontban tudjuk telepíteni, vagy meghívjuk meg a &man.pkg.add.1; parancsot. A csomagokat leginkább .tbz kiterjesztésükrõl lehet megismerni, valamint a telepítõ CD-ken a packages/All könyvtárban találhatóak. Az interneten keresztül is le tudjuk tölteni ezek közül a &os; különbözõ verzióihoz tartozó változatukat a hozzánk legközelebbi tükrözésekrõl: 6.X-RELEASE/6-STABLE esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-6-stable/ 7.X-RELEASE/7-STABLE esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-7-stable 8.X-RELEASE/8-STABLE esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-8-stable 9-CURRENT esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-9-current Nem mindegyik port érhetõ el csomagként, mivel folyamatosan készülnek az újabbak. Ezért mindig érdemes bizonyos idõközönként ellenõrizni a központi ftp.FreeBSD.org oldalon található csomagokat. Hogyan tudjuk beállítani az INN (Internet News) szolgáltatást a gépünkön? Telepítsük az news/inn csomagot vagy portot és utána kiindulásképpen nézzük meg az INN GYIK-ot. A &os; rendelkezik &java; támogatással? Igen. Látogassunk el a http://www.FreeBSD.org/java/ oldalra. Miért nem fordul egy port a 6.X-STABLE, 7.X-STABLE vagy 8.X-STABLE változatot futtató gépeken? Ha olyan &os; verziónk van, amely egy kicsit lemaradt az aktuális -CURRENT vagy -STABLE ágak mögött, akkor valószínûleg frissítenünk kell a Portgyûjteményünket. Ennek részleteirõl a Porterek kézikönyvében, a Keeping Up címû részben olvashatunk (angolul). Ha viszont rendszerünkben minden a lehetõ legfrissebb, akkor elõfordulhat, hogy valaki olyan változtatást rakott fel a porthoz, amely a -CURRENT esetén mûködik, de a -STABLE változatban már nem. Ilyenkor feltétlenül küldjünk egy hibajelentést a &man.send-pr.1; paranccsal, hiszen a Portgyûjteménynek a -CURRENT és -STABLE ágak esetén egyaránt mûködnie kell. A make index paranccsal nem sikerült létrehozni az INDEX állomyánt. Mi a gond? Elsõként mindig ellenõrizzük, hogy a Portgyûjteményünk a lehetõ legfrissebb. A legfrissebb változatnál jelentkezõ INDEX készítési hibák mindig szem elõtt vannak, ezért általában gyorsan megjavulnak. Ha viszont egy friss verzióval rendelkezünk, akkor elképzelhetõ, hogy egy másik hibával kerültünk szembe. A make index parancsnak van egy olyan hibája, amely miatt nem képes a Portgyûjtemény hiányos példányával dolgozni. Feltételezi ugyanis, hogy az összes olyan port megtalálható a rendszerünkben, amely telepítése szükséges az adott porthoz. Ennek megértéséhez most képzeljük el, hogy megvan az ize/mize port a lemezen, amely függ az aze/maze porttól, és emiatt az aze/maze portnak és függõségeinek is rajta kell lennie a lemezünkön. Minden más esetben a make index nem tud összegyûjteni elegendõ információt ahhoz, hogy létre tudja hozni a függõségi gráfot. Ez különösen olyan &os; felhasználókkal fordul elõ, akik a &man.cvsup.1; (vagy &man.csup.1;) használatával frissítik a Portgyûjteményüket, de a refuse állományokban kizártak néhány kategóriát. Elméletben természetesen ki lehet zárni akármilyen kategóriát, azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy ez szinte lehetetlen, mivel túlságosan sok port függ más kategóriákban található portoktól. Amíg valaki meg nem oldja ezt a problémát, addig fogadjuk el általános szabálynak, hogy az INDEX létrehozásához a teljes Portgyûjteménnyel rendelkeznünk kell. Néhány ritka esetben még elõfordulhat, hogy az INDEX azért nem jön létre, mert a make.conf állományban megadtunk valamilyen WITH_* vagy WITHOUT_* változót. Ha úgy érezzük, hogy ez okozhatja a problémát, akkor próbáljuk meg elõször ezen változók nélkül létrehozatni az INDEX állományt és csak utána jelenteni a hibát a &a.ports; címére. A CVSup miért nincs a &os; forrásai között? A &os; alaprendszerét úgy állították össze, hogy saját magát legyen képes legyen lefordítani, vagyis az egész operációs rendszer elõállítható legyen néhány alapvetõ eszköz használatával. Ezért a források között leginkább csak az található meg, ami feltétlenül kell a források lefordításához. Ilyen például a C fordító (&man.gcc.1;), a &man.make.1;, &man.awk.1; és a többi. Mivel a CVSup a Modula-3 programozási nyelven íródott, csak úgy tudnánk beletenni a &os; alaprendszerbe, ha hozzávennénk és karbantartanánk egy Modula-3 fordítót is. Ezzel együtt viszont növekedne a &os; forrása, amelyet aztán karban is kellene tartani. Ezért mind a fejlesztõk, mind pedig a felhasználók számára egyszerûbb, ha a CVSup egy külön portként érhetõ el a rendszerhez. Ez viszont gyorsan telepíthetõ a &os; telepítõ CD-ken található csomagokból. Azonban a &os; 6.2-RELEASE megjelenésétõl kezdve a &os; felhasználók nem maradnak integrált CVSup kliens nélkül. &a.mux; munkájának köszönhetõen a CVSup alkalmazásnak elkészült a C nyelven újraírt változata, a &man.csup.1;, amely most már az alaprendszer része. Noha jelenleg nem még nem képes mindarra, amire a CVSup, elegendõ (és nagyon gyors!) ahhoz, hogy a forrásainkat frissen tartsuk. A 6.2 elõtt kiadott rendszerek esetében ezt portból vagy csomagból is felrakhatjuk (lásd net/csup). A forrásokon kívül a telepített portokat is lehet valahogy frissíteni? A &os; alaprendszere ehhez nem kínál fel semmilyen eszközt, de léteznek olyan segédeszközök, amelyekkel valamennyire meg tudjuk könnyíteni a frissítés folyamatát. További segédprogramok telepítésével pedig a portok kezelését tudjuk tovább egyszerûsíteni, amirõl a &os; kézikönyv A portok frissítése címû szakaszában olvashatunk bõvebben. Minden nagyobb verziófrissítésnél újra kell fordítani az összes telepített portot a rendszeren? Mindenképpen! Noha látszólag a frissített rendszeren is remekül futnak a korábbi verzióra telepített alkalmazások, könnyen elõfordulhat, hogy az újabb portok telepítésékor vagy a meglevõek frissítésekor véletlenszerû összeomlásokat vagy egyéb hibákat tapasztalunk. Ne felejtsük el, hogy a rendszer frissítésekor a különféle osztott könyvtárak, betölthetõ modulok és a rendszer egyéb komponensei is lecserélõdnek. Ezért a régebbi változataikhoz fordított alkalmazások egyáltalán nem fognak elindulni vagy nem mûködnek rendesen. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyvének frissítérõl szóló szakaszát. Minden kisebb verziófrissítésnél újra kell fordítani az összes telepített portot a rendszeren? Általánosságban véve nem. A &os; fejlesztõi ugyanis mindent megtesznek azért, hogy ugyanazon a fõ fejlesztési ágon belüli verziók között megmaradjon a bináris szintû kompatibilitás. Az esetleges kivételeket pedig dokumentálni szokták a kiadásokhoz tartozó jegyzetekben, ahol többnyire megadják az adott változtatáshoz tartozóan a követendõ tanácsokat. A /bin/sh miért ilyen egyszerû? A &os;-ben miért nincs bash vagy valamilyen más rendes parancsértelmezõ? Mert a &posix; szerint lennie kell egy ilyen parancsértelmezõnek. A valamivel bonyolultabb válasz: sokan szeretnének olyan szkripteket írni, amelyek több rendszer közt is átvihetõek. Ezért a &posix; a parancsértelmezõkre és a segédprogramokra vonatkozó parancsokat igen részletesen tárgyalja. A legtöbb ilyen szkriptet a Bourne-féle parancsértelmezõben készítik, és több fontos programozói felület (&man.make.1;, &man.system.3;, &man.popen.3; és ezek magasabb szintû, például Perl és Tcl nyelvi megfelelõi) a Bourne-parancsértelmezõ használatán alapszik. Mivel a Bourne-parancsértelmezõ használata ilyen széles körben elterjedt, fontos, hogy gyorsan induljon, elõre megjósolható legyen a mûködése és ne foglaljon túlságosan sok memóriát. A jelenlegi implementáció igyekszik ezek közül az elvárások közül egyszerre a lehetõ legtöbbet teljesíteni. A /bin/sh programot csak úgy tudjuk a megfelelõ méreten tartani, ha nem tesszük bele az összes többi parancsértelmezõben megtalálható kényelmi funkciót. Pontosan ezért találhatjuk meg viszont a Portgyûjteményben a többi, például a bash, scsh, tcsh és zsh parancsértelmezõket. (Ezek konkrét memóriahasználatát össze is tudjuk vetni, ha a ps parancs kimenetének VSZ és RSS oszlopait megnézzük.) A &netscape; és az Opera indítása miért tart olyan sokáig? Erre az az általános válasz, hogy a névfeloldás valószínûleg rosszul mûködik a rendszerünkön. A &netscape; és az Opera is ellenõrzi a névfeloldást az indulásakor. Ezért a böngészõ egészen addig nem jelenik meg az asztalon, amíg választ nem kap vagy rá nem jön, hogy nincs aktív hálózati kapcsolat. Ha a CVSup használatával frissítjük a Portgyûjteményt, akkor sok port nem fordul le mindenféle rejtélyes hibaüzenet kíséretében! Valami nagy baj van a Portgyûjteménnyel? Ha úgy korábban úgy frissítettük a CVSup használatával a Portgyûjteményt, hogy nem adtuk meg a ports-all CVSup algyûjteményt, akkor a ports-base algyûjteményt is mindig frissítenünk kell! Ennek okairól a kézikönyvben olvashatunk. Hogyan lehet MIDI állományokból audio CD-t készíteni? Ha MIDI állományokból akarunk audio CD-t készíteni, akkor elõször telepítsük fel a Portgyûjteménybõl a audio/timidity++ portot, majd kézzel tegyük hozzá Eric A. Welsh GUS patch-eit, melyek a címrõl tölthetõek le. Miután a TiMidity++ sikeresen felkerült a rendszerünkre, a MIDI állományokat a következõ paranccsal tudjuk átkonvertálni WAV állományokra: &prompt.user; timidity -Ow -s 44100 -o /tmp/juke/01.wav 01.mid A WAV állományok ezek után tetszõleges formátumba konvertálhatóak tovább vagy készíthetõ belõlük egy audio CD, ahogy azt a &os; kézikönyvben is olvashatjuk. A rendszermag beállítása Nehéz testreszabni a rendszermagot? Egyáltalán nem! Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyv rendszermag beállításairól szóló részét. Az új kernel állomány a hozzá tartozó modulokkal együtt a /boot/kernel könyvtárba települ, míg a rendszermag korábbi változata és a moduljai a /boot/kernel.old könyvtárba kerül át, így ha netalán valamit elrontottunk volna, akkor a rendszermag korábbi változatának betöltésével lehetõségünk lesz kijavítani a hibát. A rendszermag nem fordul le, mert a _hw_float nem található. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Ez valószínûleg azért következett be, mert eltávolítottuk az npx0 (lásd &man.npx.4;) támogatást a rendszermag beállításai közül, mert a rendszerünkben nincs matematikai társprocesszor. Az npx0 eszköz jelenléte azonban kötelezõ. Valahol a gépünkben lennie kell olyan eszköznek, amely a lebegõpontos számok hardveres kezelését végzi, annak ellenére, hogy nem egy különálló eszköz, ahogy régen a 386-osoknál volt. A rendszermagban szerepelnie kell az npx0 eszköznek. Ha netalán még sikerülne is npx0 támogatás nélkül fordítanunk egy rendszermagot, akkor sem tud elindulni. Miért ilyen nagy a rendszermag mérete (közel 10 MB)? Nagyon valószínû, hogy a rendszermagunk debug módban készült el. A debug módú rendszermagokban rengeteg olyan szimbólum található, amely hasznos lehet a hibák keresése és a rendszer vizsgálata során, ezért emiatt jelentõs mértékben növekszik a mérete. Emiatt nem kell aggódnunk, mert egy hibakeresésre felkészített rendszermag egyáltalán nem vagy csak egy kicsivel lassabb, mint a hagyományos változat, illetve a rendszer összeomlásakor mindig mindig szükségünk lehet ezekre a debug információkra. Ha viszont kevés a lemezterület vagy egyszerûen csak nem akarunk debug módú rendszermagot akarunk futtatni, akkor a következõkre kell figyelnünk: Vegyük ki a rendszermag konfigurációs állományából a következõ sort: makeoptions DEBUG=-g A &man.config.8; használata során ne használjuk a beállítást. A fentiek közül akármelyiket is választjuk, a rendszermagunk debug módban jön létre. Ha azonban sikerült betartani a fentebb javasolt lépéseket, akkor egy normál rendszermagot kapunk, amely mérete ilyenkor jelentõs mértékben visszaesik: a legtöbbjük olyan 1,5 és 2 MB körül van. Miért ütköznek a megszakítások, amikor többportos soros vonali kártyákat akarunk használni? Ha a rendszermagot a többportos soros vonali kártyák támogatásával fordítjuk le, akkor a rendszertõl azt az üzenetet kapjuk, hogy csak az elsõ megszakítást fogja használni, a többit pedig ütközés miatt (interrupt conflict) kihagyja. Hogyan lehet ezen javítani? A gondot alapvetõen az okozza, hogy a &os; a rendszermagban fixen letárolja ezeket, nehogy valamilyen hardveres vagy szoftveres ütközés miatt elkallódjanak. Ezen úgy tudunk segíteni, ha egyetlen IRQ vonal kivételével az összes többi beállítását szabadon hagyjuk. Íme erre egy példa: # # Többportos nagysebességû soros vonali eszközök - 16550 UART # device sio2 at isa? port 0x2a0 tty irq 5 flags 0x501 vector siointr device sio3 at isa? port 0x2a8 tty flags 0x501 vector siointr device sio4 at isa? port 0x2b0 tty flags 0x501 vector siointr device sio5 at isa? port 0x2b8 tty flags 0x501 vector siointr Miért nem lehet lefordítani a rendszermagot, még a GENERIC beállításaival sem? Ennek több oka is lehet. Ezek közül néhány, de nem feltétlenül ebben a sorrendben: Nem a make buildkernel és make installkernel parancsokat használtuk és valószínûleg a forrásaink sem egyeznek meg a jelenleg futó rendszerével (például egy &rel.current;-RELEASE rendszert akarunk fordítani egy &rel2.current;-RELEASE rendszeren). Ha frissíteni akarunk, akkor olvassuk el a /usr/src/UPDATING állományt, különös tekintettel a végén található COMMON ITEMS címû szakaszra. A make buildkernel és make installkernel parancsokat használtuk, de elõtte nem futott le rendesen a make buildworld parancs. A make buildkernel parancs ugyanis erõsen támaszkodik a make buildworld által végzett munkára. Gyakran a &os;-STABLE változat használata esetén is elõfordulhat, hogy olyan pillanatban töltöttük le a forrásokat, amikor módosítás alatt voltak vagy valamiért nem mûködtek rendesen. Kizárólag a kiadások esetén tudjuk szavatolni a hibátlan fordítást, noha a &os;-STABLE verzióból készült változatok is többnyire megfelelõek. Próbáljuk meg újra letölteni a forrásokat, ha eddig még nem próbálkoztunk volna vele, és nézzük meg, hogy ez segít-e megoldani a problémát. Keressük másik szervert, ha gondjaink vannak a frissítéssel. Honnan tudhatjuk meg milyen ütemezõvel dolgozik a rendszerünk? Nézzük meg, hogy a rendszerünkben elérhetõ-e a kern.sched.quantum változó. Ha van ilyenünk, akkor valami ilyesmit kell tapasztalnunk: &prompt.user; sysctl kern.sched.quantum kern.sched.quantum: 99960 Ha létezik a kern.sched.quantum nevû sysctl változó, akkor a 4BSD ütemezõ fut (lásd &man.sched.4bsd.4;). Ha nem, akkor egy ilyen hibát kapunk a &man.sysctl.8; parancstól (ezt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk): &prompt.user; sysctl kern.sched.quantum sysctl: unknown oid 'kern.sched.quantum' Az aktuálisan használt ütemezõ neve közvetlenül elérhetõ a kern.sched.name sysctl változó lekérdezésén keresztül: &prompt.user; sysctl kern.sched.name kern.sched.name: 4BSD Mi az a kern.sched.quantum? A kern.sched.quantum értéke határozza meg, hogy egy futó program legfeljebb mennyi órajelet futhat egyszerre, megszakítás nélkül. Ezt az értéket a 4BSD ütemezõ használja, ezért a jelenlétébõl vagy hiányából következtetni tudunk a pillanatnyilag használatban levõ ütemezõre. Lemezek, állományrendszerek és rendszertöltõk Hogyan adjunk lemezeket a &os; rendszerünkhöz? Ezzel kapcsolatban olvassuk el a lemezek hozzáadásáról szóló részt a &os; kézikönyvben. Hogyan lehet átteni a rendszert egy nagyobb lemezre? Ezt legegyszerûbben úgy tudjuk megcsinálni, ha újratelepítjük az operációs rendszert az új lemezre és külön áttesszük a felhasználói adatokat. Ez különösen ajánlott abban az esetben, ha már több kiadás óta követjük a -STABLE változatot, vagy ha korábban már frissítettük a kiadásunkat. A &man.boot0cfg.8; segítségével fel tudjuk rakni a booteasyt mind a két lemezre és így egészen addig váltogatni tudjuk a kettõt, amíg teljesen át nem álltunk. Ugorjuk át a következõ bekezdést, és olvassuk el, hogy rakjuk át az adatokat. Úgy is dönthetünk, hogy nem telepítjük újra a rendszert. Ekkor vagy a &man.sysinstall.8;, vagy pedig a &man.fdisk.8; és a &man.disklabel.8; használatával osszuk fel és címkézzük meg az új lemezt. Érdemes még a &man.boot0cfg.8; segítségével felraknunk a booteasyt mind a két lemezre, így miután átmásoltuk a régi rendszerünket az új lemezre, ennek megtartásával ki tudjuk próbálni az új rendszert. A lemezek formázásáról szóló cikkben olvashatunk ennek pontosabb részleteirõl. Most, miután sikeresen beállítottuk az új lemezt, készen állunk az adatok átmásolására. Sajnos nem lehet csak úgy vakon átmásolni ezeket egyik lemezrõl a másikra. Ilyenkor ugyanis bizonyos dolgok (például a /dev könyvtárban található eszközleírók, az állományjelzõk és a linkek stb.) hajlamosak elromlani. Ezért ehhez olyan eszközökre lesz szükségünk, amelyek ismerik ezeket a dolgokat, mint például a &man.dump.8;. Továbbá javasoljuk, hogy egyfelhasználós módban végezzük el az átvitelt, noha ez nem feltétlenül szükséges. A rendszerindító állományrendszer átmozgatásához egyedül a &man.dump.8; és &man.restore.8; segédprogramokra lesz szükségünk. Esetleg a &man.tar.1; parancs is használható, de nem minden esetben. A &man.dump.8; és &man.restore.8; páros akkor is remekül használható, ha egy partíció tartalmát egy üres partícióra akarjuk átvinni. A következõ lépések szükségesek ahhoz, hogy a dump parancs segítségével átvigyük egyik partícióról a másikra az adatokat: Hozzunk létre egy új partíciót. Ideiglenesen csatlakoztassuk egy könyvtárba. Lépjünk be abba a könyvtárba. Mentsük le a régi partíciót és az eredményt küldjük át az újra. Például, ha a /mnt könyvtárba csatlakoztatott /dev/ad1s1a eszközrõl akarjuk átvinni a jelenlegi gyökérpartíciónkat, akkor ezeket a parancsokat kell kiadnunk: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - További munkát igényel, ha a dump parancs segítségével a partícióinkat is át akarjuk szervezni. Például a /var partíciót úgy tudjuk beleolvasztani a tövébe, ha létrehozunk egy olyan partíciót, amely mind a kettõ számára elegendõ nagy, majd a fentebb leírt módszerrel elõször átmozgatjuk a tövét, utána pedig átmozgatjuk az alpartíció tartalmát az elsõ mozgatás során létrejött egyik üres könyvtárba: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - &prompt.root; cd var &prompt.root; dump 0af - /var | restore rf - Egy könyvtárat, például /var tartalmát pedig úgy tudunk leválasztani a tövérõl, vagyis átrakni egy korábban nem létezõ partícióra, ha elõször létrehozzuk mind a két partíciót, csatlakoztatjuk a leendõ alpartíciót az ideiglenes csatlakozási ponton belül a megfelelõ könyvtárba és mindkettõre átmozgatjuk a régi partíció teljes tartalmát: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; newfs /dev/ad1s1d &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; mkdir /mnt/var &prompt.root; mount /dev/ad1s1d /mnt/var &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - A felhasználói adatok esetén a &man.cpio.1;, &man.pax.1;, &man.tar.1; és &man.dump.8; eszközöket ajánljuk. Az írás pillanatában még úgy tudjuk, hogy nem tartják meg az állományjelzõkkel kapcsolatos információkat, ezért csak óvatosan használjuk ezeket! A Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) lemezek veszélyesek a felhasználóra? A telepítés során két különbözõ módon tudjuk partícionálni a lemezeinket. Alapértelmezés szerint a rendszer igyekszik kompatbilis maradni a gépünkön található többi operációs rendszerrel. Ilyenkor normális partíciós táblabeli bejegyzéseket készít (amelyeket &os; alatt slice-oknak hívnak), és egy ilyen slice-ba teszi az összes saját partícióját. Emellé még telepíteni tudjuk az operációs rendszerek választásának lehetõségét is a rendszer indításakor. A másik lehetõség választása esetén azonban a &os; teljesen kisajátítja a lemezt és nem is próbál meg kompatibilis maradni a többi operációs rendszerrel. Miért is nevezzük ezt veszélyesnek? A lemez ebben az esetben nem tartalmaz semmi olyat, amelyet a hétköznapi programok partíciós táblaként tudnának beazonosítani. Attól függõen, hogy mennyire illedelmes, egy ilyen program panaszkodni fog, amikor megpróbálja értelmezni a lemez tartalmát, de rosszabb esetben anélkül felülírja a rendszerbetöltõt, hogy bármit is jelzett volna. Ráadásul a veszélyesen dedikált módon kiosztott lemezek még bizonyos BIOS-okat is képesek megzavarni, többek közt az Award (például amelyek a HP NetServer, Micronics és hasonló rendszerekben találhatóak) vagy Symbios/NCR (népszerû 53C8xx SCSI-vezérlõk) típusúak esetén találkozhatunk ezzel a problémával. Ez a lista persze nem teljes, más gyártók termékeivel is gondok akadhatnak. Ennek a hibának jellemzõ tünete a read error hibaüzenet, amely arra utal, hogy a &os; betöltõje nem találja saját magát a lemezen, vagy éppen az egész rendszer megáll a rendszer indítása közben. Akkor mégis mi értelme van ennek? Csak néhány kilobyte-tot spórolunk vele, miközben komoly gondokat okozhat egy frissen telepített rendszer esetében. A veszélyesen dedikált mód eredetileg az új &os; telepítõket veszélyeztetõ egyik komoly hibát szeretné kiküszöbölni: a merevlemezek BIOS és lemez önmaga által ismert geometriai beállításainak egyeztetése. A lemezgeometria fogalma tulajdonképpen már egy elavult fogalom, de a PC-k BIOS-a legbelül még mind a mai napig így kommunikál a lemezekkel. Amikor a &os; telepítõjével slice-okat hozunk létre, olyan módon kell rögzítenünk a lemezre ezek pozícióját, hogy a BIOS képes legyen megtalálni. Ha ez nem sikerül, akkor nem tudjuk elindítani a rendszert. A veszélyesen dedikált mód ezt a problémát az egyszerûsítésén keresztül próbálja megoldani, és néha sikerül is neki. Ezt azonban csak akkor javasoljuk, ha semmi más nem mûködik, hiszen az esetek túlnyomó részében más megoldás is létezik. Hogy tudjuk tehát akkor elkerülni a veszélyesen dedikált mód használatát a telepítés során? Jegyezzük fel, hogy mik a BIOS szerint a merevlemezünk geometriai beállításai. Ezt a rendszerindítás közben a rendszermagtól is megkérdezhetjük úgy, hogy a boot: paranccsorába megadjuk a beállítást, vagy a betöltõben a boot -v parancsot használjuk. Így pontosan a telepítõ indítása elõtt a rendszermag ki fogja írni a BIOS által ismert geometriai beállításokat. Ne essünk pánikba, várjuk meg, amíg a telepítõ elindul, tekerjünk vissza a számokhoz és olvassuk le ezeket. A lemezek általában a BIOS sorrendjében jelennek meg, tehát elõször az IDE aztán a SCSI típusúak. A lemez partícionálásakor ellenõrizzük, hogy az FDISK képernyõjén megjelenõ geometriai beállítások megfelelõek (tehát egyeznek a BIOS által ismert értékekkel). Ha eltérést tapasztalunk, akkor a G billentyû lenyomásával tudjuk átjavítani. Erre leginkább akkor lesz szükségünk, ha a lemez teljesen üres, vagy ha a lemezt egy másik rendszerbõl hoztuk át. Ez egyébként csak azoknál a lemezeknél okoz gondot, amelyekrõl a rendszert akarjuk indítani, a &os; a többi lemezzel már remekül elboldogul. Miután sikerült egyeztetnünk a BIOS és a &os; geometriai beállításait, szinte biztos, hogy nem kell már emiatt aggódnunk, így a veszélyesen dedikált módra sincs szükségünk. Ha viszont mégis egy read error hibaüzenetet kapnánk a rendszer indítása közben, akkor tegyünk egy próbát. Semmit sem veszíthetünk. Ha a veszélyesen dedikált mód használatáról szeretnénk visszatérni a megszokottra, akkor két lehetõségünk van. Elõször is teljesen le kell nulláznunk az MBR-t, így biztosra vehetjük, hogy az ezután következõ telepítések során egy teljesen üres lemezt látunk. Ezt például így lehet megtenni: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/rda0 count=15 A másik módszer egy hivatalosan nem dokumentált DOS-os lehetõség használata: C:\> fdisk /mbr Ezzel egy új Master Boot Recordot tudunk telepíteni, ami ezzel együtt felülírja a BSD rendszertöltõjét is. Milyen partíciókon lehet Soft Updatest használni? A Soft Updates állítólag nem mûködik rendesen a gyökérpartíció esetén. A rövid válasz: A Soft Updates bármelyik partíción minden további nélkül használható. A hosszabb válasz: Korábban voltak bizonyos kétségek afelõl, hogy a Soft Updates jól mûködik a rendszerindító partíciókon is. Ez alapvetõen a Soft Updates két jellemzõjére vezethetõ vissza. Elõször is, a Soft Updatest alkalmazó partíciók esetén elõfordulhat, hogy a rendszerösszeomlás során elveszik valamennyi adat (maga a partíció nem lesz hibás, csupán némi adat tûnik el), illetve a Soft Updates ideiglenesen kifogyhat a tárhelybõl. A Soft Updates használata során a rendszermag legfeljebb harminc másodperc múlva írja ki fizikailag a változtatásokat a lemezre. Tehát amikor egy nagyobb állományt törlünk, akkor ez az állomány egészen addig a lemezen marad, amíg a rendszermag ténylegesen el nem végzi ezt a törlést. Ezzel viszont nagyon egyszerûen létrehozható egy ütközés (race condition) az állományrendszeren. Tegyük fel, hogy letörlünk egy nagyobb állományt és utána közvetlenül létrehozunk egy másik nagyobb állományt. Mivel az elsõ állomány ilyenkor még nem törlõdik le valójában a lemezrõl, ezért a második számára már nem lesz elegendõ helyünk. A rendszer ekkor egy hibaüzenetben fog figyelmeztetni minket, miközben pontosan az imént töröltünk le egy óriási állományt! Ha néhány másodperccel késõbb újra megpróbáljuk létrehozni ezt az állományt, akkor már minden a megfelelõ módon fog zajlani. Ezt régebben sok &os; felhasználó nem tudta mire vélni. Ha a rendszerünk olyankor omlik össze, amikor a rendszermag már elkezdte egy nagyobb mennyiségû adat kiírását a lemezre, de még nem fejezõdött be, akkor könnyen elõfordulhat, hogy ez az adat elveszik vagy meghibásodik. Ennek kockázata nagyon kicsi, és általában kezelhetõ, viszont az IDE-meghajtókban található írási gyorsítótár használata jelentõsen növeli ezt. Ezért a Soft Updates alkalmazása során nem javasoljuk ennek használatát. Ezek a problémák az összes Soft Updates partíciót veszélyeztetik. Mennyiben vonatkoznak viszont ezek a gyökérpartícióra? A gyökérpartíción nagyon ritkán változnak fontos információk. A /boot/kernel/kernel és az /etc egyedül a rendszer karbantartása során frissül, vagy például amikor a felhasználók jelszót változtatnak. Ha a rendszer egy ilyen változtatás harminc másodperces idején belül omlik össze, akkor megvan rá az esélyünk, hogy elvesznek az adataink. Ez a kockázat a legtöbb alkalmazás számára elfogadható, de semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ha a rendszerünk nem képes vállalni még ennyi kockázatot sem, akkor a rendszerindító partíción tiltsuk le a Soft Updates használatát! A gyökérpartíció hagyományosan az egyik legkisebb partíció. Ha viszont az ideiglenes állományok tárolására szánt /tmp könyvtárat is ezen belülre tesszük és gyakran használjuk, akkor ebbõl idõszakosan tárhelyproblémáink adódhatnak. Könnyen megoldhatjuk azonban ezt a problémát, ha a /tmp könyvtárhoz létrehoznunk egy szimbolikus linket a /var/tmp könyvtárra. Mi történt a &man.ccd.4; eszközzel? A hibajelenség: &prompt.root; ccdconfig -C ccdconfig: ioctl (CCDIOCSET): /dev/ccd0c: Inappropriate file type or format Ez általában olyankor történik, amikor olyan c partíciókat próbálunk meg összefûzni, amelyek alapértelmezés szerint unused (nem használt) típusúak. A &man.ccd.4; meghajtó azonban megköveteli, hogy az érintett partíciók FS_BSDFFS típusúak legyenek. Szerkesszük át a lemezeken található címkéket és változtassuk meg a partíciók típusát a 4.2BSD értékre. Miért nem lehet a &man.ccd.4; eszköz lemezcímkéjét szerkeszteni? A hibajelenség: &prompt.root; disklabel ccd0 (itt valami gondot ír ki, ezért megpróbáljuk szerkeszteni a címkét) &prompt.root; disklabel -e ccd0 (edit, save, quit) disklabel: ioctl DIOCWDINFO: No disk label on disk; use "disklabel -r" to install initial label Ezt általában azért kapjuk, mert a &man.ccd.4; által visszaadott lemezcímke valójában nem létezik a lemezen. Ezen úgy tudunk segíteni, ha explicit módon visszaírjuk, valahogy így: &prompt.root; disklabel ccd0 > /tmp/lemezcimke.tmp &prompt.root; disklabel -Rr ccd0 /tmp/lemezcimke.tmp &prompt.root; disklabel -e ccd0 (most már mûködni fog) Lehet más operációs rendszerek állományrendszerét is csatlakoztatni &os; alatt? A &os; több más állományrendszert is ismer. UFS Az UFS formátumú CD-k &os; alatt közvetlenül csatlakoztathatóak. A Digital UNIX és más rendszerek UFS partícióit nem már annyira könnyû csatlakoztatni, ez leginkább a kérdéses operációs rendszer partícionálási megoldásaitól függ. ext2/ext3 A &os; támogatja az ext2fs és ext3fs partíciókat. Errõl bõvebben lásd a &man.mount.ext2fs.8; man oldalt. NTFS A &os; csak olvasni képes az NTFS partíciókat. Ezzel kapcsolatban a &man.mount.ntfs.8; man oldalán találunk részletesebb információkat. Az írhatóság használatához az ntfs-3g portolt változatát javasoljuk (lásd sysutils/fusefs-ntfs). FAT A &os; egyaránt képes írni és olvasni a FAT típusú partíciókat. Errõl a &man.mount.msdosfs.8; man oldalán tudhatunk meg többet. ReiserFS A &os; tudja olvasni a ReiserFS partíciókat. Ezt a &man.mount.reiserfs.8; man oldalon olvashatjuk. ZFS A &os; jelen pillanatban a &sun; ZFS meghajtójának átiratát is tartalmazza. Jelenleg azonban csak elegendõ memóriával rendelkezõ &arch.amd64; platformokon javasoljuk a használatát. Részletesebb információkért lásd a &man.zfs.8; man oldalt. A &os; hálózati állományrendszereket is támogat, többek közt az NFS-t (lásd &man.mount.nfs.8;), a NetWare-t (lásd &man.mount.nwfs.8;), és Microsoft-féle SMB állományrendszereket (lásd &man.mount.smbfs.8;). Más egyéb FUSE-alapú állományrendszer (sysutils/fusefs-kmod) támogatását is megtalálhatjuk a portok között. Hogyan lehet másodlagos (logikai) DOS partíciókat csatlakoztatni? A logikai DOS partíciók az elsõdleges partíciók után találhatóak. Például, ha van egy E betûjelû logikai partíciónk a második SCSI-meghajtónkon, akkor lennie kell egy ötödik slice-nak a /dev könyvtárban, amelyet majd csatlakoztatni tudunk: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/da1s5 /dos/e Használható titkosított állományrendszer &os; alatt? Igen. Erre a célra a &man.gbde.8; és a &man.geli.8; is tökéletesen alkalmas. A részleteket lásd a &os; kézikönyv A lemezpartíciók titkosítása címû fejezetében. A &windowsnt; rendszertöltõjével is el lehet indítani a &os;-t? Ehhez tulajdonképpen csak annyit kell csinálnunk, hogy átmásoljuk a &os; rendszerindító partíciójának az elsõ szektorát egy állományba a DOS/&windowsnt; partíción belül. Legyen ez például a C:\BOOTSECT.BSD állomány (a C:\BOOTSECT.DOS mintájára), amelyhez aztán így igazítjuk a c:\boot.ini állományt: [boot loader] timeout=30 default=multi(0)disk(0)rdisk(0)partition(1)\WINDOWS [operating systems] multi(0)disk(0)rdisk(0)partition(1)\WINDOWS="Windows NT" C:\BOOTSECT.BSD="&os;" C:\="DOS" Ha a &os; ugyanazon a lemezen található, ahonnan a &windowsnt; is indul, akkor egyszerûen csak másoljuk át a /boot/boot1 állományt C:\BOOTSECT.BSD néven. Ha viszont a &os; egy másik lemezen található, akkor a /boot/boot1 önmagában már nem elegendõ, hanem helyette a /boot/boot0 állományra lesz szükségünk. A /boot/boot0 állományt a &man.sysinstall.8; használatával kell telepíteni abból a menübõl, ahol a &os; boot managerét kell kiválasztani. Erre azért van szükség, mert a /boot/boot0 állományon belül a partíciós tábla teljesen üres, azonban a &man.sysinstall.8; át fogja másolni a partíciós táblát mielõtt a /boot/boot0 állományt az MBR-be tenné. Ne másoljunk át csak úgy egyszerûen a /boot/boot0 állományt a /boot/boot1 helyett! Ezzel felülíródik a partíciós táblánk és így a számítógépet nem tudjuk elindítani! Amikor a &os; boot managere lefut, az utoljára indított operációs rendszert a partíciós táblában aktívként jelöli meg (ezzel lényegében megjegyzi), majd ezután beírja magát az MBR-be. Emiatt, hogy ha csak egyszerûen átmásoljuk a /boot/boot0 állományt a C:\BOOTSECT.BSD állományba, akkor csak egy egyetlen aktív bejegyzést tartalmazó üres partíciós táblát fog visszaírni az MBR-be. A LILO-ból hogyan lehet &os;-t és Linuxot is indítani? Ha a &os; és a &linux; is ugyanazon a lemezen helyezkedik el, akkor nincs más teendõnk, mint követni a LILO telepítési útmutatójában a nem-&linux; típusú operációs rendszerek indítására vonatkozó utasításokat. Ezek röviden összefoglalva a következõk: Indítsuk el a Linuxot és vegyük fel a következõ sort az /etc/lilo.conf állományba: other=/dev/hda2 table=/dev/hda label=&os; (A fentiekben feltételeztük, hogy a &os;-t tartalmazó slice a &linux; számára /dev/hda2 néven érhetõ el. Ez természetesen a saját konfigurációnkhoz kell szabni.) Ezután egyszerûen csak futtassuk le a lilo parancsot root felhasználóként és már készen is vagyunk. Ha a &os; egy másik lemezen található, akkor a loader=/boot/chain.b LILO-bejegyzést kell használnunk. Például: other=/dev/dab4 table=/dev/dab loader=/boot/chain.b label=&os; Bizonyos helyzetekben elõfordulhat, hogy a &os; rendszertöltõjének át kell adnunk a meghajtó BIOS szerinti sorszámát, mert csak így tudjuk rendesen elindítani a második lemezrõl. Például, ha a &os; szerint a SCSI-lemezünk a BIOS-ban az 1-es lemez, akkor ezt kell megadnunk a &os; rendszertöltõjének: Boot: 1:da(0,a)/boot/kernel/kernel A &man.boot.8; beállítható úgy, hogy a rendszer indításakor automatikusan mindig ezt a beállítást használja. A &os; és &linux; együttes használatáról további részleteket a &linux;+&os; mini-HOWTO címû írásból tudhatunk meg. Hogyan lehet a GRUB használatával &os;-t és Linuxot is indítani? A &os;-t nagyon könnyû elindítani a GRUB segítségével. Ehhez csupán annyit kell tennünk, hogy felvesszük a következõ sorokat a GRUB konfigurációs állományába (/boot/grub/menu.lst, vagy bizonyos, például Red Hat-típusú rendszerekben a /boot/grub/grub.conf): title &os; 6.1 root (hd0,a) kernel /boot/loader Itt a hd0,a az elsõ lemezen található rendszerindító partícióra mutat. Ha a lemezen belül a slice számát is szeretnénk megadni, akkor írhatjuk így is: (hd0,2,a). Ha ezt nem adjuk meg, akkor a GRUB alapértelmezés szerint a lemezen levõ elsõ a partícióval rendelkezõ slice-ot keresi meg. Hogyan lehet a BootEasy használatával elindítani a &os;-t és a Linuxot? A LILO-t ne a Master Boot Recordba, hanem a linuxos partíciónk elejére telepítsük. Ezután a BootEasybõl már el tudjuk indítani a LILO-t. Abban az esetben is ezt javasoljuk, ha &windows; és &linux; is van a gépünkön, mivel így szintén egyszerûbb lesz elindítani a Linuxot, ha netalán valamikor újra kellene telepíteni a &windows;-t (ami viszont egy irigy operációs rendszer, mert nem tûr meg semmilyen más operációs rendszert maga mellett a Master Boot Recordban). A rendszerindításkor látható ??? hogyan írható át valami értelmesre? Ez az szabványos boot managerrel csak úgy lehet megoldani, ha újratelepítjük. A portok között viszont a sysutils kategóriában rengeteg olyan más boot managert találhatunk, amely tud ilyet is. Cserélhetõ lemezes meghajtókat hogyan lehet használni? Legyen az akár egy &iomegazip;, EZ drive meghajtó (esetleg egy floppy, ha így akarjuk használni), vagy éppen egy új merevlemez, miután már telepítettük és felismerte a rendszert, illetve behelyeztük a lemezt, kártyát vagy akármit, minden esetben szinte ugyanaz a teendõ. (Ez a válasz leginkább Mark Mayo ZIP GYIK címû írásán alapszik.) Ha tehát egy ZIP meghajtóról vagy floppylemezrõl beszélünk, amelyen egy DOS-os állományrendszer található, akkor azt parancssorból így érhetjük el, ha floppy: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/fd0c /floppy vagy így, ha egy gyári beállításokkal rendelkezõ ZIP-lemez: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/da2s4 /zip A többi lemez esetén a &man.fdisk.8; vagy a &man.sysinstall.8; segítségével nézzük meg, hogy milyen partíciók és hogyan találhatóak meg rajtuk. A következõ példákban egy da2 eszközként, vagyis egy harmadik SCSI-lemezként megjelenõ ZIP-meghajtót fogunk használni. Hacsak nem floppyval van dolgunk, illetve nem tervezzük másoknak is odaadni a cserélhetõ médiumot, akkor érdemes inkább BSD típusú állományrendszert telepíteni rá. Így támogatottak lesznek a hosszú állománynevek, és legalább egy kétszer gyorsabb és egy sokkal megbízhatóbb megoldást kapunk. Ehhez elõször is le kell szednünk a DOS-szintû partíciókat és állományrendszereket. Erre a célra egyaránt megfelel a &man.fdisk.8; vagy a &man.sysinstall.8;, illetve kisebb lemezek esetén valószínûleg nem is lesz szükségünk több operációs rendszer támogatására, így aztán közvetlenül is törülhetjük ezeket: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/rda2 count=2 &prompt.root; disklabel -Brw da2 auto A &man.disklabel.8; vagy a &man.sysinstall.8; használatával ezután létre tudunk hozni BSD típusú partíciókat. Valószínûleg erre lesz szükségünk, ha lapozóállományt is tenni akarunk a lemezre, noha ennek nem sok értelme van például egy ZIP-meghajtó esetén. Végezetül hozzunk létre egy új állományrendszert. Itt most ez egész ZIP-lemezen egyetlen partíció lesz: &prompt.root; newfs /dev/rda2c Csatlakoztassuk: &prompt.root; mount /dev/da2c /zip Emellett még hasznos lehet felvenni hozzá egy sort az /etc/fstab állományba is (lásd &man.fstab.5;), így a jövõben elegendõ csak a mount /zip parancsot kiadnunk a csatlakoztatásához: /dev/da2c /zip ffs rw,noauto 0 0 Miért ad a rendszer Incorrect super block hibát CD-k csatlakoztatásánál? Fel kell világosítanunk a &man.mount.8; parancsot a csatlakoztatandó eszköz típusáról. Errõl a kézikönyv lézeres tárolóeszközökrõl szóló részében olvashatunk, innen is különösen a Adat CD-k használata címû szakaszt ajánljuk. Miért ad a rendszer Device not configured hibaüzenetet CD-k csatlakoztatásakor? Ez általában arra utal, hogy nincs CD a meghajtóban, vagy a meghajtó nem érhetõ el a buszon. Ezzel kapcsolatban a kézikönyv Adat CD-k használata címû szakaszát javasoljuk elolvasásra. Miért jelenik meg az összes nemzeti karakter helyén ?, amikor &os; alatt csatlakoztatunk egy CD-t? A CD-n valószínûleg a Joliet kiterjesztés használatával tárolják az állományok és könyvtárak adatait. Erre vonatkozóan a kézikönyvben a Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû rész elolvasását javasoljuk, különös tekintettel az Adat CD-k használata címû szakaszra. A &os; alatt készített CD-ket nem lehet más operációs rendszerekkel olvasni. Miért nem? Ez minden bizonnyal abból fakad, hogy nem egy ISO 9660 állományrendszert vettük fel rá, hanem közvetlenül maguk az állományokat. Olvassuk el a kézikönyvben a Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû fejezetet, de különösen a Nyers adat CD-k írása címû részt. Hogyan lehet lementeni egy adat CD tartalmát a merevlemezre? Errõl a kézikönyvben találunk hasznos információkat, azon belül is az Adat CD-k másolása címû szakaszban. A CD-kkel végezhetõ további mûveletekrõl a kézikönyv Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû részében találhatunk részletes útmutatásokat. Miért nem lehet audio CD-ket csatlakoztatni a mount paranccsal? Ha zenei CD-ket próbálunk meg csatlakoztatni, akkor például egy cd9660: /dev/acd0c: Invalid argument hibát fogunk kapni a rendszertõl. Ez azért történik, mert a mount parancs csak állományrendszerekkel használható. A zenei CD-ken viszont semmilyen állományrendszer nincs, egyszerûen csak maga az adat. Az olvasásukhoz olyan programra lesz szükségünk, amely képes zenei CD-kkel dolgozni, mint például az audio/xmcd port. Hogyan lehet többmenetes (multisession) CD-ket csatlakoztatni a mount paranccsal? A &man.mount.8; alapértelmezés szerint az CD-n található utolsó adatsávot (menetet, vagy sessiont) próbálja meg olvasni. Ha viszont egy korábbi menetet szeretnénk vele betöltetni, akkor erre használjuk a paranccsori paramétert. Erre a &man.mount.cd9660.8; man oldalon találhatunk különbözõ példákat. Hogyan képesek az egyszerû felhasználók floppykat, CD-ket és más egyéb cserélhetõ lemezes eszközöket használni? A normál felhasználók számára engedélyezni tudjuk az eszközök csatlakoztatását. Íme: root felhasználóként állítsuk be a vfs.usermount sysctl változót az 1 értékre: &prompt.root; sysctl -w vfs.usermount=1 A cserélhetõ eszközöket képviselõ eszközleírókra állítsuk be root felhasználóként a megfelelõ engedélyeket. Például a felhasználóknak így tudjuk engedélyezni az elsõ floppymeghajtó használatát: &prompt.root; chmod 666 /dev/fd0 Az operator csoportban levõ felhasználók pedig így fognak tudni CD-ket csatlakoztatni: &prompt.root; chgrp operator /dev/acd0c &prompt.root; chmod 640 /dev/acd0c Fel kell vennünk ezeket a módosításokat az /etc/devfs.conf állományba is, mivel csak így maradnak meg a következõ rendszerindítás után. Ehhez root felhasználóként a vegyük fel a megfelelõ sorokat az /etc/devfs.conf állományba. Például, ha a felhasználóknak engedélyezni akarjuk az elsõ floppymeghajtó használatát, akkor: # Bármelyik felhasználó képes floppykat csatlakoztatni. own /dev/fd0 root:operator perm /dev/fd0 0666 Így engedélyezhetjük az operator csoport tagjainak a CD-k csatlakoztatását: # Az operator csoport tagjai csatlakoztathatnak CD-ket. own /dev/acd0 root:operator perm /dev/acd0 0660 Végezetül tegyük a vfs.usermount=1 sort az /etc/sysctl.conf állományba, így a rendszer következõ indításakor is megmarad ez a beállítás. Most már mindegyik felhasználó képes csatlakoztatni a /dev/fd0 eszközleírón keresztül elérhetõ lemezt a saját könyvtárába: &prompt.user; mkdir ~/az-én-csatlakozási-pontom &prompt.user; mount -t msdosfs /dev/fd0 ~/az-én-csatlakozási-pontom A operator csoport tagjai is képesek most már az /dev/acd0c eszközleírón keresztül elérhetõ CD-ket csatlakoztatni a saját könyvtárukba: &prompt.user; mkdir ~/az-én-csatlakozási-pontom &prompt.user; mount -t cd9660 /dev/acd0c ~/az-én-csatlakozási-pontom Az eszközök leválasztása is hasonlóan egyszerû: &prompt.user; umount ~/az-én-csatlakozási-pontom A vfs.usermount engedélyezésével azonban együttjár némi biztonsági kockázat is. Az &ms-dos; formátumú lemezek csatlakoztatására ezért inkább a Portgyûjteményben található emulators/mtools csomagot javasoljuk. A példákban használt eszközneveket természetesen a konfigurációnknak megfelelõen meg kell változtatnunk. A du és a df parancsok eltérõ mennyiségû szabad helyet mutatnak. Mi okozza ezt? A válaszhoz meg kell értenünk a du és a df mûködését. A du végigmegy a könyvtárszerkezeten és megnézi, hogy mekkorák az egyes állományok, majd megjeleníti a végösszegüket. A df ezzel szemben egyszerûen csak lekérdezi az állományrendszertõl, hogy mennyi szabad hely maradt rajta. Ezek látszólag ugyanazt a módszer fedik, azonban miközben a könyvtár nélkül állományok befolyásolják a df parancsot, addig a du parancsot nem. Amikor egy program használ egy olyan állományt, amelyet eközben letörlünk, egészen addig létezni fog, amíg a program be nem fejezi a használatát. Ettõl függetlenül viszont az állomány azonnal eltûnik a könyvtárból. Ezt nagyon könnyen ki is tudjuk próbálni egy olyan programmal, mint például a more. Tegyük fel, hogy van akkora állományunk, amely elég nagy ahhoz, hogy feltûnjön a du és a df kimenetében. (Mivel manapság már nagyok a tárolóeszközök, ennek egy igen nagy állománynak kell lennie!) Ha letöröljük ezt az állományt, miközben a more paranccsal még használjuk, a more nem fog rögtön leállni és panaszkodni az állomány hiányára. Egyedül csak az állományhoz tartozó bejegyzés tûnik el a könyvtárból, így más program már nem tud hozzáférni. A du erre már azt mondja, hogy nem létezik — bejárta a könyvtárat és nem találta. A df szerint azonban még mindig ott van, hiszen az állományrendszer tudja, hogy a more parancsnak még szüksége van rá. Ahogy a more befejezte a dolgát, a du és a df által mutatott értékek ismét egyezni fognak. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Soft Updates használata esetén akár 30 másodpercet is várnunk kell, hogy a változtatásaink láthatóvá váljanak! Ez a helyzet nagyon gyakori webszerverek esetén. Sokan úgy állítanak be a &os; rendszerükön webszervert, hogy elfelejtik beállítani hozzá a naplók archiválását és váltását. Ilyenkor a hozzáférések naplózása gyorsan meg tudja tölteni a /var könyvtárat. Ekkor a rendszergazda törli az adott állományt, de a rendszer még mindig panaszkodik a szabad hely hiánya miatt. A webszerver leállítása és újraindítása ekkor segít felszabadítani az állományt, így az állományrendszerrõl is törlõdhet. Ennek megelõzésére használjuk a &man.newsyslog.8; programot. Hogyan lehet növelni a lapozóterületet? A kézikönyv Beállítás és finomhangolás címû fejezetében található egyik szakaszban olvashatunk errõl. A &os; miért látja kisebbnek a lemezeket mint amekkorának a gyártó mondja ezeket? A merevlemezek gyártói általában a gigabyte-okat egy milliárd byte-ként számolják, miközben a &os; pedig 1 073 741 824 byte-nak. Ez remekül megmagyarázza, hogy a &os; rendszerüzenetei között egy elméletileg 80 GB méretû lemez miért 76 319 MB-osnak jelenik meg. Emellett érdemes még tisztában lennünk azzal is, hogy a &os; (alapértelmezés szerint) fenntartja a lemezterület 8 százalékát. Hogyan lehet egy partíció 100 százaléknál is jobban megtelt? Az UFS partíciók egy részét (amely alapértelmezés szerint a teljes kapacitás 8 százaléka) az operációs rendszer fenntartja a saját és a root felhasználó számára. A &man.df.1; ezt a területet nem számolja a Capacity oszlopban megjelenõ értékhez, ezért tudja átlépni a 100 százalékos arányt. Sõt még azt is láthatjuk, hogy a blokkok számát jelzõ Blocks oszlopban megjelenõ érték mindig, általában pontosan 8 százalékkal nagyobb, mint a használt blokkokat jelzõ Used és a rendelkezésre álló blokkokat jelzõ Avail oszlopokban szereplõ értékek összege. A részleteket a &man.tunefs.8; man oldalon belül a opció bemutatásánál olvashatjuk. Rendszeradminisztráció Hol vannak a rendszerindítás beállításáért felelõs állományok? Az ezzel kapcsolatos beállítások elsõsorban az /etc/defaults/rc.conf állományban találhatóak (lásd &man.rc.conf.5;). A rendszer indításáért felelõs szkriptek, mint például az /etc/rc vagy az /etc/rc.d könyvtár tartalma (lásd &man.rc.8;) ezt használja. Ezt az állományt tilos közvetlenül szerkeszteni! Ha valamit meg akarunk változtatni az /etc/defaults/rc.conf állományban szereplõ beállítások közül, akkor ehelyett egyszerûen csak másoljuk le az /etc/rc.conf állományba és állítsuk be ott az értékét. Például, ha el akarjuk indítani a beépített névfeloldó szolgáltatást, a &man.named.8; démont, akkor ennyit kell tennünk: - &prompt.root; echo named_enable="YES" >> /etc/rc.conf + &prompt.root; echo 'named_enable="YES"' >> /etc/rc.conf Ha helyi szolgáltatásokat akarunk futtatni, akkor tegyük a hozzá tartozó szkripteket az /usr/local/etc/rc.d könyvtárba. Ezek a szkriptek legyenek végrehajthatóak és az alapértelmezett állománymóduk legyen 555. Hogyan lehet felhasználókat egyszerûen létrehozni? Használjuk a &man.adduser.8;, vagy bonyolultabb esetekben a &man.pw.8; parancsot. Felhasználókat törölni a &man.rmuser.8;, vagy amennyiben szükséges, a &man.pw.8; paranccsal tudunk. A crontab szerkesztése után miért jelennek meg a root: not found és a hozzá hasonló hibaüzenetek? Ilyen általában olyankor történik, amikor a rendszerszintû crontab állományt módosítjuk (/etc/crontab), majd a &man.crontab.1; használatával megpróbáljuk telepíteni: &prompt.root; crontab /etc/crontab Ezt nem így kell megoldani. A rendszerszintû crontab felépítése eltér a felhasználókhoz tartozó crontab állományokétól (a &man.crontab.5; man oldal szemlélteti részletesebben ezeket az eltéréseket), amelyet a &man.crontab.1; próbál meg ilyenkor telepíteni. Ha így csináltuk, akkor a crontab nem lesz több, mint az /etc/crontab hibás formátumú változata. Töröljük le: &prompt.root; crontab -r Legközelebb, amikor az /etc/crontab állományt módosítjuk, nem kell értesítenünk a &man.cron.8; démont, mivel magától észre fogja venni az elvégzett változtatásokat. Ha valamit napi, heti vagy havi rendszerességgel akarunk futtatni, akkor ehelyett inkább másoljuk be az /usr/local/etc/periodic könyvtárba, és hagyjuk, hogy a cron hívja meg a &man.periodic.8; parancson keresztül az összes többi rendszeresen elvégzendõ feladattal együtt. Ez a hiba egyébként onnan jön, hogy rendszerszintû crontab állomány esetén van még egy további mezõ, amely megadja, hogy az adott parancsot melyik felhasználóval kell futtatni. Az alapértelmezett rendszerszintû crontab állomány esetén ez mindenhol a root. Amikor ezt a crontab állományt a root crontab állományaként használjuk (amely nem ugyanaz, mint a rendszerszintû crontab), akkor a &man.cron.8; a root szót a végrehajtandó parancs részének fogja tekinteni, amely viszont nem létezik. Miért jelenik meg a you are not in the correct group to su root hibaüzenet, amikor a su paranccsal át akarunk váltani a root felhasználóra? Ez egy biztonsági megszorítás. Csak úgy tudunk átváltani a root felhasználóra (vagy bármilyen más olyan hozzáférésre, amely rendszeradminisztrátori jogosultságokkal rendelkezik), ha a wheel csoport tagjai vagyunk. Ha nem létezne ez a korlátozás, akkor a rendszerben szinte bárki képes lenne rendszeradminisztrátori jogosultságokat szerezni csupán úgy, hogy ha megszerzi valahogy a root jelszavát. Ennek a korlátozásnak köszönhetõen ez viszont már nem lesz feltétlenül helytálló. A &man.su.1; még a jelszót sem engedi megadni azoknak, akik nem tagjai a wheel csoportnak. Ha engedélyezni akarjuk valakinek a root felhasználóra váltást, akkor nincs más teendõnk, mint egyszerûen a hozzáadni a wheel csoporthoz. Az rc.conf állományban vagy valamelyik másik konfigurációs állományban rosszul adtuk meg a beállításokat, és nem lehet módosítani ezeket, mert így írásvédett lett az állományrendszer. Mi a megoldás? Indítsuk újra a rendszert és a rendszertöltõ parancssorában adjuk ki a boot -s parancsot, amivel így egyfelhasználós módba váltunk. Amikor meg kell adnunk a használni kívánt parancsértelmezõ nevét, egyszerûen csak nyomjuk le az Enter billentyût, majd a mount -urw / parancs kiadásával csatlakoztassuk újra írható módban rendszerindító állományrendszert. Emellett még valószínûleg a mount -a -t ufs paranccsal azokat az állományrendszereket is érdemes lesz csatlakoztatnunk, ahol a kedvenc szövegszerkesztõnk található. Amennyiben az érintett szövegszerkesztõ egy hálózati állományrendszeren található, akkor helyette használjunk egy helyben elérhetõ szövegszerkesztõt, például az &man.ed.1; programot, vagy manuálisan állítsuk be a hálózat elérését a hálózati állományrendszerek csatlakoztatásához. Ha a &man.vi.1; vagy &man.emacs.1; programokhoz hasonló teljes képernyõs szövegszerkesztõt akarunk használni, akkor elõtte nem árt a export TERM=cons25 parancsot sem kiadnunk, így a &man.termcap.5; adatbázisból elérhetõvé válnak az ehhez szükséges adatok. Miután megtettük ezeket a lépéseket, már a szokásos módon át tudjuk szerkeszteni az /etc/rc.conf állományt. A rendszermag indulása után közvetlenül megjelenõ üzenetekben találhatjuk meg azon sorok számait, amelyeket a rendszer nem tudott értelmezni. Miért nem sikerül beállítani a nyomtatót? Olvassuk el a kézikönyv nyomtatókkal foglalkozó részét, minden bizonnyal választ ad a legtöbb kérdésünkre. Bizonyos nyomtatókat azonban akkor tudunk használni, ha van hozzá meghajtónk. Ezeket gyakran csak WinPrinter néven emlegetik, amelyeket viszont a &os; nem támogat. Ha a nyomtatónk nem használható DOS vagy &windows; alatt, akkor valószínûleg egy ilyen WinPrinterrel van dolgunk. Ebben az esetben egyedül abban reménykedhetünk, hogy a print/pnm2ppa port támogatja. Hogyan lehet módosítani a rendszerünkhöz tartozó billentyûkiosztást? Olvassuk el a kézikönyv honosításssal foglalkozó részét, különös tekintettel a konzol beállításaira. Miért jelenik meg az unknown: <PNP0303> can't assign resources hibaüzenet a rendszer indulásakor? Erre a &a.current; címére postázott egyik levél adja meg a választ:
&a.wollman;, 2001. április 24. A can't assign resources üzenetek rendszerünkben olyan ISA eszközök jelenlétére utalnak, amelyekhez a rendszermagban PnP támogatást nem tartalmazó meghajtók tartoznak. Ilyenek többek közt a billentyûzetvezérlõk, a programozható megszakítás-vezérlõ chip és sok más alapvetõ elem a gépünkben. Ezek az erõforrások nem oszthatóak ki, mivel már valamelyik meghajtó használatba vette ezeket.
Miért nem mûködnek rendesen a kvóták? Elõfordulhat, hogy a rendszermag nem támogatja a kvóták használatát. Ha errõl lenne szó, akkor vegyük fel az alábbi sort a rendszermag konfigurációs állományába és fordítsuk újra: options QUOTA Ennek részleteit a kézikönyv kvótákkal foglalkozó részében találjuk. Az / állományrendszeren ne engedélyezzük a kvóták használatát. Tegyünk kvótaállományokat azokra az állományrendszerekre, ahol be akarjuk vezetni a használatukat, például: Állományrendszer Kvótaállomány /usr /usr/admin/quotas /home /home/admin/quotas … … A &os; tartalmazza a System V IPC alapeszközeit? Igen, a &os; a GENERIC típusú rendszermagban támogatja a System V típusú IPC megoldást, beleértve az osztott memória, az üzenetek és a szemaforok használatát. Ha saját rendszermagunk van, akkor az alábbi beállítások használatával engedélyezhetjük a használatukat: options SYSVSHM # az osztott memória engedélyezése options SYSVSEM # a szemaforok engedélyeze options SYSVMSG # az üzenetek kezelése Fordítsuk és telepítsük újra a rendszermagot. A sendmail helyett milyen más levelezõ szerver használható még? A sendmail a &os;-ben található alapértelmezett levelezõ szerver, de könnyen le tudjuk cserélni másikra (például amelyet a portok közül telepítettünk). A Portgyûjteményben több különbözõ levelezõ szerver is megtalálható, amelyek közül a mail/exim, mail/postfix, mail/qmail és a mail/zmailer portok a leginkább népszerûek. Szép dolog, hogy lehet válogatni a különbözõ megoldások között és hogy ilyen sok levelezõ szerver használható. Ezért lehetõleg a levelezési listákon ne kérdezzünk senkitõl olyat, hogy De a sendmail akkor most miért jobb, mint a qmail? Ha ilyen kérdéseink vannak, akkor elõször inkább olvassuk át az archívumokat. Szinte biztos, hogy már szinte az összes levelezõ szerver elõnyét és hátrányát kivesézték jó néhányszor. Elveszett a root felhasználó jelszava! Mit tegyünk? Ne essünk kétségbe! Indítsuk újra a rendszerünket egyfelhasználós módban. Ehhez gépeljük be a boot -s parancsot a rendszertöltõ Boot: parancssorában. Amikor a parancsértelmezõt kell megadnunk, egyszerûen csak nyomjuk le az Enter billentyût. Ekkor kapunk egy &prompt.root; parancssort. A mount -urw / parancs begépelésével csatlakoztassuk újra a rendszerindító partíciónkat írható módban, majd a mount -a paranccsal csatlakoztassuk az összes többi állományrendszert. Ezt követõen a passwd root parancs kiadásával változtassuk meg a root felhasználó jelszavát és a &man.exit.1; futtatásával folytassuk a rendszer indítását. Ha az egyfelhasználós módra váltás során a rendszer a root felhasználó jelszavát kérné, akkor az arra utal, hogy a konzol (/dev/console) az /etc/ttys állomány szerint insecure (nem biztonságos) típusú. Ebben az esetben szereznünk kell egy &os; telepítõlemezt, elindítanunk róla a rendszert, majd a &man.sysinstall.8; programban a Fixit menüponton keresztül indított parancsértelmezõben kiadni az elõbb említett parancsokat. Ha egyfelhasználós módban nem tudjuk csatlakoztatni a rendszerindító partíciót, akkor ennek könnyen az lehet az oka, hogy a partíciókat titkosították, ezért a megfelelõ kulcsok nélkül nem tudjuk elérni ezeket. Ez leginkább adott implementációtól függ. A &os;-ben elõforduló lemeztitkosításokkal kapcsolatban a kézikönyv ad bõvebb útmutatást. Hogyan akadályozható meg, hogy a ControlAltDelete billentyûkombináció újraindítsa a rendszert? Ha a &man.syscons.4; (vagyis az alapértelmezett) konzolt használjuk, akkor ehhez a következõ beállításokkal kell fordítanunk és telepítenünk egy rendszermagot: options SC_DISABLE_REBOOT Mindezt a rendszermag újrafordítása és a újraindítása nélkül is le tudjuk tiltani, ha beállítjuk az alábbi &man.sysctl.8;-változót: &prompt.root; sysctl hw.syscons.kbd_reboot=0 Az elõbb említett két módszer kizárja egymást. A &man.sysctl.8; változó nem létezik, ha a rendszermagot a SC_DISABLE_REBOOT beállítással fordítjuk újra. Ha viszont a &man.pcvt.4; konzolt használjuk, akkor a következõ konfigurációs beállítást kell megadnunk a rendszermag újrafordításakor: options PCVT_CTRL_ALT_DEL Hogyan lehet szöveges DOS állományokat &unix; formátumúra alakítani? Használjuk a következõ &man.perl.1; parancsot: &prompt.user; perl -i.bak -npe 's/\r\n/\n/g' állományok ahol az állományok az átalakítandó állományok. A konverzió helyben történik, illetve az eredeti állományokról .bak kiterjesztéssel létrejön egy biztonsági mentés. Erre a célra viszont ugyanígy megfelel a &man.tr.1; parancs is: &prompt.user; tr -d '\r' < dos-szöveges-állomány > unix-szöveges-állomány Ekkor a dos-szöveges-állomány lesz a DOS formátumú szöveges állomány, miközben a unix-szöveges-állomány fogja az eredményt tartalmazni. Ez valamivel gyorsabb a perl megoldásánál. Ez említett megoldásokon kívül a DOS szöveges állományait a Portgyûjteményben található converters/dosunix porttal is könnyedén át tudjuk alakítani. Ennek részleteit a hozzá tartozó dokumentációból tudjuk meg. Hogyan lehet futó programokat név szerint leállítani? Lásd &man.killall.1;. A &man.su.1; miért írja folyton, hogy a felhasználó nincs a root ACL-jében? Ezt a hibát az elosztott hitelesítést végzõ Kerberos rendszer adja. Maga a probléma nem végzetes, viszont annál inkább idegesítõ. Ilyenkor vagy a kapcsolóval kell futtatni a &man.su.1; programot, vagy a következõ kérdésben megadottak szerint el kell távolítani a Kerberos alkalmazást. Hogyan távolítható el a Kerberos? A Kerberos úgy távolítható el a rendszerbõl, ha újratelepítjük a base terjesztés tartalmát. Ha CD-rõl telepítettük a rendszert, akkor csatlakoztassuk (most tegyük fel, hogy a /cdrom könyvtárba) és futassuk a következõ parancsot: &prompt.root; cd /cdrom/base &prompt.root; ./install.sh Másik lehetõség, ha hozzáadjuk a NO_KERBEROS beállítást a /etc/make.conf állományhoz és újrafordítjuk az alaprendszert. Mi történt a /dev/MAKEDEV állománnyal? A &os; 5.X és a késõbbi változatok már a &man.devfs.8; által felkínált automatikus megoldást alkalmazzák. Ilyenkor az eszközmeghajtók igény szerint hoznak létre eszközleírókat, és ezzel lényegében szükségtelenné teszik a /dev/MAKEDEV használatát. Hogyan lehet még több pszeudoterminált létrehozni? Ha sok telnet, ssh, X esetleg screen felhasználónk van, akkor könnyen elõfordulhat, hogy kifogyunk a pszeudoterminálokból. A &os; 6.2 és az azt megelõzõ változatokban alapértelmezés szerint 256 pszeudoterminál, a &os; 6.3 és késõbbi változatokban pedig 512 pszeudoterminál áll rendelkezésünkre. Szükség esetén további pszeudoterminálok is hozzáadhatóak a rendszerhez. Ehhez azonban módosítanunk kell a szabványos C függvénykönyvtárakat, a rendszermagot és az /etc/ttys állományt. Például a 1152 pszeudoterminál használatát teszi lehetõvé. Ez a konkrét javítás viszont csak a &os; 6.3 és késõbbi változatok esetén alkalmazható zökkenõmentesen. Hogyan lehet újraindítás nélkül az /etc/rc.conf tartalmát újraolvastatni és újraindítani az /etc/rc szkriptet? Váltsunk egyfelhasználós módba, majd vissza többfelhasználós módba. Konzolon ez így oldható meg: &prompt.root; shutdown now (Megjegyzés: nincs -r vagy -h!) &prompt.root; return &prompt.root; exit A -STABLE rendszer frissítésekor -BETAx, -RC vagy -PRERELEASE verzió jelenik meg! Mi történt? Röviden: Ez csak egy elnevezés. Az RC jelentése Release Candidate, vagyis kiadásra jelölt. Ez egy küszöbön álló kiadásra utal. A &os;-ben a -PRERELEASE elnevezés általában egyenlõ a kiadások elõtt bekövetkezõ kódfagyasztással. (Bizonyos kiadások esetén pedig a -BETA címkét a -PRERELEASE megjelöléshez hasonlóan használják.) Valamivel bõvebben: A &os; fejlesztésében a kiadások általában két helyrõl származnak. A nagyobb, ún. nullás kiadások, mint például 7.0-RELEASE és 8.0-RELEASE, a fejlesztési ág legfrissebb állapotából készülnek, amelyet gyakran csak -CURRENT néven emlegetnek. A kisebb kiadások, mint például a 6.3-RELEASE vagy az 5.2-RELEASE, az aktív -STABLE ágból származnak. A 4.3-RELEASE kiadástól kezdõdõen mindegyik kiadás saját ággal rendelkezik, amelyet elsõsorban olyanoknak ajánlunk, akiknek csak nagyon visszafogott változtatásokra van szükségük a rendszerben (ezek általában csak különbözõ biztonsági javításokat takarnak). Amikor a fejlesztõk készíteni akarnak egy újabb kiadást, az alapjául szolgáló fejlesztési ágon elvégeznek bizonyos mûveleteket. Ennek egy része a források befagyasztása. Amikor ez megkezdõdik, az ág neve megváltozik, és ezzel jelzik, hogy hamarosan kiadás készül belõle. Például, ha egy ág a 6.2-STABLE nevet viseli, akkor a 6.3-PRERELEASE névre vált arra az idõszakra, amíg tart a kódfagyasztás és lezajlik a kiadások megjelentetéséhez szükség további tesztelés. Hibajavítások ekkor továbbra is rakhatóak bele. Ahogy a források elérik a kiadáshoz szükséges szintet, az ág neve 6.3-RC-re vált, és ezzel jelzik, hogy a kiadás elõkészítése hamarosan befejezõdik. Az RC állapotban csak a legfontosabb hibákat keresik meg és javítják. Miután a kiadás (jelen esetünkben a 6.3-RELEASE kiadás) és a hozzá tartozó ág elkészült, az ág neve ismét 6.3-STABLE lesz. A verziószámokról és a CVS-ben található különbözõ ágakról a Release Engineering címû cikkben olvashatunk (angolul). Az új rendszermag telepítése során a &man.chflags.1; program hibát jelez. Hogyan javítható ez a hiba? Rövid válasz: A rendszerünk valószínûleg nullánál nagyobb biztonsági szinten fut. Indítsuk újra a rendszerünket egyfelhasználós módban és úgy telepítsük a rendszermagot. A hosszabb válasz: A &os; nem engedi megváltoztatni a rendszerszintû állományjelzõket nullától a nagyobb biztonsági szinteken. A jelenleg érvényben levõ biztonsági szintet a következõ paranccsal lehet lekérdezni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A biztonsági szintet nem lehet csökkenteni. A rendszert egyfelhasználós módban kell újraindítani, mert csak úgy tudjuk újratelepíteni a rendszermagot. Másik lehetõségünk, ha átállítjuk a biztonsági szintet az /etc/rc.conf állományban és úgy indítjuk újra a rendszerünket. Az &man.init.8; man oldalán olvashatunk bõvebben a biztonsági szintek (securelevel) beállításáról, az rc.conf használatáról pedig az /etc/defaults/rc.conf állományból és a &man.rc.conf.5; man oldalon tudhatunk meg többet. A rendszeren nem lehet egyszerre egy másodpercnél többel megváltoztatni az idõt! Hogyan lehet megkerülni ezt a korlátozást? A rövid válasz: A rendszerünkben a biztonsági szintet (securelevel) minden bizonnyal egynél nagyobbra állították. Indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban és változtassuk meg a dátumot. Egy hosszabb válasz: A &os; nem engedi egy másodpercnél többel megváltoztatni az idõt, ha az aktuális biztonsági szint értéke egy felett van. Ezt a következõ parancs kiadásával tudjuk ellenõrizni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A biztonsági szint futás közben nem csökkenthetõ. A dátum megváltoztatásához ezért a rendszert egyfelhasználós módban kell indítanunk, vagy az /etc/rc.conf állományban csökkentenünk kell a biztonsági szintet. Az &man.init.8; man oldalon olvashatunk részletesebben a biztonsági szintek mûködésérõl, illetve az /etc/defaults/rc.conf állományból és az &man.rc.conf.5; man oldalról tudhatunk meg többet az rc.conf mûködésérõl. Az rpc.statd parancsnak miért kell 256 MB memória? Nem, itt szó sincs semmiféle memóriaszivárgásról, és egyébként sem használ 256 MB memóriát. Az rpc.statd parancs egyszerûen csak kényelmi megfontolásokból iszonyatos mennyiségû memóriát képez le a címterébe. Ebben technikailag semmi kivetnivaló nincsen, ezzel egyedül a &man.top.1;, &man.ps.1; és a hozzá hasonló programokat zavarja meg egy kicsit. A &man.rpc.statd.8; tehát leképezi az állapotát rögzítõ állományt (amely a /var könyvtárban található a címterébe. Ilyenkor igyekszik egy kicsit elõre gondolkodni és felkészülni a megnövekedésére, ezért viszonylag nagy méretben hozza létre ezt a leképezést. Ezt nagyon jól megfigyelhetjük a forráskódjából is, ahol látszik, hogy a &man.mmap.2; függvényt a 0x10000000 értékkel hívja meg, tehát az 32 bites Intel architektúrán megcímezhetõ memória egytizenhatod részével, ami pontosan 256 MB. Miért nem törölhetõ az schg állományjelzõ? Rendszerünkben a biztonsági szint (securelevel) nagyobb nullánál. Próbáljuk meg csökkenteni az értékét és próbálkozzunk ismét. Ezzel kapcsolatban részletesebb információkat a a biztonsági szintekrõl szóló kérdésbõl vagy az &man.init.8; man oldalról tudhatunk meg. Az .shosts állományon keresztül alapértelmezés szerint miért enged hitelesíteni a legújabb &os; verziókban megtalálható SSH? A legújabb &os; verziókban azért nem tudjuk az .shosts állományon keresztül hitelesíteni magunkat, mert az &man.ssh.1; alapértelmezés szerint rendszeradminisztrátori jogok nélkül kerül telepítésre. Ezt a hibát többféle módon ki tudjuk javítani: Ha tartós megoldásra van szükségünk, akkor az /etc/make.conf állományban állítsuk az ENABLE_SUID_SSH változót a true értékre, majd fordítsuk újra az &man.ssh.1; programot (vagy futtassuk le a make world parancsot). Ha ideiglenesen akarjuk csak javítani, akkor az /usr/bin/ssh állomány engedélyeit root felhasználóként állítsuk a 4555 értékre a chmod 4555 /usr/bin/ssh parancs kiadásával. Ezután vegyük fel az ENABLE_SUID_SSH= true sort az /etc/make.conf állományt, így ez a változtatás a make world következõ futtatásakor is megmarad. Mi az a vnlru? A vnlru törli és szabadítja fel a rendszerben keringõ vnode-okat, amikor a rendszermagban elérik a kern.maxvnodes változó által beállított határt. Ez a rendszermagban futó szál többnyire csak tétlenül ül a háttérben, és csak olyankor lép mûködésben, amikor rengeteg memóriát használunk és éppen több tízezernyi apró állományhoz akarunk egyszerre hozzáférni. Mit jelentenek top parancs által megjelenített különbözõ memóriaállapotok? Active (Aktív): az utóbbi idõben használt lapok. Inactive (Inaktív): az utóbbi idõben nem használt lapok. Cache (Tárazott): (leginkább) azok a lapok, amelyeket még használnak, de gyakran azonnal újrafelhasználódnak (akár a régi, akár egy új hozzárendelésben). Egyes lapok az active állapotból közvetlenül a cache állapotba váltanak, ha tiszták (nem módosították), de ez az átmenet függ a házirendtõl, vagyis a VM alrendszer karbantartója által kiválasztott algoritmustól. Free (Szabad): effektív tartalom nélküli lapok, amelyek akár közvetlenül fel is használhatóak olyan esetekben, amikor a tárazott lapok erre nem alkalmasak. A szabad lapokat megszakításokban és a futó programokban is felhasználhatjuk. Wired (Rögzített): olyan lapok, amelyek a memória egy rögzített pontján foglalnak helyet. Ezeket többnyire a rendszermag használja, de speciális esetekben a programoknak is szükségük lehet rá. A lapok általában akkor kerülnek ki a lemezre (valamilyen VM alrendszerbeli szinkronizáció során), amikor inaktív állapotban vannak, de akár az aktív lapok is szinkronizálhatóak. Ez attól függ, hogy a processzor képes-e nyomkövetni a lapok módosítását, és némely helyzetekben elõnyös lehet a rendszer számára, ha annak megfelelõen szinkronizálja a VM lapjait, hogy azok aktívak vagy inaktívak. A legtöbb esetben itt egyszerûen csak egy olyan sort kell elképzelni, ahol a program számára viszonylag inaktív lapok találhatóak, amelyeket a rendszer tetszõlegesen a lemezre írhat. A tárazott lapok általában már eleve szinkronizáltak, nem leképzettek, közvetlenül a programok régi és új hozzárendelései használják ezeket. A szabad lapokat akár a megszakítások szintjén is lehet használni, miközben a tárazott vagy szabad lapokat a futó programokban érthetjük el. A tárazott lapok zárolása nem megfelelõ ahhoz, hogy megszakításokban is el lehessen érni ezeket. Vannak még bizonyos jelzések (például a foglaltságot vagy foglaltság mértékét jelzõ értékek), amelyek még hatással vannak a fentebb leírt szabályokra. Mekkora a rendelkezésre álló memória mérete? A rendelkezésre álló memóriának rengeteg típusa létezik. Ezek közül egyik az a memória, amely közvetlenül anélkül elérhetõ, hogy bármi mást ki kellene hozzá lapoznunk. Ennek a mérete nagyjából a tárazott és a szabad lapokat tároló sorok hosszával arányos (amelyet még a rendszer beállításaitól függõ további tényezõk is módosíthatnak). A rendelkezésre álló memória másik típusa a teljes VM terület mérete. Ezt nem olyan könnyû meghatározni, de leginkább a lapozóterület és a fizikai memória méretétõl függ. A rendelkezésre álló memória több más lehetséges megfogalmazása is létezik, de szinte teljesen felesleges beszélni róluk. Egyedül az a fontos, hogy a igyekezzünk mérsékelni a lapozást és mindig legyen elegendõ lapozóterületünk. Mi az a /var/empty? Nem lehet letörölni! A /var/empty könyvtárat az &man.sshd.8; program használja a privilégiumok elkülönítéséhez. A /var/empty könyvtárnak üresnek kell lennie, legyen a root tulajdonában és legyen rajta a schg állományjelzõ. Noha semmiképpen sem javasoljuk a könyvtár törlését, úgy tudjuk elvégezni, ha elõször az schg állományjelzõt töröljük róla. A &man.chflags.1; man oldalán olvashatunk ezzel kapcsolatban részletesebb információkat (azonban ne felejtsük el számításba venni az esetleges nehézségeket). Az X Window System és a virtuális konzolok használata Mi az X Window System? Az X Window System (vagy gyakran csak X11) a &unix; és &unix;-szerû operációs rendszereken, így többek közt a &os;-n is az egyik leginkább elterjedt ablakozórendszer. A The X.Org Foundation felügyeli az X protokoll szabványait, azok aktuális referencia implementációival együtt. Ezek hivatalos megnevezése Version 11 Release &xorg.version;, de ezt gyakran csak X11 néven rövidítik. Számos implementációja is elérhetõ több különbözõ architektúrára és operációs rendszerre. A protokoll szerver oldali funkcióit megvalósító programokat hivatalosan X szervereknek nevezik. &os; alatt milyen X implementációk használhatóak? Kezdetben a &os; alapértelmezett X implementációja az &xfree86; volt, amelyet a The XFree86 Project, Inc. tartott karban. Ez a változat volt használatban alapértelmezés szerint egészen a &os; 4.10 és 5.2 verziójáig. Habár eközben az &xorg; maga is karbantartotta a saját változatát, kizárólag csak referencia célokat használt és az évek során teljesen leromlott az állapota. 2004 elején azonban az XFree86 néhány korábbi fejlesztõje elhagyta a projektjüket, mivel nem értettek egyet bizonyos kérdésekben, például a forráskód ütemét, a jövõbeni irányokat és egyéb személyes konfliktusokat illetõen, és helyette közvetlenül az &xorg; kódját kezdték el fejleszteni. Ekkor az &xorg; hozzáigazította forrásait az utolsó &xfree86; kiadás forrásaihoz (XFree86 4.3.99.903), majd megváltoztatta a licencelését. és beolvasztott több, korábban külön karbantartott változtatást, aminek eredményeképpen végül megszületett az X11R6.7.0. Egy különálló, de velük együttmûködõ projekt, a freedesktop.org (vagy röviden csak fd.o) jelenleg is az eredeti &xfree86; források újraszervezésén dolgozik, aminek célja a napjainkban megjelenõ grafikus kártyák minél nagyobb mértékû kihasználása (és ezáltal a rendszer gyorsítása), a rendszer modularisabbá tétele (ezáltal a rendszer karbantarthatóságának javítása, ami a kiadások gyorsabb elõkészítését és könnyebb beállíthatóságát teszi lehetõvé). Az &xorg; a jövõben tervezi a freedesktop.org fejlesztéseit is átvenni. 2004 júliusától kezdõdõen a &os.current; változatban az &xfree86; helyett az &xorg; lett az alapértelmezett X implementáció. A &os;-ben azóta is alapból az &xorg; X11 implementációja található meg. A témával kapcsolatban a kézikönyv X11-rõl szóló fejezetében kaphatunk részletesebb felvilágosítást. Mégis miért vált szét a két X projekt? Ezt a kérdést ez a GYIK nem tudja megválaszolni. Ezzel kapcsolatban viszont érdemes elolvasnunk a különbözõ levelezési listák archívumait szerte az interneten. Keressünk rá a válaszra a kedvenc keresõnkben, de ezzel a kérdéssel ne a &os; levelezési listáit zavarjuk. Az is elképzelhetõ, hogy ennek a valós okait csak néhányan ismerik egész teljesen. A &os; miért az &xorg; változatát választotta alapértelmezettnek? Az &xorg; fejlesztõi azt ígérték, hogy gyorsabban fognak újabb verziókat kiadni, amelyek sokkal több újítást is fognak tartalmazni. Nos, amennyiben tényleg állják a szavukat, azzal mindenki jól jár. Emellett az õ változatuk továbbra is a hagyományos X licenc alatt érhetõ el, miközben az &xfree86; licence ettõl némileg eltér. Hogyan lehet használni az X-et? Amennyiben már egy meglévõ rendszerre szeretnénk telepíteni az X-et, úgy érdemes a x11/xorg metaportot választanunk, amely magától feltelepíti az összes szükséges komponenst, vagy egyszerûen telepítsük az &xorg; alkalmazást csomagból: &prompt.root; pkg_add -r xorg Emellett az &xorg; a &man.sysinstall.8; használatával is telepíthetõ: válasszuk a Configure (Beállítások), Distributions (Terjesztések), végül a The X.Org Distribution (Az X.Org terjesztés) menüpontokat. Az &xorg; sikeres telepítése után kövessük a kézikönyv X11 beállításával foglalkozó szakaszában leírtakat. Az X indításakor egy KDENABIO failed (Operation not permitted) hiba keletkezik, közvetlenül a startx parancs kiadása után. Mi lehet ezzel kezdeni? A rendszerünkön valószínûleg túlságosan magas a biztonsági szint (securelevel) értéke. Ilyenkor az X-et nem tudjuk elindítani, mivel a mûködéséhez szüksége van a &man.io.4; eszköz írására. Ezzel kapcsolatban az &man.init.8; man oldal ad részletesebb útmutatást. A kérdés tehát az, hogy mit kellene ezzel csinálni. Alapvetõen két lehetõségünk van: vagy visszaállítjuk a biztonsági szintet nullára (ezt általában az /etc/rc.conf állományon keresztül lehet megtenni), vagy az &man.xdm.1; programot még a rendszerindítás során elindítjuk (mielõtt a biztonsági szintet magasabbra állítanánk). A szolgál arról bõvebb információval, hogy miként tudjuk használni az &man.xdm.1; programot a rendszer indítása során. Miért nem mûködik X alatt az egér? Ha a &man.syscons.4; (vagyis az alapértelmezett konzol) meghajtót használjuk, akkor be tudjuk úgy állítani a &os;-t, hogy minden virtuális képernyõn látható legyen az egérkurzor. A &man.syscons.4; egy /dev/sysmouse nevû virtuális eszköz támogatásával igyekszik elkerülni azt, hogy összeakadjon az X-szel. A valós egértõl érkezõ összes eseményt a &man.moused.8; démon írja folyamatosan a &man.sysmouse.4; eszközre. Amennyiben az egerünket egy vagy több virtuális konzolon is használni akarjuk az X-szel együtt, akkor nézzük meg a válaszát és állítsuk be annak megfelelõen a &man.moused.8; démont. Ezt követõen nyissuk meg az /etc/X11/xorg.conf állományt és gondoskodjunk róla, hogy a következõ sorok feltétlenül szerepeljenek benne: Section "InputDevice" Option "Protocol" "SysMouse" Option "Device" "/dev/sysmouse" ..... Az &xorg; 7.4 változatától kezdõdõen az xorg.conf állomány InputDevice szekciói nem kerülnek feldolgozásra a csatlakoztatott eszközök automatikus érzékelése esetén. A korábbi viselkedési mód visszaállításához vegyük fel a következõ sort a ServerLayout vagy ServerFlags szekciók valamelyikébe: Option "AutoAddDevices" "false" Néhányan inkább a /dev/mouse eszközt szeretik használni X alatt. Ha mi is így akarjuk használni, akkor a /dev/mouse eszközhöz hozzunk létre egy szimbolikus linket a /dev/sysmouse eszközre (lásd &man.sysmouse.4;). Ezt úgy tudjuk megtenni, ha az /etc/devfs.conf állományba (lásd &man.devfs.conf.5;) felvesszük a következõ sort: link sysmouse mouse A link maga közvetlenül a &man.devfs.5; újraindításával keletkezik. Ehhez (root felhasználóként) a következõ parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; /etc/rc.d/devfs restart X alatt lehet használni görgõs egeret? Igen. Jelezni kell az X-nek, hogy ötgombos egerünk van. Ezt úgy tudjuk megcsinálni, ha az /etc/X11/xorg.conf állományba felvesszük a Buttons 5 és ZAxisMapping 4 5 sorokat az InputDevice szakaszba. Vegyük például, hogy az /etc/X11/xorg.conf állományunkban a következõ InputDevice szakasz található. Egy példa &xorg; konfigurációs állomány <quote>InputDevice</quote> szakasza görgõs egerekhez Section "InputDevice" Identifier "Mouse1" Driver "mouse" Option "Protocol" "auto" Option "Device" "/dev/sysmouse" Option "Buttons" "5" Option "ZAxisMapping" "4 5" EndSection Egy egyszerû példa <quote>.emacs</quote> állomány görgõs egerek (opcionális) használatához ;; görgõs egér (global-set-key [mouse-4] 'scroll-down) (global-set-key [mouse-5] 'scroll-up) Hogyan lehet távoli X szervereket elérni? Biztonsági okokból a szerver alapértelmezés szerint nem engedélyezi, hogy egy távoli géprõl ablakot lehessen nyitni rajta. Ha szükségünk lenne erre a lehetõségre, akkor nem kell mást tennünk, mint az X-et a paraméterrel indítani: &prompt.user; startx -listen_tcp Mi az a virtuális konzol és hogyan lehet belõle többet létrehozni? A virtuális konzolok röviden szólva arra alkalmasak, hogy egyetlen gépen is több párhuzamos munkamenetben tudjunk dolgozni, hálózat vagy X beállítása nélkül. Amikor a rendszer elindul, a rendszerüzenetek után általában egy bejelentkezõ képernyõ jelenik meg. Ekkor az elsõ virtuális konzolon keresztül tudjuk megadni a felhasználói nevünket és jelszavunkat, majd nekilátni a munkának (vagy éppen a játszadozásnak). Késõbb aztán elõfordulhat, hogy egy másik munkamenetet is szeretnénk elindítani, például elõkeresni az éppen használt program dokumentációját vagy elolvasni a leveleinket, amíg FTP-n keresztül letöltünk egy állományt. Ehhez nem kell mást csinálnunk, csak le kell nyomni az AltF2 (tartsuk lenyomva az Alt billentyût miközben megnyomjuk az F2 billentyût) billentyûkombinációt és máris egy másik virtuális konzolon találjuk magunkat! Ha innen vissza szeretnénk térni az elõzõ munkamenetbe, akkor nyomjuk le az AltF1 billentyûkombinációt. A frissen telepített &os; rendszerekben alapértelmezés szerint nyolc virtuális konzol engedélyezett. Az AltF1, AltF2, AltF3, stb. lenyomásával tudunk váltogatni köztük. Ha ennél többet szeretnénk egyszerre használni, akkor nyissuk meg az /etc/ttys állományt (lásd &man.ttys.5;) és a Virtual terminals részben vegyünk még fel a ttyv8 eszköz után továbbiakat, egészen a ttyvc eszközig: # Írjuk át az eredeti ttyv8 bejegyzést az /etc/ttys # állományban és engedélyezzük. ttyv8 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv9 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyva "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure Akármennyit használhatunk belõlük. Ne felejtsük el azonban, hogy minél több virtuális terminálunk van, annál több erõforrásra lesz hozzájuk szükségünk. Ezt leginkább akkor érdemes megfontolni, ha 8 MB memóriánál kevesebbel rendelkezünk. Emellett még érdemes a secure értéket is az insecure értékre átállítani. Ha X szervert is akarunk futtatni, akkor legalább egy virtuális konzolt szabadon (vagy kikapcsolva) kell hagynunk a számára. Így tehát, ha mind a tizenkét funkcióbillentyûre szeretnénk elindítani egy-egy virtuális konzolt, nos, akkor nincs szerencsénk — ha X szervert is akarunk használni a gépen, akkor legfeljebb csak tizenegyet használhatunk belõlük. Az egyes konzolokat legegyszerûbben úgy tudjuk letiltani, ha kikapcsoljuk ezeket. Például, ha az elõbb említettek szerint tizenkét terminálunk van, és X-et akarunk futtatni, akkor a tizenkettedik terminál beállításait meg kell változtatnunk errõl: ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure erre: ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure Amennyiben a billentyûzetünkön csak tíz funkcióbillentyû található, elengedõ ennyi is: ttyv9 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure ttyva "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure (Ezeket a sorokat akár ki is törölhetjük.) Ezt követõen a legegyszerûbben (és egyben a legtisztábban) úgy tudjuk aktiválni a virtuális konzolokat, ha újraindítjuk a rendszerünket. Ha viszont nem akarjuk ezt feltétlenül megtenni, akkor állítsuk le az X szervert, majd (root felhasználóként) adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; kill -HUP 1 Fontos, hogy a parancs végrehajtás elõtt teljesen leállítsuk az X szervert, amennyiben az fut. Ha nem tesszük meg, akkor könnyen elõfordulhat, hogy a kill parancs hatására lemerevedik vagy megáll a rendszerünk. Hogyan lehet elérni a virtuális konzolokat X-bõl? A virtuális konzolokra a Ctrl Alt FN billentyûkombinációval lehet visszaváltani. Ennek megfelelõen tehát a Ctrl Alt F1 kombinációval az elsõ virtuális konzolra tudunk visszaváltani. Ahogy visszajutottunk a szöveges konzolra, az Alt Fn billentyûkombinációval a megszokott módon tudunk váltani köztük. Ha innen az X szerverre akarunk visszaváltani, akkor egyszerûen csak váltsunk arra a virtuális konzolra, ahol az X fut. Ha az X-et a paranccsorból indítottuk el (például a startx paranccsal), akkor az X nem arra a virtuális konzolra kapcsolódik automatikusan, amelyen a parancsot kiadtuk, hanem az utána következõ, használatban még nem levõ konzolra. Ha nyolc aktív virtuális terminálunk van, akkor az X a kilencediken fog futni, ezért ide az Alt F9 lenyomásával tudunk visszatérni. Hogyan indítható el az XDM a rendszer indításakor? Alapvetõen kétféle megközelítés létezik az &man.xdm.1; elindításával kapcsolatban. Az egyik megközelítés szerint az xdm parancsot az /etc/ttys állományból (lásd &man.ttys.5;) tudjuk megadni a megadott példa alapján, a másikban pedig egyszerûen az rc.local állományból (lásd &man.rc.8;) vagy a /usr/local/etc/rc.d könyvtárban megadható X szkripttel. Mind a kettõ ugyanazt képviseli, de vannak bizonyos helyzetek, ahol a kettõ közül csak az egyik mûködik. Az eredmény mind a két esetben azonos, hatásukra az X egy grafikus bejelentkezõ képernyõvel jelentkezik. A &man.ttys.5; módszernek van egy olyan elõnye, hogy pontosan megadja, melyik virtuális terminálon fog futni az X és a szerver elindítását az &man.init.8; programra bízza. Az &man.rc.8; használata esetén viszont könnyû leállítani az xdm programot, ha netalán valamilyen gondunk adódna az X szerver indításakor. Ha az &man.rc.8; állományból töltöttük be, akkor az xdm futtatásához semmilyen paramétert nem kell megadni (például, hogy démonként fusson). Az &man.xdm.1; azonban csak az összes &man.getty.8; elindulása után indítható, máskülönben a két program ütközni fog és a konzol nem tud létrejönni. Ezt a legkönnyebben úgy lehet megakadályozni, ha az xdm indítása elõtt várunk kb. 10 másodpercet a szkriptben. Amennyiben az /etc/ttys állományból adjuk ki az xdm parancsot, úgy továbbra is fennáll az &man.xdm.1; és a &man.getty.8; ütközésének veszélye. Ezt például úgy tudjuk elkerülni, ha felvesszük a megfelelõ virtuális terminál sorszámát a /usr/local/lib/X11/xdm/Xservers állományba: :0 local /usr/local/bin/X vt4 A fenti példában az X szervert a /dev/ttyv3 eszközre irányitjuk. A számozást azonban eggyel el kell tolnunk, mert míg az X szerver egytõl számozza a virtuális konzolokat, addig a &os; rendszermagja nullától. Az xconsole indításakor miért jelenik meg a Couldn't open console hibaüzenet? Ha az X-et a startx paranccsal indítottuk el, akkor a /dev/console eszközre nem állítódnak be a szükséges engedélyek, ezért az xterm -C és az xconsole parancsok nem fognak mûködni. Ez a konzolok engedélyeinek alapértelmezett beállítási módjától függ. Egy többfelhasználós rendszer esetén nem feltétlenül van szükségünk arra, hogy bármelyik felhasználó kedvére írhasson a rendszerkonzolra. Az &man.fbtab.5; állomány segítségével engedélyezni tudjuk azon felhasználók számára, akik a helyi gépen, virtuális konzolon keresztül jelentkeznek be. Dióhéjban az /etc/fbtab állományban (lásd &man.fbtab.5;) kell kivennünk a következõ sort a megjegyzésbõl: /dev/ttyv0 0600 /dev/console Ennek köszönhetõen bárki, aki az /dev/ttyv0 eszközön keresztül jelentkezik be a rendszerbe, el tudja érni a konzolt. Régebben egyszerû felhasználóként is el lehetett indítani az &xfree86; szervert. Most miért kell root felhasználóként indítani? Az X szerverek csak úgy képesek közvetlenül elérni a videokártyát, ha root felhasználóként futtatjuk ezeket. Az &xfree86; régebbi (3.3.6 elõtti) változatai az összes szervert úgy telepítették fel automatikusan, hogy a root felhasználó jogaival fussanak (setuid bittel). Ennek viszont megvan a maga nyilvánvaló biztonsági kockázata, hiszen az X szerverek általában nagy és bonyolult programok. Az &xfree86; újabb változatai azonban már pontosan ebbõl kifolyólag nem állítanak be setuid root bitet a szerverekre. Értelemszerûen az a megoldás nem fogadható el és nem is annyira biztonságos, hogy az X szervert root felhasználóként futtassuk. Kétféleképpen tudjuk egyszerû felhasználóként futtatni az X-et. Használhatjuk az xdm vagy más egyéb bejelentkeztetõ képernyõ (mint például a kdm) megoldását, vagy az Xwrapper programot. Az xdm egy grafikus bejelentkeztetésért felelõs démon. Általában a rendszer indításakor aktiválódik, feladata a felhasználók hitelesítése és a hozzájuk tartozó munkamenetek elindítása. Lényegében a &man.getty.8; és a &man.login.1; grafikus megfelelõje. Az xdm démonnal kapcsolatban még az &xfree86; dokumentációját, illetve a GYIK-ban ezt a kérdést érdemes elolvasnunk. Az Xwrapper az X szerverhez tartozó burkolóprogram (wrapper). Ez egy apró segédprogram, amely lehetõvé teszi az X szerver manuális indítását miközben igyekszik ügyelni a biztonságra is. Elvégez néhány alapvetõ ellenõrzést a paramétereken, és ha megfelelõnek találja ezeket, akkor elindítja a megfelelõ X szervert. Ha valamiért nem akarunk bejelentkeztetõ képernyõt indítani, akkor ezt pontosan nekünk találták ki! Ha telepítettük a teljes Portgyûjteményt, akkor a /usr/ports/x11/wrapper portban találjuk meg. Miért viselkednek furcsán a PS/2-es egerek X alatt? Valószínûleg az egér és az egérmeghajtó kiesett a szinkronból. Nagyon ritkán elõfordul, hogy a meghajtó hibásan szinkronizációs hibát jelez, és ekkor a rendszermag a következõ üzenetet küldi: psmintr: out of sync (xxxx != yyyy) Közben természetesen azt tapasztaljuk, hogy az egerünk nem mûködik rendesen. Ha ilyen történne velünk, akkor tiltsuk le a meghajtó szinkronizáció ellenõrzéséért felelõs rutinjait. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a meghajtónak beállítjuk a 0x100 értéket. Ehhez a rendszertöltõ parancssorában a kapcsolóval tudjuk behozni a UserConfig részt: boot: -c Ezután a UserConfig parancssorában gépeljük be a következõt: UserConfig> flags psm0 0x100 UserConfig> quit Miért nem mûködnek a MouseSystems által gyártott PS/2-es egerek? Kaptunk néhány visszajelzést arra vonatkozóan, hogy a MouseSystems által gyártott PS/2-es egerek bizonyos típusai csak abban az esetben mûködnek rendesen, ha nagy felbontású módban használjuk ezeket. Minden más esetben az egér néha fel-felugrik a képernyõ bal felsõ sarkába. Úgy tudjuk nagy felbontású módban használni az egerünket, ha a PS/2-es egérmeghajtónak a 0x04 beállítást adjuk meg. Ehhez a rendszertöltõ parancssorában gépeljük be a kapcsolót: boot: -c Ahogy bejön a UserConfig parancssora, gépeljük be a következõt: UserConfig> flags psm0 0x04 UserConfig> quit Az elõzõ részben olvashatunk egy másik hasonló egeres problémáról. Hogyan lehet megcserélni a gombokat az egéren? Futtassuk le a xmodmap -e "pointer = 3 2 1" parancsot az .xinitrc vagy .xsession állományunkból. Hogyan lehet betöltõképet telepíteni és hol találhatóak ilyen képek? Erre a kérdésre részletes választ a &os; kézikönyv Rendszerbetöltõ képernyõk címû szakaszában kapunk. X alatt lehet használni a billentyûzeten található Windows billentyûket? Igen. Ehhez mindössze az &man.xmodmap.1; használatával meg kell adni a hozzájuk tartozó funkciót. Feltéve, hogy mindegyik Windows billentyûzet szabványos, a következõ billentyûkódok tartoznak ehhez a három plusz gombhoz: 115 — Windows billentyû, a bal oldali Ctrl és Alt billentyûk között 116 — Windows billentyû, az AltGr mellett jobbra 117 — Menü gomb, a jobb oldali Ctrl mellett balra Például így lehet beállítani a bal oldali Windows billentyût vesszõre: &prompt.root; xmodmap -e "keycode 115 = comma" A változatatások valószínûleg csak akkor fognak életbelépni, ha újraindítjuk az ablakkezelõnket. Ha azt szeretnénk, hogy a Windows billentyûkhöz rendelt funkciók az X indításakor automatikusan beállítódjanak, akkor tegyük az xmodmap parancs hívását az ~/.xinitrc állományunkba. Sokkal jobban járunk viszont, ha ehelyett inkább az ~/.xmodmaprc állományunkba vesszük fel az xmodmap beállításait, soronként egyesével, és a következõ sor tesszük az ~/.xinitrc állományunkba: xmodmap $HOME/.xmodmaprc Például ezeket a gombokat be lehet állítani az F13, F14 és F15 billentyûkre is. Ezekre aztán az alkalmazásokban vagy az ablakkezelõben további hasznos funkciókat tudunk beállítani. Ehhez a következõt kell megadnunk az ~/.xmodmaprc állományban: keycode 115 = F13 keycode 116 = F14 keycode 117 = F15 Ha például az x11-wm/fvwm2 ablakkezelõt használjuk, akkor az F13 gombra be tudjuk állítani a kurzor alatt álló ablak lekicsinyítésére (vagy visszanagyítására); az F14 billentyûvel az elõtérbe tudjuk hozni a kurzor alatt levõ ablakot, vagy ha már elöl van, akkor hátra tudjuk rakni; az F15 gomb elõhozza a munkakörnyezet (alkalmazás) menüjét még olyankor is, amikor a kurzor nincs is az asztalon. Ez utóbbi abban az esetben lehet hasznos, amikor az asztal egyáltalán nem látható (és a billentyûn látható rajz pontosan is ezt mutatja). A következõ beállítások valósítják meg az imént említett funkciókat az ~/.fvwmrc állományon belül: Key F13 FTIWS A Iconify Key F14 FTIWS A RaiseLower Key F15 A A Menu Workplace Nop Hogyan lehet hardveres 3D gyorsítást használni az &opengl;-hez? Az &xorg; pillanatnyilag használt verziójától és a videokártyánktól függ, hogy tudunk-e 3D gyorsítást alkalmazni. Ha nVidia kártyánk van, akkor a portok közül telepíteni tudjuk a &os;-hez készített bináris meghajtót: A legújabb nVidia-kártyákat az x11/nvidia-driver port támogatja. A GeForce2 MX/3/4 sorozatú nVidia-kártyákat a meghajtó 96XX változata támogatja, amely az x11/nvidia-driver-96xx portból telepíthetõ. Az ettõl is régebbi kártyák, például a GeForce vagy Riva TNT esetén a meghajtó 71XX változata javasolt, amely az x11/nvidia-driver-71xx porton keresztül érhetõ el. Az nVidia honlapján részletes leírást találhatunk arról, hogy melyik kártyát melyik meghajtó ismeri. Ez az információ a következõ címen érhetõ el: . A Matrox G200/G400 esetén az x11-servers/mga_hal portot érdemes megnéznünk. ATI Rage 128 és Radeon kártyák számára a &man.ati.4x;, &man.r128.4x; és &man.radeon.4x; man oldalakat ajánljuk. 3dfx Voodoo 3, 4, 5 és Banshee kártyák számára az x11-servers/driglide port áll rendelkezésre. Hálózatok Honnan lehet többet megtudni a lemez nélküli mûködésrõl? A lemez nélküli mûködés kifejezés arra utal, hogy a &os; rendszerünk hálózaton keresztül indul el, valamint a mûködéséhez szükséges állományokat nem merevlemezrõl, hanem egy szerverrõl olvassa be. Ennek részleteirõl kézikönyv lemez nélküli mûködésrõl szóló részében olvashatunk. A &os; használható kizárólag csak hálózati útválasztóként? Igen. Ezzel kapcsolatban a kézikönyv Egyéb haladó hálózati témák címû fejezetét javasoljuk elolvasásra, különös tekintettel az útválasztás és az átjárók bemutatására. &os;-n keresztül lehet &windows; operációs rendszerrel internetre csatlakozni? Ezt a kérdést általában olyanok teszik fel, akiknek két számítógépük van otthon, és ezek közül az egyiken a &os;, a másikon pedig a &windows; valamelyik változata fut. A &os; rendszer fog az internethez csatlakozni, és ezen keresztül szeretnénk a windowsos géprõl is elérni azt. Ez tulajdonképpen az elõzõ kérdés egy speciális esete, és remekül megoldható. Ha betárcsázós kapcsolattal csatlakozunk az internethez, akkor érdemes tudnunk, hogy a felhasználói módban futó &man.ppp.8; tartalmaz egy kapcsolót. A &man.ppp.8; programot úgy tudjuk a kapcsolóval futtatni, ha az /etc/rc.conf állományban a gateway_enable beállítást a YES értékre állítjuk. Ezután állítsuk be a windowsos gépünket ennek megfelelõen és minden mûködni fog. A további részletekrõl a &man.ppp.8; man oldalán vagy a kézikönyv felhasználói PPP-rõl szóló bejegyzésében olvashatunk. Amennyiben rendszerszintû PPP-t használunk vagy Ethernettel csatlakozunk az internethez, akkor a &man.natd.8; démonra lesz szükségünk. Erre vonatkozóan a kézikönyv natd démonról szóló szakaszában találhatunk részletesebb információkat. A &os; támogatja a SLIP és a PPP használatát? Igen. Érdemes elolvasnunk az &man.slattach.8;, &man.sliplogin.8;, &man.ppp.8; és &man.pppd.8; man oldalakat. A &man.ppp.8; és a &man.pppd.8; egyaránt támogatja a beérkezõ és kimenõ kapcsolatokat, miközben a &man.sliplogin.8; kizárólag csak beérkezõ kapcsolatokkal dolgozik, valamint a &man.slattach.8; pedig csak kimenõ kapcsolatokkal. Ezek pontos használatáról olvassuk el a kézikönyv PPP-rõl és a SLIP-rõl szóló fejezetét. Ha viszont csak egy shellen keresztül érjük el az internetet, akkor hasznos lehet megnéznünk a net/slirp csomagot. Segítségével a helyi géprõl (korlátozott módon) hozzá tudunk férni különbözõ FTP és HTTP szolgáltatásokhoz. A &os; támogat hálózati címfordítást (NAT) vagy maszkolást? Igen. Ha egy felhasználói PPP kapcsolat esetén szeretnénk hálózati címfordítást alkalmazni, akkor olvassuk el a kézikönyv felhasználói PPP-vel foglalkozó részét. Ha viszont más típusú hálózati kapcsolatok esetén kívánunk címfordítást használni, akkor ahhoz a kézikönyv natd démonnal kapcsolatos részét kell fellapoznunk. A PLIP segítségével hogyan tudok két &os; rendszert összekapcsolni párhuzamos porton keresztül? Ezt illetõen a kézikönyv PLIP-rõl szóló szakaszát érdemes megnéznünk. Hogyan lehet álneveket megadni az Ethernet eszközöknek? Amennyiben az álnév ugyanazon az alhálózaton található, mint a hozzá tartozó interfész, akkor egyszerûen csak adjuk meg a netmask 0xffffffff paramétert az &man.ifconfig.8; parancs meghívásakor, például így: &prompt.root; ifconfig ed0 alias 192.0.2.2 netmask 0xffffffff Minden más esetben a hagyományos módon adjunk meg egy hálózati címet és egy hálózati maszkot: &prompt.root; ifconfig ed0 alias 172.16.141.5 netmask 0xffffff00 Errõl bõvebben a &os; kézikönyvben olvashatunk. A 3C503 kártya hogyan állítható másik hálózati portra? Ha a kártyán egy másik portot szeretnénk használni, akkor ahhoz meg kell adnunk egy további paramétert a &man.ifconfig.8; meghívásakor. Itt az alapértelmezett port a link0. Ha a BNC helyett az AUI portot akarjuk használni, akkor ennek a link2 értéket kell megadnunk. Az ilyen típusú beállítások az /etc/rc.conf állomány (lásd &man.rc.conf.5;) ifconfig_* változóival adhatóak meg. Miért okoz gondot az NFS használata &os; alatt? A személyi számítógépekben található bizonyos hálózati kártyák (szépen szólva) ügyesebbek a többieknél, ami az olyan komolyabb hálózati alkalmazások, mint például az NFS esetén gondokat okozhat. Ezzel kapcsolatban kézikönyv NFS-rõl szóló részét érdemes megnéznünk. Miért nem lehet hálózati állományrendszereket csatlakoztatni &linux; alól? A &linux; egyes változataiban található NFS kód csak bizonyos privilegizált portokról fogad el kéréseket. Próbáljuk meg a következõt: &prompt.root; mount -o -P linux:/valami /mnt Miért nem lehet hálózati állományrendszereket csatlakoztatni &sun; típusú rendszerek alól? A &sunos; 4.X változatait futtató munkaállomások csak privilegizált portokról fognak el kéréseket. Próbálkozzunk az alábbi paranccsal: &prompt.root; mount -o -P sun:/valami /mnt A mountd miért küld folyton can't change attributes hibaüzenetet és miért jelenik meg a bad exports list hibaüzenet a &os; alapú NFS szerveren? Ez leginkább azért történik, mert nem jól adtuk meg az /etc/exports állomány tartalmát. Olvassuk át a &man.exports.5; man oldalt és a kéziköny NFS-rõl szóló részét, különös tekintettel az NFS beállítására. A NeXTStep gépekkel miért nem sikerül PPP-n keresztül kommunikálni? Próbáljuk meg az /etc/rc.conf állományban (lásd &man.rc.conf.5;) kikapcsolni a TCP kiterjesztések használatát úgy, hogy az alábbi változót a NO értékre állítjuk: tcp_extensions=NO A Xylogic által gyártott Annex típusú gépek esetén is javasolt megtenni a fenti változtatást. Hogyan lehet engedélyezni a multicast használatát az IP-n belül? A &os; alapértelmezés szerint támogatja a multicast mûveleteket. Amennyiben egy multicast küldéseket közvetítõ útválasztót szeretnénk beállítani, akkor újra kell fordítanunk a rendszermagunkat a MROUTING beállítás használatával és elindítani a &man.mrouted.8; démont. Ez a démon úgy aktiválható a rendszer minden egyes indításakor, ha az /etc/rc.conf állományban az mrouted_enable változót YES értékûre állítjuk. A &os; újabb változataiban az &man.mrouted.8; multicast útválasztó démon, a &man.map-mbone.8; valamint az &man.mrinfo.8; segédprogramok már nem szerepelnek az alaprendszerben. Ezek a programok már a &os; Portgyûjteményében az net/mrouted portban találhatóak meg. Az MBONE használatához további eszközök találhatóak a külön mbone kategóriában a Portgyûjeményen belül. Ha a vic és vat nevû konferenciaszervezõ eszközöket keressük, akkor itt érdemes szétnéznünk! Milyen hálózati kártyák épülnek a DEC PCI chipkészletére? Glen Foster (gfoster@driver.nsta.org) a következõ listát állította össze róluk, amelyet kiegészítettünk még néhány további elemmel: A DEC PCI chipkészletére épülõ hálózati kártyák Gyártó Típus ASUS PCI-L101-TB Accton ENI1203 Cogent EM960PCI Compex ENET32-PCI D-Link DE-530 Dayna DP1203, DP2100 DEC DE435, DE450 Danpex EN-9400P3 JCIS Condor JC1260 Linksys EtherPCI Mylex LNP101 SMC EtherPower 10/100 (Model 9332) SMC EtherPower (Model 8432) TopWare TE-3500P Znyx (2.2.x) ZX312, ZX314, ZX342, ZX345, ZX346, ZX348 Znyx (3.x) ZX345Q, ZX346Q, ZX348Q, ZX412Q, ZX414, ZX442, ZX444, ZX474, ZX478, ZX212, ZX214 (10mbps/hd)
Miért kell teljes hálózati neveket megadni? Erre a &os; kézikönyvben találjuk meg a választ. Miért jelenik meg a Permission denied hibaüzenet minden egyes hálózati mûvelet esetén? Amennyiben a rendszermagot az IPFIREWALL beállítással fordítottuk le, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ez alapértelmezés szerint minden olyan csomagot eldob, amelyet külön nem engedélyeztünk. Ha véletlenül rosszul állítottuk volna be a rendszerünkön futó tûzfalat, akkor a hálózat mûködését úgy tudjuk visszaállítani, ha root felhasználóként kiadjuk a következõ parancsot: &prompt.root; ipfw add 65534 allow all from any to any Az /etc/rc.conf állományban is megadhatjuk ehhez a firewall_type="open" sort. Ha a tûzfalak beállításáról szeretnénk többet megtudni &os; alatt, akkor olvassuk el a kézikönyv erre vonatkozó fejezetét. Az ipfw fwd szabálya miért nem irányít át más gépekre szolgáltatásokat? Valószínûleg azért, mert nem egyszerûen a csomagok továbbítására (forward) van szükségünk, hanem hálózati címfordításra. Az fwd szabály pontosan azt csinálja, amirõl a nevét kapta: csomagokat továbbít, de azokon belül semmit sem változtat meg. Tegyük fel, hogy van egy ilyen szabályunk: 01000 fwd 10.0.0.1 from any to ize 21 Amikor egy csomag az ize célcímmel megérkezik a 10.0.0.1 gépre, akkor benne a cél címe továbbra is az ize lesz! A csomag célcíme nem fog magától megváltozni a 10.0.0.1 címre. A legtöbb gép általában eldobja azokat a csomagokat, amelyeket nem egyenesen neki címeztek. Emiatt a fwd szabály használata nem minden esetben úgy mûködik, ahogy arra a felhasználó számít. Ez viszont ilyen, semmilyen hiba nincs benne. Részletesebb információkat a szolgáltatások átirányításával foglalkozó GYIK-ban, a &man.natd.8; man oldalán vagy a Portgyûjtemény valamelyik port átirányítással foglalkozó portjának dokumentációjában találhatunk. Hogyan lehet egyik géprõl a másikra szolgáltatásokat átirányítani? Az FTP (vagy más egyéb szolgáltatás-) kéréseket a Portgyûjteményen belül található sysutils/socket porttal tudunk átirányítani. Az adott szolgáltatás helyett egyszerûen csak adjuk meg a socket parancsot és annak paramétereit, valahogy így: ftp stream tcp nowait nobody /usr/local/bin/socket socket ftp.minta.com ftp ahol az ftp.minta.com az a gép, ahová át akarjuk irányítani a szolgáltatást, az ftp pedig a konkrét szolgáltatás. Hogyan lehet a sávszélességet szabályozni? &os; alatt alapvetõen három eszköz szolgál erre a célra. A &man.dummynet.4; a &os; részeként megtalálható &man.ipfw.4; egyik komponense. Az ALTQ a &os;-ben található &man.pf.4; rendszer része, az Emerging Technologies által fejlesztett Bandwith Manager pedig egy kereskedelmi termék. Miért jelenik meg a /dev/bpf0: device not configured hibaüzenet? Olyan programot akarunk futtatni, amelynek szüksége van a Berkeley Packet Filter (&man.bpf.4;) használatára, azonban a rendszermag ezt nem tartalmazza. Úgy tudjuk aktiválni, ha a rendszermag konfigurációs állományába felvesszük a következõ sort, majd fordítunk egy új rendszermagot: device bpf # Berkeley Packet Filter Hogyan lehet a hálózaton elérhetõ &windows; típusú partíciókat csatlakoztatni, mint ahogy az smbmount csinálja &linux; alatt? Erre az SMBFS eszközeit használhatjuk, amely tartalmazza az ehhez szükséges rendszermagbeli módosításokat és a hozzá tartozó felhasználói programokat. Ezek a programok és a hozzájuk tartozó &man.mount.smbfs.8; man oldal az alaprendszer részei. Mik azok az Limiting icmp/open port/closed port response üzenetek a naplókban? Ilyen üzeneteket akkor kapunk a rendszermagtól, ha valaminek a hatására több ICMP vagy TCP reset (RST) választ küld, mint amennyit kellene. Az ICMP válaszok sokszor olyankor generálódnak, amikor használaton kívüli UDP portokat akarnak elérni a rendszerünkön. A TCP reset pedig általában olyankor keletkezik, amikor meg nem nyitott TCP porthoz akarnak csatlakozni. Többek közt ilyenek okozhatják: A rendszer túlterhelését célzó, nyers erõvel indított Denial of Service (Dos) támadások (ellentétben az egycsomagos, adott sebezhetõség kihasználó támadásokkal). A portok szisztematikus letapogatása, amelynek során egyszerre nagy mennyiségû portot próbálnak meg átvizsgálni (ellentétben azzal, amikor csak néhány jól ismert portot nyitnak meg). Az üzenetben olvasható elsõ szám azt mondja meg, hogy a rendszermag mennyi csomagot küldött volna, ha nem korlátoztuk volna, a második pedig magát a határt jelzi. Ezt a net.inet.icmp.icmplim sysctl változó segítségével tudjuk beállítani, ahogy például most megnöveljük az értékét 300-ra: &prompt.root; sysctl -w net.inet.icmp.icmplim=300 Amennyiben le szeretnénk tiltani az ilyen jellegû üzeneteket a naplókban, viszont még továbbra is szükségünk lenne a válaszküldés korlátozására, a net.inet.icmp.icmplim_output sysctl változó segítségével így tudjuk ezt megtenni: &prompt.root; sysctl -w net.inet.icmp.icmplim_output=0 Végezetül, ha teljesen ki akarjuk kapcsolni a válaszküldés korlátozását, akkor állítsuk a net.inet.icmp.icmplim sysctl változót (lásd az elõbbi példában) a 0 nulla értékre. A korlát törlése azonban a fenti okok miatt egyáltalán nem ajánlott. Mik azok az arp: unknown hardware address format hibaüzenetek? Ez arra utal, hogy valamelyik gép a helyi Ethernet-alapú hálózatunkon olyan MAC-címet használ, amelynek a &os; nem ismeri a formátumát. Valószínûleg olyankor kapjuk ezt a hibaüzenetet, amikor valaki más kísérletezik az Ethernet kártyája beállításaival valahol a hálózaton. Leggyakrabban kábelmodemes hálózatokon tapasztalhatunk ilyet. Megnyugodhatunk, teljesen veszélytelen, semmilyen hatással nincs a &os; gépünk teljesítményére. Miért jelennek meg 192.168.0.10 is on fxp1 but got reply from 00:15:17:67:cf:82 on rl0 üzenetek a konzolon és hogyan lehet ezeket kikapcsolni? Ilyen üzeneteket akkor kapunk, amikor a hálózaton kívülrõl érkezik hozzánk váratlanul egy csomag. A letiltásukhoz állítsuk a net.link.ether.inet.log_arp_wrong_iface értékét 0-ra. A CVSup programot telepítése után nem lehet elindítani, mert hibákat jelez. Mi a gond? Elõször is nézzük meg, hogy az iménti hibaüzenet mellett nem látunk-e valami hasonlót: /usr/libexec/ld-elf.so.1: Shared object "libXaw.so.6" not found Az ilyen jellegû hibák általában olyankor keletkeznek, amikor olyan gépre telepítjük a net/cvsup portot, amelyen viszont nem található meg a &xorg; programcsomag. Amennyiben szükségünk lenne CVSup programhoz mellékelt grafikus felületre, akkor kénytelenek leszünk mellé az &xorg; programjait is telepíteni. Ha viszont egyszerûen csak parancssorból szeretnénk használni a CVSup lehetõségeit, töröljük le a korábban telepített csomagot, majd helyette rakjuk fel a net/cvsup-without-gui vagy a net/csup portot. A &os; újabb változataiban megpróbálkozhatunk a &man.csup.1; használatával is. Ezzel a témával részletesebban a kézikönyv CVSup használatáról szóló része foglalkozik. Biztonság Mi az a járóka (sandbox)? A járóka alapvetõen egy biztonsági szakkifejezés. Két dolgot jelenthet: Egy virtuális falak között futó programot, melyeket azért emeltek a program köré, hogy a feltörését követõen megakadályozzák a rendszer többi részének elérését. A program csak a falon belül játszhat. Ilyenkor semmilyen olyan kódot nem képes futtatni, amellyel át tudna lépni a falakon, így a használatához nem kell elõzetesen átvizsgálni a forrásait ahhoz, hogy meg tudjuk gyõzõdni a biztonságosságáról. Ez a fal lehet például egy felhasználói azonosító. A &man.security.7; és &man.named.8; man oldalakon is ezt a definíciót találjuk meg. Vegyük például az ntalk szolgáltatást (lásd &man.inetd.8;). Ezt a szolgáltatást korábban a root felhasználó azonosítójával futtatták, de manapság viszont már a tty felhasználóval fut. A tty felhasználó lényegében egy olyan járóka, amely az ntalk szolgáltatás feltörésekor nem engedi, hogy a rendszer többi részéhez is hozzá lehessen férni. A valódi gépet utánzó rendszerben futó programot. Ez már egy sokkal kifinomultabb megoldás. Ha ilyenkor valakinek sikerül betörnie a programba, akkor könnyen azt hiheti, hogy sikerült a rendszer többi részét is elérnie, de valójában csak egy szimulált gépen van, és semmilyen valós adatot nem képes módosítani. Leggyakrabban ezt úgy szokták elérni, hogy egy könyvtárban létrehoznak egy szimulált környezetet, majd itt futtatják az adott programot a &man.chroot.8; segítségével. (Ekkor az iménti könyvtár lesz a gyökérkönyvtár az adott folyamat számára, nem pedig a rendszer igazi gyökere.) Másik szintén gyakori megoldás a használt állományrendszerek írásvédett csatlakoztatása, amely felett aztán kialakítanak a program számára egy látszólag írható réteget. Ilyenkor a program teljesen úgy érzékeli, hogy képes a rendszerben elérhetõ állományokat módosítani, azonban egyedül csak saját maga látja ezeket, a rendszerben futó többi program viszont nem feltétlenül. Ezeket a járókákat általában úgy szokták felépíteni, hogy a felhasználók (vagy a támadók) számára teljesen észrevétlenek legyenek. A &unix; két alapvetõ járókát valósít meg. Az egyik a futó programok, a másik pedig a felhasználói azonosítók szintjén mûködik. Futása közben minden &unix; program teljesen elszigetelt minden más &unix; programtól, így az egyik nem képes módosítani a másik memóriában tárolt adatait. A &windows;-tól eltérõen, ahol ugyebár az egyik program könnyedén el tudja érni egy másik memóriaterületét, ezért a program nem képesek egymásban kárt tenni. A &unix; alatt futó programok mindig egy adott felhasználóhoz tartoznak. Ha ez nem a root felhasználó, akkor azzal lényegében egy tûzfalat hozunk létre a különbözõ felhasználók által birtokolt folyamatok között. A felhasználók azonosítói emellett segítenek a lemezen tárolt adatokat is elszigetelni egymástól. Mi az a biztonsági szint (securelevel)? A biztonsági szintek egy rendszermagon belül megvalósított védelmi módszert képviselnek. A pozitív értékû biztonsági szintek esetén a rendszermag korlátoz bizonyos feladatokat, amelyeket ilyenkor még a rendszeradminisztrátor (vagyis a root felhasználó) sem képes elvégezni. Az írás pillanatában a biztonsági szintek, több más dolog mellett, a következõk szabályozására alkalmasak: a különbözõ állományjelzõk, például az schg (a system immutable jelzés) törlése; a rendszermag memóriájának elérése a /dev/mem és /dev/kmem eszközökön keresztül; a rendszermag moduljainak betöltése; a tûzfal szabályainak módosítása. A jelenleg futó rendszer biztonsági szintjét a következõ parancs segítségével lehet lekérdezni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A parancs eredménye az adott &man.sysctl.8; változó (vagyis esetünkben a kern.securelevel) és annak értéke lesz, amely egy szám. Ez utóbbi adja meg a biztonsági szint aktuális értékét. Amennyiben ez pozitív (vagyis nullánál nagyobb), akkor érvényben vannak a biztonsági szintekhez kapcsolódó bizonyos korlátozások. Egy mûködõ rendszer biztonsági szintjét nem lehet csökkenteni, hiszen ezzel tulajdonképpen hatástalanná tennénk. Ha olyan feladatot akarunk végrehajtani, amely nem pozitív biztonsági szintet igényel (például az alaprendszer frissítése vagy a dátum átállítása), akkor ahhoz elõször módosítanunk kell az /etc/rc.conf állományt (lásd kern_securelevel és kern_securelevel_enable változók), majd újraindítani a rendszert. A biztonsági szintekkel és rájuk vonatkozó információkkal kapcsolatban olvassuk el az &man.init.8; man oldalt. A biztonsági szintek nem feltétlenül jelentenek minden problémára tökéletes megoldást. Rentegeg ismert hátulütõvel rendelkeznek, és gyakran a biztonság hamis érzetét keltik. Ezzel kapcsolatban az egyik legnagyobb gond, hogy csak abban az esetben mûködik rendesen a rendszer, ha a rendszerindítás során a biztonsági szintek beállításáig minden állományt levédünk. Ha a támadó képes lefuttatni a saját programját még a biztonsági szint beállítása elõtt (amely viszont elég késõn történik meg, hiszen a rendszerindítás során számos olyan dolog feladat van, amely nem végezhetõ el magasabb biztonsági szinteken), akkor azzal az egész védelmi módszer hatástalanítható. Habár a rendszerindítás folyamán felhasznált állományok biztonságba helyezése technikailag egyáltalán nem lehetetlen, nehezebbé válik tõle a rendszer karbantartása, mivel ilyenkor az egész rendszert át kell állítanunk legalább egyfelhasználós módba és úgy módosítani a konfigurációs állományokat. Ezt és az ehhez hasonló problémák gyakran felmerülnek a levelezési listákon, különösen a &a.security; archívumaiban. Ezen a funkción keresztül nézhetünk után a téma részletesebb tárgyalásának. Néhányan reménykednek, hogy a biztonsági szinteket hamarosan leváltja valami sokkal finomabb beállítási lehetõségekkel rendelkezõ megoldás, azonban a dolgok még eléggé homályosak ebbõl a szempontból. Figyelmeztettünk mindenkit! A BIND (named) különféle nagyobb sorszámú portokat használ. Miért? A BIND a kimenõ kérésekhez véletlenszerûen kiválaszt egy nagyobb sorszámú portot. A legújabb változataiban már minden egyes kéréshez külön véletlenszerûen keres új UDP portot. Ez bizonyos hálózati konfigurációk esetén problémákhoz vezethet, különösen olyankor, amikor a beérkezõ UDP csomagokat egy tûzfal megállítja. A tûzfalak által blokkolt porttartományok használatát az avoid-v4-udp-ports vagy az avoid-v6-udp-ports beállítással tilthatjuk le a program számára. Ha ezt a portot (mint például az 53) az /etc/namedb/named.conf állományban a query-source vagy a query-source-v6 beállításokkal adjuk meg explicit módon, akkor a program nem fogja véletlenszerûen váltogatni a portokat. Határozottan javasoljuk, hogy ezekkel az opciókkal ne adjunk meg elõre rögzített portokat. Mindenesetre örülünk, hogy ezt is valaki megkérdezte! Hiába, nem árt néha nézegetni a &man.sockstat.1; kimenetét és észrevenni benne néhány furcsaságot. A sendmail a szabványos 25-ös port mellett az 587-es portot használja! Miért? A sendmail újabb verzióiban felfedezhetõ levélküldési lehetõségek az 587-es portot használják. Jelenleg ezt még nem sokan használják ki, de növekszik a népszerûsége. Kié az a nullás felhasználói azonosítójú toor fiók? Betörtek a gépre? Ne aggódjunk! A toor egy alternatív rendszergazdai hozzáférés (a toor a root visszafelé). Korábban csak a &man.bash.1; parancsértelmezõ telepítésekor jött létre, azonban manapság már alapértelmezés szerint létrejön. A nem szabványos parancsértelmezõk számára találták ki, így nem a root alapértelmezett parancsértelmezõjét kell megváltoztatnunk. Ez különösen olyan parancsértelmezõk esetén fontos, amelyek nem részei az alaprendszernek (például a portként vagy csomagként telepített parancsértelmezõk esetén) és ezért a /usr/local/bin könyvtárba fognak kerülni. Ez a könyvtár alapértelmezés szerint azonban egy külön állományrendszeren található. Ha a root parancsértelmezõje viszont a /usr/local/bin könyvtárban lenne, miközben a /usr (vagy bármelyik más állományrendszer, amely az imént említett könyvtárat tartalmazza) nem csatlakoztatható valamilyen oknál fogva, akkor a root nem lenne képes bejelentkezni és kijavítani a problémát. (Noha amikor újraindítjuk a rendszerünket egyfelhasználós módban, akkor a rendszer rá fog kérdezni, hogy melyik parancsértelmezõt akarjuk használni.) Egyesek nem szabványos parancsértelmezõn keresztül a toor felhasználóval végzik el a root mindennapi teendõit, így a szabványos parancsértelmezõt csak a vészhelyzetekre tartogatják. Alapértelmezés szerint a toor felhasználóval nem tudunk bejelentkezni, mivel nincs jelszava, ezért ha használni akarjuk, akkor elõször jelentkezzünk be a root felhasználóval, majd állítsunk be neki egy jelszót. A suidperl parancs miért nem mûködik rendesen? Biztonsági okokból a suidperl parancs alapértelmezés szerint nem kerül telepítésre. Ha forrásból frissítjük rendszerünket és azt szeretnénk, hogy ennek során a suidperl is leforduljon, akkor a perl fordításának megkezdése elõtt vegyük fel a ENABLE_SUIDPERL=true sort az /etc/make.conf állományba. PPP Nem mûködik a &man.ppp.8;. Mit lehet a gond? Elsõként mindenképpen olvassuk el a &man.ppp.8; man oldalt és a kézikönyv PPP-vel foglalkozó részét. A következõ paranccsal engedélyezzük a naplózást: set log Phase Chat Connect Carrier lcp ipcp ccp command Ezt a parancsot a &man.ppp.8; parancssorában vagy az /etc/ppp/ppp.conf konfigurációs állományban kell megadnunk (leginkább a default szakasz elejére érdemes betennünk). Gondoskodjunk róla, hogy az /etc/syslog.conf állomány (lásd &man.syslog.conf.5;) tartalmazza az alábbi sort, illetve az /var/log/ppp.log állomány létezzen: !ppp *.* /var/log/ppp.log A napló segítségével már több mindent ki tudunk deríteni a &man.ppp.8; mûködésérõl. Ne aggódjunk, ha nem értünk belõle semmit. Kérjünk segítséget másoktól, nekik minden bizonnyal segíteni fog a probléma felderítésében. A &man.ppp.8; miért bontja a vonalat, amikor elindul? Ilyen általában azért történik, mert nem tudta feloldani a hálózati nevet. Ezt a legkönnyebben úgy tudjuk orvosolni, ha az /etc/host.conf állományba elõre rakjuk a hosts sort, így a névfeloldó elõször az /etc/hosts állománnyal fog próbálkozni. Ezután a /etc/hosts állományba vegyük fel a helyi gépet. Ha nincs helyi hálózatunk, akkor így írjuk át a localhost sort: 127.0.0.1 ize.minta.com ize localhost Minden más esetben egyszerûen csak vegyünk fel egy újabb bejegyzést a gépünkhöz. Ennek pontosabb részleteivel kapcsolatban nézzük meg a megfelelõ man oldalakat. Ha mindent jól csináltunk, akkor a ping -c1 `hostname` parancs hiba nélkül tér vissza. A &man.ppp.8; miért nem tárcsáz -auto módban? Elõször is ellenõrizzük, hogy létezik az alapértelmezett útvonal. A netstat -rn parancs (lásd &man.netstat.1;) kiadása után nagyjából a következõ két bejegyzést kell látnunk: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default 10.0.0.2 UGSc 0 0 tun0 10.0.0.2 10.0.0.1 UH 0 0 tun0 Feltételezzük, hogy a kézikönyvbõl, a man oldalról vagy ppp.conf.sample állományból másoltuk ki ezeket a címeket. Ha nincs alapértelmezett útvonalunk, akkor annak az lehet az oka, hogy a ppp.conf állományba elfelejtettük felvenni a HISADDR kulcsszót. Az alapértelmezett útvonal hiányának másik oka lehet még, ha az /etc/rc.conf állományban (lásd &man.rc.conf.5;) beállítottunk egy alapértelmezett átjárót, de elfelejtettük az ppp.conf állományba betenni a következõ sort: delete ALL Ebben az esetben menjünk vissza a kézikönyv A rendszer végsõ beállítása címû részéhez. Mit jelent a No route to host hibaüzenet? Általában azért jelentkezik, mert az /etc/ppp/ppp.linkup állományban nem adtuk meg az alábbiakat: MYADDR: delete ALL add 0 0 HISADDR Erre csak akkor van szükségünk, ha dinamikus IP-címünk van, vagy nem ismerjük az átjáró címét. Ha az interaktív módot használjuk, akkor ehhez a következõket kell begépelni csomag módba lépés után (a csomag módot a csupa nagybetûs PPP jelzi a parancssorban): delete ALL add 0 0 HISADDR A kézikönyv A PPP és a dinamikus IP-címek címû részében olvashatunk errõl bõvebben. Miért szakad meg a kapcsolat 3 perc után? A PPP alrendszer alapértelmezett lejárati ideje 3 perc. Ezt a beállítást a következõ sor megadásával tudjuk módosítani: set timeout NNN ahol az NNN másodpercekben megadja a kapcsolat lezárása elõtti inaktivitás maximális idejét. Ha az NNN értéke nulla, akkor a kapcsolat idõtúllépés miatt soha nem fog magától megszakadni. Ezt a parancsot a ppp.conf állományba tudjuk felvenni, vagy interaktív módban a parancssorban gépelhetjük be. Emellett menet közben is állítani tudjuk ezt az értéket, ha a ppp szerverre a &man.telnet.1; vagy a &man.pppctl.8; segítségével rácsatlakozunk. Errõl a &man.ppp.8; man oldal ad részletesebb tájékoztatást. A kapcsolat miért szakad meg nagyobb terhelést alatt? Ha beállítottuk a Link Quality Reporting (LQR) használatát, akkor elõfordulhat, hogy túlságosan sok csomag veszik el a gépünk és a másik oldal között. A &man.ppp.8; ezért a vonalat rossznak érzékeli és bontja. A &os; 2.2.5 változata elõtt az LQR alapértelmezés szerint engedélyezett volt. Az LQR így tiltható le: disable lqr A kapcsolat miért szakad meg véletlenszerûen? Néha elõfordulhat, hogy a zajos telefonvonal esetén vagy a hívásvárakoztatás használatakor a modem bontja a vonalat, mivel (helytelenül) azt hiszi, hogy nincs kapcsolat. Manapság a legtöbb modemen általában be lehet valahogy állítani, hogy mennyire legyenek elnézõek a kapcsolat ideiglenes megszakadásával szemben. Például egy &usrobotics; &sportster; esetén ezt tizedmásodpercekben mérik az S10 regiszter segítségével. A modemünk ilyenkor tehát úgy tehetõ sokkal toleránsabbá, ha a következõ hívási beállítást adjuk: set dial "...... ATS10=10 OK ......" További részleteket a modem kézikönyvébõl tudhatunk meg. A kapcsolat miért fullad le véletlenszerûen? Sokan tapasztalják, hogy a kapcsolat minden különösebb magyarázat nélkül lefullad. Ilyenkor elsõként azt érdemes tisztázni, hogy az összeköttetés melyik oldalán történt a vonal bontása. Ha belsõ modemet használunk, akkor próbáljuk meg a &man.ping.8; paranccsal ellenõrizni, hogy a modem TD lámpája villog-e az adatok küldésekor. Amennyiben igen (miközben az RD lámpa viszont nem), akkor a gond a vonal másik végén lesz. Ha viszont a TD nem villog, akkor a probléma a mi oldalunkon áll fenn. A belsõ modemek esetében a ppp.conf állományban a set server parancsot is érdemes megadnunk, így amikor a kapcsolat leállását tapasztaljuk, a &man.pppctl.8; segítségével rá tudunk csatlakozni a &man.ppp.8; démonra. Ha a hálózati kapcsolat ekkor hirtelen erõre kapna (mivel rácsatlakoztunk kívülrõl) vagy egyáltalán nem tudunk csatlakozni (feltételezve, hogy a set socket parancs sikeresen lefutott az induláskor), akkor a probléma még mindig nálunk lesz. Ha viszont sikerül csatlakoznunk és a vonallal még mindig gondok vannak, akkor próbáljuk a set log local async parancs használatával engedélyezni a helyi aszinkron naplózást, majd egy másik konzolból a &man.ping.8; parancs segítségével kezdjük el használni az összeköttetést. Az aszinkron naplózás jelezni fogja, ha sikerül adatokat átvinni és fogadni a kapcsolaton keresztül. Ha ilyenkor nem látunk visszafele érkezõ adatokat, akkor az arra utal, hogy a gond a vonal távoli végén van. Miután sikeresen kiderítettük, hogy az adott probléma helyi vagy távoli, két lehetõségünk van: Amennyiben távoli, olvassuk el a válaszát. Amennyiben helyi, olvassuk el a válaszát. A vonal túlsó végérõl nem érkezik válasz. Mi lehet tenni? Ezzel szemben nagyon keveset tudunk mi, felhasználók tenni. A legtöbb internetszolgáltató egyszerûen nem hajlandó segítséget nyújtani abban az esetben, ha nem valamelyik µsoft; operációs rendszert használjuk. A ppp.conf állományunkban a enable lqr sor megadásával engedélyezni tudjuk a &man.ppp.8; számára, hogy észlelhesse a távoli hibákat és bontsa a vonalat, de ez a vizsgálat viszonylag idõigényes és ennélfogva nem túlságosan hasznos. A szolgáltatónknak pedig ne nagyon emlegessük, hogy felhasználói PPP-t futtatunk. Elõször próbáljunk meg letiltani mindenféle tömörítést a következõ sor megadásával: disable pred1 deflate deflate24 protocomp acfcomp shortseq vj deny pred1 deflate deflate24 protocomp acfcomp shortseq vj Kapcsolódjunk újra és ellenõrizzük, hogy továbbra is mûködõképes a kapcsolat. Ha ennek hatására javul a helyzet vagy a probléma teljesen megoldódik, akkor a beállítások egyenkénti próbálgatásával keressük meg, hogy melyik okozta a gondot. Ez már elegendõ lesz ahhoz, hogy komolyabban felvegyük a kapcsolatot a szolgáltatónkkal (habár ebbõl gyorsan ki fog derülni, hogy nem µsoft; terméket használunk). Mielõtt szólnánk a szolgáltatónknak, a gépünkön engedélyezzük az aszinkron naplózást és várjuk meg, amíg a kapcsolat újra megszakad. Erre nem árt felkészülnünk, mert viszonylag sok tárhelyet igényel. Innen majd a portról utoljára olvasott adat lesz a lényeges. Ez általában szöveges adat és akár a probléma konkrét okára is utalhat (Memory fault, Core dumped?). Ha segítõkész szolgáltatót választottuk, akkor a naplózást akár az õ oldalunkon is engedélyezhetjük, így amikor a vonal megszakad, az õ szemszögükbõl is képesek leszünk elemezni a problémát. Ilyen esetben nyugodtan küldjünk egy levelet &a.brian; címére vagy kérjük meg a szolgáltatónkat, hogy közvetlenül vele tárgyaljon. A &man.ppp.8; teljesen megállt. Mi lehet tenni? A legjobban úgy járunk, ha a &man.ppp.8; programot nyomkövetési információkkal fordítjuk újra, majd a &man.gdb.1; segítségével lekérünk egy hívási láncot az éppen megakadt ppp példánytól. A ppp alkalmazást a következõ parancsokkal tudjuk úgy újrafordítani, hogy tartalmazza a kívánt információkat: &prompt.root; gdb ppp `pgrep ppp` Ezt követõen a gdb parancssorában a bt és where parancsok segítségével hozzá tudunk jutni a hívási lánchoz. Mentsük el valahova a gdb által kinyert adatokat, majd a detach paranccsal váljunk le a futó programról és a quit begépelésével lépjünk ki a gdb programból. Végezetül az elmentett eredményeket küldjük el &a.brian; címére. Miért nem történik semmi a Login OK! üzenet után? A &os; 2.2.5 elõtti kiadásaiban a &man.ppp.8; az összeköttetés létrejötte után megvárta, hogy a távoli pont kezdeményezze a kapcsolatvezérlõ protokoll (Line Control Protocol, LCP) használatát. Sok szolgáltató azonban nem csinál ilyet, ehelyett inkább a klienstõl várják mindezt. Az LCP kezdeményezését így kényszeríthetjük ki a &man.ppp.8; használata során: set openmode active Általában semmilyen gond nem származik abból, ha a mind a két oldal kezdeményez, így az openmode alapértelmezés szerint active értékû. A következõ szakaszban azonban bemutatjuk mikor gondot okoz a használata. Folyamatosan Magic is same hibák jelennek meg. Ez mire utal? Csatlakozás után idõnként elõfordulhat, hogy magic is the same hibaüzeneteket látunk a naplóban. Ezek az üzenetek bizonyos esetekben teljesen ártalmatlanok, máskor viszont akár komolyabb problémákat is jelezhet. A legtöbb PPP implementáció nem él túl egy ilyen hibát, és még ha látszólag létre is jön ilyenkor a kapcsolat, folyamatosan konfigurációs kérések és válaszok jönnek-mennek a naplóban egészen addig, amíg a &man.ppp.8; végül fel nem adja és lezárja a kapcsolatot. Ez általában olyan szervereken jelenik meg, ahol nem elég gyorsak a lemezek és minden kapcsolathoz elindítanak egy &man.getty.8; és a bejelentkezéskor vagy azt következõ elindítják a &man.ppp.8; programot. Egyes visszajelzések szerint ilyen egyébként gyakran elõfordul a slirp használatakor. A problémát egyébként a &man.getty.8; és a &man.ppp.8; indítása között eltelt idõ okozza, amikor a kliens oldalán futó &man.ppp.8; elkezdi küldeni a kapcsolatvezérlõ (Line Control Protocol, LCP) csomagokat. Mivel ilyenkor az ECHO még mindig aktív a szerver adott portján, a kliens &man.ppp.8; a saját csomagjainak tükrözõdését fogja látni. Az LCP beállításának része az összeköttetés két oldalán egy-egy bûvös szám (magic number) megállapítása, amellyel ezután észlelhetõek az ilyen tükrözõdések. A protokoll szerint amikor a két pont megpróbálja ugyanazt a bûvös számot használni, akkor visszautasítja (NAK jelzést küld) és egy másikat választ. Ha ilyenkor még a szerver portján aktív az ECHO, akkor a kliens oldali &man.ppp.8; azt tapasztalja, hogy elkezd LCP csomagokat küldeni, majd mivel ugyanazt kapja vissza, erre egy NAK jelzést válaszol. Ugyanígy látja magát a NAK jelzést (aminek hatására a &man.ppp.8; megváltoztatja a bûvös számát) is. Ennek eredményeképpen hirtelen nagy mennyiségû bûvösszám-váltás keletkezik, ami pedig szépen felhalmozódik a szerver terminálpufferében. Ahogy a &man.ppp.8; végre elindul a szerveren, elönti ez a rengeteg információ, aminek alapján sikertelennek ítéli meg az LCP beállítását és feladja a további próbálkozást. Eközben a kliens számára megszûnnek a visszaverõdõ csomagok és csak annyit lát, hogy a szerver bontja a kapcsolatot. Ezt úgy tudjuk elkerülni, ha a ppp.conf állományban a távoli pontra bízzuk az beállítás kezdeményezését: set openmode passive Ennek hatására a &man.ppp.8; megvárja, hogy a szerver kezdeményezze az LCP beállítását. Egyes szerverek azonban sosem teszik meg ezt. Ilyenkor valami ilyesmit tudunk tenni: set openmode active 3 Így a &man.ppp.8; 3 másodpercig passzív marad, majd csak ezután kezd el LCP kérésket küldeni. Ha a távoli pont eközben küld valamilyen kérést, az &man.ppp.8; azonnal válaszol rá és nem várja végig a 3 másodperces idõtartamot. Az LCP beállítása egészen a kapcsolat befejezõdéséig folytatódik. Mi lehet a probléma? A &man.ppp.8; programban jelenleg van egy olyan hibásan implementált jellemzõ, ahol az LCP, CCP és IPCP válaszokat nem társítja az eredeti kérésekhez. Ennek következményeképpen, ha az egyik PPP implementáció 6 másodperccel lassabb a másik oldalnál, akkor az még két további LCP konfigurációs kérést is küld, ami viszont végzetesnek bizonyul. Vegyünk például két implementációt, az A és a B pontokat. Az A már közvetlenül a csatlakozás után LCP kéréseket kezd el küldeni, miközben a B csak 7 másodperc múlva tud elindulni. Mire végre a B pont is elindul, addigra az A már kiküldött 3 LCP kérést. Most feltételezzük, hogy nincs ECHO, máskülönben az elõzõ szakaszban leírt, bûvös számokkal kapcsolatos problémába ütköznénk. A B ekkor tehát küld egy kérést, majd nyugtázza az A ponttól kapott korábbi kérést. Ennek hatására az A pont OPENED állapotba megy át, újra küld és nyugtázza az elõzõ kérést B felé. Eközben a B további két nyugtázást küld az A pontról kapott további két kérésre, a B indulása elõttrõl. A B ekkor megkapja az A elsõ nyugtáját és átvált OPENED állapotba. Az A ekkor megkapja a második nyugtát a B ponttól és visszavált REQ-SENT állapotba, majd az RFC szerint elküld (elõre) egy újabb kérést. Ekkor megkapja a harmadik nyugtát és OPENED állapotba vált. Eközben a B megkapja elõre küldött kérést a A ponttól, amelynek hatására ACK-SENT állapotba vált vissza, és az RFC szerint ismét küld egy (második) kérést és egy nyugtázást. Az A erre megkapja a kérést, visszavált REQ-SENT állapotban és küld egy újabb kérést. Ekkor közvetlenül megkapja a rákövetkezõ nyugtázást és átvált OPENED állapotba. Ez egészen addig folytatódik, amíg az egyik oldal rá nem eszmél, hogy ennek nincs túlságosan sok értelme és feladja a próbálkozást. Ez legkönnyebben úgy kerülhetõ el, ha ilyenkor az egyik oldalt passive típusúra állítjuk, vagyis az egyik oldalon várunk egy keveset a beállítás kezdeményezésére. Ezt a következõ paranccsal lehet megoldani: set openmode passive Óvatosan bánjunk ezzel a paraméterrel! A beállítás kezdeményezésének várakoztatási idejét a következõ paraméterrel tudjuk megadni: set stopped N Használhatjuk viszont ezt a parancsot is (ahol N adja meg, hogy mennyi másodperc teljen el a beállítás megkezdése elõtt): set openmode active N Az ezzel kapcsolatos további részleteket a man oldalon olvashatjuk. Miért akad meg a &man.ppp.8;, ha egy külsõ parancsot adunk ki alatta? A shell vagy ! parancsok végrehajtásakor a &man.ppp.8; elindít egy parancsértelmezõt (illetve ha paramétereket is adtunk meg, akkor a &man.ppp.8; átadja azokat is), majd megvárja annak befejezõdését. Ha a parancs futtatása közben éppen egy PPP kapcsolatot akartunk használni, akkor erre az idõre az elõbbiek miatt látszólag meg fog állni. Ez tehát azért történik, mert a &man.ppp.8; megvárja a parancs lefutását. Ha nem akarjuk megvárni a parancs befejezõdését, akkor inkább használjuk a !bg parancsot. Ennek hatására az adott parancs a háttérben fog lefutni és a &man.ppp.8; képes lesz folyamatosan szemmel tartani az összeköttetést. A &man.ppp.8; null-modem kábel használatakor miért nem lép ki soha? A &man.ppp.8; ilyen esetekben nem képes magától megállapítani, hogy mikor bontották a vonalat. Ennek oka a tûk null-modem kábelben kiosztott szerepében keresendõ. Amikor ilyen típusú kapcsolattal dolgozunk, a következõ sor megadásával ne felejtsük el engedélyezni az LQR használatát: enable lqr Ha a távoli pont LQR csomagokat küld, akkor a &man.ppp.8; alapértelmezés szerint fogadja azokat. A &man.ppp.8; miért tárcsáz látszólag minden különösebb ok nélkül módban? Amennyiben a &man.ppp.8; szándékainkkal szemben váratlanul kezdene el tárcsázni, akkor keressük meg kiváltó okát és használjunk hívási szûrést (Dial filter, dfilter) ennek megelõzésére. A tárcsázás okát a következõ sor használatával tudjuk kideríteni: set log +tcp/ip Ennek hatására a kapcsolaton keresztüláramló összes forgalmat naplózni fogjuk. Így a legközelebb, amikor a vonal hirtelen aktív lesz, a hozzá tartozó idõbélyegek alapján könnyen elõ tudjuk keresni, hogy pontosan miért is történt. Az automatikus tárcsázást bizonyos esetekben le tudjuk tiltani. Ez általában egy olyan probléma, amely a névfeloldások miatt keletkezik. Úgy tudjuk megakadályozni, hogy a névfeloldások felépítsék a kapcsolatot (ami viszont nem gátolja abban a &man.ppp.8; programot, hogy egy már meglevõ kapcsolaton keresztül küldjön ilyen csomagokat), ha az alábbi beállításokat adjuk meg: set dfilter 1 deny udp src eq 53 set dfilter 2 deny udp dst eq 53 set dfilter 3 permit 0/0 0/0 Ezek az értékek nem minden esetben megfelelõek számunkra, hiszen ezzel együtt az igény szerinti tárcsázás kényelmét is szûkítjük, mivel a legtöbb program közvetlenül névfeloldással kezd, mielõtt komolyabb hálózati forgalmat bonyolítana le. A névfeloldás esetében igyekezzünk kideríteni, hogy pontosan melyik program is próbál hálózati neveket feloldatni. Az esetek többségében valószínûleg a &man.sendmail.8; lesz a bûnös. Amennyiben ez a helyzet, akkor az sendmail démonnak a saját konfigurációs állományában kell beállítanunk, hogy ne oldasson fel hálózati neveket. Az érintett konfigurációs állomány módosításának pontos részleteirõl a kézikönyv Levelezés betárcsázós kapcsolattal címû szakszában olvashatunk bõvebben. Továbbá az .mc állományunkba a következõ sort is érdemes felvennünk: define(`confDELIVERY_MODE', `d')dnl Ezzel a sendmail beindításáig mindent egy sorban fog eltárolni (általában a sendmail démont a paraméterekkel szokták meghívni, ami arra utasítja, hogy 30 percenként dolgozza fel a sorát) vagy amíg a sendmail parancs le nem fut (például a ppp.linkup állományból). Mit jelentenek a CCP hibák? A naplóban folyamatosan a következõ üzeneteket lehet látni: CCP: CcpSendConfigReq CCP: Received Terminate Ack (1) state = Req-Sent (6) Ilyenek azért keletkeznek, mert a &man.ppp.8; a Predictor1 tömörítési eljárást próbálja meg beállítani, azonban a távoli pont egyáltalán semmilyen tömörítést nem akar használni. Az ilyen üzenetek többnyire ártalmatlanok, de ha el akarjuk tüntetni ezeket, akkor próbáljuk meg a következõ módon kikapcsolni a Predictor1 tömörítés használatát: disable pred1 A &man.ppp.8; miért nem naplózza a kapcsolat sebességét? A modemmel végzett teljes beszélgetés szövegének rögzítéséhez a következõket kell engedélyezni: set log +connect Ennek eredményeképpen a &man.ppp.8; egészen az utolsóként lekért karakterláncig naplóz mindent. Ha PAP vagy CHAP hitelesítést használunk (ezért a CONNECT parancs kiadása után már nincs semmi mondanivalónk a hívószkriptben, tehát nincs set login szkript), és szeretnénk látni a csatlakozási sebességet, ne felejtsük el utasítani a &man.ppp.8; programot, hogy a teljes CONNECT sort kérje le, valahogy így: set dial "ABORT BUSY ABORT NO\\sCARRIER TIMEOUT 4 \ \"\" ATZ OK-ATZ-OK ATDT\\T TIMEOUT 60 CONNECT \\c \\n" Itt most megkapjuk a CONNECT sort, ezután nem küldünk semmit, majd várunk egy soremelést, aminek hatására a &man.ppp.8; arra kényszerül, hogy a teljes CONNECT választ beolvassa. A &man.ppp.8; miért hagyja figyelmen kívül a \ karaktereket a szkriptekben? A ppp a konfigurációs állományokból minden sort külön beolvas, ezért a set phone "123 456 789" és hozzá hasonló karakterláncok esetén képes felismerni, hogy a megadott számok valójában egyetlen paramétert formáznak. A " megadásához a visszaper karaktert (\) kell használnunk. Amikor tárcsázásért felelõs értelmezõ beolvassa az egyes paramétereket, újraértelmezi ezeket olyan speciális helyettesítési szekvenciák után kutatva, mint például a \P vagy \T (részletesebben lásd a man oldalon). A kettõs elemzés miatt nekünk is a megfelelõ számban kell megadnunk ezeket a helyettesítendõ karaktereket. Ha tehát egy \ karaktert szeretnénk átküldeni a modemünknek, akkor nagyjából valami ilyesmit kellene írnunk: set dial "\"\" ATZ OK-ATZ-OK AT\\\\X OK" Ennek az eredménye a következõ lesz: ATZ OK AT\X OK Vagy: set phone 1234567 set dial "\"\" ATZ OK ATDT\\T" Ez pedig a következõ szekvenciát adja: ATZ OK ATDT1234567 A &man.ppp.8; miért küld Segmentation Fault hibát, miközben nem is keletkezik ppp.core állomány? A ppp (vagy más hasonló program) elméletileg soha nem hoz létre .core állományt. Mivel a &man.ppp.8; tulajdonképpen a nullás felhasználói azonosítóval fut, az operációs rendszer soha nem fogja a &man.ppp.8; memórialenyomatát leállítása elõtt a lemezre menteni. Ha viszont &man.ppp.8; mûködése valóban leáll egy szegmentációs hiba vagy bármilyen más .core állományt eredményezõ jelzés miatt, és valóban a legfrissebb változatát használjuk (lásd a fejezet elejét), akkor a következõt tehetjük: &prompt.root; cd /usr/src/usr.sbin/ppp &prompt.root; echo STRIP= >> /etc/make.conf &prompt.root; echo CFLAGS+= >> /etc/make.conf &prompt.root; make install clean A fenti parancsokkal telepíteni tudjuk a &man.ppp.8; egy nyomonkövethetõ változatát. A &man.ppp.8; futtatásához root felhasználónak kell lennünk, mivel minden korábbi engedélyét felülírtuk az elõbbiek során. A &man.ppp.8; indításakor ne felejtsük el megjegyezni pontosan az aktuális könyvtárat sem. Innentõl kezdve, amikor a &man.ppp.8; kap egy szegmentációs hibára vonatkozó jelzést, létre fog hozni egy ppp.core nevû állományt. Ennek birtokában a következõt kell csinálnunk: &prompt.user; su &prompt.root; gdb /usr/sbin/ppp ppp.core (gdb) bt ..... (gdb) f 0 .... (gdb) i args .... (gdb) l ..... Az így beszerzett információkat mellékelve nagyobb valószínûséggel kaphatunk választ az ezzel kapcsolatos kérdésünkre. Ha járatosak vagyunk a &man.gdb.1; használatában, akkor a .core állományban további részletek és információk utáni is kutathatunk, például mi okozta a hibát, milyen változóknak ekkor milyen értékei voltak stb. Miért nem csatlakozik soha az a program, amely a hívást kezdeményezte módban? Ez korábban egy ismert probléma volt a &man.ppp.8; használatával kapcsolatban, amikor dinamikus helyi IP-címet akart beállítani módban. Ez a hiba az újabb változatokban már nem nincs meg (a man oldalon keressünk rá az iface részre). A gondot az okozta, hogy amikor a tárcsázást elindító program meghívja a &man.connect.2; rendszerhívást, akkor a &man.tun.4; interfészhez tartozó IP-cím a végpontot képviselõ sockethez társul. A rendszermag létrehozza az elsõ kimenõ csomagot és kiírja a &man.tun.4; eszközre. A &man.ppp.8; ekkor beolvassa a csomagot és felépíti a kapcsolatot. Ha a &man.ppp.8; dinamikus IP-cím kiosztásának eredményeképpen ilyenkor az interfész címe megváltozik, akkor azzal egyidõben az eredeti socket végpont érvénytelenné válik. Így a távoli végpont felé küldött további csomagok általában eldobódnak. Ha valahogy mégis eljutnának a céljukhoz, a válasz már semmiképpen sem érkezhet meg, mivel a küldéshez használt IP-címnek már nem az adott gép a tulajdonosa. Számos elméleti megközelítés létezik az imént felvázolt probléma megoldására. A legszebb az lenne, ha a távoli pont lehetõség szerint a korábban használt IP-címet osztaná ki újra. A &man.ppp.8; jelenlegi változata pontosan ugyanezt teszi, viszont a legtöbbi implementáció már nem. Részünkrõl az bizonyulna a legegyszerûbb megoldásnak, ha a &man.tun.4; intefész IP-címe egyáltalán nem változhatna meg, hanem helyette menet közben az összes kimenõ csomag, köztük természetesen a forrás IP-címe az interfész IP-címérõl az idõközben beállított IP-címre változna. Ez lényegében az, amit a &man.ppp.8; legújabb változataiban felbukkanó iface-alias opció is csinál (a &man.libalias.3; és a &man.ppp.8; kapcsolója segítségével): karbantartja az összes korábban használt interfész címét és átfordítja ezeket az utoljára beállított címre. A másik (és valószínûleg a sokkal megbízhatóbb) lehetõség egy olyan rendszerhívás implementálása lenne, amely képes az összes használatban levõ socketet egyik IP-címrõl a másik IP-címre átállítani. A &man.ppp.8; ekkor fel tudná használni ezt arra, hogy módosítsa az összes addig futó program socketjét az új IP-cím beállításakor. Ugyanezzel a rendszerhívással a DHCP kliensek is képesek lennének átállítani a socketjeiket. Lehetõségünk van még IP-cím nélkül is létrehozni interfészeket. A kimenõ csomagok ekkor a 255.255.255.255 IP-címet használnák egészen addig, amíg az elsõ SIOCAIFADDR &man.ioctl.2; rendszerhívás le nem zajlik. A &man.ppp.8; feladata ilyenkor a forrás IP-cím megváltoztatása, de ha ez 255.255.255.255, akkor egyedül csak az IP-címnek és az ellenõrzõösszegnek kell megváltoznia. Ez viszont már valamilyen mértékben trükközést a rendszermagon belül, mivel így könnyen tudunk csomagokat küldeni egy rosszul beállított interfészre is, feltételezve, hogy valamilyen módon képesek vagyunk ilyeneket visszamenõleg helyreállítani. A legtöbb játék miért nem mûködik a kapcsoló megadásával? A játékok és a hozzájuk hasonló alkalmazások általában azért nem mûködnek, amikor a &man.libalias.3; könyvtárat használjuk, mert a távoli gép megpróbál kapcsolódni a belsõ hálózatunkon levõ géphez és kéretlen UDP csomagokat kezd el küldeni neki. A címfordítást végzõ programnak fogalma sincs róla, hogy ezeket a csomagokat egy belsõ gépnek kell továbbküldenie. Akkor lehetünk biztosak ebben, ha egyedül csak azt a szoftvert indítjuk el, amellyel gondjaink akadtak, majd a vagy az átjáró &man.tun.4; interfészét kezdjük el a &man.tcpdump.1; segítségével, vagy pedig engedélyezzük az átjárón a &man.ppp.8; TCP/IP naplózó funkcióját (set log +tcp/ip). Ahogy elindítjuk a gondokat okozó programot, látnunk kell a csomagjait, ahogy megpróbálnak keresztüljutni az átjárón. Az erre érkezõ válaszolok eldobódnak (ez jelenti a problémát). Jegyezzük fel a csomagokhoz társuló portszámokat és állítsuk el a programot. Csináljuk meg néhányszor ezt a vizsgálatot, így ellenõrizni tudjuk, hogy mindig ugyanazokat a portokat használja-e. Amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy igen, akkor az /etc/ppp/ppp.conf állományba a következõ sort kell betenni a megfelelõ helyre a mûködés helyreállításához: nat port protokoll belsõ-gép:port port ahol a protokoll lehet tcp vagy udp, a belsõ-gép annak a gépnek a címe, ahova tovább akarjuk küldeni a csomagokat, valamint a port a csomagok célportját adja meg. A fenti parancs megváltoztatása nélkül nem tudjuk ugyanezt a szoftvert más gépeken is használni, és itt azzal most nem is foglalkozunk, hogy miként lehet két belsõ géprõl használni ugyanazt a programot. Mindenesetre annyi biztos, hogy a külvilág felé a belsõ hálózatunk csupán egyetlen gépnek fog látszani. Ha azt látjuk, hogy az alkalmazás nem mindig ugyanazt a portot használja, akkor három választási lehetõségünk van: Készítsük el a támogatását a &man.libalias.3; függvénykönyvtárhoz. A különbözõ szélsõséges esetekre a /usr/src/sys/netinet/libalias/alias_*.c állományokban találhatunk példákat (az alias_ftp.c tökéletes kiindulási alap). Ez általában annyit jelent, hogy beolvasunk bizonyos ismert kimenõ csomagokat, beazonosítjuk benne azt az utasítást, amelynek hatására a külsõ gép csatlakozni próbál a belsõ géphez egy adott (véletlenszerûen választott) porton, majd beállítunk hozzá egy útvonalat, így a rákövetkezõ csomagok már tudni fogják, hogy merre menjenek. Ez ugyan a legnehezebb megoldás, de egyben ez is a legjobb, ráadásul így a szoftver több gépen is mûködtethetõ. Proxy használata. Elõfordulhat, hogy az alkalmazás támogatja a socks5 protokollt vagy (mint ahogy a cvsup is csinálja) rendelkezik passzív móddal, és így lehetõleg igyekszik elkerülni azt, hogy a távoli géprõl kapcsolatot próbáljanak meg indítani a helyi gépre. A nat addr használatával irányítsunk át mindent a belsõ gépre. Ez viszont egy nagyon durva megközelítés. Valaki összeírta már a hasznosabb portok sorszámait? Egyelõre még nem, de szándékunkban áll összeállítani egy ilyen listát (már amennyiben igény lesz rá). Minden itt szereplõ példában az belsõ helyett mindig annak a gépnek a belsõ IP-címét írjuk, amelyrõl játszani akarunk. Asheron's Call nat port udp belsõ :65000 65000 Manuálisan változtassuk meg a játékon belül a portszámot 65000-re. Ha a belsõ hálózatunkról több gépen is szeretnénk játszni, akkor mindegyiknek adjuk meg egy egyedi portot (vagyis 65001, 65002 stb.), majd vegyünk fel mindegyikhez egy-egy nat port sort. Half Life nat port udp belsõ:27005 27015 PCAnywhere 8.0 nat port udp belsõ:5632 5632 nat port tcp belsõ:5631 5631 Quake nat port udp belsõ:6112 6112 Quake 2 nat port udp belsõ:27901 27910 nat port udp belsõ:60021 60021 nat port udp belsõ:60040 60040 Red Alert nat port udp belsõ:8675 8675 nat port udp belsõ:5009 5009 Mik azok az FCS hibák? Az FCS jelentése Frame Check Sequence, vagyis az Adatkeret ellenõrzésének sorozata. Mindegyik PPP csomaghoz tartozik egy ellenõrzõösszeg, amely arról gondoskodik, hogy ugyanaz az adat érkezzen meg, mint amit elküldtek. Amennyiben egy bejövõ csomag FCS értéke érvénytelennek minõsül, a csomag eldobódik és a HDLC FCS számláló értékkel eggyel növekszik. A HDLC hibaszámlálói a show hdlc parancs segítségével tekinthetõek meg. Ha rosszul mûködik az összeköttetés (vagy a soros vonali meghajtónk folyamatosan eldobja a csomagokat), akkor láthatunk helyenként FCS hibákat. Többnyire nem érdemes az ilyenek miatt aggódni, habár ez jelentõs mértékben lassítja a tömörítést végzõ protokollok munkáját. Ha külsõ modemünk van, akkor ne felejtsük el a megfelelõ módon leárnyékolni, mivel ebbõl is származhat a probléma. Ha a vonal a kapcsolódást követõen szinte azonnal lemerevedik és hirtelen nagy mennyiségû FCS hiba jelentkezik, akkor az arra is utalhat, hogy az összeköttetés nem tisztán 8 bites. Gondoskodjunk róla, hogy a modem ne a szoftveres forgalomirányítást (XON/XOFF) használja. Ha viszont az adatok közvetítéséhez mégis szoftveres forgalomirányítást kell használnunk, akkor a set accmap 0x000a0000 parancs kiadásával jelezzük a &man.ppp.8; felé, hogy a ^Q és ^S karaktereket helyettesítse. Nagy mennyiségû FCS hibát olyan esetekben is tapasztalhatunk, amikor a távoli pont abbahagyta a PPP üzenetek küldését. Ilyenkor javasolt engedélyezni az aszinkron naplózás használatát, aminek segítségével gyorsan meg tudjuk állapítani, hogy a beérkezõ adatok bejelentkezõ vagy shell üzeneteket. Ha a másik oldalon egy shell parancssorát kapjuk meg, akkor a &man.ppp.8; a close lcp megadásával a vonal eldobása nélkül leállítható (az utána következõ term paranccsal pedig a távoli gépen futó shellre tudunk csatlakozni). Ha a naplókban látszólag semmi sem indokolja az összeköttetés leállását, próbáljunk meg erre rákérdezni a távoli pont (talán a szolgáltató?) karbantartójánál. A &macos; és &windows; 98 alól indított kapcsolatok miért állnak le, ha PPPoE fut az átjárón? A probléma megoldását Michael Wozniak (mwozniak@netcom.ca) adta meg, valamint Dan Flemming (danflemming@mac.com) alkalmazta ugyanezt Macre: Ennek oka az ún. útválasztási fekete lyuk. A &macos; és a &windows; 98 (de valószínûleg az összes többi µsoft; operációs rendszer) olyan nagy méretû TCP csomagokat küld, amelyek már nem férnek bele egy PPPoE keretbe (amely mérete Ethernet estén 1500 byte alapértelmezés szerint) és beállítja hozzá a darabolás letiltását jelzõ (do not fragment) bitet (TCP esetén ez alapértelmezett), és a Telco útválasztó pedig nem küldi el a must fragment (darabolni kell) ICMP csomagot a letölteni kívánt oldal szolgáltatója felé. (Másik lehetõség, hogy az útválasztó ugyan küld egy ilyen ICMP csomagot, de ezt a tartalomszolgáltatónál található tûzfal eldobja.) Amikor válaszul a szolgáltató olyan kereteket kezd el küldeni, amelyek nem illeszkednek a PPPoE keresztmetszetébe, a Telco útválasztó egyszerûen eldobja ezeket és a lap nem pedig nem lesz elérhetõ (egyes képek és oldalak esetén elõfordul). Úgy tûnik, ez az alapbeállítás a legtöbb Telco PPPoE konfiguráció esetében. Ezt a hibát úgy javíthatjuk, ha a &windows; 95/98 rendszerekben megtalálható regedit segítségével felvesszük a következõ regisztrációs bejegyzést: HKEY_LOCAL_MACHINE\System\CurrentControlSet\Services\Class\NetTrans\0000\MaxMTU A karakterlánc értéke legyen 1436, mivel bizonyos ADSL útválasztók állítólag nem képesek ennél nagyobb méretû csomagokat kezelni. &windows; 2000 esetén ezt a beállítást a Tcpip\Parameters\Interfaces\a hálózati kártya azonosítója\MTU helyen kell keresni és típusa duplaszó (DWORD). A &windows; MTU beállításaival kapcsolatban olvassuk el a Microsoft Knowledge Base címén található dokumentumokat: Q158474 - Windows TCPIP Registry Entries és Q120642 - TCPIP & NBT Configuration Parameters for &windowsnt; . &windows; 2000 alatt a regisztrációs adatbázisban érdemes még a Tcpip\Parameters\Interfaces\a hálózati kártya azonosítója\EnablePMTUBHDetect duplaszó értékét 1-re állítani, ahogy arra az imént említett 120642-es µsoft; dokumentum is hivatkozik. Sajnos a &macos; nem nyújt semmilyen beállítási lehetõséget a TCP/IP beállítások megváltoztatására. Léteznek viszont kereskedelmi termékek, amelyek lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy igényeik szerint módosítsák rendszerük TCP/IP beállításait. A hálózati címfordítást használók keressék meg az MTU beállításaikat és adják meg az 1450 értéket az eredeti 1500 helyett. A &man.ppp.8; újabb (2.3 vagy afeletti) változatai már tartalmaznak egy enable tcpmssfixup parancsot, amellyel az MSS értéke tetszõlegesen átállítható. Ez alapértelmezés szerint engedélyezett. Ha valamiért mégis a &man.ppp.8; egy korábbi változatával kellene dolgoznunk, akkor érdemes megnéznünk net/tcpmssd portot. Ezek közül egyik sem használt — segítség! Mit lehetne még tenni? Ha eddig minden más csõdött mondott, akkor próbáljuk meg elküldeni az összes beszerezhetõ információt, beleértve a konfigurációs állományokat, hogyan indítjuk el a &man.ppp.8; programot, a naplók fontosabb részeit és a netstat -rn parancs kimenetét (a csatlakozás elõtt és után) a &a.questions; címére vagy a comp.unix.bsd.freebsd.misc hírcsoportba, és valaki talán majd megmutatja a helyes irányt. Soros vonali kommunikáció Ebben a szakaszban a &os; alatti soros vonali kommunikációval kapcsolatos kérdéseket tárgyaljuk. A PPP és SLIP használatáról a Hálózatok címû részben esik szó. Honnan deríthetõ ki, hogy a &os; felismerte a soros portokat a gépben? Ahogy a &os; rendszermagja az elindulása után azokat a soros portokat fogja keresni, amelyeket a konfigurációs állományban beállítottunk. Figyeljük a rendszer indulása közben megjelenõ üzeneteket vagy adjuk ki a következõ parancsot a rendszer indulásának befejeztével: &prompt.user; dmesg | grep -E "^sio[0-9]" Íme egy példa az iménti parancs kimenetére: sio0: <16550A-compatible COM port> port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on acpi0 sio0: type 16550A sio1: <16550A-compatible COM port> port 0x2f8-0x2ff irq 3 on acpi0 sio1: type 16550A Ezen két soros portot láthatunk. Az elsõ a negyedik megszakítást és a 0x3f8 címet használja és egy 16550A típusú UART chip. A második ugyanolyan chip, de a harmadik megszakítást és a 0x2f8 címet használja. A belsõ modemeket a rendszer úgy kezeli, mintha soros portok lennének, azzal a kivétellel, hogy a modem mindig kapcsolódik az adott porthoz. A GENERIC rendszermag alapértelmezés szerint két soros portot támogat, a példában szereplõ megszakítási- és memóriaértékek felhasználásával. Ha ezek a beállítások nem felelnek meg a rendszerünk számára, esetleg modemet raktunk a gépünkbe vagy a rendszermagban több soros portot is támogatni szeretnénk, akkor nincs más teendõnk, mint ennek megfelelõen megváltoztatni a rendszermag paramétereit. A rendszermag fordításáról szóló rész tárgyalja ennek részleteit. Honnan deríthetõ ki, hogy a &os; felismerte a modemkártyát a gépben? Olvassuk el az elõzõ kérdésre adott választ. Hogyan lehet a soros portokat elérni &os; alatt? A harmadik soros port, a sio2 (lásd &man.sio.4;, DOS alatt COM3) a /dev/cuad2 eszközön keresztül érhetõ el tárcsázó eszközként, és a /dev/ttyd2 eszközön keresztül behívó eszközként. Mi a különbség a két eszközosztály között? A ttydX eszközöket behívásra használjuk. Amikor tehát a /dev/ttydX eszközt blokkoló módban nyitjuk meg, akkor a hívó program egészen addig várni fog, amíg a megfelelõ cuadX eszköz inaktívvá nem válik, majd kivárja, hogy megérkezzen a hívás fogadását tolmácsoló jelzés. Amikor megnyitjuk a cuadX eszközt, gondoskodik róla, hogy a soros portot ekkor ne használja a ttydX eszköz. Ha a port szabaddá válik, egyszerûen ellopja a ttydX eszköztõl. Sõt, a cuadX eszközt egyáltalán nem érdekli a hívás fogadása jelzés. Ezzel a megoldással és egy automata modem segítségével a távoli felhasználók bármikor be tudnak jelentkezni a rendszerünkbe, hogy közben ugyanezzel a modemmel továbbra is tudunk tárcsázni, mivel a rendszer elintézi a többit. Hogyan lehet engedélyezi a többportos soros vonali kártyák támogatását? Ismét megemlítjük, hogy a rendszermag beállításával foglalkozó részben olvashatunk bõvebben a rendszermag paraméterezésének mikéntjérõl. A többportos soros vonali kártyák esetén a kártyán található mindegyik soros porthoz vegyünk fel egy-egy &man.sio.4; bejegyzést a &man.device.hints.5; állományába. Az IRQ és vektor értékeket azonban csak az egyiknél adjuk meg, mivel a kártyán található összes port egyetlen megszakításon fog osztozni. A következetesség kedvéért az utolsó porthoz adjuk meg a megszakítást. Ne felejtsük el még megadni a rendszermag konfigurációs állományában az alábbi opciót sem: options COM_MULTIPORT Az alábbi /boot/device.hints egy AST típusú négyportos soros vonali kártyát láthatunk a tizenkettedik megszakításon: hint.sio.4.at="isa" hint.sio.4.port="0x2a0" hint.sio.4.flags="0x701" hint.sio.5.at="isa" hint.sio.5.port="0x2a8" hint.sio.5.flags="0x701" hint.sio.6.at="isa" hint.sio.6.port="0x2b0" hint.sio.6.flags="0x701" hint.sio.7.at="isa" hint.sio.7.port="0x2b8" hint.sio.7.flags="0x701" hint.sio.7.irq="12" A flags paraméterrel megadott értékek azt jelzik, hogy a fõport 7 alszámmal rendelkezik (0x700), valamint az összes port ugyanazon a megszakításon osztozik (0x001). A &os; képes több többportos soros vonali kártyát ugyanazon a megszakításon keresztül használni? Sajnos még nem. Minden kártyához másik megszakítást kell megadni. Hogyan lehet beállítani a portok alapértelmezett paramétereit? Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyv soros kommunikációt tárgyaló részét. Hogyan lehet a modemen betárcsázást beállítani? Erre vonatkozóan olvassuk el a &os; kézikönyv betárcsázós szolgáltatásokkal kapcsolatos részét. Hogyan lehet buta terminálokat &os;-re csatlakoztatni? Az ezzel kapcsolatos információkat a &os; kézikönyv terminálokról szóló részében találhatjuk meg. Miért nem indul el a tip vagy cu parancs? Elõfordulhat, hogy rendszerünkön a &man.tip.1; és &man.cu.1; programok csak az uucp felhasználón és a dialer csoporton keresztül tudnak hozzáférni a mûködésükhöz szükséges /var/spool/lock könyvtárhoz. A dialer csoport segítségével lehet szabályozni, hogy ki férhessen hozzá a modemekhez vagy a távoli rendszerekhez. Ilyenkor egyszerûen csak vegyük fel magunkat a dialer csoportba. A következõ parancs kiadásával viszont ettõl függetlenül is engedélyezhetjük a rendszerünkön belül, hogy bárki használhassa a &man.tip.1; vagy &man.cu.1; parancsokat: &prompt.root; chmod 4511 /usr/bin/cu &prompt.root; chmod 4511 /usr/bin/tip A rendszerhez csatlakozó Hayes szabványú modem támogatott — mi ilyenkor teendõ? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan adjuk meg az AT parancsokat? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. A pn tulajdonságnál miért nem lehet @ jelet megadni? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan lehet telefonszámokat tárcsázni parancssorból? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Minden alkalommal meg kell adni az adatátviteli sebességet? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Terminálszerver segítségével hogyan lehet könnyen elérni egyszerre több gépet is? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. A &man.tip.1; képes több vonalat is használni az egyes gépek eléréséhez? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Miért kell kétszer lenyomni a CtrlP billentyûket, hogy egyszer elküldjük ezeket? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Miért lett hirtelen minden NAGYBETÛS? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan lehet állományokat mozgatni a tip használatával? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan használható a zmodem protokoll a tip programmal? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Egyéb kérdések A &os; miért használ sokkal több lapozóállományt, mint a &linux;? A &os; csupán látszólag használ több helyet a lapozásra, mint a &linux;, valójában egyébként nem. A &os; és a &linux; közt az egyik leglényegesebb különbség, hogy a &os; valamivel elõre gondolkodik, és az összes pillanatnyilag nem használt lapot kilapozza a központi memóriából a lapozóterületre. Ezzel igyekszik minél több memóriát elõkészíteni az aktív használatra. A &linux; ezzel szemben a lapozást csak végsõ esetben használja. Ennek megfelelõen a lapozóterület gyakoribb használatát remekül ellensúlyozza a fizikai memória hatékonyabb kihasználása. Habár a &os; igyekszik ebben a tekintetben elõrelátó lenni, nem minden esetben tudja pontosan eldönteni, hogy a rendszerben mely lapokat nem használják éppen. Emiatt nem fogja az összes memóriát kilapozni, ha például egész éjszakára futni hagyjuk a gépünket. A top miért jelez kevés szabad memóriát, miközben csak néhány program fut? Röviden úgy válaszolhatnánk meg ezt a kérdést, hogy a szabad memória igazából elvesztegetett memória. A programok által szabadon hagyott memóriát a &os; rendszermagja többnyire a lemez gyorsítótárazására használja fel. A &man.top.1; kimenetében olvasható Inact, Cache és Buf értékek a lényegében különbözõ öregedési szintek szerint kategorizált tárazott adatok. A tárazás lényegében arra utal, hogy a rendszernek így nem a lassú elérésû lemezen kell a gyakran elérni kívánt adatok után kutatni, aminek köszönhetõen növekszik az összteljesítmény. A &man.top.1; kimenetében tehát Free kategória alacsony értéke alapvetõen jót jelent, feltéve, ha nem nagyon kevés. A chmod miért nem változtatja meg a szimbolikus linkek engedélyeit? A szimbolikus linkekhez alapértelmezés szerint nem tartoznak engedélyek, ezért a &man.chmod.1; ilyen esetekben az eredeti állomány engedélyeit változtatja meg. Ezért például, ha adott egy ize nevû állomány, valamint erre egy mize nevû szimbolikus link, akkor a következõ parancs mindig mûködni fog: &prompt.user; chmod g-w mize Ennek ellenére az mize engedélyei nem fognak megváltozni. Ha egy adott könyvtárszerkezetben elhelyezkedõ állományok engedélyeit akarjuk egyszerre módosítani, akkor a opció mellett a vagy opciókat is meg kell adnunk. Errõl részletesebb információkat a &man.chmod.1; és a &man.symlink.7; man oldalairól tudhatunk meg. A &man.chmod.1; opciója rekurzív mûködést tesz lehetõvé. Óvatosan bánjunk a könyvtárakkal vagy a könyvtárakra mutató szimbolikus linkekkel a &man.chmod.1; használata során. Ha egy szimbolikus link által hivatkozott könyvtár engedélyeit akarjuk megváltoztatni, akkor a &man.chmod.1; parancsnak ne adjunk meg semmilyen paramétert és a nevet zárjuk perjellel (/). Például, ha az ize a mize könyvtárra mutató szimbolikus link, és meg akarjuk változtatni az ize engedélyeit (ami valójában a mize engedélyeit jelenti), akkor valami ilyesmit kellene megadnunk: &prompt.user; chmod 555 ize/ A név végén szereplõ perjelbõl a &man.chmod.1; tudni fogja, hogy követnie kell a foo szimbolikus linket és így az általa hivatkozott könyvtár, a mize engedélyeit fogja megváltoztatni. A &os; képes DOS programokat futtatni? Igen, a Portgyûjteményben található emulators/doscmd, vagyis egy DOS emulációs program segítségével. Amennyiben a doscmd önmagában még nem lenne elegendõ, egy másik segédprogram, a emulators/pcemu segítségével emulálni tudunk egy 8088-as processzort, valamint a BIOS annyi részét, hogy futtatni tudjunk szöveges DOS alkalmazásokat. A használatához az X Window Systemre is szükségünk lesz. Érdemes ezenkívül még megpróbálnunk a &os; Portgyûjteményében található emulators/dosbox portot is. Ez az alkalmazás elsõsorban a régi DOS-os játékok futtatásához szükséges környezet emulációjára koncentrál, a helyi állományrendszerben található állományok felhasználásával. Hogyan tudjuk az anyanyelvünkre lefordítani a &os; dokumentációját? Olvassuk el a &os; Dokumentációs Projekt bevezetõjében található Fordítói GYIK-ot. A FreeBSD.org tartományon belüli e-mail címekre küldött levelek miért pattannak vissza? A FreeBSD.org levelezõrendszere a bejövõ levelekre vonatkozóan átvett néhány szigorúbb ellenõrzést a Postfix alkalmazástól, és ezért eldobja azokat a leveleket, amelyek formátuma hibás vagy feltehetõen szemét. A leveleink az alábbi okok miatt pattanhatnak vissza: A levelet olyan név- vagy IP-tartományból küldtük, ahonnan korábban levélszemetet küldtek, ezért feketelistára került. A &os; levelezõ szerverei eldobnak minden olyan levelet, amelyek feketelistás tartományokból érkeznek. Ha olyan cégen vagy tartományon keresztül akarunk küldeni, amelyik levélszemetet gyárt vagy továbbít, akkor váltsunk szolgáltatót. A levél törzse csak HTML kódot tartalmaz. A leveleinket egyszerû szöveges formátumban küldjük. Állítsuk be a levelezõ kliensünket erre. A FreeBSD.org címen üzemelõ levelezõ szerver nem tudta a csatlakozó gép IP-címét szimbolikus névre feloldani. Az ellenkezõ irányú névfeloldás sikeressége alapvetõ követelmény a levelek fogadásához. Gondoskodjunk róla, hogy a levelezõ szerverünk IP-címével mûködjön az inverz névfeloldás, Sok otthoni szolgáltatás (DSL, kábel, betárcsázós stb. kapcsolat) erre nem ad lehetõséget. Ilyenkor a leveleinket próbáljuk meg a szolgáltatónk levelezõ szerverein keresztül küldeni. Az SMTP protokoll EHLO/HELO részében megadott hálózati név nem oldható fel valós IP-címre. Egy teljes, feloldható hálózati név elegendhetetlen a levél elfogadásához szükséges SMTP párbeszéd érvényességéhez. Ha nincs hivatalosan bejegyzett hálózati nevünk, akkor a szolgáltató levelezõ szervereit kell használnunk a levél elküldéséhez. A küldött üzenet azonosítója (Message ID) végén a localhost szerepel. Egyes levelezõ kliensek rossz azonosítónak hoznak létre az üzenetekhez, ezért a rendszer nem hajlandó elfogadni ezeket. Ilyenkor vagy rávesszük valahogy a levelezõ kliensünket, hogy rendes azonosítókat készítsen, vagy úgy állítjuk be a levéltovábbítónkat, hogy érvényes azonosítókra írja át. Hogyan lehet egyszerûen &os; rendszereket elérni? Habár a &os; maga nem nyújt akárki számára hozzáférést a saját szervereihez, mások viszont kínálnak bárki által elérhetõ &unix; rendszereket. Ennek költsége és minõsége szolgáltatónként változik. Az Arbornet, Inc, vagy másik nevén M-Net 1983 óta szolgáltat nyílt hozzáférést &unix; típusú rendszerekhez. Egy System III alapokon mûködõ Altos rendszerrõl a 1991-ben BSD/OS-re váltottak, majd 2000 júliusában aztán &os;-re váltottak. Az M-Net telnet és SSH szolgáltatásokon keresztül is elérhetõ, és lényegében a &os; alatt elérhetõ összes programhoz enged egy alapvetõ hozzáférést. A hálózati hozzáférés azonban csak a tagok és a támogatók számára engedélyezett. Ez egy non-profit szervezet. Az M-Net rendelkezik üzenõfallal (bulletin board system, BBS) és interaktív csevegõrendszerrel is. A Grex az M-Net szolgáltatásához hasonlóan ugyanúgy kínál üzenõfalat és csevegési lehetõséget. Többségében azonban &sun; 4M gépeik vannak, amelyen &sunos; fut. Mi az a sup és hogyan lehet használni? A SUP mozaikszó mögött a Software Update Protocol (Szoftverfrissítési protokoll) áll, amelyet fejlesztési fák szinkronban tartására dolgoztak ki a Carnegie-Mellon Egyetemen. Régebben ennek segítségével tartották frissítették magukat a fejlesztõi források különbözõ tükrözései a &os; Projekten belül. A SUP nem kifejezetten egy sávszélesség-takarékos megoldás, és egy ideje már nyugdíjba vonult. A forrásainkat jelen pillanatban a CVSup használatával tudjuk frissíteni. Hogy hívják azt a cuki kis vörös fickót? Igazából nincs neve, mindenki egyszerûen csak BSD démonnak nevezi. Ha mégis hívni szeretnénk valahogy, akkor szólítsuk csak beastie-nek, ugyanis a beastie kiejtése megegyezik a BSD szóéval (bíeszdi). A BSD démonról a saját honlapján tudhatunk meg többet. Felhasználható a BSD démon képe? Talán. A BSD démon jogait Marshall Kirk McKusick birtokolja. A felhasználás pontos lehetõségeivel kapcsolatban olvassuk el Statement on the Use of the BSD Daemon Figure címû írást. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy ízléses stílusban a saját céljainkra mindaddig nyugodtan felhasználhatjuk a képet, amíg megemlítjük az eredeti szerzõt. Ha kereskedelmi céljaink vannak, akkor írjunk &a.mckusick; címére. A pontosabb részleteket a BSD démon honlapján olvashatjuk. Található valahol felhasználható kép a BSD démonról? EPS és XFig formátumú rajzok a /usr/share/examples/BSD_daemon/ könyvtárban vannak. A levelezési listákon szerepeltek ismeretlen kifejezések vagy rövidítések. Hol lehet ezeknek utánanézni? Olvassuk el a &os; szakkifejezéseinek gyûjteményét. Miért fontos annyira a biciklitároló színe? Erre röviden úgy adhatnánk választ, hogy ezzel igazából nem kell annyira törõdnünk. Ha viszont valamivel terjedelmesebben akarunk válaszolni, akkor azt mondhatnánk, hogy azért, mert egy biciklitároló megépítése még nem tántorít el senkit sem a válaszott szín kritizálásától és az átfestésének fontolgatásától. Ez a metafora alapvetõen arról szól, hogy nem kell feltétlenül minden apró részletrõl vitatkoznunk csupán azért, mert jobban értünk hozzá. Sokak tapasztalata szerint ugyanis a változtatásokhoz kapcsolódó megjegyzések által gerjesztett zaj fordítottan arányos az adott változtatás bonyolultságával. A még hosszabb és teljesebb válasz eredetileg egy nagyon hosszú és fárasztó vita eredményeképpen keletkezett, amikor arról esett szó, hogy a &man.sleep.1; törtekkel dolgozzon-e vagy sem. Erre válaszul küldte &a.phk; az azóta híressé vált A bike shed (any color will do) on greener grass... ((Bármilyen színû) biciklitároló megfelelne egy zöldebb gyepen...) címû levelét. Ebbõl szeretnénk most idézni:
&a.phk;, &a.hackers.name;, 1999. október 2. Mirõl is szól ez a biciklitároló? — kérdezték tõlem sokan. Ez egy hosszú, vagy még inkább régi történet, amely azonban valójában meglehetõsen rövid. C. Northcote Parkinson Parkinson törvénye címmel írt egy könyvet az 1960-as évek elején, amelyben elég nagy betekintést adott a vezetés dinamikájába. [a könyv részletes bemutatását most kihagyjuk] A konkrét példában egy biciklitároló szerepel egy atomerõmûvel szemben, szóval ez is eléggé jól érzékelteti a könyv korát. Parkinson ezen keresztül bemutatja, hogyan kell egy igazgatói tanács elé járulni egy több millió vagy akár milliárd dolláros atomerõmû megépítéséhez, azonban egy egyszerû biciklitároló megépítésekor könnyen véget nem érõ vitatkozásba bonyolódhatunk. Parkinson elmagyarázza, mindez azért van, mert egy atomerõmû annyira óriási, drága és bonyolult, hogy az emberek egyszerûen nem értik meg. Ezért nem szólnak semmit és megnyugtatják magukat a feltételezéssel, hogy valaki más korábban már biztosan utánajárt a részleteknek. Richard P. Feynmann is könyveiben rengeteg érdekes és nagyon találó példát ad ezekre Los Alamossal kapcsolatban. Vegyünk ezzel szemben most egy biciklitárolót. Bárki képes egy hétvége alatt összetákolni egy ilyet és még így is marad ideje megnézni a meccset. Ezért nem számít, mennyire jól megfogalmazott, elõkészített és logikus is a javaslatunk, valaki biztosan meg fogja ragadni a lehetõséget, hogy az orrunk elõtt fitogtassa a képességeit és megmutassa magát: õ bizony itt járt. Dániában ezt mi úgy hívjuk, hogy otthagyjuk a kezünk nyomát. Ez mindössze a személyes büszkeségrõl és tekintélyrõl szól, vagyis hogy végre elmondhassuk: Ezt nézd! Én csináltam. Ez ugyan leginkább a politikusokra jellemzõ, de alapvetõen minden emberben ott él. Gondoljunk csak a friss betonban hagyott lábnyomokra.
Mókás dolgok a &os;-vel kapcsolatban Mennyire hûsít a &os;? Kérdés: Mérte már valaki, hogy a &os; futása közben mennyire melengeti meg a számítógépet? Úgy hírlik, a &linux; ebben a tekintetben sokkal jobb, mint a DOS, de &os;-rõl még nem ismert ezzel kapcsolatban semmi. Mondjuk, elég tüzesnek tûnik. Válasz: Nem, de korábban már számos tesztet végeztünk bekötött szemû önkénteseken, akiknek elõzetesen 250 mikrogram LSD-25-öt adagoltak. A tesztalanyok 35 százaléka szerint a &os; kissé narancsos ízû volt, míg a &linux; inkább a rózsaszín ködhöz hasonlított. A hõmérséklettel kapcsolatban azonban egyik csoport sem észlelt komolyabb változást. Végül aztán teljesen el kellett vetnünk a kísérlet eredményeit, mert menet közben túlságosan sok önkéntes kóborolt el, és ezzel torzították a mérések eredményeit. A legtöbb önkéntes azóta is Apple-nél van, és azóta is egy új színes, szagos grafikus felületen dolgoznak. Szép kis felfordulás! Komolyan: a &os; és a &linux; is egyaránt a processzorokban található HLT (halt) utasítást használja arra, hogy az üresjáratban levõ rendszer energiafogyasztását és ezáltal hõtermelését is valamennyire mérsékelje. Emellett még az APM (Advanced Power Management) is támogatott, így a &os; akár tetszés szerint alacsonyabb energiafogyasztású módba is tudja tenni a processzort. Mi mocorog a memóriamodulokban? Kérdés: A &os; csinál valami szokatlan a rendszermag fordítása közben, ami miatt a memóriák felõl mocorgást lehet hallani? Amikor fordítok (vagy egy rövid ideig, amikor az indításkor a rendszer keresi a floppymeghajtót) valamilyen furcsa mocorgásszerû hang jön a memóriamodulokból. Válasz: Igen! Gyakran utalnak a BSD rendszerek dokumentációiban mindenféle démonokra, és ezzel kapcsolatban a legtöbb ember nem is tudja, hogy ezek valójában apró, öntudatos, fizikailag nem létezõ lények, amelyek a rendszer indulása után megszállják a számítógépünket. A memóriából kiszûrõdõ mocorgás hangja igazából a démonok közti magas frekvenciás beszélgetésbõl ered, amikor éppen arról egyeztetnek, hogy miként birkózzanak meg a különbözõ rendszeradminisztrációs feladatokkal. Ha teljesen megõrjít minket ez a zajongás, akkor úgy tudunk tõlük megszabadulni, ha kiadjuk DOS-ból a jó öreg fdisk /mbr parancsot. Ekkor viszont ne lepõdjünk meg, ha netalán visszalõnének és próbálnak minket megállítani. Ha eközben a hangszóróinkból Bill Gates sátáni kacaja harsanna fel, akkor rohanjunk és ne is nézzünk többet vissza! A BSD démonok támogatásától mentesen a &windows; és a DOS ikerördögei ilyenkor gyakran visszaszerzik gépünk felett a teljes irányítást és ezzel örök szenvedésre kárhoztatják gyarló lelkünket. Ennek tudatában lehet, hogy mégis csak jobb lenne, ha egyszerûen csak hozzászoknánk azokhoz a furcsa hangokhoz, nem? Hány &os; fejlesztõ kell egy villanykörte kicseréléséhez? Ezeregyszázhatvankilenc: Huszonhárman panaszkodnak a -current listán, hogy már megint kiment a villany. Négyen erre azt válaszolják, hogy ez csak konfigurációs probléma, ezért ennek a -questions listán a helye. Hárman írnak róla hibajelentést, de ezek közül az egyik ráadásul tévesen a doc kategóriába kerül, és csak annyi áll benne, hogy sötét van. Erre az egyikük beszerel egy kipróbálatlan villanykörtét, amitõl nem mûködik a rendszer többi része, így öt perc múlva ki is szereli. Nyolcan leszidják a hibajelentések íróit, hogy nem mellékelték a javítást a jelentéseik mellé. Öten siránkoznak, hogy nem mûködik a rendszer. Harmincegyen erre azt válaszolják, hogy nekik minden remekül mûködik, és az érintettek minden bizonnyal pont rosszkor frissítettek. Egy küld egy új villanykörtét a -hackers listára. Erre egy rászól, hogy õ már három évvel ezelõtt megcsinálta ugyanezt, de amikor beküldte a -current listára, akkor senki sem foglalkozott vele, és egyébként sem szereti a hibajelentéseket. Emellett ráadásul az új villanykörte egyébként sem tetszik. Huszonheten nekiállnak skandálni, hogy a villanykörték nem tartoznak az alaprendszerbe, ezért a committerek a közösség megkérdezése nélkül nem csinálhatnak semmit, és különben is: Mi errõl a -core véleménye? Kétszázan eközben megvitatják, milyen színû legyen a biciklitároló. Hárman jelzik, hogy a javítás nem felel meg a &man.style.9; elõírásainak. Tizenheten megjegyzik, hogy az újonnan javasolt villanykörte GPL licenccel rendelkezik. Ötszázhatvankilencen valóságos vitaözönt indítanak a GPL, a BSD, MIT és NPL licencek elõnyeit illetõen, majd megjegyzéseket tesznek különféle meg nem nevezett FSF alapítók személyes higéniajára. Heten a vita bizonyos részeit átviszik a -chat és -advocacy listákra. Egy végül beszereli a javasolt villanykörtét, de az valamivel mintha halványabban világítani, mint az elõzõ. Ketten leszólják a szerelést, és összekapnak azon, hogy most akkor a &os; inkább maradjon sötétségben vagy érje be a halványabb világítással. Negyvenhárman rikácsolva követelik a halványan világító villanykörte kiszerelését és panaszukat megírják a -core listára. Tizenegyen egy kisebb villanykörtét kérnek, mert ha majd portolni akárják a Tamagotchijukra a rendszert, akkor ott is használható legyen. Hetvenhárman felemelik a szavukat a -hackers és -chat listákon felerõsödött zaj miatt, és tiltakozásul leiratkoznak ezekrõl a listákról. Tizenhárman erre egy leiratkozom, Hogyan kell innen leiratkozni? vagy Kérlek, vegyetek le errõl a listáról témájú levelet küldenek a megszokott stílusban. Egy eközben beszerel végre egy mûködõ villanykörtét, miközben mindenki azzal van elfoglalva, hogy szidja a másikat, így szinte észre sem veszik. Harmincegy ezután hozzáteszi, hogy az új villanykörte 0,364 százalékkal jobban világítana, ha TenDRA-val csinálták volna (akkor viszont kocka alakú lenne) és a &os;-nek ezért a GCC helyett TenDRA-t kellene használnia. Egy valaki megemlíti, hogy az új villanykörtén nincs is burkolat. Kilencen (beleértve a hibajelentések íróit) azt kérdezgetik folyton, hogy Mi az az MFC?. Ötvenheten két hét múlva kezdenek el panaszkodni, hogy a villanykörte kiment. &a.nik; hozzáteszi: Nagyon jót nevettem ezen. Közben az jutott az eszembe, hogy Várjunk csak, nem kellene valahol a felsorolásban lennie egy egy, aki pedig ledokumentálja résznek? És akkor végre megértettem :-) &a.tabthorpe; szerint: Egy sem, mert a valódi &os; fejlesztõk nem félnek a sötétben! Hova kerül a /dev/null eszközre küldött adat? A processzoron található speciális adatsüllyesztõbe kerül, majd hõvé alakul és elszállítja a felszerelt hûtõborda és ventillátor. Ezért is annyira fontos a processzor hûtése: az emberek minél gyorsabb géppel rendelkeznek, annál inkább gondatlanná válnak és annál több adat köt ki a /dev/null eszközben. Ha sikerül letörölnünk a /dev/null eszközt (amivel így lényegében letiltjuk a processzor adatsüllyesztõjét), akkor a processzorunk ugyan kevésbé fog melegedni, viszont gyorsan eldugul a sok adattól és furcsán kezd el viselkedni. Ha nagyon gyors hálózati kapcsolattal rendelkezünk, akkor úgy is le tudjuk hûteni a processzorunkat, ha folyamatosan olvassuk a /dev/random eszközt és valahova elküldjük az eredményt. Ekkor viszont vigyázzunk arra, hogy ezzel a módszerrel könnyen túlmelegedhet a hálózati kártyánk és a gyökér állományrendszerünk, valamint a szolgáltató sem fog örülni ennek, mert akkor a felesleges hõ náluk keletkezik. Általában viszont jó a hûtésük, ezért ha okosan csináljuk, akkor semmi gondunk nem származik belõle. Paul Robinson hozzáteszi: Vannak még más módszerek is. Minden jó rendszergazda tudja, hogy szokás a képernyõre is folyamatosan adatot küldeni, mert így a pixik is vidámabbak lesznek. A képernyõt formázó pixik (melyek gyakran tévesen és hibásan pixeleknek hívnak) a fejükön viselt kalapok szerint három csoportba sorolhatóak (vörös, zöld vagy kék), és annak megfelelõen bújnak elõ (illetve mutatják meg a kalapjukat), hogy kapnak-e enni. A videokártyák felelõsek azért, hogy a kapott adatokból pixiétel készüljön és hogy az eljusson a pixikhez — minél drágább a kártya, annál jobb minõségû az elõállított étel, és annál fegyelmezettebben viselkednek a pixik. Állandó cirogatásra is szükségük van — ez a képernyõvédõk feladata. Az elõbbi javaslatot azzal tudnám még kiegészíteni, hogy a /dev/random eszköztõl származó adatokat akár a konzolra is küldhetjük, így a pixiket is jól tudjuk lakatni. Ezzel együtt nem jár semmilyen hõtermelés, viszont a pixik boldogok lesznek és így könnyen meg tudunk szabadulni a felesleges adatoktól is, még úgy is, ha kissé zavarosnak tûnik közben a kép. Mellesleg mint az egyik nagy szolgáltató egykori rendszergazdája elmondhatom, hogy mivel tapasztalatom szerint a szerverszobában nehéz tartani a megfelelõ hõmérsékletet, ezért nem ajánlom senkinek a felesleges adatok átküldését a hálózaton. A csomagok közvetítésével és irányításával foglalkozó tündérek sem különösebben szoktak örülni ennek. Témák haladóknak Honnan lehet többet megtudni a &os; belsõ felépítésérõl? Jelen pillanatban csak egyetlen mû foglalkozik az operációs rendszerek felépítésével a &os; szemszögébõl, név szerint a Marshall Kirk McKusick és George V. Neville-Neil által írt The Design and Implementation of the &os; Operating System címû könyv (ISBN 0-201-70245-2), amely a &os; 5.X változatára koncentrál. Emellett a &unix; típusú rendszerek használatával kapcsolatos ismeret remekül alkalmazható a &os; esetén is. A témához tartozó többi könyvet a kézikönyv Az operációs rendszerek belsõ mûködésével foglalkozó irodalomjegyzékben találhatjuk meg. Hogyan lehet bekapcsolódni a &os; fejlesztésébe? Pontosabb tanácsokat akkor kapunk, ha elolvassuk a &os; fejlesztésérõl szóló cikket. Nagyon is számítunk mindenki segítségére! Mik azok a pillanatkiadások és kiadások? Jelenleg három aktív és félig aktív ág van a &os; CVS repositoryjában. (A korábbi ágakat már csak nagyon ritkán módosítják, ezért is csak három aktív fejlesztési ágon fejlesztenek): RELENG_7 avagy 7-STABLE RELENG_8 avagy 8-STABLE HEAD avagy -CURRENT avagy 9-CURRENT A HEAD nem olyan ág, mint a másik kettõ. Ez egyszerûen csak a jelenlegi, még el nem ágaztatott fejlesztési irány jelentéssel bír, amire pedig sokszor röviden csak -CURRENT néven hivatkoznak. Jelen pillanatban a -CURRENT a 9.X fejlesztési irányát képviseli; az 6-STABLE ág, a RELENG_6, 2005 novemberében, a 7-STABLE ág, a RELENG_7, 2008 februárjában, míg a 8-STABLE ág, a RELENG_8, 2009 novemberében vált le a -CURRENT ágból. Hogyan lehet saját kiadást készíteni? Olvassuk el a kiadások készítésérõl szóló cikket. A make world parancs miért írja felül a korábban telepített binárisokat? Mert alapvetõen ez lenne a cél: ahogy a neve is sugallja, a rendszer újrafordítása, vagyis a make world parancs feladata a rendszerben található összes bináris újrafordítása, aminek eredményeképpen egy tiszta és összefüggõ környezetet kapunk (ezért is tart ilyen sokáig). Ha a make world vagy a make install parancs futtatása elõtt megadjuk a DESTDIR környezeti változót, akkor a frissen létrehozott binárisok az általa mutatott könyvtárba fognak kerülni pontosan úgy, ahogy az eredeti rendszer. Az osztott könyvtárak bizonyos módosításai és egyes programok fordítása azonban könnyen térdre kényszerítheti a make world futását. Miért nem forgó (round robin) névfeloldással lehet elérni a CVSup szervereket és így megosztani köztük a terhelést? Habár a CVSup tükrözések óránként frissítik magukat a központi CVSup szerverrõl, maga a frissítés azonban bármikor megtörténhet. Ennek következményeképpen egyes szervereken frissebb kód található, miközben a többin még az egy órával ezelõtti állapot szerepel. Ha a cvsup.FreeBSD.org forgó névfeloldással mûködne, akkor a felhasználók mindig egy véletlenszerûen választott CVSup szervert kapnának, és ezért a CVSup egymás utáni futtatásakor könnyen elõfordulhatna, hogy a rendszer régebbi forrásait kapjuk vissza. A -CURRENT forrásait korlátozott interneteléréssel is lehet követni? Igen, ezt a CTM használatával anélkül is megtudjuk tenni, hogy le kellene töltenünk az egész forrásfát. Hogyan lehet 1392 KB-os darabokra felosztani az egyes terjesztéseket? Az újabb BSD alapú rendszerekben a &man.split.1; parancsnak már van egy paramétere, amellyel tetszõleges méretûre fel tudunk darabolni állományokat. Íme erre egy példa a /usr/src/release/Makefile állományból: ZIPNSPLIT= gzip --no-name -9 -c | split -b 1392k - Hova lehet küldeni a rendszermaghoz írt kiegészítéseket? Erre vonatkozóan vessünk egy pillantást a &os; továbbfejlesztésérõl szóló cikkre. Köszönjük, hogy gondolt ránk! A rendszer hogyan érzékeli és inicializálja a Plug and Play ISA kártyákat? Frank Durda IV (uhclem@nemesis.lonestar.org) válasza: Dióhéjban úgy tudnám ezt elmagyarázni, hogy van néhány I/O port, amelyet lekérdezve a PnP kártya képes válaszolni, hogy elérhetõ-e. Ezért a PnP eszközök keresése azzal kezdõdik, hogy a rendszer felteszi a kérdést, van-e PnP kártya a számítógépben. Erre aztán a különbözõ kártyák a típusuk megjelölésével válaszolnak, amelyet ugyanezen az I/O porton kell visszaolvasni, így ha már legalább egy bitet beállít valaki, akkor folytatható a keresés. Ezután a keresést végzõ kódrész letiltja az X alatti (a µsoft; és az &intel; által kiosztott) azonosítóval rendelkezõ kártyákat, majd ismét megnézi, hogy valaki továbbra is válaszol-e. Amennyiben a válasz 0, az arra utal, hogy már nincs aktív kártya az X azonosító felett. Ezt követõen a rendszer megpróbálkozik az X alatti azonosítók lekérdezésével. Végül folytatja az X alatti keresést az X -(korlát / 4) feletti azonosítók letiltásával, majd megismétli az iménti kérdést. Ezzel a félig-meddig bináris keresési módszerrel aztán képes 264 lépésnél jóval kevesebbõl felderíteni a rendszerünkben megtalálható PnP kártyákat. Az azonosítók két 32 bit hosszúságú mezõbõl (ezért írtunk az elõbb 264 lépést) és egy 8 bites ellenõrzõösszegbõl állnak. Az elsõ 32 bit a gyártót azonosítja. Ugyan soha nem vallják be, de úgy tûnik, hogy még ugyanannak a gyártónak is lehetnek eltérõ gyártóazonosítóval rendelkezõ kártyái. A gyártók számára fenntartott 32 bites mezõ ezért valamennyire túlzás. A második 32 bit lehet a kártya sorozatszáma vagy bárki más, amely alapján egyértelmûen beazonosítható. A gyártó ugyanazzal a 32 bites értékkel nem gyárthat egy másik kártyát, csak abban az esetben, ha a másik 32 bit is eltér. Ennek köszönhetõen egy gépen belül még az azonos típusú kártyák is el fognak térni 64 biten. Az iménti 32 bites csoportok nem lehetnek teljesen nullák, ezért lehetséges, hogy a bináris keresés során a válaszban legalább egy bit mindig aktív lesz. Miután a rendszer sikeresen beazonosította a rendelkezésre álló kártyákat, egyenként újra elindítja ezeket (ugyanazon az I/O porton keresztül), és megpróbálja kitalálni, hogy az adott eszközöknek milyen erõforrásokra van szüksége, milyen megszakítást akarnak használni stb. Az összes kártyától lekérdezi ezeket az információkat. Az így megszerzett információkat aztán még kiegészíti a merevlemezen vagy az MLB BIOS-ban található ECU állományok tartalmával. Az ECU és az MLB BIOS PnP támogatása általában viszont nem valódi, és az ilyen eszközök igazából nem is állítanak be semmit maguktól. A BIOS és az ECU átvizsgálása azonban segít a felderítést végzõ rutinnak értesíteni a tényleges PnP eszközöket, hogy ne foglaljanak el olyan erõforrásokat, amelyeket a rendszer nem tud áthelyezni. Ezután a PnP eszközöket a kód még egyszer végigjárja és átadja nekik a mûködésükhöz szükséges I/O, DMA, IRQ és memóracímek hozzárendeléseit. Az eszközök ekkor a megadott helyeken elérhetõvé válnak és úgy is maradnak a rendszer következõ indításáig, de igazából semmi sem rögzíti ezeket. Talán túlságosan is egyszerûsítettem a fentieket, de szerintem már ennyi is elegendõ az alapok megértéséhez. A µsoft; néhány elsõdleges nyomtatási állapotot jelzõ portot átrakott PnP-re, azzal a címszóval, hogy egyik kártya sem kódolta át ezeket a címeket az ellenkezõ I/O ciklusok számára. Találtam is egy eredeti IBM nyomtatókártyát, amely valóban át tudta írni az állapotjelzõ portot a PnP kezdeti változataiban, de arra a µsoft; csak annyit mondott, hogy fogós. Ezért a nyomtatási állapotot jelzõ portot a címek beállítására használja, illetve még a 0x800-as portot és egy harmadik I/O portot valahol a 0x200 és a 0x3ff környékén. Hogyan lehet fõeszközazonosítót rendelni egy általunk fejlesztett meghajtóhoz? 2003 februárja óta a &os; képes dinamikusan és önmûködõen futás közben lefoglalni fõeszközazonosítókat a meghajtóknak (lásd &man.devfs.5;), ezért erre tulajdonképpen már nincs szükség. A könyvtárakra vonatkozóan milyen más kiosztási házirendek léteznek még? A könyvtárak más fajta kiosztására vonatkozóan annyit tudok válaszolni, hogy a jelenleg is alkalmazott sémát az 1983-ban megalkotott változata óta változatlanul használjuk. Eredetileg a gyors állományrendszerhez készítettem, de soha nem ragaszkodtam hozzá. Remekül megoldja a cilindercsoportok betelésének problémáját, azonban sokan megjegyezték már, hogy a &man.find.1; esetén gyengén mûködik. A legtöbb állományrendszert mélységi bejárással hozzák létre, így a könyvtárak szétszóródnak a cilindercsoportok közt és ezzel a késõbbi mélységi keresések számára a lehetõ legrosszabb helyzetet alakítják ki. Ha valaki például tudja elõre a létrehozni kívánt könyvtárak számát, akkor ezt úgy lehet megoldani, ha a mûvelet során (összes / cilindercsoportok) mennyiségû könyvtárat hozunk létre az egyes cilindercsoportokban. Ennek meghatározására nyilvánvalóan lehet adni valamilyen heurisztikát. Már egy kisebb elõre rögzített szám, mint például a 10 kiválasztása is legalább egy nagyságrendnyi javulást jelent. Ha szeretnénk megkülönböztetni az állományrendszerek visszaállítását a hagyományos mûködéstõl (amire a jelenlegi algoritmus sokkal érzékenyebb), akkor érdemes tizes csoportokba összefogni a könyvtárakat, feltéve, hogy 10 másodpercen belül hoztuk létre ezeket. Mindenesetre elmondható, hogy ezzel nyugodtan lehet kísérletezni. &a.mckusick;, 1998 szeptembere Hogyan lehet kinyerni a legtöbb információt a rendszermag összeomlásából? Általában így néz ki a rendszermag összeomlása: Fatal trap 12: page fault while in kernel mode fault virtual address = 0x40 fault code = supervisor read, page not present instruction pointer = 0x8:0xf014a7e5 stack pointer = 0x10:0xf4ed6f24 frame pointer = 0x10:0xf4ed6f28 code segment = base 0x0, limit 0xfffff, type 0x1b = DPL 0, pres 1, def32 1, gran 1 processor eflags = interrupt enabled, resume, IOPL = 0 current process = 80 (mount) interrupt mask = trap number = 12 panic: page fault Amikor egy ilyen üzenetet látunk, akkor nem elegendõ újra elõcsalni a hibát és beküldeni. Az utasításszámláló (instruction pointer) értéke ugyan nagyon fontos, de sajnos konfigurációk szerint eltérhet. Más szóval úgy fogalmazhatnék, hogy ennek az értéke a használatban levõ rendszermag értékétõl függõen változhat. Ha a GENERIC rendszermagot használjuk valamelyik kiadásból, akkor viszont már elképzelhetõ, hogy valaki más is le tudja nyomozni a hibát okozó függvényt. Ha viszont egy saját beállításokkal rendelkezõ rendszermagot használunk, akkor egyedül csak mi vagyunk képesek megmondani a hiba pontos helyét. Ezért a javaslatom a következõ: Jegyezzük le az utasításszámláló értékét. A 0x8: rész ebben az esetben annyira nem fontos, egyedül csak a 0xf0xxxxxx részre van szükségünk. A rendszer újraindításakor írjuk be a következõt: &prompt.user; nm /a.hibát.okozó.rendszermag | grep f0xxxxxx ahol az f0xxxxxx az utasításszámláló értéke. Könnyen elõfordulhat, hogy ilyenkor még nem találunk egyezést, mivel a rendszermag szimbólumtáblájában csak az egyes függvények belépési pontjai találhatóak, és ha az utasításszámláló általában valamelyikük belsejébe mutat, nem az elejükre. Ha tehát nem még látunk semmit, akkor egyszerûen hagyjuk el az utolsó számjegyet és próbálkozzunk így: &prompt.user; nm /a.hibát.okozó.rendszermag | grep f0xxxxx Ha még ez sem hoz eredményt, akkor vágjunk le a végérõl egy újabb számjegyet. Egészen addig csináljuk, amíg nem kapunk valami értékelhetõ eredményt. Ilyennek tekintjük például azokat a függvényeket, amelyek a hibát okozhatták. Ez ugyan egy nem annyira pontos felderítési eszköz, viszont még ez is jobb a semminél. A legjobb viszont mégis az, amikor sikerül lementeni a hiba bekövetkezésekor a memória tartalmát, majd a &man.kgdb.1; használatával elõbányászni belõle egy hívási láncot. Ehhez többnyire a következõ módszer javasolt: A rendszermag konfigurációs állományába (/usr/src/sys/arch/conf/RENDSZERMAGKONFIG) vegyük fel a következõ sort: makeoptions DEBUG=-g # A rendszermag fordítása gdb(1) szimbólumokkal Lépjünk be a /usr/src könyvtárba: &prompt.root; cd /usr/src Fordítsuk le a rendszermagot: &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=RENDSZERMAGKONFIG Várjuk meg, amíg a &man.make.1; befejezi a fordítást. &prompt.root; make installkernel KERNCONF=RENDSZERMAGKONFIG Indítsuk újra a gépet. A KERNCONF használata nélkül a GENERIC rendszermag fordul és telepítõdik. A &man.make.1; programnak a folyamat végeredményeként két rendszermagot kell készítenie: a /usr/obj/usr/src/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel és a /usr/obj/usr/src/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel.debug. Ezek közül a kernel /boot/kernel/kernel néven mentõdik el, miközben a kernel.debug használható nyomonkövetésre a &man.kgdb.1; programmal. A rendszer csak akkor fogja elmenteni összeomláskor a memória tartalmát, ha az /etc/rc.conf állományban beállítjuk a dumpdev értékét a lapozóállományt tároló partícióra (vagy az AUTO értékre). Ennek hatására az &man.rc.8; szkriptek a &man.dumpon.8; paranccsal képesek engedélyezni a memória lementését. A &man.dumpon.8; természetesen manuálisan is elindítható. Az összeomlást követõen a memória lementett tartalmához a &man.savecore.8; programmal férhetünk hozzá. Amikor viszont az /etc/rc.conf állományban megadjuk a dumpdev értékét, az &man.rc.8; szkriptek maguktól lefuttatják a &man.savecore.8; parancsot és átrakják a mentést a /var/crash könyvtárba. A &os; által létrehozott memóriamentések mérete általában a számítógépünkben levõ fizikai memória mennyiségével egyezik meg. Tehát ha 512 MB RAM van a gépünkben, akkor egy 512 MB méretû mentést fogunk kapni. Ezért gondoskodjunk róla, hogy a /var/crash könyvtárban mindig legyen elegendõ hely az állomány tárolásához. A &man.savecore.8; kézzel is lefuttathazó, és ilyenkor a memóriát akár egy másik könyvtárba is menthetjük. A mentés méretét options MAXMEM=N beállítással is korlátozhatjuk, ahol az N értéke a rendszermag által használható memória mérete KB-okban. Például, ha 1 GB RAM van a gépünkben, de a rendszermag által használható memóriát lekorlátozzuk 128 MB-ra, akkor a mentés mérete sem 1 GB lesz, hanem csak 128 MB. Ahogy sikerült hozzájutnunk a memóriamentéshez, azonnal is kérhetünk a &man.kgdb.1; használatával egy hívási láncot belõle: &prompt.user; kgdb /usr/obj/usr/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel.debug /var/crash/vmcore.0 (kgdb) backtrace Elõfordulhat, hogy ilyenkor több oldalnyi információ özönlik hirtelen a képernyõre, ezért javasolt ezeket lementeni a &man.script.1; programmal. A nyomkövetési szimbólumokat is tartalmazó rendszermag esetén még akár azt a sort is megkapjuk a rendszermagon belül, ahol a hiba történt. A hívási láncot általában alulról felfelé kell olvasni, és ebbõl deríthetõ, hogy pontosan milyen események is vezettek az összeomláshoz. A &man.kgdb.1; használatával még a különbözõ változók és struktúrák értékeit is meg tudjuk vizsgálni, így még többet megtudhatunk a rendszer állapotáról az összeomlás pillanatában. Ha az iméntiek mentén nagyon fellelkesültünk volna és van egy másik számítógépünk is, akkor a &man.kgdb.1; akár távoli nyomkövetésre is beállítható, aminek köszönhetõen a &man.kgdb.1; használatával az egyik rendszeren meg tudjuk állítani a másikon futó rendszermagot, ellenõrizhetjük a viselkedését, akárcsak bármelyik más felhasználói program esetében. Ha netalán engedélyeztük volna a DDB beállítást, és a rendszermag beleáll a nyomkövetõbe, akkor a rendszert mi magunk is össze tudjuk omlasztani (és így a memóriát elmenteni) a ddb parancssorában a panic parancs kiadásával. Ilyenkor a nyomkövetõ általában még egyszer megáll az összeomláskor. Ekkor a continue paranccsal fejeztethetjük be a memória lementését. A dlsym() függvény miért nem mûködik már az ELF állományokra? Az ELF állományokhoz tartozó segédprogramok alapértelmezés szerint nem teszik láthatóvá a dinamikus linker számára a végrehajtható állományban definiált szimbólumokat. Ennek eredményeképpen a dlsym() a dlopen(NULL, flags) függvénytõl kapott információk alapján nem találja meg a keresett szimbólumokat. Ha szükségünk lenne ilyen keresésekre a dlsym() használata során a program végrehajtható állományán belül, akkor az adott programot a opció megadásával kell linkelni (lásd &man.ld.1;). Hogyan növelhetõ vagy csökkenthetõ a rendszermag címtere &i386; architektúrán? Az &i386; platformon a rendszermag címtere alapértelmezés szerint 1 GB (PAE esetén 2 GB). Ha komolyabb hálózati forgalmat bonyolító szerverünk van (például egy nagyobb FTP vagy HTTP szerver) vagy rendszerükön használni akarjuk a ZFS állományrendszert, akkor könnyen kifuthatunk a címtérbõl. A címtér méretének megváltoztatásához vegyük fel a következõ sort a rendszermag konfigurációs állományába, majd fordítsuk újra a rendszermagot: options KVA_PAGES=N Az N megfelelõ értékének megállapításához osszuk el a beállítani kívánt címtér (MB-okban megadott) méretét néggyel. (Tehát például 2 GB esetén ez 512 lesz.) Köszönetnyilvánítás Ezt a szegény kis ártatlan GYIKocskát több százan, ha nem is éppen több ezren írták, újraírták, szerkesztették, hajtogatták, tekergették, csonkítgatták, kibelezték, nézegették, összekutyulták, emlegették, felöklendezték, újraépítették, javítgatták és felpezsdítették az utóbbi években. Folyamatosan. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik gondozásukba vették, és mindenkit csak bátorítani tudunk, hogy csatlakozzon hozzájuk a GYIK továbbfejlesztésében. &bibliography; Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,4769 +1,4769 @@ Chern Lee Írta: Mike Smith Az alapjául szolgáló bemutatást írta: Matt Dillon Valamint az alapját képzõ tuning(7) oldalt írta: Beállítás és finomhangolás Áttekintés a rendszer beállítása a rendszer finomhangolása A &os; egyik fontos szempontja a rendszer megfelelõ beállítása, aminek segítségével elkerülhetjük a késõbbi frissítések során keletkezõ kellemetlenségeket. Ez a fejezet a &os; beállítási folyamatából kíván minél többet bemutatni, köztük a &os; rendszerek finomhangolására szánt paramétereket. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan dolgozzunk hatékonyan az állományrendszerekkel és a lapozóállományokkal; az rc.conf beállításának alapjait és a /usr/local/etc/rc.d könyvtárban található indítási rendszert; hogyan állítsunk be és próbáljunk ki egy hálózati kártyát; hogyan állítsunk be virtuális címeket a hálózati eszközeinken; hogyan használjuk az /etc könyvtárban megtalálható különféle konfigurációs állományokat; hogyan hangoljuk a &os; mûködését a sysctl változóinak segítségével; hogyan hangoljuk a lemezek teljesítményét és módosítsuk a rendszermag korlátozásait. A fejezet elolvasásához ajánlott: a &unix; és a &os; alapjainak megértése (); a rendszermag beállításához és fordításához kötõdõ alapok ismerete (). Kezdeti beállítások A partíciók kiosztása partíciókiosztás /etc /var /usr Alappartíciók Amikor a &man.bsdlabel.8; vagy a &man.sysinstall.8; segítségével állományrendszereket telepítünk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a merevlemezes egységekben a külsõ sávokból gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a belsõkbõl. Emiatt a kisebb és gyakrabban elérni kívánt állományrendszereket a meghajtó lemezének külsejéhez közel kell létrehozni, míg például a /usr partícióhoz hasonló nagyobb partíciókat annak belsõ része felé. A partíciókat a következõ sorrendben érdemes kialakítani: gyökér (rendszerindító), lapozóállomány, /var és /usr. A /var méretének tükröznie kell a számítógép szándékolt használatát. A /var partíción foglalnak helyet a felhasználók postaládái, a naplóállományok és a nyomtatási sorok. A postaládák és a naplóállományok egészen váratlan mértékben is képesek megnövekedni attól függõen, hogy mennyi felhasználónk van a rendszerben és hogy mekkora naplókat tartunk meg. Itt a legtöbb felhasználónak soha nem lesz szüksége egy gigabyte-nál több helyre. Bizonyos esetekben a /var/tmp könyvtárban azért ennél több tárterület szükségeltetik. Amikor a &man.pkg.add.1; segítségével egy friss szoftvert telepítünk a rendszerünkre, akkor a program a /var/tmp könyvtárba tömöríti ki a hozzá tartozó csomag tartalmát. Ezért a nagyobb szoftvercsomagok, mint például a Firefox vagy az OpenOffice esetén gondok merülhetnek fel, ha nem rendelkezünk elegendõ szabad területtel a /var/tmp könyvtárban. A /usr partíció tartalmaz számos, a rendszer mûködéséhez elengedhetetlenül fontos állományt, többek közt a portok gyûjteményét (ajánlott, lásd &man.ports.7;) és a forráskódot (választható). A portok és az alaprendszer forrásai telepítés során választhatóak, de telepítésük esetén akkor ezen a partíción legalább két gigabyte-nyi hely ajánlott. Vegyük figyelembe a tárbeli igényeket, amikor megválasztjuk a partíciók méretét. Igen kellemetlen lehet, amikor úgy futunk ki az egyik partíción a szabad helybõl, hogy a másikat alig használjuk. Egyes felhasználók szerint elõfordulhat, hogy a &man.sysinstall.8; Auto-defaults opciója a /var és / partíciók méretét túl kicsire választja. Particionáljunk okosan és nagylelkûen! A lapozóállomány partíciója a lapozóállomány mérete a lapozóállomány partíciója Általános szabály, hogy a lapozóállományt tároló partíció mérete legyen a rendszer fizikai memóriájának (RAM) kétszerese. Például, ha a számítógépünk 128 megabyte memóriával rendelkezik, akkor a lapozóállomány méretének 256 megabyte-nak kell lennie. Az ennél kevesebb memóriát maguknak tudó rendszerek több lapozóállománnyal jobban teljesítenek. 256 megabyte-nál kevesebb lapozóállományt semmiképpen sem ajánlunk, és inkább a fizikai memóriát érdemes bõvítenünk. A rendszermag virtuális memóriát kezelõ lapozási algoritmusait úgy állították be, hogy abban az esetben teljesítsenek a legjobban, ha a lapozóállomány mérete legalább kétszerese a központi memória mennyiségének. A túl kicsi lapozóállomány beállítása rontja a virtuális memória lapkeresésési rutinjának hatékonyságát és a memória bõvítése esetén még további gondokat is okozhat. A több SCSI-lemezzel (vagy a különbözõ vezérlõkre csatlakoztatott több IDE-lemezzel) bíró nagyobb rendszerek esetében érdemes minden egyes (de legfeljebb négy) meghajtóra beállítani lapozóállományt. A lapozóállományoknak közel azonos méretûnek kell lenniük. A rendszermag tetszõleges méretûeket képes kezelni, azonban a belsejében alkalmazott adatszerkezetek a legnagyobb lapozóállomány méretének négyszereséig képesek növekedni. Ha a lapozóállományokat nagyjából ugyanazon a méreten tartjuk, akkor a rendszermag képes lesz a lapozáshoz felhasznált területet optimálisan elosztani a lemezek között. A nagyobb lapozóállományok használata még akkor is jól jön, ha nem is használjuk annyira. Segítségével sokkal könnyebben talpra tudunk állni egy elszabadult program tombolásából, és nem kell rögtön újraindítanunk a rendszert. Miért particionáljunk? Egyes felhasználók úgy gondolják, hogy egyetlen nagyobb méretû partíció mindenre megfelel, ám ez a gondolat több okból is helytelennek tekinthetõ. Elõször is, minden egyes partíciónak eltér a mûködési jellemzõje, és különválasztásukkal lehetõvé válik az állományrendszerek megfelelõ behangolása. Például a rendszerindításhoz használt és a /usr partíciókat többségében csak olvasásra használják, és nem sokat írnak rájuk. Eközben a /var és /var/tmp könyvtárakban zajlik az írások és olvasások túlnyomó része. A rendszer megfelelõ felosztásával a kisebb, intenzívebben írt partíciókon megjelenõ töredezettség nem szivárog át a többségében csak olvasásra használt partíciókra. Ha a sokat írt partíciókat közel tartjuk a lemez széléhez, akkor azokon a partíciókon növekszik az I/O teljesítménye, ahol az a leggyakrabban megjelenik. Mivel mostanság az I/O teljesítményére inkább a nagyobb partíciók esetén van szükség, azzal nem érünk el ebben különösebb mértékû növekedést, ha a /var partíciót a lemez szélére toljuk. Befejezésképpen hozzátesszük, hogy ennek vannak biztonsági megfontolásai is. Egy kisebb és takarosabb rendszerindító partíció, ami többnyire írásvédett, nagyobb eséllyel él túl egy csúfos rendszerösszeomlást. A mag beállítása rc állományok rc.conf A rendszer beállításaira vonatkozó információk központi lelõhelye az /etc/rc.conf állomány. Ez az állomány tartalmazza a beállításokra vonatkozó adatok széles körét, amelyet elsõsorban a rendszer indulása során a rendszer beállítására használnak. Erre a neve is utal: ez az rc* állományok konfigurációs állománya. A rendszergazda az rc.conf állományban tudja felülbírálni az /etc/defaults/rc.conf állományban szereplõ alapértelmezett beállításokat. Az alapértelmezéseket tartalmazó állományt nem szabad közvetlenül átmásolni az /etc könyvtárba, hiszen alapértelmezett értékeket tartalmaz, nem pedig mintákat. Minden rendszerfüggõ beállítást magában az rc.conf állományban kell elvégezni. Számos stratégia létezik a tömegesen adminisztrált számítógépeknél a közös és rendszerfüggõ beállítások különválasztására, ezáltal a karbantartási költségek csökkentésére. A közös beállításokat ajánlott egy másik helyre, például az /etc/rc.conf.site állományba rakni, majd hivatkozni erre a kizárólag csak rendszerfüggõ információkat tartalmazó /etc/rc.conf állományból. Mivel az rc.conf állományt az &man.sh.1; dolgozza fel, ezt elég könnyen el tudjuk érni. Például: rc.conf: . /etc/rc.conf.site hostname="node15.example.com" network_interfaces="fxp0 lo0" ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1" rc.conf.site: defaultrouter="10.1.1.254" saver="daemon" blanktime="100" Az rc.conf.site állomány ezt követõen az rsync parancs használatával már szétszórható a rendszerben, miközben az rc.conf állomány mindenkinél egyedi marad. Ha a rendszert a &man.sysinstall.8; vagy a make world használatával frissítjük, akkor az rc.conf tartalma nem íródik felül, így a rendszer beállításairól szóló adatok nem vesznek el. Az alkalmazások beállítása A telepített alkalmazások általában saját konfigurációs állományokkal, azok pedig saját formátummal stb. rendelkeznek. Fontos, hogy ezeket az állományokat az alaprendszertõl elkülönítve tároljuk, ezáltal a csomagkezelõ eszközök könnyen rájuk tudjanak találni és dolgozni velük. /usr/local/etc Ezeket az állományokat általában a /usr/local/etc könyvtárban találjuk meg. Amennyiben egy alkalmazáshoz több konfigurációs állomány is tartozik, akkor ahhoz ezen belül egy külön alkönyvtár jön létre. Normális esetben, amikor egy portot vagy csomagot telepítünk, minta konfigurációs állományokat is kapunk. Ezek nevében többnyire a .default utótag szerepel. Ha még nincs konfigurációs állomány az adott alkalmazáshoz, akkor a .default jelzésû állományokból ez létrehozható. Példaképpen most tekintsük a /usr/local/etc/apache könyvtár tartalmát: -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic.default -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types.default -rw-r--r-- 1 root wheel 7980 May 20 1998 srm.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 7933 May 20 1998 srm.conf.default Az állományok mérete jól mutatja, hogy csak az srm.conf változott meg. Az Apache késõbbi frissítései ezt az állományt nem fogják felülírni. Tom Rhodes Írta: Szolgáltatások indítása szolgáltatások A felhasználók közül sokan választják a &os; Portgyûjteményében található külsõ szoftverek telepítését. A telepített szoftvert ilyenkor gyakran úgy kell beállítani, hogy a rendszer indulásával együtt induljon. Az olyan szolgáltatások, mint például a mail/postfix vagy a www/apache13 csupán két olyan szoftvercsomag, amelyet a rendszerrel együtt kell elindítani. Ebben a szakaszban a külsõ szoftverek indítására használatos eljárásokkal foglalkozunk. A &os;-ben megjelenõ legtöbb szolgáltatás, mint például a &man.cron.8;, a rendszerindító szkripteken keresztül kel életre. Habár ezek a szkriptek a &os; egyes verziói vagy az egyes gyártók esetén különbözhetnek, azonban az mindegyikükben közös, hogy az elindításukra vonatkozó beállítások egyszerû indítószkriptekkel adhatóak meg. Az alkalmazások részletesebb beállítása Most miután a &os; rendelkezik egy rc.d könyvtárral, az alkalmazások indításának beállítása is könnyebbé és ügyesebbé vált. Az rc.d mûködésérõl szóló szakaszban megismert kulcsszavak segítségével az alkalmazások mostantól kezdve a többi szolgáltatás, például a DNS után indulnak el, és az rc.conf állományon keresztül a szkriptekbe huzalozottak helyett most már tetszõleges paramétereket is átadhatunk stb. Egy egyszerû szkript ehhez hasonlóan néz ki: #!/bin/sh # # PROVIDE: utility # REQUIRE: DAEMON # KEYWORD: shutdown . /etc/rc.subr name="utility" rcvar=`set_rcvar` command="/usr/local/sbin/utility" load_rc_config $name # # NE VÁLTOZTASSUK MEG AZ ITT LÉVÕ ALAPÉRTELMEZÉSEKET, # INKÁBB AZ /etc/rc.conf ÁLLOMÁNYBAN ÁLLÍTSUK BE EZEKET # utility_enable=${utility_enable-"NO"} utility_pidfile=${utility_pidfile-"/var/run/utility.pid"} pidfile="${utility_pidfile}" run_rc_command "$1" Ez a szkript gondoskodik arról, hogy a utility nevû alkalmazás a DAEMON szolgáltatás után induljon el. Emellett még felkínál egy módszert a PID avagy futó programok azonosítójának beállítására és nyomonkövetésére is. Ezt követõen az /etc/rc.conf állományból az alkalmazás elindítható az alábbi sor hozzáadásával: utility_enable="YES" Ez a módszer megkönnyíti a parancssorban átadott paraméterek módosítását, az /etc/rc.subr állományban szereplõ alapértelmezett függvények használatát, az &man.rcorder.8; segédprogrammal szembeni kompatibilitást és az rc.conf állomány könnyebb beállítását. Szolgáltatások indítása szolgáltatásokkal Más szolgáltatások, mint például a POP3 vagy IMAP szerverek démonai stb. az &man.inetd.8; segítségével indíthatóak el. Ez a Portgyûjteménybõl telepített szolgáltatások esetén magával vonja az adott segédprogram felvételét vagy a hozzá tartozó sor engedélyezését az /etc/inetd.conf állományban. Az inetd mûködésével és annak beállításával mélyrehatóbban az inetd szakasza foglalkozik. A legtöbb esetben a &man.cron.8; démon használata kézenfekvõ a rendszerszintû szolgáltatások elindításában. Ez a megközelítés számos elõnyt tartogat, mivel a cron ezeket a programokat a felhasználó crontab állománya alapján futtatja. Ezzel a mezei felhasználók számára is lehetõvé válik, hogy elindítsanak és karbantartsanak alkalmazásokat. A cron segédprogramnak van egy olyan speciális lehetõsége, hogy az idõ helyett a @reboot értéket adhatjuk meg. Ennek hatására a feladat a &man.cron.8; indításával együtt fut le, tehát megszokott esetben a rendszer indítása során. Tom Rhodes Írta: A <command>cron</command> segédprogram beállítása cron beállítása A &man.cron.8; a &os; egyik leghasznosabb segédprogramja. A cron segédprogram a háttérben fut és folyamatosan figyeli az /etc/crontab állományt. Emellett a cron új crontab állományok után kutatva folyamatosan ellenõrzi a /var/cron/tabs könyvtárat. Ezek a crontab állományok olyan feladatokról tárolnak adatokat, amelyeket a cron programnak egy adott pillanatban el kell végeznie. A cron a konfigurációs állományok két külön fajtáját, a rendszer- és felhasználói crontabokat használja. A két típus között levõ egyetlen különbség a hatodik mezõben található. A rendszerszintû crontabok esetében a hatodik mezõ annak a felhasználónak a nevét tartalmazza, amivel a program fut. Ezzel a rendszer szintjén mûködõ crontaboknak megadatott az a képesség, hogy tetszõleges felhasználó nevében futtassanak programokat. A felhasználók crontabjaiban a hatodik mezõ a futtatandó parancsot tartalmazza, és ilyenkor az összes parancs a crontabot létrehozó felhasználó nevében hajtódik végre. Ez utóbbi egy fontos biztonsági jellemzõ. A felhasználói crontabok lehetõvé teszik az egyes felhasználók számára, hogy a root felhasználó jogosultságai nélkül képesek legyenek feladatokat ütemezni, ugyanis a felhasználóhoz tartozó crontabban szereplõ parancsok mindegyike a tulajdonosának engedélyeivel fut. Az átlagos felhasználókhoz hasonlóan a root felhasználónak is lehet crontabja, ami nem ugyanaz, mint az /etc/crontab (a rendszer saját crontab állománya). De mivel a rendszernek külön crontabja van, ezért a root felhasználónak nem kell külön crontabot létrehozni. Vessünk egy pillanatást az /etc/crontab (a rendszer crontabjának) tartalmára: # /etc/crontab - a root crontabja &os; alatt # # $&os;: src/etc/crontab,v 1.32 2002/11/22 16:13:39 tom Exp $ # # SHELL=/bin/sh PATH=/etc:/bin:/sbin:/usr/bin:/usr/sbin HOME=/var/log # # #minute hour day month wday who command # # */5 * * * * root /usr/libexec/atrun A &os; legtöbb konfigurációs állományához hasonlóan itt is a # jelöli a megjegyzéseket. Az ilyen megjegyzések remekül használhatóak annak feljegyzésére, hogy mit és miért akarunk futtatni. A megjegyzések azonban nem szerepelhetnek a paranccsal egy sorban, mivel máskülönben a parancs részeként kerülnek értelmezésre. Tehát mindig új sorba kell raknunk ezeket. Az üres sorokat a program nem veszi figyelembe. Elõször is meg kell adnunk egy környezetet. Az egyenlõség (=) karakter használatos a környezeti beállítások meghatározására, ahogy mindezt az itteni példában is tapasztalhatjuk a SHELL, PATH és HOME értékek esetében. Ha nem adunk meg mást, akkor a cron az alapértelmezés szerinti sh parancsértelmezõt használja. Ha nem adjuk meg a PATH változó értékét, akkor minden állományra abszolút elérési úttal kell hivatkoznunk, mivel ennek nincs alapértelmezett értéke. Ha nem definiáljuk a HOME változó értékét, akkor a cron a parancshoz tartozó felhasználó könyvtárából fog dolgozni. Ez a sor írja le a megadható hét mezõt. Az itt szereplõ értékek a minute (perc), hour (óra), mday (a hónap napja), month (hónap), wday (a hét napja), who (ki) és command (mit). A mezõk szinte maguktól értetõdnek. A minute egy órán belül adja meg azokat a perceket, amikor az adott parancsot le kell futtatni. A hour hasonló a minute beállításhoz, csak az itt szereplõ értékét órákban kell értelmezni. Az mday a hónap napjaiban számol. A month hasonló a minute és hour opciókhoz, de ez hónapot jelöl. A wday a hét egy napját jelzi. Ezeknek a mezõknek numerikus, valamint a huszonnégy órás idõformátumnak megfelelõ értékeket kell tartalmazniuk. A who mezõ, a többiektõl eltérõ módon, csak az /etc/crontab állományban jelenik meg. Ez a mezõ adja meg, hogy a parancsot milyen felhasználóval kell futtatni. Ez az opció nem jelenik meg a felhasználók saját crontab állományainak telepítésekor. A sor végén láthatjuk még a command oszlopot is. Ez az utolsó mezõ, és ide kerül a végrehajtandó parancs. Ez az utolsó sor a fentebb tárgyalt értékeket határozza meg. Észrevehetjük, hogy a sor egy */5 alakú felírással kezdõdik, amelyet további * karakterek követnek. A * karakterek jelentése elsõ-utolsó, ami arra utal, hogy mindig. Ennek megfelelõen úgy értelmezhetjük ezt a sort, hogy a root felhasználóval le kell futtatni az atrun parancsot minden ötödik percben, függetlenül attól, hogy milyen nap vagy hónap van. Az atrun parancsról részletesebban az &man.atrun.8; man oldalán kapunk felvilágosítást. Az itt szereplõ parancsoknak tetszõleges mennyiségû paraméter adható át, azonban a több soron keresztül átívelõ parancsok tördelését a sor végén a \ karakterrel kell jelezni. Ez mindegyik crontab állomány alapbeállítása, habár ettõl általában egy dologban eltérnek. A hatodik mezõ, ahol a felhasználót adtuk meg, csak a rendszer /etc/crontab állományában jelenik meg. Ez a mezõ a felhasználók crontab állományaiból kimarad. Egy crontab telepítése Nem kötelezõ az itt ismertetésre kerülõ módon szerkeszteni vagy telepíteni a rendszer crontabját. Egyszerûen nyissuk meg a kedvenc szövegszerkesztõnkkel, és a cron segédprogram majd észreveszi, hogy az állomány megváltozott, majd ennek megfelelõen neki is lát a módosított változat használatának. Errõl a GYIK-ban (angolul) többet is megtudhatunk. Egy frissen készített felhasználói crontab telepítéséhez elõször a kedvenc szövegszerkesztõnk segítségével létre kell hoznunk a megfelelõ formátumú állományt, majd használnunk a crontab segédprogramot. Ennek általános alakja: &prompt.user; crontab crontab_állomány Ebben a példában a crontab_állomány a korábban létrehozott crontab neve lesz. Lehetõségünk van lekérdezni a telepített crontab állományokat: egyszerûen adjuk át a kapcsolót a crontab parancsnak, és nézzük meg, mit ad vissza. A crontab -e használata olyan felhasználók számára ajánlott, akik sablon alkalmazása nélkül szeretnének teljesen maguktól megírni egy crontab állományt. Ennek hatására a kiválasztott szövegszerkesztõ egy üres állományt kap. Miután ezt az állományt elmentettük, a crontab programmal magától telepítésre kerül. Ha a késõbbiekben törölni akarjuk a felhasználónkhoz tartozó crontab állományt, akkor erre a célra használjuk a crontab kapcsolóját. Tom Rhodes Írta: Az rc használata &os; alatt A rendszer indítására a &os; 2002-ben átvette a NetBSD rc.d rendszerét. Ezt a felhasználók könnyen felismerhetik az /etc/rc.d könyvtárban található állományokról. A legtöbbjük olyan alapvetõ szolgáltatás, amelyet a , és paraméterekkel lehet vezérelni. Például az &man.sshd.8; az alábbi paranccsal indítható újra: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd restart Ez az eljárás hasonló a többi szolgáltatás esetén is. Természetesen ezek a szolgáltatások általában maguktól indulnak el a rendszer indítása során az &man.rc.conf.5; állományban megadottak szerint. Például ha a rendszerünk indulásakor szeretnénk aktiválni a hálózati címfordítással foglalatoskodó démont, akkor csak adjuk hozzá az /etc/rc.conf állományhoz a következõ sort: natd_enable="YES" Amennyiben a sor már szerepel benne, akkor egyszerûen írjuk át a értéket -re. Ezután az rc szkriptek a rendszer következõ indításakor a lentieknek megfelelõen automatikusan elindítják a hozzá tartozó szolgáltatásokat is. Mivel az rc.d rendszert elsõsorban arra használják, hogy szolgáltatásokat indítsanak el vagy állítsanak le az operációs rendszerrel együtt, a szabványos , és paraméterek csak abban az esetben látják el a feladatukat, ha a nekik megfelelõ változókat beállítottuk az /etc/rc.conf állományban. Tehát például az sshd restart csak abban az esetben fog bármit is csinálni, ha az /etc/rc.conf állományban az sshd_enable változót a értékre állítottuk. Ha az /etc/rc.conf beállításaitól függetlenül kívánunk egy szolgáltatásnak , vagy parancsot adni, akkor elé kell tennünk egy one szót. Például ha az sshd szolgáltatás újraindításához az /etc/rc.conf tartalmát figyelmen kívül akarjuk hagyni, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd onerestart Könnyen ellenõrizni tudjuk, hogy az adott szolgáltatás az /etc/rc.conf részérõl engedélyezett-e, ha a neki megfelelõ rc.d szkriptnek megadjuk az paramétert. Ennek segítségével például a rendszergazda így képes ellenõrizni, hogy az sshd szolgáltatást engedélyezi-e az /etc/rc.conf: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd rcvar # sshd $sshd_enable=YES A második sor (# sshd) az sshd parancs kimenete, nem pedig a root parancssora. A paraméterrel kideríthetjük, hogy egy szolgáltatás aktív-e. Ezzel például így tudjuk ellenõrizni az sshd szolgáltatás mûködését: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd status sshd is running as pid 433. Az üzenet: Az sshd a 433-as azonosítóval fut. Bizonyos esetekben a paraméter használatával lehetõségünk van a szolgáltatások újraindítására is. Ilyenkor a rendszer megpróbál egy olyan jelzést küldeni a szolgáltatásnak, amivel a konfigurációs állományainak újraolvasását kéri. A legtöbbször lényegében ez a SIGHUP jelzés kiküldését rejti magában. Ez a lehetõség azonban nem mindegyik szolgáltatás esetén érhetõ el. Az rc.d rendszer nem csupán hálózati szolgáltatások esetén használatos, hanem nagyrészben hozzájárul a rendszer indításához is. Erre vegyük példának a bgfsck állományt. Amikor ez a szkript lefut, a következõ üzenetet jeleníti meg: Starting background file system checks in 60 seconds. Az üzenet fordítása: A háttérben 60 másodperc múlva megkezdõdik az állományrendszerek ellenõrzése. Ennek megfelelõen tehát ezt az állományt az állományrendszerek háttérben folyó ellenõrzésére használják, ami pedig a rendszer indítása során fut le. Számos rendszerszolgáltatás igényel a mûködéséhez további szolgáltatásokat. Például a NIS és más egyéb távoli eljáráshíváson alapú szolgáltatások egészen addig nem képesek elindulni, amíg az rpcbind (portmapper) szolgáltatást el nem indítjuk. Az ilyen jellegû gondok feloldására az indítószkriptek elején levõ megjegyzésekben található egy kevés metainformáció a szkript mûködéséhez szükséges elemekre (függõségeire) vonatkozóan. A rendszer indítása közben az &man.rcorder.8; nevû program képes a megjegyzések közt ezeket az információkat feldolgozni és ebbõl megállapítani, hogy a függõségi viszonyok betartásával milyen sorrendben kell elindítani a rendszer által felkínált szolgáltatásokat. Ehhez a következõ kulcsszavakat kell megadni az egyes indító szkriptek elején (az &man.rc.subr.8; így tudja engedélyezni az indító szkriptet): PROVIDE: segítségével megmondjuk, hogy ez az állomány milyen szolgáltatásokat nyújt. A következõ kulcsszavak az egyes indítóállományok elején szerepelhetnek. Nem kell feltétlenül használnunk ezeket, de velük az &man.rcorder.8; munkáját segíthetjük: REQUIRE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek a futásához kellenek. Az állomány tehát az itt megadott szolgáltatások után fog lefutni. BEFORE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek elõtt futtatni kell ezt az állományt. Az indító szkriptekben a kulcsszavak ügyes megválasztásával a rendszergazda nagyon finoman képes az indításkor végrehajtódó szkriptek sorrendjét szabályozni és a többi &unix; alapú operációs rendszerbõl ismert futtatási szintek használata nélkül vezérelni a rendszerben megjelenõ szolgáltatásokat. Az rc.d rendszerrõl bõvebben az &man.rc.8; és &man.rc.subr.8; man oldalakon olvashatunk. Ha szeretnénk saját rc.d szkripteket írni vagy javítani a már meglévõkön, akkor ez a cikk (angolul) segítségünkre lehet. Marc Fonvieille Írta: A hálózati kártyák beállítása hálózati kártyák beállítása Manapság már el sem tudunk képzelni számítógépet hálózati csatlakozás nélkül. A hálózati csatolókártyák hozzáadása és beállítása egy &os; rendszergazda mindennapos feladata. A megfelelõ meghajtóprogram felderítése hálózati kártyák meghajtó Mielõtt bárminek is nekikezdenénk, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló kártya milyen típusú, milyen chipet használ és hogy PCI vagy ISA buszon csatlakozik-e. A &os; a PCI és ISA csatolós kártyák széles spektrumát ismeri. Az egyes kiadásokhoz mellékelt Hardware Compatibility List (Hardverkompatibilitási lista) dokumentumokban tudjuk ellenõrizni, hogy a kártyákat ismeri a rendszer. Miután meggyõzõdtünk róla, hogy a kártyánkat ismeri a rendszer, meg kell keresnünk a hozzá tartozó meghajtót. A /usr/src/sys/conf/NOTES és a /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok tartalmazzák a hálózati kártyák meghajtóinak rövid leírását, benne a támogatott chipsetek és kártyák típusaival. Ha ez alapján nem tudjuk teljes biztosággal eldönteni, hogy melyik a számunkra megfelelõ meghajtó, nézzük meg a saját man oldalát. Ezen a man oldalon megtaláljuk az általa ismert összes eszközt és a velük kapcsolatban elõforduló jellemzõ problémákat. Ha egy elterjedt típust sikerült beszereznünk, akkor nem kell különösebben sokáig keresnünk a neki megfelelõ meghajtót. Az ismertebb hálózati kártyák meghajtói ugyanis alapból benne vannak a GENERIC rendszermagban, ezért a rendszer indítása során ehhez hasonlóan meg is jelennek a kártyák: dc0: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0xa000-0xa0ff mem 0xd3800000-0xd38 000ff irq 15 at device 11.0 on pci0 miibus0: <MII bus> on dc0 bmtphy0: <BCM5201 10/100baseTX PHY> PHY 1 on miibus0 bmtphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto dc0: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:da dc0: [ITHREAD] dc1: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0x9800-0x98ff mem 0xd3000000-0xd30 000ff irq 11 at device 12.0 on pci0 miibus1: <MII bus> on dc1 bmtphy1: <BCM5201 10/100baseTX PHY> PHY 1 on miibus1 bmtphy1: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto dc1: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:db dc1: [ITHREAD] Ebben a példában láthatunk is két olyan kártyát, amelyek a &man.dc.4; meghajtót használják. Ha a hálózati kártyánk meghajtója nem szerepel a GENERIC konfigurációban, akkor a mûködéséhez be kell tölteni a megfelelõ meghajtót. Ezt alapvetõen kétféleképpen érhetjük el: Ennek legegyszerûbb módja, ha a &man.kldload.8; használatával alkalmanként vagy a /boot/loader.conf állományban a megfelelõ sor hozzáadásával a rendszer indításával együtt betöltjük a hálózati kártya meghajtójához tartozó modult. Nem mindegyik hálózati kártya meghajtója érhetõ el modul formájában. Erre konkrét például szolgálnak az ISA kártyákhoz tartozó modulok. Másik lehetõségünk, ha statikusan beépítjük a kártyánk támogatását a rendszermagba. A /usr/src/sys/conf/NOTES és az /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok, valamint a meghajtóhoz tartozó man oldal elolvasásából megtudhatjuk a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megadandó paramétereket. A rendszermag újrafordítását lásd . Ha a rendszermag (GENERIC) az indulás során észlelte a kártyánkat, nem kell újat készítenünk. A &windows; NDIS meghajtóinak használata NDIS NDISulator &windows; meghajtók Microsoft Windows Microsoft Windows eszközmeghajtók KLD (a rendszermag betölthetõ objektuma) Sajnos még mindig sok olyan gyártó akad, akik a nyílt forrású közösség számára nem adják ki a meghajtóik mûködésének alapjait, mivel az ilyen adatokat szakmai titoknak tekintik. Ebbõl következik, hogy a &os; és más operációs rendszerek fejlesztõi számára két választás marad: vagy a gyári meghajtók visszafejtésének hosszú és fájdalmas útján haladva fejlesztik ki a saját meghajtójukat, vagy pedig a µsoft.windows; platformra kiadott meghajtók binárisait hasznosítják. A legtöbb fejlesztõ, köztük a &os; fejlesztõi is, ez utóbbi megközelítést választották. Bill Paul (wpaul) jóvoltából a &os; 5.3-RELEASE változatában megjelent a Network Driver Interface Specification (NDIS, avagy hálózati meghajtók szabványos felülete) natív támogatása. A &os; NDISulator (másnéven Project Evil, a Gonosz terve) nevû komponense fog egy &windows;-os meghajtót és elhiteti vele, hogy a &windows; operációs rendszerrel kommunikál. Mivel az &man.ndis.4; meghajtó &windows; binárisokat használ fel, ezért csak &arch.i386; és &arch.amd64; rendszerek esetén érhetõ el. Az &man.ndis.4; meghajtó leginkább a PCI, CardBus és PCMCIA csatolójú eszközök támogatására lett kitalálva, az USB eszközöket még nem ismeri. Az NDISulator használatához három tényezõre van szükségünk: A rendszermag forrása a &windowsxp; meghajtó binárisa (.SYS a kiterjesztése) a &windowsxp; meghajtó konfigurációs állománya (.INF a kiterjesztése) Keressük meg az említett állományokat az adott kártyához. Ezeket általában a mellékelt CD-n vagy a gyártó honlapján találjuk meg. A most következõ példákban a W32DRIVER.SYS és a W32DRIVER.INF neveket fogjuk használni. A &windows; i386 architektúrájú verziójához készült meghajtóprogramokat nem tudjuk a &os;/amd64 verziójával használni. A mûködéshez amd64-re készült &windows;-os meghajtókra van szükség. A következõ lépés a meghajtó binárisainak betölthetõ modulba fordítása. Ennek eléréséhez használjuk az &man.ndisgen.8; parancsot a root felhasználóval: &prompt.root; ndisgen /windowsos/meghajtó/W32DRIVER.INF /windowsos/meghajtó/W32DRIVER.SYS Az &man.ndisgen.8; egy interaktív segédprogram, amely mûködése közben még rákérdez néhány szükséges információra. Az aktuális könyvtárban létrehoz egy rendszermagmodult, amelyet az alábbi módon tudunk betölteni: &prompt.root; kldload ./W32DRIVER_SYS.ko Az elõállított modul mellé be kell töltenünk még az ndis.ko és az if_ndis.ko modulokat is. Ez általában minden olyan modul esetén megtörténik magától, amely függ az &man.ndis.4; használatától. Kézileg a következõ parancsokkal tudjuk ezeket betölteni: &prompt.root; kldload ndis &prompt.root; kldload if_ndis Itt az elsõ parancs betölti az NDIS miniport meghajtó burkolására szánt kódot, valamint a második a tényleges hálózati csatolófelületet. Most pedig a &man.dmesg.8; kimenetében ellenõrizzük, hogy történt-e valamilyen hiba a betöltés során. Ha minden jól ment, akkor az alábbiakhoz hasonló kimenetet produkált: ndis0: <Wireless-G PCI Adapter> mem 0xf4100000-0xf4101fff irq 3 at device 8.0 on pci1 ndis0: NDIS API version: 5.0 ndis0: Ethernet address: 0a:b1:2c:d3:4e:f5 ndis0: 11b rates: 1Mbps 2Mbps 5.5Mbps 11Mbps ndis0: 11g rates: 6Mbps 9Mbps 12Mbps 18Mbps 36Mbps 48Mbps 54Mbps Innentõl kezdve az ndis0 nevû eszközt úgy tudjuk használni, mint bármelyik más hálózati felületet (például dc0). A többi modulhoz hasonló módon be tudjuk állítani, hogy a rendszer indulásával együtt betöltõdjenek az NDIS modulok. Ehhez elõször másoljuk az imént létrehozott modult, az W32DRIVER_SYS.ko állományt a /boot/modules könyvtárba. Ezután adjuk hozzá a következõ sort a /boot/loader.conf állomány tartalmához: W32DRIVER_SYS_load="YES" A hálózati kártya beállítása hálózati kártyák beállítása Ahogy betöltõdött a megfelelõ meghajtó a hálózati kártyánkhoz, be is kell állítanunk a kártyát. A hálózati kártyák sok más dologgal együtt beállíthatóak a telepítés során a sysinstall segítségével. A rendszerünkben beállított hálózati csatolófelületek megjelenítéséhez gépeljük be a következõ parancsot: &prompt.user; ifconfig dc0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=80008<VLAN_MTU,LINKSTATE> ether 00:a0:cc:da:da:da inet 192.168.1.3 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>) status: active dc1: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=80008<VLAN_MTU,LINKSTATE> ether 00:a0:cc:da:da:db inet 10.0.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 media: Ethernet 10baseT/UTP status: no carrier plip0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> metric 0 mtu 16384 options=3<RXCSUM,TXCSUM> inet6 fe80::1%lo0 prefixlen 64 scopeid 0x4 inet6 ::1 prefixlen 128 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 nd6 options=8010<POINTOPOINT,MULTICAST> mtu 1500 Az elõbbi parancs kimenetében a következõ eszközök jelentek meg: dc0: az elsõ Ethernet felület dc1: a második Ethernet felület plilp0: a párhuzamos port felülete (amennyiben található párhuzamos port a számítógépben) lo0: a loopback eszköz A &os; a kártyához tartozó meghajtó nevével és egy sorszámmal azonosítja a rendszermag indulása során talált eszközöket. Például az sis2 a rendszerben található harmadik olyan eszköz, amely a &man.sis.4; meghajtót használja. A példában a dc0 eszköz aktív és mûködõképes. Ennek legfontosabb jelei: Az UP szó mutatja, hogy a kártyát sikerült beállítani és készen áll a használatra. A kártya internet (inet) címe (jelen esetünkben ez 192.168.1.3). Érvényes hálózati maszkkal rendelkezik (netmask, ahol a 0xffffff00 a 255.255.255.0 címnek felel meg). Érvényes broadcast (üzenetszóró) címmel rendelkezik (ami itt most 192.168.1.255). A kártya MAC-címe (ether) 00:a0:cc:da:da:da. A hozzá tartozó fizikai eszköz kiválasztása automatikus (media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>)). Láthatjuk, hogy a dc1 eszközt egy 10baseT/UTP típusú fizikai eszközhöz állítottuk be. Az egyes meghajtókhoz tartozó fizikai módokról a nekik megfelelõ man oldalakon olvashatunk. A kapcsolat állapota (status) active értékû, tehát van vonal. A dc1 esetén láthatjuk, hogy a status: no carrier (nincs vonal). Ez teljesen normálisnak tekinthetõ minden olyan esetben, amikor a kártyába még nem dugtunk Ethernet-kábelt. Amennyiben az &man.ifconfig.8; kimenete valami ilyesmi: dc0: flags=8843<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=80008<VLAN_MTU,LINKSTATE> ether 00:a0:cc:da:da:da media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>) status: active akkor az arra utal, hogy a kártyát nem állítottuk be. A kártya beállításához a root felhasználó jogosultságaira van szükségünk. A hálózati kártyák beállítása az &man.ifconfig.8; segítségével elvégezhetõ parancssorból is, de a gép újraindításakor az így megadott értékek elvesznek. Ezért az /etc/rc.conf állományba kell felvennünk a hálózati kártyák érvényes beállításait. A kedvenc szövegszerkesztõnkben nyissuk meg az /etc/rc.conf állományt. Minden egyes hálózati csatolóhoz fel kell vennünk benne egy sort, ennek megfelelõen most a példához tartozó módon az alábbiakat: ifconfig_dc0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" ifconfig_dc1="inet 10.0.0.1 netmask 255.255.255.0 media 10baseT/UTP" A dc0 és dc1 neveket kell a rendszerünkben ténylegesen megtalálható eszközök neveire kicserélni, valamint megadni a nekik megfelelõ címeket. A kártya meghajtójának és az &man.ifconfig.8; man oldalának elolvasásával kideríthetjük az itt megadható további beállításokat, valamint az &man.rc.conf.5; man oldalán részletesebben megismerhetjük az /etc/rc.conf formai követelményeit. Ha a telepítés során beállítottuk volna a hálózati kapcsolatokat, akkor tapasztalhatjuk, hogy egyes hálózati kártyák sorai itt már szerepelnek. Ellenõrizzük az /etc/rc.conf tartalmát, mielõtt bõvítenénk! Mindezek mellett az /etc/hosts állományba is be kell írnunk a helyi hálózatunkon található különféle gépek neveit és IP-címeit, ha még nem szerepelnének ott. Errõl további részleteket a &man.hosts.5; man oldalról és az /usr/share/examples/etc/hosts állományból tudhatunk meg. Ha a géppel szeretnénk majd csatlakozni az internetre, akkor ne felejtsük el manuálisan beállítani az alapértelmezett átjárót és a névfeloldáshoz szükséges kiszolgálót: &prompt.root; echo 'defaultrouter="alapertelmezett_atjaro"' >> /etc/rc.conf &prompt.root; echo 'nameserver DNS_kiszolgalo' >> /etc/resolv.conf Tesztelés és hibaelhárítás Miután az /etc/rc.conf állományban elvégeztük a szükséges változtatásokat, érdemes újraindítanunk a rendszerünket. Ennek révén érvényesítjük a csatolófelületekkel kapcsolatos változtatásainkat és ellenõrizzük, hogy így a rendszer mindenféle hibaüzenet nélkül képes elindulni. A másik lehetõség, ha csak magát a hálózati alrendszer konfigurációját indítjuk el újra: &prompt.root; /etc/rc.d/netif restart Ha az /etc/rc.conf állományban már beállítottuk az alapértelmezett átjárót, akkor elegendõ csupán ez a parancs: &prompt.root; /etc/rc.d/routing restart Ahogy újrakonfiguráltuk a hálózati alrendszert, ki is tudjuk próbálni a hálózati felületeket. Az Ethernet kártyák tesztelése hálózati kártyák tesztelése Az Ethernet kártyák helyes beállításának vizsgálatához két dolgot kell kipróbálnunk. Elõször is pingeljük magát a felületet, majd ezután pingeljünk meg a helyi hálózaton egy másik számítógépet. Elsõként tehát próbáljuk meg a helyi felületet: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.3 PING 192.168.1.3 (192.168.1.3): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.082 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.074 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.076 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.108 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.076 ms --- 192.168.1.3 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.074/0.083/0.108/0.013 ms Most pedig pingeljünk meg egy másik számítógépet a helyi hálózaton: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.2 PING 192.168.1.2 (192.168.1.2): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.726 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.766 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.700 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.747 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.704 ms --- 192.168.1.2 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.700/0.729/0.766/0.025 ms Ha beállítottuk az /etc/hosts állományt, akkor a 192.168.1.2 helyett a gép nevét is megadhatjuk. A hibák elhárítása hálózati kártyák hibaelhárítása A hardverek és szoftverek beállításaiban mindig is valódi kín megtalálni a hibákat, és ezeket a kínokat többnyire úgy tudjuk enyhíteni, ha elõször az egyszerû hibaforrásokat szûrjük ki. Csatlakoztattuk a hálózati kábelt? Tisztességesen beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat? Jól állítottuk be a tûzfalat? A &os; képes kezelni a kártyát? A hibajelentések elküldése elõtt mindig bújjuk át a támogatott hardvereszközök listáját. A &os; verziókat frissítsük a legújabb STABLE változatra. Olvassuk át a levelezési listák archívumait vagy legalább keressünk rá a témára az interneten. Ha a kártya mûködik, de a teljesítménye nem kielégítõ, érdemes ennek utánanézni a &man.tuning.7; man oldalon. Ilyenkor érdemes ellenõrizni a hálózati beállításainkat is, mivel a helytelen beállítások gyakran okoznak teljesítményvesztést. Bizonyos esetekben láthatunk egy vagy két device timeout típusú hibát is, ami a kártyák egyes fajtáinál elfogadható. Ha azonban folyamatosan megjelennek vagy zavaróvá válnak, érdemes utánanéznünk, hogy az eszköz nem ütközik-e valamelyik másikkal. Mindenképpen gyõzõdjünk meg a kábelek épségérõl és csatlakoztatásáról. Még az is elképzelhetõ, hogy egyszerûen csak egy másik hálózati kártyára van szükségünk. Néha felbukkanak watchdog timeout jellegû hibák is. Ilyenkor elsõként mindig a hálózati kábelt ellenõrizzük. Egyes kártyáknak olyan PCI foglalatra van szükségük, ami támogatja a Bus Mastering opciót. Néhány régebbi alaplapon csak ilyen PCI bõvítõhely található (ami általában a 0. foglalat). Olvassunk utána a hálózati kártya és az alaplap dokumentációjában, hátha ezek okozzák a problémát. A No route to host üzenet akkor jelenik meg, ha a rendszer képtelen megállapítani, milyen úton juttassa el a csomagokat a megadott célhoz. Ez többnyire olyankor történik meg, amikor nem adtunk meg alapértelmezett kézbesítési irányt (default route) vagy nem dugtuk be a hálózati kábelt. A netstat -rn kimenetébõl meg tudjuk állapítani, hogy létezik-e érvényes út az elérni kívánt cél felé. Ha nincs, akkor haladjunk tovább a re. A ping: sendto: Permission denied jellegû üzeneteket többségében egy helytelenül beállított tûzfal okozza. Ha az ipfw mûködését engedélyeztük a rendszermagban, de nem adtunk meg hozzá szabályokat, akkor az alapértelmezett házirend szerint minden forgalmat blokkolni fog, tehát még a pingeket is! Ezzel kapcsolatban a elolvasását ajánljuk. Elõfordulhat, hogy a kártya teljesítménye igen gyenge vagy az átlagos alatt van. Ilyenkor a fizikai eszköz autoselect (automatikus) típusú kiválasztása helyett érdemes megadnunk a konkrét eszköznek megfelelõ típust. Habár ez a legtöbb hardver esetén beválik, nem mindenki számára jelent megoldást. Ismételten csak annyit tudunk ehhez hozzátenni, hogy ellenõrizzük a hálózati beállításainkat és olvassuk el a &man.tuning.7; man oldalt. Virtuális címek virtuális címek IP-álnevek A &os; alkalmazása során igen gyakori a virtuális címek használata, aminek segítségével egyetlen szerver több szerverként képes látszódni a hálózaton. Ezt úgy érik el, hogy egyetlen felülethez több hálózati címet rendelnek hozzá. Az adott hálózati csatolófelületnek van egy valódi címe és tetszõleges számú álcíme. Ezeket az álcímeket általában az /etc/rc.conf állományban kell feltüntetni. Az fxp0 felület esetén az álcímek megadása valahogy így néz ki: ifconfig_fxp0_alias0="inet xxx.xxx.xxx.xxx netmask xxx.xxx.xxx.xxx" Figyeljük meg, hogy az álcímekhez tartozó bejegyzések az alias0 névvel kezdõdnek és szám szerint növekvõleg következnek egymás után (például, _alias1, _alias2 és így tovább). A beállítás a sorozat elsõ kimaradó tagjánál megszakad. Az álcímek hálózati maszkjának pontos meghatározása nagyon fontos, de szerencsére nem különösebben bonyolult. Minden felület esetén lennie kell egy olyan címnek, amely helyesen reprezentálja a hálózat hálózati maszkját. Minden egyéb olyan címnek, ami ugyanabba az alhálózatba esik, végig 1-esekbõl álló hálózati maszkkal kell rendelkezniük (ami felírható 255.255.255.255 vagy 0xffffffff formájában is). Például vegyük azt, hogy az fxp0 felületen keresztül két hálózathoz csatlakozunk, melyek közül az egyik a 10.1.1.0, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.0, és a 202.0.75.16, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.240. Azt szeretnénk elérni, hogy a rendszerünk a 10.1.1.1 címtõl a 10.1.1.5 címig, valamint a 202.0.75.17 címtõl a 202.0.75.20 címig jelenjen meg a nekik megfelelõ hálózatokon. Ahogy arra már fentebb is utaltunk, az adott hálózati tartományban csak az elsõ címnek (ebben az esetben ez a 10.0.1.1 és a 202.0.75.17) kell valódi hálózati maszkkal rendelkeznie. Minden további címnek (a 10.1.1.2 és 10.1.1.5 között, valamint a 202.0.75.18 és 202.0.75.20 között) legyen 255.255.255.255 a hálózati maszkja. Az alábbi /etc/rc.conf bejegyzések ennek az elrendezésnek megfelelõen állítják be a kártyát: ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1 netmask 255.255.255.0" ifconfig_fxp0_alias0="inet 10.1.1.2 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias1="inet 10.1.1.3 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias2="inet 10.1.1.4 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias3="inet 10.1.1.5 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias4="inet 202.0.75.17 netmask 255.255.255.240" ifconfig_fxp0_alias5="inet 202.0.75.18 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias6="inet 202.0.75.19 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias7="inet 202.0.75.20 netmask 255.255.255.255" Konfigurációs állományok Az <filename class="directory">/etc</filename> felépítése A beállításokkal kapcsolatos információk számos könyvtárban tárolódnak. Többek közt: /etc Általános rendszerszintû beállítások. Az itt levõ adatok a rendszer egészére vonatkoznak. /etc/defaults A rendszer konfigurációs állományainak alapértelmezett változatai. /etc/mail A &man.sendmail.8; beállításához tartozó további állományok, egyéb levélküldéshez használt adatok. /etc/ppp A felhasználói és rendszermag szintû ppp programok beállításai. /etc/namedb A &man.named.8; mûködéséhez szükséges adatok alapértelmezett helye. Általában a named.conf és a zónák leírását tároló állományok kerülnek ide. /usr/local/etc A telepített alkalmazások konfigurációs állományai. Néha alkalmazásonként külön könyvtárakba kerülnek a benne található állományok. /usr/local/etc/rc.d A telepített alkalmazások indításával és leállításával kapcsolatos szkriptek. /var/db Automatikusan generált rendszerszintû adatbázisok a csomagokkal, a programok helyével stb. kapcsolatosan. Hálózati nevek hálózati név DNS <filename>/etc/resolv.conf</filename> resolv.conf Az /etc/resolv.conf határozza meg, hogy a &os; névfeloldója miként fér hozzá az internet tartománynév rendszeréhez (a DNS-hez). Az resolv.conf állományban leggyakrabban a következõ bejegyzések fordulnak elõ: nameserver Annak a névszernek az IP-címe, ahova a névfeloldó küldi a kéréseit. A névszervereket a felírás sorrendjében kérdezi meg, maximum hármat. search A hálózati nevek keresõlistája. Ezt általában a helyi hálózati nevek tartománya határozza meg. domain A helyi tartomány neve. Egy átlagos resolv.conf tartalma: search example.com nameserver 147.11.1.11 nameserver 147.11.100.30 Csak egy search és domain opciót szabad megadni. A DHCP használatakor a &man.dhclient.8; felül szokta írni a resolv.conf tartalmát a DHCP szervertõl kapott információkkal. <filename>/etc/hosts</filename> hosts Az /etc/hosts az internet kezdeti napjaira emlékeztetõ egyszerû szöveges adatbázis. A nevek és IP-címek közti leképzéseket a DNS és NIS rendszerekkel karöltve oldja fel. Ide a helyi hálózaton csatlakozó számítógépek neveit lehet beírni ahelyett, hogy erre a célra beállítanánk egy külön &man.named.8; szervert. Ezenkívül még az /etc/hosts állományba internetes nevek rekordját is felvehetjük, amivel így csökkenthetjük a gyakran használt nevek feloldására irányuló külsõ kéréseket. # $&os;$ # # # A hálózati nevek adatbázisa # # Ebbe az állományba rakjuk a helyi hálózaton található címeket és # a hozzájuk tartozó hálózati neveket, ahol szinte ugyanez az # adatbázis megtalálható. A 'my.domain' helyére a saját gépünk # nevét írjuk be. # # A DNS vagy NIS alkalmazása esetén ez az állomány nem feltétlenül kerül # felhasználásra. A névfeloldás sorrendjét az /etc/nsswitch.conf # állományban adhatjuk meg. # ::1 localhost localhost.my.domain 127.0.0.1 localhost localhost.my.domain # # Egy képzeletbeli hálózat. #10.0.0.2 myname.my.domain myname #10.0.0.3 myfriend.my.domain myfriend # # Az RFC 1918-nak megfelelõen a következõ IP-címekkel rendelkezõ # alhálózatok sosem csatlakozhatnak közvetlenül az internetre: # # 10.0.0.0 - 10.255.255.255 # 172.16.0.0 - 172.31.255.255 # 192.168.0.0 - 192.168.255.255 # # Amikor csatlakozunk az internethez, egy valódi, hivatalosan # kiosztott számra lesz szükségünk. Ne találjunk ki magunknak # hálózati címeket, hanem használjuk az internetszolgáltatótól # kapott címet (amennyiben rendelkezünk # ilyennel) vagy az # regionális internetes nyilvántartásban szereplõ címek közül # valamelyiket (ARIN, APNIC, LACNIC, RIPE NCC vagy AfriNIC). Az /etc/hosts formai felépítése igen egyszerû: [internetes cím] [hivatalos hálózati név] [álnév1] [álnév2] ... Tehát például: 10.0.0.1 azEnValodiNevem.aHalozaton.hu azEnValodiNevem izemize1 izemize2 A részletekért keressük fel a &man.hosts.5; man oldalt. A naplóállományok beállítása naplóállományok <filename>syslog.conf</filename> syslog.conf A syslog.conf állomány a &man.syslogd.8; program beállításait tartalmazza. Segítségével megadhatjuk, hogy a syslog által generált üzenetek egyes típusait milyen naplóállományokba mentsük. # $&os;$ # # Ebben az állományban HASZNÁLHATÓAK szóközök a mezõk elválasztására, # habár a többi *nix-típusú rendszer inkább tabulátorokat használ # erre a célra. Ha több rendszeren is használni akarjuk ezt az # állományt, akkor ne használjunk szóközöket. # # A többit lásd a syslog.conf(5) man oldalon. # .err;kern.debug;auth.notice;mail.crit /dev/console *.notice;kern.debug;lpr.info;mail.crit;news.err /var/log/messages security.* /var/log/security mail.info /var/log/maillog lpr.info /var/log/lpd-errs cron.* /var/log/cron *.err root *.notice;news.err root *.alert root *.emerg * # Tegyük vissza ezt a sort, ha a /dev/console eszközre kiírt # üzeneteket át akarjuk irányítani az /var/log/console.log állományba. #console.info /var/log/console.log # Ha az összes üzenetet a /var/log/all.log állományba akarjuk menteni, # akkor tegyük vissza ezt a sort. #*.* /var/log/all.log # Ha egy "loghost" nevû gépre szeretnénk naplózni, akkor tegyük vissza # ezt a sort. #*.* @loghost # Az inn használatakor tegyük vissza ezeket a sorokat. # news.crit /var/log/news/news.crit # news.err /var/log/news/news.err # news.notice /var/log/news/news.notice !startslip *.* /var/log/slip.log !ppp *.* /var/log/ppp.log A &man.syslog.conf.5; man oldalának elolvasásával tudhatunk meg többet ezekrõl. <filename>newsyslog.conf</filename> newsyslog.conf A newsyslog.conf a &man.newsyslog.8; beállításait tároló állomány. Ez egy olyan program, amelyet általában a &man.cron.8; futtat le. A &man.newsyslog.8; dönti el, hogy mikor van szükség a naplók archiválására és átrendezésére. Ennek során a logfile állományból logfile.0 lesz, a logfile.0 állományból pedig logfile.1 és így tovább. Beállíthatjuk úgy is, hogy a naplóállományokat archiválja &man.gzip.1; formátumban, aminek megfelelõen ezek logfile.0.gz, logfile.1.gz és ehhez hasonló névvel jönnek létre. A newsyslog.conf megadja, hogy melyik naplóállományokat kell felügyelni, mennyi példányt tartsunk meg belõlük és mikor kell velük foglalkozni. A naplóállományok átrendezhetõek és/vagy archiválhatóak egy adott méret elérésekor vagy egy adott idõ eltelte után. # A newsyslog konfigurációs állománya # $&os;$ # # állománynév [tulajdonos:csoport] mód darab méret mikor [ZB] [/pid_állomány] [jelzés] /var/log/cron 600 3 100 * Z /var/log/amd.log 644 7 100 * Z /var/log/kerberos.log 644 7 100 * Z /var/log/lpd-errs 644 7 100 * Z /var/log/maillog 644 7 * @T00 Z /var/log/sendmail.st 644 10 * 168 B /var/log/messages 644 5 100 * Z /var/log/all.log 600 7 * @T00 Z /var/log/slip.log 600 3 100 * Z /var/log/ppp.log 600 3 100 * Z /var/log/security 600 10 100 * Z /var/log/wtmp 644 3 * @01T05 B /var/log/daily.log 640 7 * @T00 Z /var/log/weekly.log 640 5 1 $W6D0 Z /var/log/monthly.log 640 12 * $M1D0 Z /var/log/console.log 640 5 100 * Z További információkat a &man.newsyslog.8; man oldaláról nyerhetünk. <filename>sysctl.conf</filename> sysctl.conf sysctl A sysctl.conf állomány leginkább az rc.conf állományhoz hasonlít, benne az értékeket változó=érték párokban adhatjuk meg. Az itt definiált értékek akkor kerülnek ténylegesen beállításra, amikor a rendszer többfelhasználós módba vált. Ezen a módon nem mindegyik változó értékét tudjuk átállítani. A sysctl.conf állományban az alábbi érték beállításával tudjuk beállítani, hogy a rendszer ne naplózza, amikor a programok végzetes jelzéssel fejezõdnek be, valamint azt, hogy a felhasználók láthassák egymás futó programjait: # Ne naplózzuk a végzetes jelzésekhez (például sig 11) tartozó kilépéseket. kern.logsigexit=0 # Ne engedjük a felhasználóknak, hogy lássák egy másik felhasználó # azonosítójával futó programokat. security.bsd.see_other_uids=0 Finomhangolás a sysctl használatával sysctl finomhangolás a sysctl használatával A &man.sysctl.8; egy olyan felület, amely lehetõséget biztosít egy mûködõ &os; rendszer megváltoztatására. Segítségével többek közt hozzáférhetünk a TCP/IP protokollkészlet és a virtuális memóriát kezelõ alrendszer rengeteg apró opciójához, melyek megfelelõ beállításával egy tapasztalt rendszergazda kezében drasztikusan növelhetõ a rendszer teljesítménye. A &man.sysctl.8; alkalmazásával több mint ötszáz rendszerszintû változó kérdezhetõ le és állítható be. A &man.sysctl.8; két funkciót rejt magában: a rendszer beállításainak lekérdezését és módosítását. Így nézhetjük meg az összes lekérdezhetó változót: &prompt.user; sysctl -a Így kérhetjük egy konkrét változó, például a kern.maxproc értékét: &prompt.user; sysctl kern.maxproc kern.maxproc: 1044 Egy adott változó értékének módosításához pedig használjuk a változó=érték felírást: &prompt.root; sysctl kern.maxfiles=5000 kern.maxfiles: 2088 -> 5000 A sysctl változók értékei lehetnek karakterláncok, számok és logikai értékek (ahol az 1 az igennek, a 0 a nemnek felel meg). Ha a számítógép indításakor automatikusan be akarunk állítani bizonyos változókat, akkor vegyük fel ezeket az /etc/sysctl.conf állományba. Ennek pontosabb részleteit a &man.sysctl.conf.5; man oldalon és a ban találhatjuk meg. Tom Rhodes Írta: A &man.sysctl.8; írásvédett értékei Egyes esetekben szükséges lehet a &man.sysctl.8; írásvédett változóinak módosítása. Habár gyakran elengedhetetlen, ezt kizárólag csak a rendszer (újra)indításakor tudjuk megtenni. Például egyes laptopoknál a &man.cardbus.4; eszköz nem próbálkozik több memóriaterület használatával, ezért egy ehhez hasonló hibával leáll: cbb0: Could not map register memory device_probe_and_attach: cbb0 attach returned 12 Az ilyen és ehhez hasonló esetekben gyakran olyan &man.sysctl.8; változók alapértelmezett értékeit kellene megváltoztatnunk, amelyek írásvédettek. Ilyenkor tegyük az érintett &man.sysctl.8; változó objektumazonosítóját (OID) és a hozzá tartozó értéket a /boot/loader.conf állományunkba. Az alapértelmezéseket a /boot/defaults/loader.conf állományban találjuk meg. A fentebb tárgyalt probléma megoldásához a felhasználónak a értéket kell beállítania az elõbb említett állományban. Ezután már a &man.cardbus.4; megfelelõen fog mûködni. A lemezek finomhangolása Sysctl változók <varname>vfs.vmiodirenable</varname> vfs.vmiodirenable A vfs.vmiodirenable sysctl változó értéke lehet 0 (ki) vagy 1 (be, és ez az alapértelmezés is). Ez a változó vezérli a könyvtárak gyorsítótárazását a rendszerben. A könyvtárak többsége kis méretû, így az állományrendszerbõl csak egyetlen (általában 1 KB méretû) darabkát használnak és még ennél is kevesebbet (általában 512 byte-ot) a pufferben. A változó kikapcsolt (avagy 0) értéke mellett a puffer csak rögzített számú könyvtárat táraz be még abban az esetben is, amikor temérdek mennyiségû memória áll a rendelkezésére. Ha viszont (az 1 értékkel) engedélyezzük, akkor a rendszer a könyvtárak tárazására felhasználja a virtuális memóriában pufferelt lapokat is, amivel lényegében az összes elérhetõ memóriát a könyvtárak tárazására fordítja. Ilyenkor azonban az egyes könyvtárak tárazására használt legkisebb memóriaterület a fizikai lapmérettel egyezik meg (ami általában 4 KB) és nem 512 byte. Abban az esetben javasoljuk ennek a beállításnak a használatát, ha olyan szolgáltatásokkal dolgozunk, amelyek nagy számú állománnyal dolgoznak egyszerre. Ilyen szolgáltatások többek közt a webes gyorsítótárak, nagyobb levelezõrendszerek és hírrendszerek. Az opció engedélyezése alapvetõen nem veti vissza a rendszer teljesítményét még akkor sem, ha ezzel memóriát pazarlunk el, de ezt igazából érdemes kikísérletezni. <varname>vfs.write_behind</varname> vfs.write_behind A vfs.write_behind sysctl változó alapértelmezett értéke 1 (bekapcsolt). Ez arra utasítja az állományrendszert, hogy csak akkor küldje ki az adatokat az eszközre, ha belõlük teljes fürtök gyûltek össze. Ez jellemzõ módon nagyobb szekvenciális állományok írása esetén kedvezõ. Arra szolgál, hogy segítségével el lehessen kerülni az I/O túlságosan gyakori módosítások okozta terhelését. Bizonyos körülmények közt ez azonban lassíthatja a futó programok mûködését, ezért ilyenkor érdemes megfontolni a kikapcsolását. <varname>vfs.hirunningspace</varname> vfs.hirunningspace A vfs.hirunningspace sysctl változó értéke azt adja meg, hogy tetszõleges számú példánynál rendszerszinten mekkora mértékû írási mûvelet irányítható át a lemezvezérlõk soraiba. Az alapértelmezés többnyire elegendõ, de olyan gépeken, ahol sok lemez dolgozik egyszerre, ez az érték négy vagy öt megabyte-ra is felszökhet! Hozzátennénk, hogy ha ezt az értéket túlságosan nagyra állítjuk (és így túllépjük a puffer írási küszöbértékét), akkor ezzel hihetetlenül gyenge fürtözési teljesítményt nyerünk. Semmiképp se állítsuk túlzottan nagy értékre! A nagyobb írási értékek a velük párhuzamos olvasások számára késleltetést is jelentenek. Találhatunk még más egyéb pufferelési és gyorsítótárazási sysctl változókat, azonban ezek megváltoztatását egyáltalán nem javasoljuk, mivel a virtuális memória alrendszer kiválóan tudja önállóan állítani ezeket a paramétereit. <varname>vm.swap_idle_enabled</varname> vm.swap_idle_enabled A vm.swap_idle_enabled sysctl változó módosítása olyan nagyobb többfelhasználós rendszerekben bizonyulhat hasznosnak, ahol sok felhasználó lép be és lép ki a rendszerbe és sok az üresjáratban futó program. Az ilyen jellegû rendszerek hajlamosak nagy mennyiségû folyamatos terhelést mérni a tartalékolt szabad memóriára. A beállítás engedélyezésével, valamint a vm.swap_idle_threshold1 és a vm.swap_idle_threshold2 változókon keresztül a kilapozás reakcióidejének alkalmas behangolásával a megszokottnál gyorsabban lenyomhatjuk az üresjáratban dolgozó programokhoz tartozó memórialapok prioritását, amivel a kilapozásokat vezérlõ démon kezére játszunk. Azonban tényleg csak akkor engedélyezzük ezt a lehetõséget, ha valóban szükségünk van rá, mivel így a memóriát jóval elõbb lapozzuk ki és ezzel több lapozóállományt és lemezteljesítményt emésztünk fel. Kisebb rendszerekben jól behatárolható a hatása, azonban a nagyobb rendszerekben, ahol már eleve visszafogott mértékû lapozás történik, ez a beállítás lehetõvé teszi a virtuális memóriát kezelõ alrendszer számára, hogy könnyedén ki- és be rakosgasson komplett futó programokat a memóriába. <varname>hw.ata.wc</varname> hw.ata.wc A &os; 4.3 egyszer már kacérkodott az IDE-lemezek írási pufferének kikapcsolásával. Ez ugyan csökkentette az IDE-lemezek írási sávszélességét, azonban bizonyos merevlemezgyártók gondatlanságából eredõ súlyos adatvesztések miatt szükséges volt a használata. A gond ezzel kapcsolatban ott van, hogy egyes IDE-meghajtók hazudnak az írások teljesítésérõl. A lemezek írási gyorsítótárazásának bekapcsolásával az IDE-meghajtók nem csak az írások sorrendjét rendezik át, hanem nagyobb terhelés esetén egyes blokkokat jóval késõbb is rögzítenek. Ezért a rendszer esetleges összeomlása vagy egy áramkimaradás súlyos károkat okozhat az állományrendszerben. A &os; úgy döntött, hogy a megbízhatóságot választja. Sajnos ez olyan nagyságú teljesítményvesztést okozott, hogy a következõ kiadásban már kénytelenek voltunk alapértelmezés szerint is visszakapcsolni ezt a lehetõséget. A hw.ata.wc nevû sysctl változó vizsgálatával ellenõrizhetjük a rendszerünkön érvényes alapértelmezett beállítást. Amennyiben az IDE írások gyorsítótárazása nem engedélyezett, akkor ezt a változó értékének 1-re állításával állíthatjuk vissza. Ezt a rendszer indításakor a rendszerbetöltõben tehetjük meg. A rendszermag indítása után ennek már nincs hatása. A részleteket a &man.ata.4; man oldalon tudhatjuk meg. <literal>SCSI_DELAY</literal> (<varname>kern.cam.scsi_delay</varname>) kern.cam.scsi_delay a rendszermag beállításai SCSI_DELAY A rendszermag SCSI_DELAY nevû beállítása a rendszer indulásának idejét hivatott mérsékelni. Az alapértelmezett értéke viszonylag magas, innen származik a rendszer indítása során keletkezõ 15 másodperces csúszás. Általában az is megfelelõ, ha ezt visszavesszük az 5 értékre (fõleg a modernebb meghajtók számára). A &os; újabb (5.0 vagy késõbbi) változataiban ez az érték már a kern.cam.scsi_delay sysctl változó értékével is megadható a rendszer indításakor. Azonban ügyeljünk rá, hogy mind a finomhangoláshoz használt változó, mind pedig rendszermag beállítása ezredmásodpercben és nem másodpercben értelmezi ezt az értéket. Soft Updates Soft Updates tunefs A &man.tunefs.8; nevû program használható az állományrendszerek finomhangolására. Nagyon sok opciót találhatunk benne, de itt most csak a Soft Updates ki- és bekapcsolásával foglalkozunk, amit a következõ módon tehetünk meg: &prompt.root; tunefs -n enable /allomanyrendszer &prompt.root; tunefs -n disable /allomanyrendszer Amíg egy állományrendszer csatlakoztatott állapotban van, addig nem módosítható a &man.tunefs.8; paranccsal. A Soft Updates bekapcsolására ezért az a legalkalmasabb idõpont, amikor egyfelhasználós módban vagyunk és még egyetlen partíciót sem csatlakoztattunk. A Soft Updates beállítás engedélyezése a memóriában pufferelt gyorsítótáron keresztül jelentõs mértékben fokozza a metaadatok teljesítményét, elsõsorban az állományok létrehozását és törlését. A Soft Updates használatát ezért minden állományrendszer esetén ajánljuk. A Soft Updates alkalmazásának két rossz oldalára kell tekintettel lennünk. Elõször is a Soft Updates a rendszer összeomlása esetén ugyan garantálja az állományrendszer konzisztenciáját, de könnyen elképzelhetõ, hogy több másodperccel (vagy akár egy egész perccel!) hátrébb jár a fizikai lemez frissítésében. Másodszor a Soft Updates késlelteti az állományrendszer blokkjainak felszabadítását. Ha van egy olyan állományrendszerünk (mint például a rendszer indításához használt gyökér partíció), ami már majdnem betelt, akkor egy nagyobb frissítés, például a make installworld parancs kiadása, során az állományrendszer egyszerûen kifogy a helybõl és így a frissítés meghiúsul. Bõvebben a Soft Updates mûködésérõl Soft Updates részletei Két hagyományos megközelítés létezik az állományrendszerek metaadatainak visszaírására. (A metaadatok módosításakor olyan nem adatot tartalmazó blokkok változnak meg, mint például az állományokra vonatkozó információk vagy a könyvtárak.) Eredetileg alapértelmezés szerint a metaadatok változásait szinkron módon írták ki. Amikor egy könyvtár megváltozott, a rendszer egészen addig várt, amíg ez a változás a lemezre nem íródott. Ugyanekkor az állományok adatait tartalmazó pufferek (az állományok tartalma) átkerültek a pufferelt gyorsítótárba, hogy majd késõbb, aszinkron módon kerüljenek kiírásra. Ennek az implementációnak a biztonságos mûködés volt az elõnye, mivel így a metaadatok még akkor is konzisztens állapotban maradtak, amikor valamilyen hiba következett be. Tehát egy állomány vagy teljesen létrejött vagy egyáltalán nem. Ha az állományhoz tartozó blokkok már nem tudtak kijutni a gyorsítótárból az összeomlás ideje elõtt, akkor az &man.fsck.8; felismerte ezt a helyzetet és az állományrendszer ilyen jellegû hibáját úgy orvosolta, hogy az adott állomány méretét nullára állította. Ezenkívül még az implementációs részletek is tiszták és egyszerûek maradtak. Ennek viszont hátránya, hogy a metaadatok kezelése lassú. Ha például kiadunk egy rm -r parancsot, akkor az a könyvtárban levõ állományokat szekvenciálisan dolgozza fel, de minden egyes változtatást (az állományok törlését) csak szinkron módon rögzíti a lemezre. Ezek a frissítések érintik magát a könyvtárat, az állományokkal kapcsolatos információkat tároló táblázatot (az ún. inode táblát) és minden valószínûség szerint az állományok által lefoglalt blokkokat is közvetve. Hasonló megfontolások élnek a nagyobb könyvtárszerkezetek kibontása esetén is (tar -x). A második lehetõség a metaadatok aszinkron frissítése. Ez az alapértelmezés a Linux ext2fs és BSD-k mount -o async opcióval csatlakoztatott UFS állományrendszerei esetén. Ilyenkor minden metaadattal kapcsolatos aktualizálás egyszerûen bekerült a pufferelt gyorsítótárba, tehát az állományok adatai és ezek a típusú frissítések keverednek. Ennek a megvalósításnak az az elõnye, hogy nem kell megvárni, amíg a metaadatok is kiíródnak a lemezre, ezért a metaadatok óriási mennyiségû változásával járó mûveletek sokkal gyorsabban hajtódnak végre, mint a szinkron esetben. Sõt, maga az implementáció is tiszta és egyszerû marad, ezért a kódban megjelenõ hibák beszivárgásának kockázata alacsony. A módszer hátránya, hogy egyáltalán semmilyen garanciát nem kapunk az állományrendszer konzisztenciájára. Ha tehát egy rengeteg metaadat megváltozásával együttjáró mûvelet közben történik valamilyen probléma (áramkimaradás, vagy valaki egyszerûen megnyomja a reset gombot), akkor az állományrendszer elõre kiszámíthatatlan állapotba kerül. A rendszer újbóli indításakor ezért nincs lehetõségünk megvizsgálni az állományrendszer állapotát. Elképzelhetõ, hogy az állományokhoz tartozó adatok már kikerültek a lemezre, miközben a rá vonatkozó inode- vagy könyvtári bejegyzések még nem. Így lényegében lehetetlen olyan fsck implementációt készíteni, ami képes lenne eltüntetni ezt a káoszt (hiszen az ehhez szükséges adatok nem állnak rendelkezésre). Ha az állományrendszer helyrehozhatatlanul károsodott, akkor csak a &man.newfs.8; és a biztonsági mentés visszaállítása segíthet rajta. Ezt általában úgy küszöbölik ki, hogy az egészhez hozzáteszik még a módosított területek feljegyzését, amit gyakran csak naplózásnak (journaling) neveznek, habár ezt az elnevezést nem mindenhol ilyen értelemben használják, ezért a tranzakciók naplózásának más formáira is utalhat. A metaadatok frissítése ebben az esetben is csak szinkron módon történik, de csak a lemez egy kisebb területére. Késõbb ez a megfelelõ helyére kerül. Mivel a lemez naplózásra fordított része egy viszonylag kis méretû, folytonos terület, a lemez fejének még a megterhelõbb mûveletek esetén sem kell sokat mozognia, ezért valójában ez a megoldás gyorsabb, mint a mezei szinkron frissítések. Az implementáció bonyolultsága továbbra is jól behatárolható, a velejáró hibalehetõségek kockázata alacsony. Hátránya, hogy minden metaadat kétszer íródik ki (egyszer a naplózási területre, aztán a megfelelõ helyre), ezért a hétköznapi használat során visszaesés tapasztalható a teljesítményben. Másrészrõl azonban egy összeomlás esetén a naplózási terület segítségével minden függõben levõ metaadattal kapcsolatos mûvelet könnyen visszafordítható vagy lezárható a rendszer következõ indításakor, így ezzel egy gyors helyreállítást nyerünk. Kirk McKusick, a Berkeley FFS fejlesztõje ezt a problémát a Soft Updates segítségével hidalta át: a metaadatokkal kapcsolatos minden függõben levõ frissítést a memóriában tart, majd ezeket rendezett sorrendben írja ki a lemezre (a metaadatok rendezett frissítése). Ennek következményeképpen a metaadatok komolyabb frissítése során a késõbb érkezõ módosításoknak lehetõségük van elkapni a memóriában levõ korábbi változataikat, ha azok még nem kerültek ki a lemezre. Így az összes, például könyvtárakon végzett, mûvelet a lemezre írás elõtt általában elõször a memóriában játszódik le (az adatblokkok a pozíciójuknak megfelelõen kerülnek rendezésre, ezért a rájuk vonatkozó metaadatok elõtt nem jutnak ki a lemezre). Ha eközben a rendszer összeomlik, akkor így implicit módon a napló visszalapozását eredményezi: minden olyan mûvelet, ami már nem tudott kijutni a lemezre, meg nem történtnek számít. Ezen a módon az állományrendszernek egy 30 és 60 másodperc közti korábbi állapota marad fenn. Az algoritmus garantálja, hogy az összes használt erõforrás a nekik megfelelõ bittérképekben helyesen jelölõdik, a blokkokban és az inode-okban. Az összeomlás után az erõforrások kiosztásával kapcsolatban csak egyetlen hiba léphet fel: amikor olyan erõforrások jelölõdnek használtnak, amelyek igazából szabadok. Az &man.fsck.8; azonban képes felismerni ezeket a helyzeteket és felszabadítani a nem használt erõforrásokat. A mount -f parancs kiadásával minden további következmény nélkül figyelmen kívül hagyhatjuk az állományrendszer félkész állapotát és csatlakoztathatjuk az állományrendszereket. A használatban már nem levõ erõforrások felszabadításához az &man.fsck.8; parancsot késõbb kell futtatni. Ez az alapötlet húzódik meg a háttérben végzett lemezellenõrzés mögött. A rendszer indításakor az állományrendszernek csupán egy pillanatképét rögzítjük, és az fsck tényleges lefuttatását késõbbre toljuk. Mivel mindegyik állományrendszer csatlakoztatható félkész állapotban, ezért a rendszer képes elindulni többfelhasználós módban. Eközben a háttérben az fsck beütemezhetõ minden olyan állományrendszer számára, ahol arra szükség van, hogy szabadítsa fel az esetlegesen már nem használt erõforrásokat. (Így a Soft Updates opciót nem alkalmazó állományrendszerek esetén továbbra is szükség van az elõtérben elvégzett fsck parancsra.) A módszer elõnye, hogy így a metaadatokkal kapcsolatos mûveletek közel olyan gyorsak, mint az aszinkron módon végzett frissítések (tehát gyorsabb, mintha naplóznánk, ami ugye minden metaadatot kétszer ír ki). A hátránya a bonyolultabb kód (ami miatt növekszik az olyan hibák lehetõsége, amelyek érzékenyen befolyásolhatják a felhasználói adatok elvesztését) és a nagyobb memóriaigény. Ezenkívül még van néhány olyan egyéni jellemzõje, amelyet meg kell szokni. A rendszer összeomlása után az állományrendszer valamivel régebbi lesz. Amikor pedig megszokott szinkron megközelítés szerint az fsck lefutása után nulla méretû állományok jönnének létre, ezek az állományok a Soft Updates esetén egyáltalán meg sem jelennek, mivel sem a rájuk vonatkozó metaadatok, sem pedig a tartalmuk nem került ki a lemezre. Egy rm lefuttatása után a lemezterület addig nem kerül felszabadításra, amíg a frissítések teljesen rá nem kerülnek a lemezre. Ez nagyobb mennyiségû adat telepítésekor gondokat okozhat egy olyan állományrendszeren, ahol nincs elegendõ hely az állományok kétszeri tárolására. A rendszermag korlátainak finomhangolása finomhangolás a rendszermag korlátai Az állományok és a futó programok korlátozásai <varname>kern.maxfiles</varname> kern.maxfiles A kern.maxfiles értéke a rendszerünk igényeinek megfelelõen növelhetõ vagy csökkenthetõ. Ez a változó adja meg a rendszerünkben levõ állományleírók maximális számát. Amikor az állományleírókat tároló táblázat megtelik, a rendszer üzenetpufferében egy file: table is full üzenet jelenik meg, amit a dmesg paranccsal tudunk megnézni. Minden megnyitott állomány, csatlakozás vagy FIFO elhasznál egy állományleírót. Egy nagyméretû szerver könnyen felemészthet több ezernyi állományleírót attól függõen, hogy milyen és mennyi szolgáltatást futtat egymás mellett. A &os; korábbi kiadásaiban a kern.maxfiles a rendszermag beállításait tartalmazó állomány (a rendszerben egyszerre jelenlevõ felhasználók maximumának) értékébõl származott, tehát a kern.maxfiles a értékével arányosan növekszik. Amikor készítünk egy saját rendszermagot, mindig érdemes a rendszerünk használatának megfelelõen beállítani ezt az értéket, mivel a rendszermag ebbõl a számból határozza meg a legtöbb elõre meghatározott korlátait. Mivel még egy komoly szerveren sem jelentkeznek be egyszerre 256 felhasználónál többen, nagyjából ugyanannyi erõforrásra van szüksége, mint egy nagyobb webszervernek. A kern.maxusers értéke a rendelkezésre álló memóriának megfelelõen magától méretezõdik a rendszer indításakor, és amit futás közben csak a kern.maxusers sysctl változó írásvédett értékének lekérdezésébõl tudhatunk meg. Egyes oldalak üzemeltetése a kern.maxusers így megállapított értékétõl nagyobbat vagy éppen kisebbet igényel, ezért a betöltéskor minden gond nélkül át lehet állítani 64, 128 vagy 256 értékûre. Senkinek sem ajánljuk, hogy 256 felé menjen, hacsak tényleg nincs szüksége ekkora mennyiségû állományleíróra. A kern.maxusers függvényében beállított alapértelmezett értékek tetszõleges módon átállíthatóak a rendszer indításakor vagy futás közben a /boot/loader.conf módosításával (az ide kapcsolódó javaslatokról bõvebben lásd a &man.loader.conf.5; man oldalt vagy a /boot/defaults/loader.conf állományt) illetve a leírás más részén megadott módok szerint. A korábbi kiadásokban úgy lehet önszabályozóra állítani a maxusers beállítást, ha explicit módon 0 értéket adtunk meg neki Az önszabályozó algoritmus a maxusers értékét a rendszerben található memóriának megfelelõen legalább 32-re, legfeljebb 384-re állítja. . A maxusers paraméter beállításakor érdemes legalább 4-et megadni, különösen akkor, ha használjuk az X Window Systemet vagy szoftvereket fordítunk le. Azért van erre szükség, mert a maxusers értéke által szabályozott legfontosabb mennyiség az egyszerre futtatható programok táblázatának maximális mérete, amelyet így számolunk ki: 20 + 16 * maxusers. Tehát ha a maxusers értékét 1-re állítjuk be, akkor az elõbbi képlet értelmében csak 36 programunk futhat egymással párhuzamosan, beleértve mindazt a kb. 18 programot, amelyek a rendszerrel együtt indulnak, illetve még azt a további 15 programot, amelyeket az X Window System használatával indítunk el. Még egy olyan egyszerû dolog is, mint például egy man oldal megnézése, legalább kilenc programot indít el a szûréshez, kitömörítéshez és megnézéshez. Azonban ha a maxusers értékét 64-re állítjuk, akkor egyszerre akár már 1044 programot futtathatunk, ami szinte mindenre elegendõ. Ha persze egy új program indításakor kapunk egy proc table full típusú üzenetet vagy nagy számú konkurens felhasználóval futtatunk szervert (ilyen például az ftp.FreeBSD.org), akkor érdemes növelni ezt a számot és újrafordítani a rendszermagot. A maxusers nem korlátozza a számítógépre egyszerre bejelentkezni képes felhasználók számát. Egyszerûen csak beállítja néhány táblázat méretét és az egyszerre futtatható programok mennyiségét a rendszert egyidejûleg használni kívánó felhasználók maximális számának figyelembevételével. <varname>kern.ipc.somaxconn</varname> kern.ipc.somaxconn Az kern.ipc.somaxconn sysctl változó a beérkezõ TCP kapcsolatokat fogadó sor hosszát határozza meg. Ennek az alapértelmezett értéke 128, ami az új kapcsolatok megbízható kezeléséhez általában kevés egy erõsen leterhelt webszerver számára. Ilyen helyzetekben ezt az értéket javasolt 1024-re vagy még annál is nagyobbra állítani. Az egyes szolgáltatások démonai ugyan szintén korlátozni szokták a fogadósoruk méretét (például a &man.sendmail.8; vagy az Apache), de gyakran találunk a beállításai között olyat, amivel ennek a sornak a mérete növelhetõ. A nagyobb fogadósorok mellesleg jó szolgálatot tesznek a Denial of Service (DoS) típusú támadásokkal szemben is. Hálózati korlátozások A rendszermag NMBCLUSTERS nevû beállítása szab határt a rendszer részére elérhetõ memóriapufferek mennyiségének. Egy nagyobb forgalmú szerver esetén a pufferek alacsony száma gátat szabhat a &os; képességeinek. Minden klaszter nagyjából 2 KB memóriát takar, így az 1024-es érték azt jelenti, hogy a rendszermag memóriájából 2 megabyte-ot fordítunk a hálózati pufferelésre. Egyszerûen kiszámítható, mennyire is van szükségünk: ha van egy webszerverünk, amely egyszerre legfeljebb 1000 párhuzamos kapcsolatot fogad, és minden kapcsolat lefoglal 16 KB-ot a fogadó-, valamint újabb 16 KB-ot a küldõpuffer számára, akkor megközelítõleg 32 MB-nyi hálózati pufferre lesz szükségünk a webszerver hatékony mûködéséhez. Ezt az értéket gyakran még érdemes megszorozni kettõvel, így 2 x 32 MB / 2 KB = 64 MB / 2 KB = 32768. Több memóriával rendelkezõ számítógépek esetén egy 4096 és 32768 közti értéket javaslunk. Semmilyen körülmények között ne adjunk meg ennél nagyobb értéket, mert ezzel a rendszer már az indítása során összeomolhat. A &man.netstat.1; beállításával ellenõrizhetjük a hálózati klaszterek kihasználtságát. A kern.ipc.nmbclusters változó értékét a rendszer indításakor érdemes megváltoztatni. A &os; korábbi változataiban ehhez a rendszermag NMBCLUSTERS nevû &man.config.8; paraméterének módosítására van szükségünk. Az olyan forgalmasabb szervereken, ahol sokat használják a &man.sendfile.2; rendszerhívást, szükségünk lehet a &man.sendfile.2; által használt pufferek számának növelésére a rendszermag NFSBUFS nevû konfigurációs paraméterén vagy a /boot/loader.conf állományon keresztül (lásd &man.loader.8;). Amikor a futó programok közül sokan vannak sfbufa állapotban, akkor az egyértelmûen annak a jele, hogy ezen a paraméteren állítanunk kell. A kern.ipc.nsfbufs egy írásvédett változót, amelyet a rendszermag állít be. Ez a paraméter névlegesen a kern.maxusers változó értékének megfelelõen változik, de bizonyos esetekben ettõl függetlenül önállóan kell behangolni. Annak ellenére, hogy egy socketet blokkolásmentesnek jelöltünk meg, a &man.sendfile.2; meghívása egy blokkolásmentes socketre blokkolódást eredményezhet egészen addig, amíg a használatához elegendõ struct sf_buf struktúra össze nem gyûlik. <varname>net.inet.ip.portrange.*</varname> net.inet.ip.portrange.* A net.inet.ip.portrange.* sysctl változók vezérlik a TCP és UDP csatlakozásokhoz automatikusan hozzárendelt portszámok tartományát. Három ilyen tartomány létezik: az alsó, az alapértelmezett és a felsõ tartomány. A legtöbb hálózati program a net.inet.ip.portrange.first és net.inet.ip.portrange.last változók által rendre az 1024-tõl 5000-ig kijelölt alapértelmezett tartományt használja. A kimenõ kapcsolatok is rögzített porttartományokat követnek, és adott körülmények mellett be lehet állítani úgy a rendszerünket, hogy ezen kívül osszon ki portokat. Ez a legtöbbször akkor fordul elõ, amikor egy erõsen leterhelt webproxyt mûködtetünk. A porttartományok nem okoznak gondot olyan szervereknél, ahol általában bejövõ kapcsolatokra lehet számítani, tehát például webszerverek esetén, vagy ahol korlátozott a kimenõ kapcsolatok száma, mint például a levelek továbbításánál. Ha olyan helyzetbe keverednénk, ahol már kifutunk a felhasználható portokból, a net.inet.ip.portrange.last mérsékelt növelésével javasolt kitörni. Ilyenkor a 10000, 20000 vagy 30000 értékek elfogadhatóak. Amikor megváltoztatjuk a porttartományok határait, elõtte mindig gondoljuk át, milyen hatással lehet ez a tûzfalra. Egyes tûzfalak blokkolhatnak bizonyos tartományokat (általában az alacsonyabbakat) és arra számítanak, hogy a rendszerek a kimenõ kapcsolatokhoz a nagyobb számú portokat használják — ebbõl kifolyólag nem ajánlott csökkenteni a net.inet.ip.portrange.first értékét. A TCP sávszélesség-késletetés szorzat A TCP sávszélesség-késleltetés szorzatának korlátozása net.inet.tcp.inflight.enable A TCP sávszélesség-késleltetés szorzat korlátozása hasonlít a NetBSD-ben megtalálható TCP/Vegas implementációhoz. A net.inet.tcp.inflight.enable sysctl változó 1-re állításával lehet engedélyezni. A rendszer ilyenkor minden egyes kapcsolathoz megpróbálja kiszámítani a sávszélesség-késleltetés szorzatot és az optimális átviteli sebesség fenntartásához illeszkedõen korlátozni a hálózat felé küldött adatok sorának hosszát. Ez a lehetõség még olyankor bizonyulhat hasznosnak, amikor modemen, Gigabit Etherneten vagy nagysebességû WAN (vagy bármilyen más nagy sávszélesség-késleltetés szorzattal bíró) összeköttetéseken keresztül küldünk át adatokat, különösen abban az esetben, amikor ablakméretezést is használnunk vagy nagy küldési ablakot állítottunk be. Az engedélyezésekor ne felejtsük el net.inet.tcp.infligt.debug változót sem beállítani 0-ra (amivel így kikapcsoljuk a nyomkövetést),éles használat esetén pedig elõnyös lehet a net.inet.cp.inflight.min változót legalább 6144-re állítani. Azonban hozzátesszük, hogy összeköttetéstõl függõen a nagy minimum értékek tulajdonképpen kikapcsolják a sávszélességkorlátozást. Ez a korlátozási lehetõség csökkenti a közbensõ út adatainak és csomagváltásokhoz tartozó soroknak a méretét, miközben csökkenti a helyi számítógép felületén felépülõ sorok méretét is. Ha kevesebb csomagot rakunk be a sorba, akkor az interaktív kapcsolatok, különösen a lassabb modemek esetében, kisebb körbejárási idõvel (Round Trip Time) mûködnek. Továbbá megemlítenénk, hogy ez a lehetõség csak az adatok küldésére (feltöltésére, szerveroldalra) van hatással. Semmilyen befolyása nincs az adatok fogadására (letöltésére). A net.inet.tcp.inflight.stab állítgatása nem ajánlott. A paraméter értéke alapértelmezés szerint 20, ami legfeljebb 2 csomag hozzáadását jelenti a sávszélesség-késleltetés szorzat ablakának kiszámításakor. Erre a kiegészítõ ablakra azért van szükség, hogy stabilizálni tudjuk vele az algoritmust és javítani tudjuk a változó feltételekre adott reakciót, de lassabb összeköttetések esetében nagyobb ping idõket is eredményezhet (habár ezek még így kisebbek, mint ha nem használnánk az algoritmust). Ilyen esetekben megpróbálhatjuk 15-re, 10-re vagy esetleg 5-re visszavenni a paraméter értékét, de ekkor a kívánt hatás eléréséhez minden bizonnyal a net.inet.tcp.inflight.min értékét is redukálunk kell majd (például 3500-ra). Ezen paraméterek megváltoztatását csak végsõ esetben ajánljuk! Virtuális memória <varname>kern.maxvnodes</varname> A vnode egy állomány vagy könyvtár belsõ ábrázolása. Ennek megfelelõen a vnode-ok számának növelésével az operációs rendszer spórolni tud a lemezmûveletekkel. Ezt általában maga az operációs rendszer szabályozza, és nincs szükség a finomhangolására. Néhány esetben, amikor a lemezmûveletek jelentik a rendszerben a szûk keresztmetszetet és kezdenek elfogyni a vnode-ok, szükség lehet ennek a számnak a növelésére. Ehhez az inaktív és szabad fizikai memória mennyiségét kell számításba vennünk. Így kérhetjük le a pillanatnyilag használatban levõ vnode-ok mennyiségét: &prompt.root; sysctl vfs.numvnodes vfs.numvnodes: 91349 Így tudhatjuk meg a vnode-ok maximális számát: &prompt.root; sysctl kern.maxvnodes kern.maxvnodes: 100000 Ha a vnode-ok aktuális kihasználtsága megközelíti a csúcsértéket, nagyjából ezerrel javasolt megnövelni a kern.maxvnodes értékét. Ezután figyeljük továbbra is a vfs.numvnodes változását. Ha ismét felkúszik a maximális értékre, akkor növeljük megint egy keveset a kern.maxvnodes értékén. Eközben a &man.top.1; használatával figyelhetjük a memória kihasználtságának növekedését is, ilyenkor tehát több memóriának kell használatban lennie. A lapozóterület bõvítése Nem számít, mennyire tervezünk jól elõre, mindig elõfordulhat, hogy a rendszerünk mégsem teljesíti a kitûzött elvárásokat. Amennyiben további lapozóterület hozzáadására lenne szükségünk, azt igen könnyen megtehetjük. Háromféleképpen növelhetjük a lapozásra szánt területet: hozzáadunk a rendszerhez egy újabb merevlemezes meghajtót, NFS-en keresztül lapozunk, vagy egy már meglevõ partíción hozunk létre lapozóállományt. A lapozóterület titkosításával, valamint annak lehetõségeivel és okaival kapcsolatban lapozzuk fel a kézikönyv át. Lapozás egy új merevlemezre A lapozóterület bõvítésének legjobb módja természetesen remek indok egy új merevlemez beszerzésére is. Elvégre egy merevlemezt mindig fel tudunk ilyen célra használni. Ha ezt a megoldást választjuk, elõtte ajánlott (újra) elolvasni a kézikönyv ában a lapozóterületek elrendezésére vonatkozó javaslatokat. Lapozás NFS-en keresztül NFS-en keresztül csak akkor lapozzunk, ha ezt helyi lemezek segítségével nem tudjuk megtenni. Az NFS alapú lapozás hatékonyságát erõsen behatárolja a rendelkezésre álló hálózati sávszélesség és további terheket ró az NFS szerverünkre is. Lapozóállományok Lapozóállománynak egy adott méretû állományt hozzunk létre. Ebben a példában erre egy /usr/swap0 nevû, 64 MB méretû állományt fogunk használni. Természetesen bármilyen más nevet is választhatunk. Lapozóállomány létrehozása &os;-ben Gyõzõdjünk meg róla, hogy a rendszermagunk beállításai között megtalálható a memórialemez meghajtójának (&man.md.4;) használata. Ez a GENERIC rendszermag alapból tartalmazza. device md # Memória "lemezek" Hozzunk létre egy lapozóállományt (/usr/swap0): &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/usr/swap0 bs=1024k count=64 Állítsuk be rá a megfelelõ engedélyeket (/usr/swap0): &prompt.root; chmod 0600 /usr/swap0 Adjuk meg a lapozóállományt az /etc/rc.conf állományban: swapfile="/usr/swap0" # Állítsuk be swapfile értékét, ha külsõ lapozóállományra van szükségünk. Indítsuk újra a számítógépünket, vagy a lapozóállomány azonnali használtba vételéhez írjuk be: &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f /usr/swap0 -u 0 && swapon /dev/md0 Hiten Pandya Írta: Tom Rhodes Energia- és erõforrásgazdálkodás Fontos a hardveres erõforrásaink hatékony kihasználása. Az ACPI megjelenése elõtt az operációs rendszerek csak nehézkesen és rugalmatlanul tudták kezelni a rendszer energiafelhasználási és hõszabályzási lehetõségeit. A hardvert a BIOS kezelte, ezért a felhasználó kevesebbet tudott látni és irányítani az energiagazdálkodási beállításokból. Az Fejlett energiagazdálkodás (Advanced Power Management, APM) ehhez nyújtott egy erõsen korlátozott felületet. Napjaink operációs rendszereiben az energia- és erõforráskezelés az egyik legfontosabb alkotóelem. Például, ha az operációs rendszerrel folyamatosan figyelni akarjuk a rendszer hõmérsékletének váratlan növekedését (és errõl figyelmeztetést kérni). A &os; kézikönyvének ezen szakaszában az ACPI-rõl adunk egy átfogó áttekintést, a végén pedig összefoglaljuk a témához tartozó irodalmat. Mi az ACPI? ACPI APM A speciális energia- és konfigurációs illesztõ felület (Advanced Configuration and Power Interface, avagy ACPI) gyártók egy csoportja által létrehozott szabvány, amely a hardveres erõforrások és az energiagazdálkodás egységes felületét rögzíti (innen a neve). Döntõ szerepet játszik a Beállítások és az energiagazdálkodás operációs rendszerek áltai vezérlésében, vagyis segítségével az operációs rendszer még nagyobb mértékben és rugalmassággal tudja irányítani ezeket a lehetõségeket. A modern operációs rendszerek az ACPI felbukkanásával kitolták a jelenleg meglevõ Plug and Play felületek korlátait. Az ACPI az APM közvetlen leszármazottja. A Fejlett energiagazdálkodás (APM) hiányosságai A Fejlett energiagazdálkodás (APM) a rendszer által felhasznált energiát annak elfoglaltsága alapján vezérli. Az APM-et támogató BIOS-t a (rendszert) gyártó állítja elõ és az adott hardverplatformra jellemzõ. Az APM operációs rendszerben levõ meghajtója hozzáférést biztosít az APM szoftveres felületéhez, amivel lehetõség nyílik az energiaszintek kezelésére. Az APM-et 2000 elõtt és körül még mindig használták egyes rendszerek gyártásánál. Az APM használata négy nagyobb gondot rejt magában. Elõször is, az energiagazdálkodást a (gyártófüggõ) BIOS végzi el, és az operációs rendszernek errõl semmilyen ismerete nincsen. Ennek egyik példája az, amikor a felhasználó az APM-et ismerõ BIOS-ban beállítja a merevlemezek automatikus kikapcsolásának idejét, majd amikor ez letelik, a BIOS az operációs rendszer tudta nélkül egyszerûen leállítja a lemezt. Másodszor: az APM mûködését a BIOS-ban programozták le, és teljesen az operációs rendszer hatáskörén túl tevékenykedik. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó csak úgy tudja korrigálni az APM-es BIOS-ok problémáit, ha frissíti az alaplapi ROM-ot. Ez viszont egy nagyon kockázatos folyamat, amelynek hibája révén a rendszerünk helyrehozhatatlan állapotba kerülhet. Harmadszor: az APM alapvetõen egy gyártófüggõ megoldás, ami azt vonja maga után, hogy sok az átfedés (ugyanazt valósítják meg több módon), és ha az egyik gyártó BIOS-ában hibát találnak, akkor a másikéban az nem feltétlenül javítható. Végül, de nem utolsósorban, az APM alapú BIOS-okban nincs elég hely az igazán kifinomult energiagazdálkodási sémák vagy bármi más kialakítására, amivel a felhasználók képesek lennének az igényeikhez alakítani a számítógépet. A Plug and Play BIOS (PNPBIOS) sok szempontból megbízhatatlannak bizonyult. A PNPBIOS ráadásul egy 16 bites megoldás, ezért az operációs rendszereknek 16 bites emulációt kell használniuk a PNPBIOS eszközeinek eléréséhez. A &os; APM meghajtójának dokumentációját az &man.apm.4; man oldalon találjuk. Az <acronym>ACPI</acronym> beállítása Az acpi.ko meghajtó alapértelmezés szerint a &man.loader.8; segítségével töltõdik be, és ne is fordítsuk bele a rendszermagba. Ezt azzal tudnánk magyarázni, hogy modulokkal könnyebb dolgozni, például ha a rendszermag újrafordítása nélkül egy másik acpi.ko modult akarunk használni. Ezzel a lényegében a tesztelés is egyszerûbbé válik. Másik magyarázat, hogy a rendszer ACPI támogatása nem minden esetben mûködik rendesen. Ha a rendszer indítása során valamilyen problémát tapasztalunk, akkor próbálkozzunk meg az ACPI kikapcsolásával. Ezt a meghajtót nem lehet és nem is szabad kidobni a memóriából, mivel a hardverrel a rendszerbuszon keresztül tartja a kapcsolatot. Az ACPI a hint.acpi.0.disabled="1" sor megadásával kapcsolható a /boot/loader.conf állományban vagy a &man.loader.8; parancssorában. Az ACPI és az APM nem használató egyszerre. Közülük a késõbb betöltött magától kilép, ha észreveszi, hogy a másikuk már mûködésbe lépett. Az ACPI és az &man.acpiconf.8; használatával a rendszerünk készenléti módba helyezhetõ az valamint az 1-5 paraméterek megadásával. Ezek közül is a legtöbb felhasználó számára csak az 1 vagy a 3 (állapot mentése a fizikai memóriába) érdekes. Az 5 opció egy szoftveres kikapcsolást eredményez, ehhez hasonlóan: &prompt.root; halt -p A további opciók a &man.sysctl.8; man oldaláról érhetõek el. Ezen kívül még olvassuk el az &man.acpi.4; és &man.acpiconf.8; man oldalakat is. Nate Lawson Írta: Peter Schultz Segítségére volt még: Tom Rhodes A &os; <acronym>ACPI</acronym> támogatásának használata és nyomonkövetése ACPI problémák Az ACPI az eszközök felderítésének, energiagazdálkodásának és a korábban a BIOS által kezelt hardverek szabványosított hozzáférésének alapjaiban új módja. Az ACPI folyamatosan fejlõdik, de útját az egyes alaplapok ACPI Machine Language (AML) bytekód implementációjában megjelenõ hibák, a &os; rendszermag alrendszereinek befejezetlensége és az &intel; ACPI-CA értelmezõjében levõ hibák lassítják. Ez a leírás azzal a szándékkal készült, hogy segítsünk a felhasználóknak megtalálni az általuk tapasztalt problémák gyökerét és ezzel segíteni az ACPI fejlesztõket a nyomonkövetésében és kijavításában. A fejlesztõk köszönik, hogy ezt elolvassuk és segédkezünk a rendszerünkkel kapcsolatban felmerülõ problémák orvosolásában! A nyomkövetési információk beküldése Mielõtt beküldenénk bármilyen problémát is, gondoskodjunk róla, hogy a BIOS-unk, és ha lehetséges, akkor a beágyazott vezérlõk, legfrissebb verzióját használjuk. Megkérnénk azokat, akik hibát akarnak bejelenteni, hogy a következõ információkat küldjék a freebsd-acpi@FreeBSD.org címre: A hibás mûködés leírása, beleértve a rendszer típusát és gyártmányát, illetve minden olyat, aminek köze lehet a hibához. Ha eddig még nem tapasztaltuk, igyekezzünk minél pontosabban leírni a hiba keletkezésének folyamatát. A boot -v paranccsal indított rendszer &man.dmesg.8; kimenetét, beleértve a vizsgálni kívánt hiba által okozott összes hibaüzenetet. A boot -v paranccsal és az ACPI használata nélkül indított rendszer &man.dmesg.8; kimenete abban az esetben, ha ez segít megoldani a problémát. A sysctl hw.acpi parancs kimenete. Ezzel egyébként kitûnõen kideríthetõ, milyen lehetõségeket is kínál fel a rendszerünk. Az általunk használt ACPI forrásnyelvének (ACPI Source Language, ASL) elérhetõsége az interneten. Mivel ezek akár igen nagyok is lehetnek, ezért a listára közvetlenül ne küldjünk ASL kódokat! Az ASL másolatát az alábbi parancs kiadásával hozhatjuk létre: &prompt.root; acpidump -dt > név-rendszer.asl (Adjuk meg a név helyett a bejelentkezéshez használt nevünket, a rendszer helyett pedig a gyártót/típust. Például: njl-FooCo6000.asl) Habár a legtöbb fejlesztõ a &a.current;t figyeli, a problémáink leírását mindenképpen a &a.acpi.name; listára küldjük, hogy biztosan észrevegyék. A fejlesztõk azt kérik, hogy legyünk türelmesek, hiszen emellett mindannyian teljes állásban is dolgoznak. Ha az általunk felfedezett hiba nem teljesen egyértelmû, akkor a fejlesztõk valószínûleg meg fognak kérni arra, hogy a &man.send-pr.1; használatával hozzunk róla létre egy hivatalos hibajelentést. A hibajelentés készítésekor lehetõleg a fentebb megadott információkat ugyanúgy adjuk meg. Ez segít a probléma szemmel tartásában és elhárításában. Az &a.acpi.name; lista kihagyása nélkül közvetlenül ne küldjünk hibajelentést, mivel a hibabejelentõ rendszert elsõsorban emlékeztetõnek használjuk, nem pedig a hibák tényleges bejelentésére. Gyakran elõfordul, hogy valaki korábban már találkozott az adott problémával. Háttér ACPI Az ACPI minden olyan modern számítógépben megtalálható, mely megfelel az ia32 (x86), ia64 (Itanium) vagy amd64 (AMD) architektúrának. A teljes szabvány rengeteg lehetõséget biztosít, többek közt a processzor teljesítményének kezelését, az energiaszintek vezérlését, hõzónákat, különféle akkumulátor rendszereket, beágyazott vezérlõk és a buszok felsorolását. A legtöbb rendszer általában nem a teljes szabványt valósítja meg. Például egy asztali rendszer általában csak a buszok felsorolásával kapcsolatos részeket tartalmazza, miközben egy laptop felajánlhatja a hûtés és az akkumulátor kezelését is. A laptopokban gyakorta találunk készenléti üzemmódot a maguk elbonyolított formájában. Egy ACPI-nak megfelelõ rendszert számos összetevõ alkot. A BIOS-ok és chipkészletek gyártói a memóriában egy elõre rögzített ponton elhelyeznek bizonyos táblázatokat (például FADT), amelyekkel megadják például az APIC összerendeléseit (ezt az SMP rendszerek használják), a konfigurációs regisztereket és az egyszerûbb konfigurációs értékeket. Itt ezenkívül még bytekódok egy táblázata (amit Differenciált rendszerleírtó táblának, Differentiated System Description Table, DSDT nevezünk) is megtalálható, ahol az eszközök és módszerek nevei szerepelnek faszerû elrendezésben. Az ACPI-hoz tartozó meghajtónak képesnek kell lennie értelmezni ezeket a rögzített táblázatokat, implementálni egy bytekód-értelmezõt, módosítani az eszközmeghajtókat és a rendszermagot az ACPI alrendszerbõl érkezõ információk befogadásához. A Linuxszal és a NetBSD-vel közösen a &os; kapott egy ilyen értelmezõt az &intel;tõl (ACPI-CA). Az ACPI-CA forráskódja a rendszer forrásai között, a src/sys/dev/acpica könyvtárban található. A src/sys/dev/acpica/0sd könyvtárban található források pedig lehetõvé teszik, hogy az ACPI-CA mûködhessen &os;-n. Végezetül, az ACPI eszközöket megvalósító meghajtók a src/sys/dev/acpica könyvtárban találhatóak. Gyakori problémák ACPI problémák Az ACPI megfelelõ mûködéséhez minden alkotórésznek helyesen kell mûködnie. A most következendõkben elõfordulásuk gyakorisága szerint felsorolunk néhány ismert problémát, valamint a hozzájuk tartozó javításokat vagy elkerülésük módszerét. Gondok az egérrel Egyes esetekben felfüggesztett állapotból visszatérve az egerünk nem hajlandó mûködni. Ezt úgy lehet elkerülni, ha /boot/loader.conf állományba beírjuk a hint.psm.0.flags="0x3000" sort. Ha ez nem segít, akkor a fentieknek megfelelõen küldjünk be egy hibajelentést. Felfüggesztés/Folytatás Az ACPI három (STR) állapotban képes a fizikai memória segítségével készenléti módba váltani, ezek az S1-S3, és egy állapotban használja a lemezt (STD), amelyet S4-nek hívnak. Az S5 neve a szoftveres kikapcsolás, ami egy olyan állapotot takar, amikor a rendszerünk áram alatt van, de még nem üzemel. Az S4BIOS állapot a BIOS segítségével a lemezre menti a rendszert, az S4OS állapotot pedig teljes egészében az operációs rendszer valósítja meg. A rendszerünk által ismert készenléti módokat a sysctl hw.acpi paranccsal ellenõrizhetjük. Íme mindez egy Thinkpad esetén: hw.acpi.supported_sleep_state: S3 S4 S5 hw.acpi.s4bios: 0 Ez azt jelenti, hogy az acpiconf -s parancs kiadásával kipróbálhatjuk az S3, S4OS, és S5 állapotokat. Ha az értéke egy (1), akkor az S4BIOS támogatása helyett az S4 OS állapotot kapjuk. A felfüggesztés és folytatás kipróbálása során kezdjük az S1 állapottal, már amennyiben az támogatott a rendszerünkön. Ez az állapot többnyire használható, mivel nem igényel túlságosan sok támogatást a meghajtó részérõl. Eddig még senki sem implementálta az S2 állapotot, de ha ezt is tudja a rendszerünk, akkor az S1-hez hasonlót nyerünk vele. A következõ próba az S3 állapoté. Ez a legmélyebb STR állapot, és a hardver megfelelõ újraélesztéséhez rengeteg támogatás szükségeltetik a meghajtó részérõl. Ha gondjaink lennének a rendszerünk felébresztésével, nyugodtan írjunk egy levelet a &a.acpi.name; listára, ám a probléma gyors megoldódásában ne reménykedjünk, hiszen ehhez még temérdek meghajtón és hardveren kell tesztelni és kell dolgozni. Felfüggesztés és folytatás esetén gyakori probléma, hogy sok eszközmeghajtó nem menti el, nem állítja vissza vagy éppen nem hozza újra rendesen mûködésbe az adott eszközön található firmware-t, a regisztereket vagy memóriát. Az okok felderítéséhez elõször érdemes a következõket kipróbálni: &prompt.root; sysctl debug.bootverbose=1 &prompt.root; sysctl debug.acpi.suspend_bounce=1 &prompt.root; acpiconf -s 3 Ezzel a módszerrel tesztelni tudjuk az összes meghajtó felfüggesztési és folytatási rutinjait anélkül, hogy ténylegesen S3 állapotba helyeznénk az eszközt. Bizonyos esetekben ezzel könnyen elcsíphetõ a hiba (például a firmware állapotának elvesztése, watchdog time out, megállás nélküli újrapróbálkozások). A rendszer ilyenkor nem vált S3 állapotra, vagyis az eszköz nem kerül energiatakarékos állapotba, és eltérõen a valós S3 állapottól továbbra is mûködik még abban az esetben is, amikor a szükséges felfüggesztési és folytatási rutinok teljesen hiányoznak. Komolyabb esetben további segédeszközökre lesz szükségünk, vagyis soros portra és kábelre a soros vonali nyomkövetéshez, vagy Firewire portra és kábelre a &man.dcons.4; használatához, valamint némi tapasztalatra a rendszermagon belüli hibakeresésben. A problémát nagy mértékben segíti különválasztani, ha igyekszünk minél több meghajtót kivenni a rendszermagból. Ha így javul a helyzet, akkor már könnyen le lehet szûkíteni arra a meghajtóra a kört, aminek betöltésével esetleg gondok akadhatnak. Általában ilyenek a bináris meghajtók, mint például az nvidia.ko, az X11 megjelenítésért felelõs és az USB eszközök meghajtói, miközben az Ethernet eszközök remekül szoktak mûködni. Ha különösebb gond nélkül képesek vagyunk betölteni és eltávolítani ezeket a meghajtókat, akkor ezt a folyamatot önállósítani is tudjuk úgy, hogy az /etc/rc.suspend és /etc/rc.resume szkriptekbe beillesztjük az ehhez szükséges parancsokat. Ezekben egyébként találunk is egy megjegyzésbe rakott példát a meghajtók betöltésérõl és eltávolításáról. Ha az ébresztés után elszemetelõdik a képernyõ tartalma, akkor állítsuk át a változó értékét nullára (0). Sokat segíthet meg az is, ha a értékét csökkentjük vagy növeljük. Megpróbálhatjuk azt is, hogy elindítunk egy frissebb Linux disztribúciót ACPI támogatással és ugyanazon a hardveren kipróbáljuk az általa felkínált felfüggesztési és folytatási lehetõséget. Ha Linux alatt ez megbízhatóan mûködik, akkor nagy a valószínûsége, hogy ez &os; alatt az egyik meghajtó hibájából fakadóan nem használható. Így fokozatosan le is tudjuk szûkíteni, hogy pontosan melyikkel lehet a gond, és ezzel a fejlesztõk munkáját segítjük. Megjegyeznénk, hogy az ACPI-t karbantartó fejlesztõk általában nem foglalkoznak más meghajtókkal (például hangkártya vagy ATA stb.), ezért az adott meghajtóval kapcsolatos hibáról javasolt értesíteni a &a.current.name; listát és a meghajtóért felelõs fejlesztõt is. Ha van egy kis kedvünk és idõnk, mi magunk is belebiggyeszthetünk a meghajtóba néhány &man.printf.3; függvényt annak kiderítésére, pontosan hol is fagy le a folytatási funkció. Végül megpróbálkozhatunk az ACPI kikapcsolásával is, és áttérhetünk helyette az APM használatára. Ha az APM-mel mûködnek a készenléti állapotok, akkor érdemes inkább azzal dolgozni, különösen a régebbi (2000 elõtti) hardverek esetében. A gyártóknak eltartott egy ideig, amíg rendes ACPI támogatást voltak képesek adni, ezért a régebbi hardvereknél inkább a BIOS-nak akadnak gondjai az ACPI-val. A rendszer lemerevedik (ideiglenesen vagy teljesen) A legtöbb rendszer olyankor akad meg, amikor sok megszakítás elveszik, vagy amikor éppen sok megszakítás érkezik egyszerre. A chipkészleteknek számos baja származik abból, hogy a BIOS milyen módon állítja be a rendszer indítása elõtt a megszakításokat, mennyire helyes az APIC (MADT) táblázata és hogyan vezérli a Rendszervezérlõ megszakítást (System Control Interrupt, SCI). megszakítás-viharok A megszakítás-viharok a vmstat -i parancs kimenetében szereplõ elveszett megszakításokból azonosíthatók be, ahol keressünk rá az acpi0 sorra. Ha ez a számláló másodpercenként kettõnél többel növekszik, akkor a megszakításaink viharba keveredtek. Ha a rendszer látszólag lefagyott, próbáljuk meg elõhívni a DDB-t (konzolban a CTRLALTESC ) és gépeljük be, hogy show interrupts. APIC kikapcsolása A megszakítási problémákkal kapcsolatban egyetlen reményünk az APIC támogatás kikapcsolása lehet a loader.conf állományban a hint.apic.0.disabled="1" sor hozzáadásával. Végzetes hibák Az ACPI-vel kapcsolatos végzetes hibák viszonylag ritkák, és javításuk a legfontosabb. Ilyenkor az elsõ teendõnk elkülöníteni a hiba reprodukálásának egyes lépéseit és (ha lehetséges) lekérni a hívási láncot. Kövessük az options DDB és a soros vonali konzol beállításához adott tanácsokat (lásd ) vagy hozzunk létre egy &man.dump.8; partíciót. A DDB-ben a hívási láncot a tr parancs segítségével kérhetjük le. Ha kézzel írjuk le láncot, akkor legalább az alsó öt (5) és a felsõ öt (5) sorát mindenképpen jegyezzük fel! Ezután próbáljuk meg úgy szûkíteni a probléma lehetõségét, hogy az ACPI használata nélkül indítjuk a rendszert. Ha ezzel nincs semmi gond, akkor a változó értékének megfelelõ beállításával egyenként meg tudjuk figyelni az ACPI alrendszer egyes részeit. Ehhez példákat az &man.acpi.4; man oldalon találunk. Felfüggesztés vagy leállítás után elindul a rendszer Elõször is próbáljuk meg a hw.acpi.disable_on_poweroff változó értékét 0-ra állítani a &man.loader.conf.5; állományban. Ezzel távoltartjuk az ACPI alrendszert a rendszer leállítási folyamatától. Egyes rendszereknek valamilyen okból kifolyólag szükségük van itt az 1 (az alapértelmezett) értékre. Ez többnyire megoldja a problémát, amikor a rendszer váratlanul elindul a készenléti mód aktiválásákor vagy kikapcsoláskor. Egyéb problémák Ha más gondjaink lennének az ACPI-val (dokkoló állomásunk van, egyes eszközöket nem vesz észre stb.), akkor természetesen errõl is küldjünk egy leírást a levelezési listára. Azonban vegyük figyelembe, hogy egyes problémák a ACPI alrendszer eddig még nem implementált, befejezetlen részeihez kötõdnek, ezért azok megoldása még várat magára. Kérünk mindenkit, hogy legyen türelemmel és álljon készen a kiküldött javítások tesztelésére! <acronym>ASL</acronym>, <command>acpidump</command> és <acronym>IASL</acronym> ACPI ASL A problémák leggyakoribb forrása, hogy a BIOS-gyártók rossz (vagy kifejezetten hibás!) bytekódokat adnak. Ez általában a következõhöz hasonló rendszerüzenetbõl derül ki: ACPI-1287: *** Error: Method execution failed [\\_SB_.PCI0.LPC0.FIGD._STA] \\ (Node 0xc3f6d160), AE_NOT_FOUND Az ilyen jellegû hibákat gyakran úgy lehet orvosolni, ha a BIOS-unkat frissítjük a legújabb verzióra. A legtöbb ilyen üzenet teljesen ártalmatlan, de ha vannak más problémáink is, például az akkumulátor állapota nem olvasható le, akkor elõször az AML környékén érdemes kutakodnunk. A bytekód, más néven AML, az ASL elnevezésû forrásnyelvbõl származik. Az AML egy DSDT néven ismert táblázatban található meg. Az ASL másolatát az &man.acpidump.8; paranccsal készíthetjük el. Paraméterként egyaránt adjuk meg a (megmutatja a rögzített táblák tartalmát) és (visszafejti az AML kódokat az ASL nyelvére) kapcsolókat. A felírás pontos formátumát a A nyomkövetési információk beküldése címû szakaszban olvashatjuk. Elsõként próbáljuk meg újrafordítani az így nyert ASL programot és keressünk benne hibákat. A figyelmeztetések általában nyugodtan figyelmen kívül hagyhatóak, azonban a hibák olyan implementációs hibákra utalnak, amelyek akadályozzák az ACPI helyes mûködését. Az ASL újrafordítását az alábbi paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; iasl saját.asl Az <acronym>ASL</acronym> kijavítása ACPI ASL Végeredményben az a célunk, hogy az ACPI megfelelõ mûködéséhez senkinek se kelljen hozzányúlnia semmihez. Azonban még mindig szükség van BIOS-gyártók által elkövetett gyakori hibák elkerülésének kifejlesztésére. A µsoft; értelmezõje (acpi.sys és acpiec.sys) nem ellenõrzi szigorúan a szabvány szerinti megfelelést, ezért számos olyan BIOS-gyártó, akik csak &windows; alatt tesztelik az ACPI implementációjukat, soha nem fogják kijavítani a ASL kódjukban ejtett hibáikat. Reménykedünk, hogy folyamatosan sikerül felderíteni és dokumentálni a µsoft; értelmezõje által eltûrt szabványon kívüli viselkedést és leutánozni &os; alatt is, hogy így ne kelljen a felhasználóknak kézzel a saját ASL forrásaikat javítgatni. Az ebbõl fakadó hibákat úgy tudjuk elkerülni és segíteni a fejlesztõknek azonosítani a hozzá társuló viselkedést, hogy magunk javítjuk az ASL-ben felfedezett hibákat. Ha ez beválik, akkor küldjük el a régi és új ASL közti &man.diff.1;-et a fejlesztõknek, akik így majd az ACPI-CA-ban ki tudnak dolgozni egy megoldást a hibás viselkedésre, ezzel a javításunk szükségtelenné válik. ACPI hibaüzenetek Most pedig következzenek a legismertebb hibaüzenetek, az okaik és javításuk: Operációs rendszeri függõségek Néhány AML úgy gondolja, hogy a világ csak a különbözõ &windows; verziókból áll. A &os;-nek megadható, hogy másik operációs rendszernek adja ki magát, és ezzel talán meg is szüntethetõ pár hiba. Ezt a legegyszerûbb úgy tudjuk megtenni, ha a /boot/loader.conf állományhoz hozzáfûzzük a hw.acpi.osname="Windows 2001" sort, vagy itt egy olyan karakterláncot adunk meg, amit az ASL forrásban láttunk. Hiányzó visszatérési érték Bizonyos módszerek a szabvány szerint elvártaktól eltérõen nem adnak vissza explicit módon értéket. Mivel az ACPI-CA ezt nem kezeli le, ezért a &os; részérõl tartalmaz egy olyan módosítást, amivel implicit módon is vissza lehet adni értéket. Ha biztosak akarunk lenni a visszaadni kívánt értékben, akkor helyezzünk el a megfelelõ helyekre explicit Return utasításokat. Az iasl a paraméterrel kényszeríthetõ az ilyen ASL források lefordítására. Az alapértelmezett <acronym>AML</acronym> felülbírálása Miután módosítottuk a saját.asl állományunkat, így tudjuk lefordítani: &prompt.root; iasl saját.asl Az kapcsoló megadásával kikényszeríthetjük az AML létrehozását még abban az esetben is, amikor hibákat tartalmaz. Ügyeljünk rá, hogy bizonyos hibákat (például a hiányzó visszatérési értékeket) a fordító magától kikerül. Az iasl alapértelmezett kimenete a DSDT.aml állomány. A /boot/loader.conf átírásával így tudjuk ezzel helyettesíteni a BIOS-unk hibás változatát (ami még mindig megtalálható a flash memóriában): acpi_dsdt_load="YES" acpi_dsdt_name="/boot/DSDT.aml" Ehhez ne felejtsük el a saját DSDT.aml állományunkat bemásolni a /boot könyvtárba. Nyomkövetési információk kinyerése az <acronym>ACPI</acronym>-bõl ACPI problémák ACPI nyomkövetés Az ACPI meghajtója nagyon rugalmas nyomkövetési lehetõségekkel rendelkezik. Ennek révén ugyanúgy megadhatjuk a nyomonkövetni kívánt alrendszert, mint ahogy annak mélységét is. A nyomkövetni kívánt alrendszereket rétegekként adjuk meg, valamint ezek ACPI-CA komponensekre (ACPI_ALL_COMPONENTS) és ACPI hardvertámogatásra (ACPI_ALL_DRIVERS) bomlanak le. A nyomkövetéskor keletkezõ kimenet részletességét a szintként adjuk meg, ami az ACPI_LV_ERROR-tól (csak a hibák) ACPI_LV_VERBOSE-ig (minden) terjedhet. A szint itt egy bitmaszk, ezért szóközzel elválasztva egyszerre több beállítás megadható. Ha túlságosan sok üzenet érkezik a konzol üzenetpufferébe, akkor szükségünk lehet a soros konzol keresztüli nyomkövetésre is. Az összes szint és réteg az &man.acpi.4; man oldalon található meg. A nyomkövetés alapértelmezés szerint nem engedélyezett. Az engedélyezéséhez hozzá kell adnunk az options ACPI_DEBUG sort a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományhoz, amennyiben a rendszermagba fordítjuk az ACPI támogatást. Ha az /etc/make.conf állományba írjuk bele az ACPI_DEBUG=1 sort, akkor azt globálisan engedélyezhetjük. Ha modulként használjuk, elegendõ csak a következõ módon újrafordítani az acpi.ko modult: &prompt.root; cd /sys/modules/acpi/acpi && make clean && make ACPI_DEBUG=1 Telepítsük fel a acpi.ko modult a /boot/kernel könyvtárba és állítsuk be a számunkra megfelelõ szintet és réteget a loader.conf állományban. Az alábbi példában engedélyezzük az összes ACPI-CA komponens és az összes ACPI hardvermeghajtó (processzor, LID stb.) nyomkövetését. Csak a hibaüzeneteket írja ki részletesen. debug.acpi.layer="ACPI_ALL_COMPONENTS ACPI_ALL_DRIVERS" debug.acpi.level="ACPI_LV_ERROR" Ha az általunk keresett információt egy adott esemény váltja ki (például egy felfüggesztés vagy egy ébresztés), akkor nem is fontos átírnunk hozzá a loader.conf állományt, hanem helyette a rendszer indítása után használjuk a sysctl parancsot a réteg és a szint megadására akkor, amikor a rendszert felkészítjük az eseményre. A sysctl változókat ugyanúgy nevezték el, mint a loader.conf állományban található beállításokat. Hivatkozások Az ACPI-rõl az alábbi helyeken találunk részletesebb információkat: A &a.acpi; Az ACPI levelezési lista archívuma: A korábbi ACPI levelezési lista archívuma: Az ACPI 2.0 specifikációja: A &os; következõ man oldalai: &man.acpi.4;, &man.acpi.thermal.4;, &man.acpidump.8;, &man.iasl.8;, &man.acpidb.8; A DSDT nyomkövetése (angolul). (Példának a Compaqot hozza fel, de általánosságban véve hasznos.) Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/disks/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/disks/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/disks/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,5745 +1,5745 @@ Háttértárak Áttekintés Ez a fejezet arról szól, hogy miként használjuk a lemezeinket a &os;-vel. Itt többek közt szó esik a memória (alapú) lemezekrõl, a hálózaton keresztül csatlakoztatott meghajtókról, a szabványos SCSI/IDE tárolóeszközökrõl és az USB felületet használó eszközökrõl. A fejezet elolvasása során megismerjük: a &os; által alkalmazott terminológiát, amivel a fizikai lemezeken elhelyezkedõ adatokat írja le (partíciók és slice-ok); hogyan bõvítsük rendszerünket további merevlemezekkel; hogyan állítsuk be a &os;-t USB tárolóeszközök használatára; hogyan állítsunk be virtuális állományrendszereket, például memórialemezeket; hogyan használjuk a kvótákat a lemezterület használatának korlátozására; hogyan védjüket meg lemezeinket titkosítással az illetéktelenektõl; &os; alatt hogyan készítsünk és írjuk CD-ket, DVD-ket; a biztonsági mentések készítésének különbözõ lehetõségeit; hogyan használjuk a &os; alatt rendelkezésünkre álló, biztonsági mentést készítõ programokat; hogyan mentsünk floppy lemezekre; mik az állományrendszerek pillanatképei és hogyan kell ezeket hatékonyan használni. A fejezet elolvasásához ajánlott: a &os; rendszermag beállításának és telepítésének ismerete () Az eszközök elnevezései A most következõ listában felsoroljuk a &os; által ismert fizikai tárolóeszközöket és a hozzájuk tartozó elnevezéseket. A fizikai lemezek elnevezésének szabályai A meghajtó típusa A meghajtóeszköz neve IDE merevlemezek ad IDE CD-meghajtók acd SCSI merevlemezek és USB tárolóeszközök da SCSI CD-meghajtók cd Különbözõ nem szabványos CD-meghajtók mcd (Mitsumi CD-ROM) és scd (Sony CD-ROM) Floppy meghajtók fd SCSI szalagos meghajtók sa IDE szalagos meghajtók ast Flash meghajtó fla (&diskonchip; Flash eszköz) RAID meghajtók aacd (&adaptec; AdvancedRAID), mlxd és mlyd (&mylex;), amrd (AMI &megaraid;), idad (Compaq Smart RAID), twed (&tm.3ware; RAID).
David O'Brien Eredetileg írta: Lemezek hozzáadása lemezek hozzáadás Ebben a szakaszban arról lesz szó, hogy a jelenleg egyetlen meghajtót tartalmazó rendszerünket hogyan tudjuk bõvíteni egy új SCSI-lemez hozzáadásával. Ehhez elsõként kapcsoljuk ki a számítógépünket és szereljük be a helyére az új meghajtót a számítógép, a lemezvezérlõ és a meghajtó gyártójának utasításai alapján. Mivel ezt a mûveletet rengeteg módon lehet elvégezni, ezért ennek pontos részleteivel ez a leírás most nem foglalkozik. Jelentkezzünk be root felhasználóként. Miután beszereltük a meghajtót, a /var/run/dmesg.boot állomány végignézésével bizonyosodjuk meg róla, hogy a rendszer valóban megtalálta a lemezt. A példánk szerint ez a meghajtó tehát a da1 nevet fogja viselni, amelyet a /1 könyvtárba akarunk csatlakoztatni (ha IDE-meghajtót telepítünk, akkor a hozzá tartozó eszköz neve ad1 lesz). partíciók slice-ok fdisk Mivel a &os; IBM PC kompatibilis számítógépeken fut, ezért nem szabad figyelmen kívül hagynunk a PC BIOS partícióit is. Ezek eltérnek a hagyományos BSD partícióktól. Egy PC-s lemeznek négy BIOS-os partícióbejegyzése lehet. Ha egy lemezt tényleg csak a &os;-nek szánunk, akkor használhatjuk az ún. dedikált módot. Minden más esetben a &os;-nek egy PC BIOS partícióban kell elhelyezkednie. A &os; a PC BIOS partícióit slice-nak nevezi, ezzel különbözteti ezeket a hagyományos BSD partícióktól. Dedikált esetekben is használhatjuk, de elsõsorban akkor kap fontosabb szerepet, amikor a &os;-nek más operációs rendszerekkel kell megosztani a helyet. Ezzel el tudjuk kerülni, hogy a más operációs rendszerekben megtalálható, nem &os; alapú fdisk parancs megzavarodjon. A slice-ok használatakor a meghajtó /dev/da1s1e néven kerül hozzáadásra. Így kell olvasni: egyes SCSI lemezes egység (második SCSI lemez), elsõ slice (elsõ PC BIOS partíció) és e BSD partíció. A dedikált esetben a meghajtó neve viszont egyszerûen csak /dev/da1e. Mivel a &man.bsdlabel.8; 32 bites egész számokat használ a szektorok számának tárolására, ezért lemezenként csak 2^32-1 szektort tud ábrázolni, ami az esetek többségében 2 TB méretû címezhetõ területet jelent. Az &man.fdisk.8; formátuma szerint sem a kezdõszektor, sem a hossz nem lehet 2^32-1-nél több, amivel így a partíciókat 2 TB, a lemezeket pedig 4 TB méretûre korlátozza. A &man.sunlabel.8; formátuma partíciónként 2^32-1 szektort enged meg és összesen 8 partíciót, amely ezáltal 16 TB terület lefedését teszi lehetõvé. Nagyobb lemezekhez &man.gpt.8; partíciók használatosak. A &man.sysinstall.8; használatával sysinstall lemezek hozzáadása su Közlekedés a <application>sysinstall</application> programban A sysinstall könnyen használható menüinek segítségével az új lemezen pillanatok alatt létre tudunk hozni partíciókat és megcímkézni ezeket. Ehhez vagy root felhasználóként jelentkezzünk be a rendszerbe, vagy adjuk ki a su parancsot. A sysinstall parancs kiadása után lépjünk be a Configure (Beállítások) menübe. A &os; Configuration Menu menüben ezután keressük meg és válasszuk ki az Fdisk menüpontot. Az <application>fdisk</application> partíciószerkesztõ Miután eljutottunk az fdisk alkalmazáshoz, az A lenyomásával felajánlhatjuk az egész lemezt a &os; számára. Amikor elõkerül a kérdés, hogy remain cooperative with any future possible operating systems (mûködõképes maradjon-e a késõbbiekben telepítendõ operációs rendszerekkel), akkor válaszoljuk rá YES-szel (tehát igen). A W gomb lenyomásával írjuk a lemezre a most elvégzett változtatásokat. Ezután már a Q használatával ki is léphetünk az FDISK szerkesztõbõl. A következõ lépésben a Master Boot Record-ról fognak minket megkérdezni. Mivel most egy már mûködõ rendszert bõvítünk, ezért a válaszunk erre None lesz. A lemezcímkék szerkesztése BSD partíciók Most lépjünk ki a sysinstall alkalmazásból és indítsuk el újra. Kövessük az iménti útmutatásokat, de ezúttal a Label menüpontot válasszuk ki. Ezzel a Disk Label Editor-ba vagyis a lemezcímkék szerkesztõjéhez jutunk. Itt fogjuk létrehozni a hagyományos BSD partíciókat. Egy lemezen nyolc ilyen partíció lehet, a-tól h-ig. Közülük néhány partíció címkéjét megkülönböztetjük. Az a partíció jelöli a rendszer indításához használt partíciót, a gyökérpartíciót (/). Tehát a partíció csak a rendszerlemezünkön szerepelhet (tehát ahonnan indul a rendszer). A b partíció a lapozáshoz használt partíciókat jelöli és több lemezen is szerepelhet. A c partíción keresztül lehet elérni az egészt lemezt dedikált módban vagy az egész &os; slice-ot slice módban. A többi partíció tetszõlegesen felhasználható. A sysinstall címkeszerkesztõje az e betûvel szereti megjelölni a sem nem rendszerindító, sem nem lapozó partíciókat. A címkeszerkesztõben egyetlen állományrendszert a C lenyomásával lehet készíteni. Amikor erre válaszul megkérdezi a típusát (FS (állományrendszer) vagy swap (lapozóterület) legyen), akkor válasszuk az FS beállítást és adjuk meg a csatlakozási pontját (például /mnt). Amikor a lemezt telepítés után (post-install) adjuk hozzá, akkor a sysinstall valójában nem hoz létre hozzá bejegyzéseket az /etc/fstab állományban, ezért a csatlakozási pont megadása nem is feltétlenül fontos. Most már készen állunk arra, hogy rögzítsük az új címkét a lemezre és létrehozzunk vele egy állományrendszert. Ehhez nyomjuk le a W gombot. Ne foglalkozzunk vele, ha a sysinstall nem képes csatlakoztatni az új partíciót. Ha ezzel megvagyunk, akkor lépjünk ki a címkeszerkesztõbõl és a sysinstallból is. Befejezés Most már csak annyi teendõnk maradt, hogy felvegyük az /etc/fstab állományba az új lemezhez tartozó bejegyzést. Parancssoros eszközök használatával Slice módban Ezzel a beállítással a lemezünkre késõbb más operációs rendszereket is telepíthetünk, és nem okoz gondot a saját fdisk segédprogramjaik mûködésében. Az új lemezek telepítésénél ezt a módszer ajánlatos követni. A dedikált módot viszont csak abban az esetben használjuk, ha erre nyomós okunk van! &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/da1 bs=1k count=1 &prompt.root; fdisk -BI da1 # inicializáljuk az új lemezt &prompt.root; bsdlabel -B -w da1s1 auto # címkézzük meg &prompt.root; bsdlabel -e da1s1 # szerkeszzük át a frissen létrehozott címkét és vegyünk fel egy új partíciót &prompt.root; mkdir -p /1 &prompt.root; newfs /dev/da1s1e # ismételjük meg minden létrehozott partícióhoz &prompt.root; mount /dev/da1s1e /1 # csatlakoztassuk a partíció(ka)t &prompt.root; vi /etc/fstab # vegyük fel a megfelelõ bejegyzés(eke)t az /etc/fstab állományba IDE-lemezek esetén azad eszközt a da eszközzel helyettesítsük. Dedikált módban OS/2 Amennyiben az új meghajtót nem akarjuk megosztani egyetlen más operációs rendszerrel sem, használhatjuk a dedicated (dedikált) módot. Ne felejtsük el azonban, hogy ez képes összezavarni a Microsoft operációs rendszereit, habár ebbõl semmilyen kárunk nem fog származni. Az IBM &os2; operációs rendszere azonban kisajátít minden olyan partíciót, amelyet nem tud olvasni. &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/da1 bs=1k count=1 &prompt.root; bsdlabel -Bw da1 auto &prompt.root; bsdlabel -e da1 # létrehozzuk az `e' partíciót &prompt.root; newfs /dev/da1e &prompt.root; mkdir -p /1 &prompt.root; vi /etc/fstab # felvesszük a /dev/da1e partíciót &prompt.root; mount /1 Egy másik megoldás: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/da1 count=2 &prompt.root; bsdlabel /dev/da1 | bsdlabel -BR da1 /dev/stdin &prompt.root; newfs /dev/da1e &prompt.root; mkdir -p /1 &prompt.root; vi /etc/fstab # felvesszük a /dev/da1e partíciót &prompt.root; mount /1 RAID Szoftveres RAID Christopher Shumway Eredetileg készítette: Jim Brown Ellenõrizte: RAIDszoftveres RAIDCCD Összefûzött lemezek beállítása A nagyobb méretû háttértárolók kiválasztásánál a legfontosabb tényezõk a sebesség, megbízhatóság és a költség. Nagyon ritkán lehet csak ezt a hármat egyensúlyba hozni: általában a gyors és megbízható tárolóeszközök sok pénzbe kerülnek, valamint a költségek megtakarításához vagy a sebességet vagy pedig a megbízhatóságot kell feláldoznunk. A továbbiakban egy olyan rendszert mutatunk be, ahol a elsõsorban a költségek, majd csak ezután a sebesség és megbízhatóság kerültek elõtérben. A rendszer adatátviteli sebességét a hálózat korlátozza. Habár emellett a megbízhatóság is nagyon fontos, a tárgyalt összefûzött meghajtó (Concenated Disk, CCD) csak adatokat szolgáltat és a teljes tartalma bármikor visszaállítható, mivel rendelkezésre áll CD-n. A feladat elvégzésére alkalmas háttértároló kiválasztásában elsõként a saját elvárásainkat kell tudnunk megfogalmazni. Ha nekünk jobban számít az árnál a sebesség vagy a megbízhatóság, akkor a mostaniaktól némileg eltérõ konfigurációt kell majd építenünk. A hardver telepítése A rendszert tartalmazó IDE-lemez mellett három darab, egyenként 30 GB-os 5400-as percenkénti fordulatszámú Western Digital gyártmányú merevlemez alkotja majd a létrehozni kívánt, kb. 90 GB összméretû összefûzött lemezt. Ideális esetben minden IDE-lemez saját külön vezérlõn és kábelen van, de a költségek csökkentése miatt nem használtunk további IDE-vezérlõket. Ehelyett inkább jumperekkel úgy állítottuk be a lemezeket, hogy minden vezérlõre egy mester (master) és egy szolga (slave) módú merevlemez kapcsolódjon. A beszerelés után beállítottuk a rendszer BIOS-át, hogy automatikusan felismerje a csatlakoztatott lemezeket. De ami még fontosabb, hogy a &os; is észlelte ezeket az indítás során: ad0: 19574MB <WDC WD205BA> [39770/16/63] at ata0-master UDMA33 ad1: 29333MB <WDC WD307AA> [59598/16/63] at ata0-slave UDMA33 ad2: 29333MB <WDC WD307AA> [59598/16/63] at ata1-master UDMA33 ad3: 29333MB <WDC WD307AA> [59598/16/63] at ata1-slave UDMA33 Ha a &os; nem látná az összes lemezt, akkor ellenõrizzük a jumperek helyes beállítását. Napjainkban a legtöbb IDE-meghajtón találunk egy Cable Select jumpert is. Ezzel nem a mester/szolga módot állítjuk be! A megfelelõ jumper beazonosításához olvassuk el a meghajtóhoz tartozó dokumentációt. A következõ lépésben azt vesszük nagyító alá, hogyan lehet ezeket az állományrendszer részévé tenni. Ezzel kapcsolatban a &man.vinum.8; () és a &man.ccd.4; elolvasása ajánlatos. Erre a célra itt most a &man.ccd.4; használatát választottuk. A CCD beállítása A &man.ccd.4; meghajtó segítségével több ugyanolyan lemezt tudunk összefûzni egyetlen logikai állományrendszerré. A &man.ccd.4; használatához arra is szükségünk van, hogy a &man.ccd.4; támogatása jelen legyen a rendszermagban. A következõ sor tegyük bele a rendszermag konfigurációs állományába, fordítsuk újra és telepítsük a rendszermagot: device ccd A &man.ccd.4; támogatása modulként is betölthetõ. A &man.ccd.4; beállításához elõször a &man.bsdlabel.8; programmal meg fel kell címkéznünk a lemezeket: bsdlabel -w ad1 auto bsdlabel -w ad2 auto bsdlabel -w ad3 auto Így létrejön egy-egy BSD típusú címke a ad1c, ad2c és ad3c eszközökre, amely így lefedi a lemez egész területét. Most pedig változtassuk meg a lemezcímke típusát. Ehhez használjuk ismét a &man.bsdlabel.8; programot: bsdlabel -e ad1 bsdlabel -e ad2 bsdlabel -e ad3 Az EDITOR környezeti változóban megadott szövegszerkesztõvel (ez általában a &man.vi.1;) megnyílik minden egyes lemezhez a jelenlegi lemezcímke. Egy módosítatlan lemezcímke valahogy így néz ki: 8 partitions: # size offset fstype [fsize bsize bps/cpg] c: 60074784 0 unused 0 0 0 # (Cyl. 0 - 59597) A &man.ccd.4; számára hozzunk létre egy új e partíciót. Ezt lényegében a c partíció lemásolásával keletkezik, de nála az (az állományrendszer típusa) oszlopban mindenképpen 4.2BSD szerepeljen! A lemezcímke most már valahogy így fog kinézni: 8 partitions: # size offset fstype [fsize bsize bps/cpg] c: 60074784 0 unused 0 0 0 # (Cyl. 0 - 59597) e: 60074784 0 4.2BSD 0 0 0 # (Cyl. 0 - 59597) Az állományrendszer kiépítése Most, miután felcímkéztük az összes lemezünket, lássunk neki a &man.ccd.4; kiépítésének. Ezt a &man.ccdconfig.8; meghívásával és az alábbihoz hasonló paraméterek átadásával tehetjük meg: ccdconfig ccd0 32 0 /dev/ad1e /dev/ad2e /dev/ad3e A paraméterek rövid leírása és használata: Az elsõ paraméter a létrehozandó eszköz, ami jelen esetünkben a /dev/ccd0c. A /dev/ részt nem kötelezõ megadni. A kihagyás nagysága az állományrendszerben. A kihagyás határozza meg a lemezblokkban alkalmazott csíkozás (striping) vastagságát, ami általában 512 byte. Ennek megfelelõen a 32-es kihagyás 16 384 byte-os csíkokat ad meg. A &man.ccdconfig.8; beállításai. Ha engedélyezni akarjuk a lemezek tükrözését, akkor itt megadhatjuk. Mivel ez a konfiguráció most nem nyújt tükrözést a &man.ccd.4; számára, ezért állítsuk nullára (0). A &man.ccdconfig.8; parancsnak utolsóként azokat az eszközöket kell felsorolni, amelyeket tömbbe akarunk fûzni. Minden eszközt teljes elérési úttal adjuk meg. A &man.ccdconfig.8; futtatása után a &man.ccd.4; beállítódik. Most már állományrendszert is rakhatunk rá. A &man.newfs.8; man oldalról szedjük össze a szükséges paraméterezést, vagy egyszerûen csak gépeljünk be ennyit: newfs /dev/ccd0c Az egész önmûködõvé tétele A &man.ccd.4; eszközt általában minden egyes indítás után használni akarjuk. Ennek eléréséhez elõször ezt be kell állítanunk. Az alábbi parancs kiadásával írassuk be a jelenlegi beállítasainkat tükrözõ /etc/ccd.conf állományt: ccdconfig -g > /etc/ccd.conf Az újraindítás során az /etc/rc parancs futtatja le a ccdconfig -C parancsot, ha az /etc/ccd.conf állomány létezik. Ez automatikusan beállítja a &man.ccd.4; eszközöket, így ilyenkor tudjuk csatlakoztatni is ezeket. Ha egyfelhasználós módban indítjuk a rendszert, mielõtt még a &man.mount.8; paranccsal csatlakoztatni tudnánk a &man.ccd.4; eszközt, a tömb beállításához meg kell hívnunk a következõ parancsot: ccdconfig -C Ha a rendszerindításkor automatikusan csatlakoztatni akarjuk a &man.ccd.4; eszközt, akkor az /etc/fstab állományba helyezzünk el egy hozzá tartozó bejegyzést: /dev/ccd0c /media ufs rw 2 2 A Vinum kötetkezelõ RAID szoftveres RAID Vinum A Vinum kötetkezelõ egy blokkos eszközmeghajtó, ami virtuális lemezes meghajtókat valósít meg. Elkülöníti a lemezes hardvereszközöket a blokkos eszközmeghajtók felületétõl és a kettõ között úgy képezi le az adatokat, hogy a hagyományos lemezes tárolással szemben megnövekedett rugalmasságot, teljesítményt és megbízhatóságot kapunk. A &man.vinum.8; ismeri a RAID-0, RAID-1 és RAID-5 modelleket egyaránt, melyeket önmagukban és együttesen kombinálva is használhatunk. A bõvebben ismerteti a &man.vinum.8; rendszerét. Hardveres RAID RAID hardveres A &os; rengeteg különbözõ típusú hardveres RAID-vezérlõt ismer. Ezek az eszközök a &os; külön erre a célra szánt támogatása nélkül képesek vezérelni a RAID-alrendszert. A rajta levõ BIOS segítségével a kártya a legtöbb lemezmûveletet egyedül kezeli. A következõkben egy Promise IDE RAID vezérlõt alkalmazó rendszert fogunk beállítani. Miután telepítettük a kártyát és indítjuk a rendszert, bekéri a szükséges információkat. Kövessük az utasításokat és lépjünk be a kártya beállító képernyõjére. Itt tudjuk kombinálni az összes csatlakoztatott meghajtónkat. Amikor ezzel a végeztünk, a lemezek egyetlen lemezként fognak a &os; számára viselkedni. A többi RAID-szint is ehhez hasonlóan állítható be. Az ATA RAID-1 tömbök újraszervezése A &os; lehetõséget a tömbben levõ meghibásodott eszközök menet közben elvégezhetõ cseréjére. Ehhez arra van szükségünk, hogy még újraindítás elõtt elcsípjük a hibát. Hiba esetén valami hasonlót fogunk látni a /var/log/messages állományban vagy a &man.dmesg.8; kimenetében: ad6 on monster1 suffered a hard error. ad6: READ command timeout tag=0 serv=0 - resetting ad6: trying fallback to PIO mode ata3: resetting devices .. done ad6: hard error reading fsbn 1116119 of 0-7 (ad6 bn 1116119; cn 1107 tn 4 sn 11)\\ status=59 error=40 ar0: WARNING - mirror lost További információkat az &man.atacontrol.8; programtól szerezhetünk: &prompt.root; atacontrol list ATA channel 0: Master: no device present Slave: acd0 <HL-DT-ST CD-ROM GCR-8520B/1.00> ATA/ATAPI rev 0 ATA channel 1: Master: no device present Slave: no device present ATA channel 2: Master: ad4 <MAXTOR 6L080J4/A93.0500> ATA/ATAPI rev 5 Slave: no device present ATA channel 3: Master: ad6 <MAXTOR 6L080J4/A93.0500> ATA/ATAPI rev 5 Slave: no device present &prompt.root; atacontrol status ar0 ar0: ATA RAID1 subdisks: ad4 ad6 status: DEGRADED A lemez biztonságos eltávolításához elõször válasszuk le (detach) a meghibásodott lemezhez tartozó csatornát: &prompt.root; atacontrol detach ata3 Cseréljük ki a lemezt. Csatlakoztassuk újra (attach) az ATA csatornát: &prompt.root; atacontrol attach ata3 Master: ad6 <MAXTOR 6L080J4/A93.0500> ATA/ATAPI rev 5 Slave: no device present Tartalékként (spare) adjuk hozzá az új lemezt a tömbhöz: &prompt.root; atacontrol addspare ar0 ad6 Szervezzük újra (rebuild) a tömböt: &prompt.root; atacontrol rebuild ar0 A folyamat elõrehaladását a következõ parancs begépelésével tudjuk figyelni: &prompt.root; dmesg | tail -10 [a kimenet többi része] ad6: removed from configuration ad6: deleted from ar0 disk1 ad6: inserted into ar0 disk1 as spare &prompt.root; atacontrol status ar0 ar0: ATA RAID1 subdisks: ad4 ad6 status: REBUILDING 0% completed Várjunk a mûvelet befejezõdéséig. Marc Fonvieille Írta: USB tárolóeszközök USB lemezek Manapság már számos külsõ tárolóeszköz az USB (Universal Serial Bus) közvetítésével csatlakozik a számítógéphez: merevlemezek, pen drive-ok, CD-írók stb. A &os; ezeket az eszközöket is ismeri. Beállítás A USB tárolóeszközöket kezelõ meghajtó, az &man.umass.4; felelõs az USB alapú tárolóeszközök támogatásáért. Ha a GENERIC rendszermagot használjuk, akkor semmit sem kell változtatnunk. Ha saját rendszermagunk van, akkor gondoskodjunk róla, hogy a következõ sorokat beraktuk a rendszermag beállításait tartalmazó állományba: device scbus device da device pass device uhci device ehci device usb device umass Az &man.umass.4; meghajtó a SCSI alrendszeren keresztül éri el az USB tárolóeszközöket, tehát az USB eszközeinket a rendszer SCSI eszközként látja. Az alaplapon található USB chipkészlet típusától függõen vagy csak a device uhci, vagy USB 1.X esetén pedig a device ohci bejegyzésre lesz szükségünk. De abból sem származik kárunk, ha mind a kettõt meghagyjuk. Az USB 2.0 szabványú vezérlõket a &man.ehci.4; meghajtó (device ehci) támogatja. Ha módosítani kellett a konfigurációs állományt, akkor ne felejtsük el újrafordítani és telepíteni sem a rendszermagot. Ha az USB eszközünk egy CD- vagy DVD-író, akkor a következõ sorral a SCSI CD-meghajtók meghajtóját, a &man.cd.4; eszközt kell beépítenünk a rendszermagba: device cd Mivel az író is SCSI eszközként látszik, ezért az &man.atapicam.4; nem szerepelhet a rendszermag beállításai között. A beállítások kipróbálása A beállításaink készen állnak a kipróbálásra: csatlakoztassuk a számítógéphez az USB eszközünket és a rendszerüzeneteket tároló pufferben (&man.dmesg.8;) hamarosan meg is jelenik a hozzá tartozó meghajtó: umass0: USB Solid state disk, rev 1.10/1.00, addr 2 GEOM: create disk da0 dp=0xc2d74850 da0 at umass-sim0 bus 0 target 0 lun 0 da0: <Generic Traveling Disk 1.11> Removable Direct Access SCSI-2 device da0: 1.000MB/s transfers da0: 126MB (258048 512 byte sectors: 64H 32S/T 126C) Természetesen a gyártóra, márkára, az eszköz leírójára (da0) és egyebekre vonatkozó részletek eltérhetnek. Mivel az USB eszköz SCSI eszközként látszik, ezért a camcontrol parancs használható a rendszerhez csatlakoztatott USB tárolóeszközök listázásához: &prompt.root; camcontrol devlist <Generic Traveling Disk 1.11> at scbus0 target 0 lun 0 (da0,pass0) Ha a meghajtón állományrendszer is található, akkor képesek vagyunk csatlakoztatni. A elolvasása segíthet az USB meghajtón partíciókat kialakítani és formázni, amennyiben szükséges. A rendszer biztonsága szempontjából nem tekinthetõ megbízhatónak, ha olyan felhasználók számára is engedélyezzük tetszõleges meghajtók csatlakoztatását (például a vfs.usermount engedelyézesével), amelyekben nem bízunk meg. A &os; által támogatott állományrendszerek döntõ többsége nem nyújt védelmet a káros szándékkal telepített eszközök ellen. Ha az eszközt normál felhasználókkal is csatlakoztathatóvá akarjuk tenni, akkor további lépések megtételére is szükségünk lesz. Elõször is a felhasználóknak valahogy el kell tudniuk érniük az USB tárolóeszköz csatlakoztatásakor keletkezõ eszközöket. Ezt úgy tudjuk megoldani, ha az érintett felhasználókat felvesszük az operator csoportba. Ebben a &man.pw.8; lehet a segítségünkre. Másodsorban amikor ezek az eszközök létrejönnek, az operator csoportnak tudniuk kell ezeket olvasniuk és írniuk. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha felvesszük a következõ sorokat az /etc/devfs.rules állományba: [localrules=5] add path 'da*' mode 0660 group operator Ha viszont vannak SCSI lemezeink is rendszerben, akkor a helyzet egy kicsit megváltozik. Tehát például a rendszerben már eleve vannak da0, da1 és da2 néven lemezek, akkor a második sort ennek megfelelõen változtassuk meg: add path 'da[3-9]*' mode 0660 group operator Ezzel kizárunk minden, korábban már létezõ lemezt az operator csoportból. Emellett még az /etc/rc.conf állományban engedélyeznünk kell a saját &man.devfs.rules.5; szabályrendszerünket is: devfs_system_ruleset="usb_rules" Ezt követõen be kell állítanunk a rendszermagban, hogy a hagyományos felhasználók képesek legyenek állományrendszereket csatlakoztatni. Ezt a legkönnyebb úgy tudjuk megtenni, ha az /etc/sysctl.conf állományba felvesszük a következõ sort: vfs.usermount=1 Azonban ne felejtsük el, hogy ez csak a rendszer következõ indításától él. De a &man.sysctl.8; parancs használatával is beállíthatjuk ezt az értéket. Az utolsó lépésben hozzunk létre egy könyvtárat az állományrendszer csatlakoztatásához. Ezt a könyvtárat az a felhasználó fogja birtokolni, aki az állományrendszert csatlakoztatnia akarja. Ez például root felhasználóként úgy tudjuk megtenni, ha a felhasználónak létrehozunk egy könyvtárat /mnt/felhasználó néven (ahol a felhasználó nevet cseréljük a tényleges felhasználó nevére, a csoport nevet pedig a felhasználóhoz tartozó elsõdleges csoport nevére): &prompt.root; mkdir /mnt/felhasználó &prompt.root; chown felhasználó:csoport /mnt/felhasználó Most tegyük fel, hogy csatlakoztatnuk egy USB pen drive-ot és ennek megfelelõen megjelenik a /dev/da0s1 eszköz. Mivel az ilyen eszközökre általában gyárilag FAT állományrendszert tesznek, ezért így kell ezeket csatlakoztatni a &man.mount.8; paranccsal: &prompt.user; mount -t msdosfs -o -m=644,-M=755 /dev/da0s1 /mnt/felhasználó Ha leválasztjuk az eszközt (miután kiadtuk a &man.umount.8; parancsot), akkor a rendszerüzenetek között valami ilyesmit fogunk látni: umass0: at uhub0 port 1 (addr 2) disconnected (da0:umass-sim0:0:0:0): lost device (da0:umass-sim0:0:0:0): removing device entry GEOM: destroy disk da0 dp=0xc2d74850 umass0: detached A témáról bõvebben A Lemezek hozzáadása és az Állományrendszerek csatlakoztatása és leválasztása címû szakaszok elolvasása mellett a következõ man oldalakat is ajánljuk: &man.umass.4;, &man.camcontrol.8; és &man.usbconfig.8; &os; 8.X esetében, vagy &man.usbdevs.8; a &os; korábbi változatainál. Mike Meyer Írta: Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata CD-k létrehozása Bevezetés A CD-k számos lehetõségünkben eltérnek a hagyományos lemezektõl. Kezdetben a felhasználók nem is voltak képesek írni ezeket. Olyannak tervezték, hogy a fejek sávok közti mozgásából fakadó késleltetés nélkül lehessen folyamatosan olvasni. A szállítása a maga idejében sokkal könnyebb volt minden vele egyforma méretû eszköznél. A CD-ken is találhatunk sávokat, azonban ez csak a folyamatosan olvasható adat egy szakaszát jelenti, nem pedig a lemez fizikai tulajdonságát. Ha &os;-n akarunk CD-t készíteni, akkor ehhez elõször össze kell állítanunk a CD egyes sávjaira kerülõ adatokat és ezután rögzíteni ezeket a sávokat a CD-n. ISO 9660 állományrendszerek ISO 9660 Az ISO 9660 állományrendszert úgy tervezték, hogy megbirkózzon ezekkel az eltérésekkel. Sajnos ezzel együtt kõbe vésték az állományrendszerek akkoriban érvényes korlátozásait is. Szerencsére lehetõséget ad bõvítésre, ezáltal a helyesen megírt CD-k képesek úgy átlépni ezeket a határokat, hogy közben az általuk alkalmazott kiterjesztéseket nem ismerõ rendszerekkel is együtt tudnak mûködni. sysutils/cdrtools A sysutils/cdrtools port tartalmaz egy &man.mkisofs.8; nevû programot, amellyel létre tudunk hozni ISO 9660 típusú állományrendszert tartalmazó adatállományt. Többféle kiterjesztést is ismer, amit majd a lentebb ismertett opciókkal érhetünk el. CD-író ATAPI A CD írásához használt konkrét segédeszköz attól függ, hogy ATAPI vagy esetleg másmilyen írónk van. Az ATAPI CD-írók az alaprendszer részeként elérhetõ burncd programon keresztül használhatóak. A SCSI és USB CD-írók esetén pedig a sysutils/cdrtools portban megtalálható cdrecord programot használhatjuk. Az ATAPI/CAM modul segítségével a cdrecord és más SCSI-írókra készült programokat is tudunk használni ATAPI hardvereken. Ha a CD-író szoftverünket grafikus felhasználói felületen keresztül szeretnénk használni, akkor az X-CD-Roast vagy a K3b alkalmazásokat érdemes szemügyre vennünk. Ezek az eszközök elérhetõek csomagként vagy a sysutils/xcdroast és sysutils/k3b portokból. ATAPI hardver esetén az X-CD-Roast és a K3b alkalmazások használatához szükségünk lesz az ATAPI/CAM modulra. mkisofs A sysutils/cdrtools port részeként elérhetõ &man.mkisofs.8; program képes a &unix; típusú állományrendszer könyvtárszerkezete alapján egy ISO 9660 típusú állományrendszert tartalmazó image-et készíteni. Legegyszerûbb módon így használhatjuk: &prompt.root; mkisofs -o image.iso /az/elérési/út állományrendszerek ISO 9660 Ezzel a paranccsal egy olyan image.iso nevû állományt hozunk létre, amely /az/elérési/út által megadott helyen található könyvtárszerkezetet mintázza ISO 9660 állományrendszer formájában. A folyamat során minden olyan állományt leképez szabványos ISO 9660 állományrendszerbeli névre, amely megfelel a szabvány elvárásainak, és kihagy minden olyan állományt, amely nem jellemzõ az ISO állományrendszerekre. állományrendszerek HFS állományrendszerek Joliet Számos opció lehet segítségünkre az ilyenkor felbukkanó akadályok leküzdésében. Ezek közül különösen fontos az , amely a &unix; rendszerek számára megszokott Rock Ridge kiterjesztéseket, valamint a , amely a Microsoft rendszerekben használt Joliet kiterjesztéseit, és végül a , amely a &macos; alatt létrehozott HFS állományrendszerek kiterjesztéseit engedélyezi. A kizárólag csak &os; rendszereken használt CD-k esetében a megadásával kapcsolhatjuk ki az állománynevek mindenféle korlátozását. Az beállítás használatával olyan állományrendszer képét hozzuk létre, amely teljesen megegyezik a parancsban megadott könyvtárból induló fa tartalmával, habár több módon is sérti az ISO 9660 szabvány elõírásait. CD-k rendszerindításhoz Az utolsó általános jelleggel használható beállítás a . Ezzel lehet megadni az El Torito szabványnak megfelelõ rendszerindító CD készítéséhez szükséges rendszerindító image elérését. Ennél a beállításnál tehát meg kell adni a rendszerindításhoz használt lemez image-ét, amely a CD tartalmát magában foglaló könyvtárszerkezetben található valahol. A &man.mkisofs.8; alapértelmezés szerint egy ún. floppy emulációs módban hozza létre az ISO image-et, ezért a rendszerindításhoz használatos lemez image-ének pontosan 1200, 1440 vagy 2880 KB méretûnek kell lennie. Egyes rendszerbetöltõk, mint amilyen például a &os; terjesztéséhez használt lemezeken található, nem használják ezt az emulációt. Ilyen helyzetekben a kapcsolót kell megadni. Tehát ha a /tmp/sajátboot könyvtárban van egy indítható &os; rendszerünk, amelyben a /tmp/sajátboot/boot/cdboot a rendszerindító lemez image-e, akkor egy /tmp/indítható.iso nevû ISO 9660 formátumú állományrendszert tartalmazó image-et például így tudunk elkészíteni: &prompt.root; mkisofs -R -no-emul-boot -b boot/cdboot -o /tmp/indítható.iso /tmp/sajátboot Miután ezt megtettük, és a rendszermagunkban benne van az md eszköz támogatása, csatlakoztathatjuk is az állományrendszert: &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f /tmp/indítható.iso -u 0 &prompt.root; mount -t cd9660 /dev/md0 /mnt Ezután már össze tudjuk vetni az /mnt és /tmp/sajátboot könyvtárak egyezõségét. A &man.mkisofs.8; viselkedését több más opcióval tudjuk finomhangolni, mint például az ISO 9660 kiosztás módosítása vagy a Joliet és HFS lemezek készítése. A &man.mkisofs.8; man oldalon mindezekrõl bõvebben olvashatunk. burncd CD-k írása Ha ATAPI CD-írónk van, akkor a burncd paranccsal írhatjuk az ISO image-et a lemezre. A burncd az alaprendszer része, és /usr/sbin/burncd néven érhetõ el. A használata igen egyszerû, csupán pár paramétere van: &prompt.root; burncd -f eszköz data image.iso fixate Ezzel a paranccsal rámásoljuk az image.iso állományt az eszköz eszközre. Az alapértelmezett eszköz a /dev/acd0. A &man.burncd.8; man oldalán találjuk meg az írási sebességgel, a CD írás utáni kiadásával és az audio lemezek írásával kapcsolatos beállításokat. cdrecord Ha nincs ATAPI CD-írónk, akkor az íráshoz a cdrecord parancsot kell használnunk. A cdrecord nem az alaprendszer része: vagy a sysutils/cdrtools portból vagy a neki megfelelõ csomagból kell telepítenünk. Az alaprendszerben végbemenõ változások miatt a program bináris változatai hibázhatnak, aminek következtében csak poháralátéteket fogunk tudni gyártani. Ezért a rendszerrel együtt érdemes frissíteni ezt a portot is. Vagy ha a -STABLE verziót használjuk, akkor mindig érdemes a port elérhetõ legújabb verziójára frissíteni. Miközben a cdrecord számos paraméterrel rendelkezik, az alapvetõ használata mégis egyszerûbb a burncd parancsénál. Egy ISO 9660 formátumú image-et ugyanis a következõ módon tudunk felírni lemezre: &prompt.root; cdrecord dev=eszköz image.iso A cdrecord használatának trükkös része a megfelelõ eszköz megtalálása, tehát a beállítás helyes megadása. Ehhez használjuk a cdrecord paraméterét, amely az alábbihoz hasonló eredményt fog produkálni: CD-k írása &prompt.root; cdrecord -scanbus Cdrecord-Clone 2.01 (i386-unknown-freebsd7.0) Copyright (C) 1995-2004 Jörg Schilling Using libscg version 'schily-0.1' scsibus0: 0,0,0 0) 'SEAGATE ' 'ST39236LW ' '0004' Disk 0,1,0 1) 'SEAGATE ' 'ST39173W ' '5958' Disk 0,2,0 2) * 0,3,0 3) 'iomega ' 'jaz 1GB ' 'J.86' Removable Disk 0,4,0 4) 'NEC ' 'CD-ROM DRIVE:466' '1.26' Removable CD-ROM 0,5,0 5) * 0,6,0 6) * 0,7,0 7) * scsibus1: 1,0,0 100) * 1,1,0 101) * 1,2,0 102) * 1,3,0 103) * 1,4,0 104) * 1,5,0 105) 'YAMAHA ' 'CRW4260 ' '1.0q' Removable CD-ROM 1,6,0 106) 'ARTEC ' 'AM12S ' '1.06' Scanner 1,7,0 107) * Itt felsorolásra kerülnek a beállítás értékeként felhasználható eszközök. Keressük meg köztük a CD írónkat és a értékének a három vesszõvel elválasztott számot adjuk meg. Ebben az esetben a CD-író eszköz most az 1,5,0 lesz, tehát itt a helyes paraméterezés . Ezt az értékét könnyebben is meg lehet adni. Ennek részleteirõl a &man.cdrecord.1; man oldalán olvashatunk. Abban az esetben is érdemes fellapoznunk, ha az audio sávok írásáról, az írási sebesség korlátozásáról vagy más hasonló dolgokról akarunk olvasni. Audio CD-k másolása Audio CD-t úgy tudunk másolni, ha elõször állományok sorozatába mentjük a lemez tartalmát, majd ezeket az állományokat egy üres CD-re írjuk. Ennek konkrét folyamata azonban némileg eltér az ATAPI- és SCSI-meghajtók használata során. SCSI-meghajtók esetén A cdda2wav programmal mentsük le a lemez tartalmát. - &prompt.user; cdda2wav -v255 -D2,0 -B -Owav + &prompt.user; cdda2wav -vall -D2,0 -B -Owav A cdrecord paranccsal írjuk fel a .wav kiterjesztésû állományokat. &prompt.user; cdrecord -v dev=2,0 -dao -useinfo *.wav Gondoskodjunk róla, hogy a 2,0 értéket a nak megfelelõen helyesen állítottuk be. ATAPI-meghajtók esetén Az ATAPI/CAM modul segítségével a cdda2wav parancs ATAPI meghajtókkal is használható. Ez a megoldás általában kedvezõbb (a hibák és bytesorrend ügyesebb kezelése, stb.) a legtöbb felhasználó számára, mint az itt ismertetett. Az ATAPI CD meghajtója az egyes sávokat /dev/acddtnn néven teszi elérhetõvé, ahol a d a meghajtó sorszáma, a nn a sáv két számjeggyel kiírt sorszáma, amelyet szükség szerint balról nullával egészítenek ki. Így tehát az elsõ meghajtó elsõ sávja a /dev/acd0t01, a második a /dev/acd0t02, a harmadik a /dev/acd0t03 és így tovább. Ellenõrizzük, hogy ezek az eszközök jelen vannak a /dev könyvtárban. Amennyiben hiányoznának, kényszerítsük ki a lemez újbóli beolvasását: &prompt.root; dd if=/dev/acd0 of=/dev/null count=1 Szedjük le az egyes sávokat a &man.dd.1; használatával. A parancs kiadásakor meg kell adnunk egy blokkméretet is: &prompt.root; dd if=/dev/acd0t01 of=track1.cdr bs=2352 &prompt.root; dd if=/dev/acd0t02 of=track2.cdr bs=2352 ... A burncd használatával írjuk fel a lemezre az imént lementett állományokat. Meg kell adnunk, hogy ezek audio állományok, és hogy a burncd a munka befejeztével zárja le (fixate) a lemezt. &prompt.root; burncd -f /dev/acd0 audio track1.cdr track2.cdr ... fixate Adat CD-k másolása Az adatot tartalmazó CD-ket le tudjuk másolni egy olyan image-be, amely funkcionálisan megegyezik egy &man.mkisofs.8; által létrehozott image-dzsel és amivel le tudunk másolni bármilyen adat CD-t. Az itt megadott példa azt feltételezi, hogy a CD-meghajtónk neve acd0. Helyére a saját CD-meghajtónk nevét kell behelyettesíteni. &prompt.root; dd if=/dev/acd0 of=állomány.iso bs=2048 Most miután lementettük az image-et, írjuk fel CD-re a fentiek szerint. Adat CD-k használata Most, hogy már készítettünk egy szabványos adat CD-t, valószínûleg szeretnénk is valamilyen csatlakoztatni és elérni a rajta levõ adatokat. Alapértelmezés szerint a &man.mount.8; mindig azt feltételezi, hogy az állományrendszerek ufs típusúak. Ezért ha valami ilyesmivel próbálkozunk: &prompt.root; mount /dev/cd0 /mnt akkor egy Incorrect super block szövegû hibaüzenetet lesz a jutalmunk, és természetesen nem tudjuk csatlakoztatni a CD-t. Mivel a CD nem UFS állományrendszert tartalmaz, ezért az ilyen jellegû kísérleteink mind kudarcba fognak fulladni. Valahogy fel kell világosítanunk a &man.mount.8; parancsot arról, hogy itt most egy ISO9660 típusú állományrendszert akarunk csatlakoztatni, és akkor minden a helyére kerül. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a &man.mount.8; parancsnak megadjuk a paramétert. Például, ha a /dev/acd0 néven elérhetõ CD-meghajtóban levõ lemezt akarjuk a /mnt könyvtárba csatlakoztatni, akkor ezt kell begépelnünk: &prompt.root; mount -t cd9660 /dev/cd0 /mnt Vegyük észre, hogy az eszköz neve (ez ebben a példában most /dev/cd0) lehet más is attól függõen, hogy milyen csatolófelületet használ a CD-meghajtónk. Sõt, a valójában csak a &man.mount.cd9660.8; parancsot indítja el. Ennek tükrében tehát az elõbbi példát így rövidíthetjük le: &prompt.root; mount_cd9660 /dev/cd0 /mnt Ezen a módon bármilyen gyártmányú adat CD-t képesek vagyunk csatlakoztatni. Egyes ISO 9660 kiterjesztéseket használó lemezek azonban esetleg furcsán mûködhetnek. Például Joliet lemezek az összes állomány nevét kétbyte-os Unicode karakterben tárolják. A &os; rendszermagja ugyan nem beszéli a Unicode-ot, de a &os; CD9660 meghajtója képes menetközben átkonvertálni a Unicode karaktereket. Ha bizonyos nem angol karakterek kérdõjelekként jelennének meg, akkor a beállítás használatával még egy helyi kódlapot is meg kell adnunk. Ezzel kapcsolatban bõvebb tájékoztatásért forduljunk a &man.mount.cd9660.8; man oldalhoz. A beállítás segítségével csak akkor lesz képes a rendszermag elvégezni ezt az átalakítást, ha elõtte betöltjük a cd9660_iconv.ko modult. Ezt megtehetjük úgy, hogy ha felvesszük a következõ sort a loader.conf állományba: cd9660_iconv_load="YES" Indítsuk újra a számítógépünket, vagy közvetlenül töltsük be a modult a &man.kldload.8; használatával. Estenként elõfordulhat, hogy kapunk egy Device not configured hibaüzenetet a CD-k csatlakoztatásakor. Ez általában arra utal, hogy a CD-meghajtó nem érzékeli a berakott lemezt, vagy éppen a meghajtó nem látható a buszon. A CD-meghajtók esetében pár másodpercig eltarthat, amíg felismeri a berakott lemezt, ilyenkor mindig legyünk türelemmel. Néha a SCSI CD-meghajtó nem látható, mert nem volt elég ideje válaszolni busz újraindítása elõtt. Ha SCSI CD-meghajtónk van, akkor a következõ beállítást tegyük hozzá a rendszermagunk konfigurációjához és fordítsuk újra a rendszermagukat. options SCSI_DELAY=15000 Ezzel utasítjuk a SCSI buszunkat egy 15 másodperces várakozásra a rendszer indítása során, és így ezzel elég esélyt adunk arra, hogy a CD-meghajtó válaszolni tudjon a busz újraindítása elõtt. Nyers adat CD-k írása Írhatunk közvetlenül is állományokat a CD-re, ISO 9660 formátumú állományrendszer használata nélkül. Sokan így oldják meg a mentést. Ezt sokkal gyorsabban lebonyolítható egy szabványos CD esetében: &prompt.root; burncd -f /dev/acd1 -s 12 data archive.tar.gz fixate Az ezen a módon megírt CD-ket szintén nyers módon kell olvasnunk: &prompt.root; tar xzvf /dev/acd1 Az ilyen lemezeket nem tudjuk a normális CD-khez hasonlóan csatlakoztatni. Sõt, az ilyen CD-ket csak &os; alatt tudjuk olvasni. Ha csatlakoztathatóvá akarjuk tenni a lemezt, vagy más operációs rendszerek alól is szeretnénk olvasni, akkor erre a célra a fentebb bemutatott &man.mkisofs.8; parancsot kell használnunk. Marc Fonvieille Írta: CD-írók ATAPI/CAM meghajtó Az ATAPI/CAM meghajtó használata Ez a meghajtó lehetõvé teszi az ATAPI eszközök (CD-ROM, CD-RW, DVD meghajtók stb...) számára, hogy a SCSI alrendszeren keresztül legyenek elérhetõek, így esetünkben is használhatóvá válnak olyan alkalmazások, mint például sysutils/cdrdao vagy a &man.cdrecord.1;. A meghajtó használatához a következõ sort kell a /boot/loader.conf állományba illeszteni: atapicam_load="YES" Indítsuk újra a számítógépet. Amennyiben a rendszermagban az &man.atapicam.4; statikus támogatását szeretnénk használni, úgy a következõ sort kell a rendszermag konfigurációs állományába felvenni: device atapicam Továbbá a következõ sorokra lesz még szükségünk: device ata device scbus device cd device pass Ezeknek már eleve ott kell szerepelnie. Ezután fordítsuk újra és telepítsük a rendszermagot, majd indítsuk újra a számítógépet. A rendszer indulásakor az írónak ehhez hasonló módon kell megjelennie: acd0: CD-RW <MATSHITA CD-RW/DVD-ROM UJDA740> at ata1-master PIO4 cd0 at ata1 bus 0 target 0 lun 0 cd0: <MATSHITA CDRW/DVD UJDA740 1.00> Removable CD-ROM SCSI-0 device cd0: 16.000MB/s transfers cd0: Attempt to query device size failed: NOT READY, Medium not present - tray closed A meghajtó most már elérhetõ a /dev/cd0 eszközön keresztül, és például ennyi begépelésével csatlakoztatni tudunk róla egy CD-t a /mnt könyvtárba: &prompt.root; mount -t cd9660 /dev/cd0 /mnt root felhasználóként a következõ paranccsal tudjuk lekérdezi az író SCSI címét: &prompt.root; camcontrol devlist <MATSHITA CDRW/DVD UJDA740 1.00> at scbus1 target 0 lun 0 (pass0,cd0) Eszerint a 1,0,0 lesz az eszköz SCSI címe, amelyet a &man.cdrecord.1; és más SCSI alkalmazások esetén adunk meg. Az ATAPI/CAM és SCSI rendszerek tekintetében olvassuk el az &man.atapicam.4; és &man.cam.4; man oldalakat. Marc Fonvieille Írta: Andy Polyakov Segítséget nyújtott benne: Lézeres tárolóeszközök (DVD-k) létrehozása és használata DVD írása Bevezetés A DVD a CD-hez képest a lézeres tárolóeszközök technológiájának újabb generációját képviseli. A DVD bármelyik CD-nél több adatot képes tárolni és napjaink ez a videók kiadásának szabványa. Öt fizikailag írható formátummal határozhatjuk meg az írható DVD fogalmát: DVD-R: Ez volt az elsõ elérhetõ írható DVD formátum. A DVD-R szabványát a DVD Fórum fektette le. Ez a formátum csak egyszer írható. DVD-RW: Ez a DVD-R szabvány újraírható változata. A DVD-RW körülbelül 1000 alkalommal írható újra. DVD-RAM: Ez is a DVD Fórum által támogatott újraírható formátum. A DVD-RAM cserélhetõ merevlemeznek látzsik. Azonban ez típusú adathordozó nem kompatibilis legtöbb DVD-ROM hajtóval és DVD-Video lejátszóval. Csupán csak néhány DVD-író ismeri a DVD-RAM formátumot. A DVD-RAM használatáról a ban találunk bõvebben információkat. DVD+RW: Ezt az újraírható formátumot a DVD+RW szövetség alkotta meg. A DVD+RW lemezek nagyjából 1000 alkalommal írhatóak újra. DVD+R: Ez a formátum a DVD+RW formátum egyszer írható változata. Az egyrétegû írható DVD-k összesen 4 700 000 000 byte-ot képesek rögzíteni, ami 4,38 GB vagy 4 485 MB (1 kilobyte itt 1024 byte). Meg kell különböztetnünk fizikai tárolóeszközt és az alkalmazást. Például a DVD-Video állományok olyan jellegû elrendezését írja elõ, ami bármelyik írható fizikai DVD eszközön megjelenhet: DVD-R, DVD+R, DVD-RW stb. Mielõtt kiválasztanánk az eszköz típusát, biztosnak kell lennünk benne, hogy az író és a DVD-Video lejátszó (ez lehet egy önálló lejátszó vagy egy számítógép DVD-ROM meghajtója) kompatibilis a szóbanforgó lemezzel. Beállítás A &man.growisofs.1; programot fogjuk a DVD rögzítésére használni. Ez a program a dvd+rw-tools segédprogramok (sysutils/dvd+rw-tools) gyûjteményének része. A dvd+rw-tools az összes DVD médium típusát ismeri. Ezek a segédprogramok a SCSI alrendszeren keresztül érik az eszközöket, ezért a használhatukhoz a rendszermagban szükségünk lesz az ATAPI/CAM támogatásra. Ha az írónk USB felületen csatlakozik, akkor mindez szükségtelen, és ehelyett a t kell elolvasnunk az USB eszközök beállításához. Engedélyeznünk kell az ATAPI eszközök DMA hozzáférését is, amit a /boot/loader.conf állományban a következõ sor hozzáadásával tudunk megtenni: hw.ata.atapi_dma="1" A dvd+rw-tools használatának megkezdése elõtt a DVD-írónkkal kapcsolatban érdemes átolvasnunk a dvd+rw-tools hardverkompatibilitási jegyzeteit (angolul). Ha grafikus felületet szeretnénk használni, akkor érdemes egy pillanatást vetnünk a K3bre (sysutils/k3b), amely egy felhasználóbarát felületet ad a &man.growisofs.1; és sok más íróprogram felé. Adat DVD-k írása A &man.growisofs.1; a mkisofs parancs elõlapja, tehát az állományrendszer létrehozásához a &man.mkisofs.8; programot fogja meghívni és ezt írja fel a DVD-re. Ez azt jelenti, hogy az írási folyamat megkezdése elõtt nem kell semmilyen image-et létrehoznunk. A /az/elérési/út könyvtárból a következõ paranccsal tudjuk kiírni az adatokat DVD+R vagy DVD-R lemezre: &prompt.root; growisofs -dvd-compat -Z /dev/cd0 -J -R /az/elérési/út A beállítások a &man.mkisofs.8; programhoz kerülnek át az állományrendszer létrehozásakor (itt most egy ISO 9660 állományrendszert hozunk létre, Joliet és Rock Ridge kiterjesztésekkel), használatának részleteit lásd &man.mkisofs.8;. A beállítást a kezdõmenetek létrehozásakor használjuk: több menetben akarjuk írni a lemezt vagy sem. A DVD eszközt, amely itt most a /dev/cd0, a saját konfigurációnknak megfelelõen kell megadni. A paraméterrel lezárjuk a lemezt, így ezután további írás már nem lehetséges. Ezért cserébe jobb kompatibilitást kapunk a DVD-ROM meghajtókkal. Elõre legyártott image-dzsel is dolgozhatunk, tehát például, ha az image.iso állományt akarjuk kiírni, akkor ezt kell lefuttatnunk: &prompt.root; growisofs -dvd-compat -Z /dev/cd0=image.iso Az írási sebességet magától beállítja a lemez és meghajtó képességeinek megfelelõen. Az írási sebesség felülbírálásához használjuk a paramétert. A paraméterek lehetõségeirõl a &man.growisofs.1; man oldaláról tudhatunk meg többet. 4,38 GB-nál több adat írásához egy hibrid UDF/ISO-9660 típusú állományrendszert kell létrehoznunk. Ezt úgy tudjuk elérni, ha &man.mkisofs.8; és a többi hasonló program (például &man.growisofs.1;) hívásakor még hozzátesszük az paramétereket. Ezekre csak lemezképek készítésekor vagy az állományok közvetlen lemezre írásakor van szükségünk. Az így létrehozott lemezeket a &man.mount.udf.8; segédprogram segítségével UDF állományrendszerként tudjuk csatlakoztatni. Ezért csak olyan operációs rendszereken használható, amelyek ismerik ezt a formátumot, ellenkezõ esetben csak hibás állományokat fogunk látni a lemezen. Példa ilyen lemezkép létrehozására: &prompt.root; growisofs -dvd-compat -udf -iso-level 3 -Z /dev/cd0 -J -R /az/új/adat/helye Ha a lemezkép már eleve nagyobb méretû állományokat tartalmaz, a lemez írásakor a &man.growisofs.1; programnak már nem kell további paramétereket átadnunk. Lehetõleg mindig a sysutils/cdrtools legfrissebb verzióját használjuk (amely a &man.mkisofs.8; programot is tartalmazza), mivel a régebbi verziók nem támogatják a nagyobb méretû állományokat. Ha problémák adódnak a programok használata során, akkor próbálkozzunk a fejlesztõi változattal (sysutils/cdrtools-devel) és olvassuk el a &man.mkisofs.8; man oldalát. DVD DVD-Video DVD-Video írása A DVD-Video az állományok speciális szervezésére utal, amely az ISO 9660 és az mikró UDF (M-UDF) specifikációkon alapszik. A DVD-Video emellett egy adott adatszerkezeti hierarchiát is takar, ezért kell egy külön programmal, például a multimedia/dvdauthor segítségével összeállítani egy DVD-t. Ha már a birtokunkban van egy DVD-Video állományrendszer képe, akkor az eddigiek szerint egyszerûen csak írjuk fel egy lemezre, ahogy azt az elõzõ szakaszban is láthattuk. Ha összeállítottuk a DVD anyagát és például a /a/videó/elérési/útja könyvtárba raktuk, akkor a következõ paranccsal írathatjuk ki a DVD-Video formátumú lemezt: &prompt.root; growisofs -Z /dev/cd0 -dvd-video /a/videó/elérési/útja A paramétert kell átadni a &man.mkisofs.8; programnak, amelynek hatására létrehoz egy DVD-Video formátumú állományrendszert. Emellett a beállítás maga után vonja a &man.growisofs.1; beállítását is. DVD DVD+RW A DVD+RW használata Eltérõen a CD-RW-tõl, egy érintetlen DVD+RW-t az elsõ használat elõtt meg kell formázni. A &man.growisofs.1; program errõl az elsõ adandó alkalommal gondoskodik, és ez az ajánlott. Azonban a DVD+RW formázására használhatjuk a dvd+rw-format parancsot is: &prompt.root; dvd+rw-format /dev/cd0 Ezt a mûveletet csak egyszer kell elvégezni, hiszen ne feledjük, hogy csak a szûz DVD+RW lemezeket kell megformázni. Ezután a DVD+RW-t a korábbi szakaszoknak megfelelõen tudjuk írni. Ha a DVD+RW-re új adatot akarunk írni (egy teljesen új állományrendszert, nem pedig adatokat hozzáfûzni), akkor nem kell üressé tenni a lemezt, egyszerûen csak elegendõ felülírni az elõzõeket (egy új kezdõmenet létrehozásával) valahogy így: &prompt.root; growisofs -Z /dev/cd0 -J -R /az/új/adat/helye A DVD+RW formátum felajánlja annak lehetõségét is, hogy könnyedén hozzá lehessen fûzni adatokat az elõzõ íráshoz. A mûvelet során az új menetet összefûzi a meglévõvel, tehát ez nem egy többmenetes írás, hanem a &man.growisofs.1; megnöveli a lemezen található ISO 9660 állományrendszert. Például, ha egy korábban megírt DVD+RW lemezen levõ adatokhoz akarunk hozzáírni, akkor a következõ parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; growisofs -M /dev/cd0 -J -R /az/új/adat/helye A &man.mkisofs.8; beállításainál a kezõmenetnél megadottakat érdemes ismét megadni. Ha kompatibilisek akarunk maradni a többi DVD-meghajtóval, akkor adjuk meg paramétert. Ez a DVD+RW esetében annyit jelent, hogy nem tudunk további adatokat hozzáfûzni. Ha valamilyen okból mégis üressé szeretnénk tenni a lemez, akkor ír járhatunk el: &prompt.root; growisofs -Z /dev/cd0=/dev/zero DVD DVD-RW A DVD-RW használata A DVD-RW két lemezformátumot fogad el: a inkrementális soros hozzáférést és a korlátozott felülírást. Alapértelmezés szerint a DVD-RW lemezek soros elérésûek. A még fel nem használt DVD-RW lemezek közvetlenül írhatóak külön formázás nélkül, habár a korábban már soros formátumban használt DVD-RW lemezeket egy új kezdõmenet létrehozása elõtt üressé kell tenni. Soros módban így kell letörölni egy DVD-RW lemezt: &prompt.root; dvd+rw-format -blank=full /dev/cd0 A teljes törlés () egy 1x média esetén körülbelül egy órát vesz igénybe. A beállítással egy gyorsított törlés zajlik le, amennyiben a DVD-RW lemezt Disk-At-Once (DAO) módban írjuk. A DVD-RW lemezeket az alábbi paranccsal tudjuk DAO módban írni: &prompt.root; growisofs -use-the-force-luke=dao -Z /dev/cd0=image.iso A beállítást nem kötelezõ megadni, mivel a &man.growisofs.1; igyekszik a lehetõ leggyorsabban törölni a lemezt és megkezdeni a DAO módú írást. A DVD-RW esetében valójában a korlátozott felülírást lenne érdemes használnunk, mivel ez a formátum sokkal rugalmasabb az alapértelmezés szerint felkínált inkrementális soros elérésnél. A soros DVD-RW lemezekre ugyanúgy tudunk adatokat rögzíteni, mint az összes többi formátum esetében: &prompt.root; growisofs -Z /dev/cd0 -J -R /az/adat/helye Ha az elõzõ íráshoz akarunk még hozzáfûzni adatokat, akkor ehhez a &man.growisofs.1; beállítását kell használnunk. Azonban ha a DVD-RW lemezhet inkrementális soros módban adunk hozzá adatot, akkor ezzel egy új menetet hozunk létre a lemezen és így egy többmenetes lemezt kapunk. A korlátozott felülírású DVD-RW formátum használata esetén nem kell mindegyik kezdõmenet elõtt törölni a lemezt, egyszerûen csak felül kell írni a beállítással, hasonlóan a DVD+RW esetéhez. A DVD+RW beállításához hasonlóan lehetõségünk van a lemezen található ISO 9660 formátumú állományrendszer növelésére. Ennek az eredménye egy egymenetes DVD. A következõ paranccsal tudjuk a DVD-RW lemezt korlátozott felülírású módba tenni: &prompt.root; dvd+rw-format /dev/cd0 Így tudunk visszaváltani a soros formátum használatára: &prompt.root; dvd+rw-format -blank=full /dev/cd0 Több menet használata Nagyon kevés DVD-ROM meghajtó ismeri a többmenetes DVD-ket, és legtöbbször is csak általában az elsõ menetet olvassák. A DVD+R, DVD-R és DVD-RW formátumok soros formátumban képesek több mentetet is befogadni, viszont a DVD+RW és DVD-RW korlátozott felülírású formátuma esetén nem létezik több menet. Az alábbi parancs egy újabb menetet ad hozzá egy megkezdett (le nem zárt) DVD+R, DVD-R vagy DVD-RW soros formátumú lemezhez: &prompt.root; growisofs -M /dev/cd0 -J -R /az/új/adat/helye Ha ezt a parancsot egy korlátozott felülírású DVD+RW vagy DVD-RW lemez esetén adjuk ki, akkor az új adatokat úgy fûzi hozzá, hogy egy új menetet összefésüli a meglévõvel. Ezzel egy egymenetes lemez keletkezik. Ilyenkor így bõvítik a megkezdett lemezeket. A menetek kezdése és befejezése általában felhasznál valamennyi helyet a lemezen. Ezért úgy tudjuk optimalizálni a lemez helykihasználtságát, hogy kevés menetben sok adatot viszünk fel rá. A DVD+R esetén 154, a DVD-R-nél körülbelül 2000, és a dupla rétegû DVD+R lemezeknél 127 menetet tudunk létrehozni. További olvasnivalók A DVD lemezrõl részletesebb információkat a dvd+rw-mediainfo /dev/cd0 parancs kiadásával tudunk lekérdezni. A dvd+rw-tools használatáról a &man.growisofs.1; man oldalon találunk információt, valamint a dvd+rw-tools honlapján (angolul) és a cdwrite levelezési lista archívumaiban (angolul). Futassuk dvd+rw-mediainfo parancsot minden olyan esetben, amikor gondunk akad valamilyen lemez írásával. A kimenete nélkül szinte lehetetlen segítenünk bárkinek is. A DVD-RAM használata DVD DVD-RAM Beállítás A DVD-RAM írók SCSI vagy ATAPI csatolófelülettel rendelkeznek. Az ATAPI eszközök esetén engedélyezni kell a DMA elérését, amit a /boot/loader.conf állományban az alábbi sor hozzáadásával tudunk megtenni: hw.ata.atapi_dma="1" A lemez elõkészítése Ahogy arra már korábban utaltunk a fejezet bevezetésében, a DVD-RAM úgy látható, mint egy cserélhetõ merevlemez. A hagyományos merevlemezekhez hasonlóan a DVD-RAM-ot is elõ kell készíteni az elsõ használatához. Ebben a példában a lemez teljes területét egy szabványos UFS2 állományrendszerrel töltjük fel: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/acd0 bs=2k count=1 &prompt.root; bsdlabel -Bw acd0 &prompt.root; newfs /dev/acd0 A DVD eszköz nevét, vagyis az acd0 eszközt a saját rendszerünknek megfelelõen kell módosítani. A lemez használata Miután az elõbbi mûveletet elvégeztük a DVD-RAM lemezen, már tudjuk is normális merevlemezként csatlakoztatni: &prompt.root; mount /dev/acd0 /mnt Ezt követõen a DVD-RAM egyaránt olvasható és írható. Julio Merino Eredetileg készítette: Martin Karlsson Átdolgozta: Hajlékonylemezek létrehozása és használata Néha hasznos lehet, ha az adatokat floppy lemezeken tároljuk, például olyankor, amikor más cserélhetõ tárolóeszköz már nem jöhet számításba, vagy amikor kis mennyiségû adatot kell átvinnünk az egyik számítógéprõl a másikra. Ebben a szakaszban bemutatjuk hogyan kell &os; alatt floppy lemezeket használni. Elsõsorban a 3,5 colos DOS lemezek formázásával és használatával foglalkozik, de ezek fogalmak a többi hajlékonylemezes formátum esetében is hasonlóak. A hajlékonylemezek formázása Az eszköz A floppy lemezek a többi eszközhöz hasonlóan a /dev könyvtárban érhetõek el. A nyers floppy lemezek eléréséhez egyszerûen csak használjuk a /dev/fdN hivatkozást. A formázás Használat elõtt a floppy lemezeket alacsony szinten meg kell formázni. Ezt általában maga a gyártó végzi el, de a formázás gyakran hasznos lehet a lemez sértetlenségének ellenõrzésére. A legtöbb floppy lemez hivatalos kapacitása 1440 KB, de használhatjuk nagyobb (és kisebb) méretekben is. A floppy lemezek alacsony szintû formázására az &man.fdformat.1; parancsot használhatjuk. Ez a segédprogram paraméterként az eszköz nevét várja. Figyeljünk a menetközben megjelenõ hibaüzenetekre, mivel ezek segítik eldönteni, hogy a lemez használható vagy sem. A hajlékonylemezek formázása A /dev/fdN eszközök segítségével tudunk megformázni egy floppy lemezt. Tegyünk be egy 3,5 colos floppy lemezt a meghajtóba, majd adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; /usr/sbin/fdformat -f 1440 /dev/fd0 A lemez címkézése Miután alacsony szinten formáztuk a lemezt, tennünk kell rá egy lemezcímkét is. Ez a lemezcímke késõbb meg fog semmisülni, de a rendszernek szüksége van rá, hogy pontosan meg tudja állapítani a lemez méretét és geometriáját. Az új lemezcímke lefedi az egész lemezt, és tartalmazni fogja az összes információt a floppy geometriájáról. A lemezcímkék geometriaértékeit az /etc/disktab állományban találjuk meg felsorolva. Most már futtathatjuk is a &man.bsdlabel.8; parancsot: &prompt.root; /sbin/bsdlabel -B -w /dev/fd0 fd1440 Az állományrendszer A hajlékonylemez most már készen áll a magas szintû formázásra. Ennek során egy új állományrendszert teszünk rá, amelyet a &os; képes írni és olvasni. Miután létrejött ez az új állományrendszer, a lemezcímke megsemmisül, így tehát ha újra meg akarjuk formázni a lemezt, akkor újra létre kell majd hoznunk a lemezcímkét. A floppy állományrendszere lehet UFS vagy FAT. A FAT általánosságban véve jobb választás a floppy lemezek számára. Az alábbi módon tudunk új állományrendszert tenni a floppyra: &prompt.root; /sbin/newfs_msdos /dev/fd0 A lemez most már készen áll a használatra. A hajlékonylemezek használata A floppy lemezt használatához a &man.mount.msdosfs.8; paranccsal kell csatlakoztatnunk. Ugyanerre a célra használhatjuk a Portgyûjteménybõl elérhetõ emulators/mtools portot is. Szalagok létrehozása és használata szalagos adathordozó A legfontosabb szalagos adathordozók a 4 mm-es, 8 mm-es, QIC, a minikazettás és a DLT. 4 mm-es (Digitális adattároló, avagy DDS: Digital Data Storage) szalagos adathordozó (4 mm-es) DDS-szalagok szalagos adathordozó QIC-szalagok A 4 mm-es szalagok a QIC-szalagokat váltják fel a munkaállomások biztonsági mentésének eszközeként. Ez a tendencia csak tovább növekedett, ahogy a Conner felvásárolta az Archive-ot, a QIC típusú meghajtók legnagyobb gyártóját, majd leállított a QIC-meghajtók gyártását. A 4 mm-es meghajtók mérete kicsi és csendben is dolgoznak, de a megbízhatóság terén nem tudhatják maguknak mindazt a sikert, amit a 8 mm-es társaiknál könyvelhettünk el. A kazetták is sokkal olcsóbbak és kisebbek (3 x 2 x 0,5 col, ami 76 x 51 x 12 mm) a 8 mm-es kiadásénál. A 4 mm-es feje, hasonlóan a 8 mm-eséhez, valamilyen okból szintén viszonylag rövid ideig bírja, és mind a kettõ spirális pásztázást használ. Ezeknél a meghajtóknál az adatátvitel nagyjából 150 KB/mp-nél kezdõdik és 500 KB/mp-nél végzõdik. Az adattárolási képességük 1,3 GB-tól indul és 2,0 GB-ig tart. A hardveres tömörítés, ami a legtöbb ilyen típusú meghajtónál elérhetõ, közel megduplázza a kapacitást. A többmeghajtós szalagos könyvtár egységek egyetlen szekrényben 6 meghajtót képes befogadni, a szalagok automatikus cserélgetésével. Az ilyen könyvtárak kapacitása a 240 GB-ot is elérheti. A DDS-3 szabvány most már akár 12 GB (vagy tömörítve 24 GB) kapacitást is elérhetõvé tesz. A 4 mm-es meghajtók, hasonlóan a 8 mm-es meghajtókhoz, spirális pásztázást alkalmaznak. A spirális pásztázás összes elõnye és hátránya ezért egyaránt él a 4 mm-es és 8 mm-es meghajtók esetén. A szalagok 2 000 menet vagy 100 teljes mentes után kopnak el. 8 mm-es (Exabyte) szalagos adathordozó (8 mm-es) Exabyte szalagok A 8 mm-es szalagok a legelterjedtebb szalagos SCSI-meghajtók. A szalagok használatára ez a legjobb választás. Szinte mindegyik rendszerben egy 2 GB-os 8 mm-es Exabyte szalagos meghajtót használnak. A 8 mm-es meghajtók megbízhatóak, kényelmesek és csendesek. A kazetták olcsók és kicsik (4,8 x 3,3 x 0,6 col, azaz 122 x 84 x 15 mm). A 8 mm-es szalagok feje viszonylag csak rövid ideig bírja a szalag nagy mértékû oda-vissza mozgása miatt. Az adatátvitel sebessége 250 KB/mp-tõl 500 KB/mp-ig terjed, valamint a 300 MB-tól egészen 7 GB-os méretig találkozhatunk velük. A meghajtókban elérhetõ hardveres tömörítés képes közel megduplázni a kapacitást. Ezek a meghajtók önálló egységként is beszerezhetõek vagy egy 6 egységbõl álló és 120 szalagos szalagos könyvtár részeként. Ezek az egységek önállóan váltják a szalagokat. Az ilyen könyvtárak kapacitása eléri a közel 840 GB-ot. Az Exabyte Mammoth modellje szalagonként 12 GB (tömörítéssel pedig 24 GB) adatot képes tárolni, viszont a hagyományos szalagos meghajtóknál nagyjából kétszer többe kerül. Az adatok spirális pásztázással kerülnek a szalagra, és a fejek adott (nagyjából 6 fokos) szögben állnak a szalag felett. A szalag a fejeket tartó orsó köré tekeredik, körülbelül 270 fokban. Ennek eredményképpen nagyobb adatsûrûség és szorosan zárt sávok jönnek létre, ahogy ebben a szögben a fej eljut a szalag egyik élérõl a másikra. QIC szalagos adathordozó QIC-150 A QIC-150 meghajtók és szalagok talán a legelterjedtebb szalagos egységek és adathordozók. A QIC szalagos meghajtók a legolcsóbb komolynak tekinthetõ biztonsági mentésre alkalmas meghajtók. Az olcsóság azonban megköveteli a maga árát. A QIC-szalagok a 4 és 8 mm-es szalagokkal szemben akár ötször is drágábbak lehetnek gigabyte-onként. De ha megelégszünk csupán féltucat szalaggal is, akkor a QIC jó vásárnak tûnhet. A QIC a leginkább elterjedtebb szalagos meghajtó. Minden rendszerben biztonsan találunk valamilyen minõségben QIC-meghajtót. A QIC fizikailag hasonló (és gyakran azonos) felépítésû szalagokat gyárt rengeteg különbözõ adatsûrûséggel. Az ilyenkor keletkezõ súrlódások miatt a QIC-meghajtók egyáltalán nem nevezhetõek csendesnek. Az ilyen típusú meghajtók az adatok rögzítése elõtt külön hangjelenség kíséretében keresik meg a megfelelõ pozíciót és tisztán hallható, ahogy olvasnak, írnak és keresnek. A QIC-szalagok mérete 6 x 4 x 0,7 col (avagy 152 x 102 x 17 mm). Az adatátviteli sebesség nagyjából 150 KB/mp-tõl 500 KB/mp-ig terjedhet. A kapacitás szalagonként 40 MB és 15 GB között változhat. A legtöbb újabb QIC-meghajtó támogatja a hardveres tömörítést. QIC-meghajtókat azonban egyre kevésbé találhatunk, helyüket szépen lassan mindenhol átveszik a DAT-meghajtók. A szalagokra sávokban rögzítik az adatokat. Ezek a sávok szalag felületének hosszanti tengelyén futnak az egyik végétõl a másikig. A sávok száma valamint a sávok vastagsága a szalagok kapacitásától függõen változnak. Ha nem is összes legújabb, de a legtöbb meghajtó legalább olvasás szintjén kompatibilis a régebbi típusokkal (de gyakran írásban is). A QIC híresen megbízható az adatbiztonság tekintetében (a mechanikája sokkal egyszerûbb és strapabíróbb a spirális pásztázással mûködõ meghajtókénál). A szalagokat 5000 mentés után érdemes lecserélni. DLT szalagos adathordozó DLT A DLT rendelkezik a legnagyobb adatátviteli sebességgel az itt összefoglalt mezõnyben. A 1/2 colos (12,5 mm-es) szalag egy egyorsós tokban foglal helyet (mérete 4 x 4 x 1 col, azaz 100 x 100 x 25 mm). A tok egyik oldalán végig egy csúszó kapu található. A meghajtó ezt a kaput nyitja ki és ezen keresztül húzza be a szalagot. A szalag elején található egy ovális lyuk, amibe a meghajtó bele tud akaszkodni. A feszítõ orsó a szalagos meghajtóban foglal helyet. Az összes többi szalag esetén (kivéve egyedül a 9 sávos szalagokat) mind a segéd- és feszítõ orsók magában a kazettában találhatóak. Az adatátviteli sebessége megközelítõleg 1,5 MB/mp, tehát háromszor nagyobb bármelyik 4 mm-es, 8 mm-es vagy QIC-szalagos egységénél. Az adattároló képessége kazettánként 10 GB-tól 20 GB-ig terjedhet. A meghajtók egyaránt elérhetõek többkazettás, cserélgetõs és többkazettás, többmeghajtós könyvtárakban is, melyek 5 kazettától egészen 900 kazettáig, illetve 1 meghajtótól 20 meghajtóig képesek befogadni, így teljes tárterületük 50 GB-tól 9 TB-ig terjed. A DLT Type V formátum tömörítéssel közel 70 GB-os kapacitást képes elérni. A szalagra az adatok a haladási iránnyal párhuzamosan kerülnek fel (akárcsak a QIC-szalagok esetében). Egyszerre két sávot rögzít. A író/olvasó fejek élettartama viszonylag nagy. Ahogy a szalag megáll, a fej és a szalag között nincs szükség további relatív mozgásra. AIT szalagos adathordozó AIT Az AIT a Sony új formátuma, ami egészen 50 GB mennyiségû adatot képes tárolni (tömörítéssel) egyetlen szalagon. A szalagokat memóriachipekkel látják el, melyek a szalag tartalmát indexelik. Az indexek felhasználásával aztán a szalagos meghajtó villámgyorsan képes meghatározni a szalagon található állományok helyét, szemben az ilyenkor megszokott többperces mûvelettel. A SAMS:Alexandria és a hozzá hasonló szoftverek negyven vagy több AIT-szalagos könyvtárral is képesek egyszerre dolgozni, és közvetlenül a szalagok memóriájával veszik fel a kapcsolatot a tartalmuk megjelenítéséhez, a mentett állományok rendszerezéséhez, a helyes szalag megkereséséhez, betöltéséhez és visszatöltéséhez. Az ilyen könyvtárak a 20 000 dolláros (kb. 3,5 millió forintos) árkategóriába tartoznak, ami miatt csak egy kicsivel csúsznak ki a hobbi kategóriából. Az új szalagok elsõ használata Amikor az elsõ alkalommal akarunk beolvasni vagy írni egy új, teljesen üres szalagot, hibára fogunk futni. Egy ehhez hasonló konzolüzenet fog megjelenni: sa0(ncr1:4:0): NOT READY asc:4,1 sa0(ncr1:4:0): Logical unit is in process of becoming ready A szalag nem tartalmaz azonosító blokkot (Identifier Block) a nulladik blokkban. A QIC-525 szabvány átvétele óta mindegyik QIC szalagos meghajtó létrehozza ezt az azonosító blokkot. Tehát két megoldás létezik: Az mt fsf 1 paranccsal felírunk egy ilyen azonosító blokkot a szalagra. A meghajtó elõlapján található gomb segítségével dobassuk ki a szalagot. Rakjuk vissza a szalagot és hajtsunk végre rajta egy dump parancsot. A dump parancs erre egy DUMP: End of tape detected (szalag vége) hibaüzenetet ad, majd a következõ jelenik meg a konzolon: HARDWARE FAILURE info:280 asc:80,96. Tekertessük vissza a szalagot az mt rewind paranccsal. A szalag következõ mûvelete most már sikeres lesz. Biztonsági mentés hajlékonylemezekre Hajlékonylemezre is lehet biztonsági mentést készíteni? biztonsági floppyk floppy lemezek A floppy lemezek nem igazán felelnek meg biztonsági mentés készítésére, mivel: Nem megbízható adathordozók, különösen hosszabb idõre. Esetükben a mentés és visszaállítás nagyon lassú. Kapacitásuk erõsen korlátozott (annak már régen elmúlt az ideje, amikor egész merevlemezeket tudtunk lementeni egy tucat floppyra). Habár ha máshogy nem tudunk biztonsági mentést készíteni, akkor a floppy lemezekkel még mindig jobban járunk, mint nélkülük. Ha már mindenképpen floppy lemezeket kell használnunk, akkor igyekezzünk minél jobb minõségûeket beszerezni. Tehát az olyan floppyk, amik már évek óta kavarognak az irodában, erre a célra nem éppen bizonyulnak a legjobb választásnak. Ideális esetben egy megbízható gyártótól származó új floppykat használunk. Tehát akkor hogyan mentsük az adatokat hajlékonylemezre? Legegyszerûbban a &man.tar.1; (többkötetes) opciójával tudunk floppy lemezre menteni, aminek használatával több floppyra kiterjedõ mentéseket is készíthetünk. Az aktuális könyvtár és a benne levõ alkönyvtárak tartalmát (root) felhasználóként a következõ paranccsal tudjuk lementeni: &prompt.root; tar Mcvf /dev/fd0 * Amikor az elsõ floppy megtelik, a &man.tar.1; kérni fogja a következõ kötetet (volume) (mivel a &man.tar.1; adathordozótól független módon hivatkozik a kötetekre, tehát ebben a környezetben a kötet egy floppy lemezt jelent): Prepare volume #2 for /dev/fd0 and hit return: Az üzenet fordítása: Készítse elõ a 2. kötetet a /dev/fd0 eszközön és nyomja le a return billentyût A folyamat egészen addig ismétlõdik (a kötetek számának növekedésével), amíg az összes állomány lementésre nem kerül. Lehet tömöríteni a mentéseket? tar gzip tömörítés Sajnos a &man.tar.1; többkötetes mentések esetén nem engedi a beállítás használatát. Természetesen ettõl függetlenül a &man.gzip.1; segítségével még be tudjuk tömöríteni az összes állományt, a &man.tar.1; paranccsal floppyra menteni ezeket, majd a &man.gunzip.1; paranccsal kitömöríteni. Hogyan állítsuk vissza a biztonsági mentéseket? Az egész mentés visszaállításához adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; tar Mxvf /dev/fd0 Két módon tudunk csak bizonyos állományokat visszaállítani. Elõször is, tegyük be a mentés elsõ lemezét és adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; tar Mxvf /dev/fd0 állomány A &man.tar.1; segédprogram ezután sorban kérni fogja a többi lemezt egészen addig, amíg meg nem találja a keresett állományt. Vagy ha pontosan tudjuk, hogy melyik lemezen található a keresett állomány, akkor az iménti parancs használatát azzal a lemezzel kezdjük. Vigyázzunk, mert ha a lemezen található elsõ állomány az elõzõ lemezen kezdõdik, akkor a &man.tar.1; figyelmeztetni fog minket, hogy nem állítja vissza még akkor sem, ha erre nem is kértük! Lowell Gilbert Eredetileg készítette: Mentési stratégiák Egy biztonsági mentés kidolgozása során az elsõ követelmény gondoskodnunk az alábbi problémákról: Lemezhiba Az állományok véletlen törlése Az állományok véletlenszerû károsodása Számítógépek teljes megsemmisülése (például tûz által), belértve a közelében tárolt összes biztonsági mentést Tökéletesen megoldható, hogy egyes rendszerek a fentebb felsorolt problémák mindegyikét teljesen eltérõ technikával oldják meg. A nagyon személyes rendszerektõl és a nagyon értéktelen adatoktól eltekintve szinte egyértelmûen kizárt, hogy egyetlen technika képes lefedni az összes problémát. Kelléktárunk néhány alapvetõ eszköze: Az egész rendszer mentése, amit egy megbízható helyre elzárt, tartós adattárolóra készítünk. Ez tulajdonképpen védelmet biztosít a fentebb megemlített összes probléma esetében, de lassú és kényelmetlen róla visszaállítani az adatokat. A közelben és/vagy neten is tarthatunk errõl másolatokat, de még így is kényelmetlen az állományok visszaállítása, különösen az egyszerû felhasználók számára. Pillanatképek készítése az állományrendszerrõl. Ez valójában csak olyan esetekben lehet a segítségünkre, amikor véletlenül töröltünk állományokat, ám ilyenkor határozottan jól jön, mivel igen gyorsan és könnyen lehet vele dolgozni. Az egész állományrendszer és/vagy az összes lemez másolata (például az &man.rsync.1; idõszakos alkalmazása a komplett gépre). Az általában az egyedi igényekkel bíró hálózatok esetében eshet a kezünkre. A lemezhiba ellen védelemben ez a megoldás általában a RAID alatt áll. A véletlenül törölt állományok visszaállításának tekintetében az UFS pillanatképeivel mérhetõ össze, de ez leginkább a saját igényeinktõl függ. RAID alkalmazása. A lemezek meghibásodása esetén segíti minimalizálni vagy elkerülni a kiesést, ugyan gyakori lemezhibák árán (mivel ilyenkor több lemezt használunk) de kisebb sürgõsséggel. Az állományok ujjlenyomatának ellenõrzése. Az &man.mtree.8; segédprogram nagyon hasznos tud lenni ebben az esetben. Habár ez nem egy mentési technika, mégis segít megállapítani, hogy mikor kell nyugdíjba küldenünk a biztonsági mentéseinket. Ez különösen az aktív nem használt mentésekre vonatkozik, ezeket bizonyos idõ elteltével mindig érdemes ellenõrizni. Nagyon könnyû lenne további technikákat is felsorolni, melyek legtöbbje az iméntiek valamilyen kombinációja lenne. A speciális igények általában speciális technikákat eredményeznek (például egy éles adatbázis biztonsági mentése általában az adott adatbáziskezelõ rendszer közremûködését is elvárja). Mindig fontos tudni, hogy milyen veszélyek ellen védekezünk és hogyan kezeljük le ezeket. Alapvetõ tudnivalók a biztonsági mentésrõl A &man.dump.8;, &man.tar.1; és &man.cpio.1; a három legfontosabb biztonsági mentésekkel kapcsolatos program. Mentés és helyreállítás biztonsági mentést végzõ szoftverek mentés / helyreállítás dump restore A &unix; típusú rendszerekben a biztonsági mentést hagyományosan a dump és restore programok végzik. A meghajtókat lemezblokkok összeségeként kezelik, az állományrendszerek által létrehozott állományok, linkek és könyvtárak szintje alatt. Eltérõen más, biztonsági mentést végzõ szoftverektõl, a dump az adott eszközön egy egész állományrendszert képes lementeni. Nem képes csak az állományrendszer vagy egy több állományrendszerre kiterjedõ könyvtárszerkezet egy részét lementeni. A dump nem állományokat és könyvtárakat ír a szalagra, hanem nyers adatblokkokat, amelyek állományokat és könyvtárakat formáznak. A restore parancs az adatokat alapértelmezés szerint a /tmp könyvtárba tömöríti ki. Ha nem lenne elegendõ helyünk a /tmp könyvtárban, akkor a TMPDIR környezeti változó átállításával ehelyett megadhatunk egy olyat, ahol már kellõ mennyiségû terület áll rendelkezésre a restore akadálytalan lefutásához. Ha a dump parancsot a gyökér könyvtárban adjuk ki, akkor nem fogja lementeni a /home vagy /usr vagy bármilyen más könyvtárat, mivel ezek jellemzõ módon más állományrendszerek csatlakozási pontja vagy más állományrendszerekre mutató szimbolikus linkek. A dump parancsnak vannak olyan rigolyái, amelyek még az AT&T UNIX 6. verziójából (1975 környékérõl) maradtak vissza. Az alapértelmezett paraméterezése 9 sávos szalagokat feltételezi (6250 bpi), nem pedig a napjainkban elterjedt nagy írássûrûsségû (egészen 62 182 ftpi-s) adathordozókat. Ezek az alapértelmezések természetesen paranccsorból felülbírálhatóak, és így a manapság alkalmazott szalagos meghajtók teljes kapacitása is kihasználható vele. .rhosts Emellett az rdump és rrestore programok segítségével hálózaton keresztül is le tudjuk menteni az adatainkat egy másik számítógépre csatlakoztatott szalagos egységre. Mind a két program az &man.rcmd.3; és a &man.ruserok.3; parancsokat használja a távoli szalagos meghajtó eléréséhez. Az rdump és rrestore paramétereinek a távoli számítógép használatához kell illeszkedniük. Amikor egy &os; rendszerû számítógépet az rdump paranccsal egy Sun rendszerû, komodo nevû számítógépre mentünk, amelyhez egy Exabyte szalagos meghajtó csatlakozik, akkor ezt a írjuk be: &prompt.root; /sbin/rdump 0dsbfu 54000 13000 126 komodo:/dev/nsa8 /dev/da0a 2>&1 Figyelem: az .rhosts állományon keresztül hitelesítésnek megvannak a maga biztonsági kockázatai. Ne felejtsük el felmérni ezt a saját környezetünkben sem. A dump és restore parancsokat az ssh használatával még biztonságosabbá tehetjük. A <command>dump</command> használata az <application>ssh</application> alkalmazással &prompt.root; /sbin/dump -0uan -f - /usr | gzip -2 | ssh -c blowfish \ célfelhasználó@cél.gép.hu dd of=/nagyállományok/dump-usr-l0.gz Vagy az RSH környezeti változó megfelelõ beállításával használhatjuk a dump beépített módszerét: A <command>dump</command> használata az <application>ssh</application> alkalmazással, az <envar>RSH</envar> környezeti változó beállításával &prompt.root; RSH=/usr/bin/ssh /sbin/dump -0uan -f célfelhasználó@cél.gép.hu:/dev/sa0 /usr <command>tar</command> biztonsági mentést végzõ szoftverek tar A &man.tar.1; is az AT&T UNIX 6. verziójáig nyúlik vissza (tehát nagyjából 1975-ig). A tar az állományrendszerrel szoros együttmûködésben dolgozik, állományokat és könyvtárakat ír a szalagra. A tar ugyan nem ismeri a &man.cpio.1; által felkínált összes lehetõséget, de nincs is szüksége olyan szokatlan paranccsoros összekapcsolásokra, mint a cpio parancsnak. tar A &os; 5.3 vagy késõbbi változataiban a GNU tar és az alapértelmezés szerinti bsdtar egyaránt elérhetõ. A GNU változat a gtar paranccsal hívható meg. Az rdump parancshoz hasonló felírásban képes kezelni a távoli eszközöket. Tehát így tudjuk használni a tar parancsot a komodo nevû Sun számítógép Exabíte szalagos meghajtójának elérésére: &prompt.root; /usr/bin/gtar cf komodo:/dev/nsa8 . 2>&1 Ugyanez eltérhetõ a bsdtar használatával is, amikor az rsh programmal összekapcsolva küldünk át a távoli szalagos egységre. &prompt.root; tar cf - . | rsh hálózati-név dd of=szalagos-eszköz obs=20b Ha a hálózaton keresztül mentés során fontos számunkra a biztonság, akkor az rsh parancs helyett az ssh parancsot használjuk. <command>cpio</command> biztonsági mentést végzõ szoftverek cpio A &man.cpio.1; eredetileg a &unix; szalagos programjai és szalagos egységei között közvetített. A cpio parancs (többek közt) képes a byte-ok sorrendjének felcserélésére, több különbözõ archívum formátuma szerint írni és adatokat közvetíteni más programok felé. Ez utóbbi lehetõsége miatt a cpio kíválóan alkalmas a telepítõeszközök számára. A cpio nem képes bejárni a könyvtárszerkezetet, és az állományok listáját a szabványos bemeneten keresztül kell megadni neki. cpio A cpio nem támogatja a biztonsági mentés átküldését a hálózaton. Programok összekapcsolásával és az rsh használatával tudunk adatokat küldeni távoli szalagos meghajtókra. &prompt.root; for f in könyvtár_lista; do find $f >> mentési.lista done &prompt.root; cpio -v -o --format=newc < backup.list | ssh felhasználó@gép "cat > mentõeszköz" Ahol a könyvtár_lista a menteni kívánt könyvtárak listája, a felhasználó@gép a mentést végzõ gép felhasználójának és hálózati nevének együttese, valamint a mentõeszköz, ahova a mentés kerül (például /dev/nsa0). <command>pax</command> biztonsági mentést végzõ szoftverek pax pax POSIX IEEE A &man.pax.1; az IEEE/&posix; válasza a tar és cpio programokra. Az évek során a tar és a cpio különbözõ változatai egy kissé inkompatibilissé váltak. Ezért a szabványosításuk kiharcolása helyett inkább a &posix; létrehozott egy új archiváló segédprogramot. A pax megpróbálja írni és olvasni a cpio és tar formátumok legtöbb változatát, valamint emellett további saját formátumokat is kezel. A parancskészlete inkább a cpio parancséra emlékeztet, mintsem a tar parancséra. <application>Amanda</application> biztonsági mentést végzõ szoftverek Amanda Amanda Az Amanda (Advanced Maryland Network Disk Archiver) egy kliens-szerver alapú mentési rendszer, nem pedig egy önálló program. Az Amanda szerver menti tetszõleges számú számítógép adatát egyetlen szalagra, melyek az Amanda klienst futtatják és hálózaton keresztül hozzá csatlakoznak. A nagy mennyiségû és nagy kapacitású lemezekkel rendelkezõ rendszerekben közvetlenül a mentéshez szükséges idõ nem áll rendelkezésre a feladat elvégzéséhez. Az Amanda viszont képes megoldani ezt a problémát. Az Amanda képes egy saját lemez használatával egyszerre több állományrendszerrõl is biztonsági mentést készíteni. Az Amanda archívumkészleteket hoz létre: az Amanda konfigurációs állományában megadott állományrendszerekrõl készít teljes mentést egy adott idõ alatt egy adott mennyiségû szalagra. Az archívumkészlet ezenkívül még tartalmaz egy napi inkrementális (vagy különbözeti) mentést is minden egyes állományrendszerrõl. A sérült állományrendszerek visszaállításához mindig a legújabb teljes biztonsági mentésre és a hozzá tartozó inkrementális mentésekre van szükségünk. A konfigurációs állomány segítségével precíz irányítást gyakorolhatunk a létrehozott mentések és az Amanda által keltett hálózati forgalom felett. Az Amanda a fentiek közül bármelyik programmal képes az adatokat szalagra rögzíteni. Az Amanda portként vagy csomagként is elérhetõ, alapértelmezés szerint nem települ. Ne csináljunk semmit A Ne csináljunk semmit nem egy újabb számítógépes program, hanem egy igen gyakran alkalmazott mentési stratégia. Nem kell beruházni. Nem kell semmilyen biztonsági mentési rendet követni. Egyszerûen semmit se csinálunk. Ha véletlenül valami történne az adatainkkal, akkor csak mosolyogjunk és törõdjünk bele! Amennyiben az idõnk és adataink keveset vagy éppen semmit se érnek, akkor a Ne csináljunk semmit az elérhetõ legjobb biztonsági mentési megoldás számítógépünk számára. De legyünk óvatosak, mert a &unix; egy igen hasznos eszköz, és fél éven belül könnyen úgy találhatjuk magunkat, hogy mégis csak vannak értékes adataink. A Ne csináljunk semmit tökéletesen megfelelõ mentési módszer a /usr/obj és a hozzá hasonló módon a számítógépen automatikusan generált könyvtárak és állományok esetében. Ugyanilyen példa lehetne a kézikönyv HTML vagy &postscript; változata. Ezek a formátumok ugyanis az SGML források alapján keletkeznek, így a HTML vagy &postscript; állományok mentése nem életbevágó. Az SGML állományokat viszont már annál inkább mentsük! Melyik a legjobb? LISA &man.dump.8; Pont. Elizabeth D. Zwicky komolyan letesztelte az itt felsorolt összes programot. A &unix; állományrendszerek jellegzetességeinek és rajtuk az összes adatunk megõrzésének egyértelmûen a dump felel meg a legjobban. Elizabeth a minden egyes program tesztjéhez olyan állományrendszereket hozott létre, amelyek rengeteg különféle szokatlan helyzetet tartalmaztak (valamint néhány nem annyira szokatlant). Az érintett jellegzetességek: lyukas állományok, lyukas állományok és egy halom nulla, állományok érdekes karakterekkel a nevükben, olvashatatlan és írhatatlan állományok, eszközök, a mentés közben méretüket változtató állományok, a mentés közben keletkezõ és megszûnõ állományok és még sok minden más. Az eredményeit a LISA V-ben jelentette meg 1991 októberében. Lásd A biztonsági mentéshez és archiváláshoz használt programok tesztje (angolul). Az adatok helyreállítása vészhelyzetben A katasztrófa elõtt Csupán négy lépést kell megtennünk az esetleges katasztrófák bekövetkezésének esetére. bsdlabel Elõször is két példányban nyomtassuk ki az egyes lemezek lemezcímkéjét (például a bsdlabel da0 | lpr paranccsal) valamint az állományrendszerek táblázatát (az /etc/fstab állományt) és az összes rendszerindításkor megjelenõ üzenetet. helyreállító lemezek A második lépésben készítenünk kell egy élõ rendszerrel rendelkezõ CD-lemezt. Ezen a lemezen megtalálható minden, ami el tudunk indítani egy helyreállításhoz elegendõ rendszert. Ekkor a felhasználó futtatni tudja például a &man.dump.8;, &man.restore.8;, &man.fdisk.8;, &man.bsdlabel.8;, &man.newfs.8;, &man.mount.8; és a többi segédprogramot. Ez az image a &os;/&arch.i386; &rel.current;-RELEASE kiadáshoz az címrõl tölthetõ le. A harmadik lépésben igyekezzünk minél gyakrabban szalagra menteni. Mindig gondoljuk arra, hogy a legutolsó mentés óta létrehozott változatásaink teljesen el fognak veszni. A mentéseket tartalmazó szalagokat tegyük írásvédetté. A negyedik lépésben ellenõrizzük a a második lépésben készített helyreállító lemezünket és a biztonsági mentéseket tartalmazó szalagokat. Jegyezzük le az eljárást. Ezeket a jegyzeteket is rakjuk el rendszerindító lemezzel, a kinyomtatott adatokkal és a mentéseket tartalmazó szalagokkal együtt. Ezek a jegyzetek megvédenek minket attól, hogy a helyreállítás közbeni kétségbeesésünkben nehogy véletlenül tönkretegyük a biztonsági mentéseinket. (Hogy miként is? Például ha a tar xvf /dev/sa0 parancs helyett izgalmunkban a tar cvf /dev/sa0 parancsot gépeljük be, akkor azzal felülírjuk a biztonsági mentéseinket). A fokozott biztonság kedvéért minden alkalommal készítsünk rendszerindító lemezt és legalább két mentést. Az egyiket valamilyen távoli helyen tároljuk. Ez a távoli hely NE ugyanannak az épületnek az alagsora legyen! Számos cég alaposan megtanulta ezt a szabályt a Világkereskedelmi központ tragédiája kapcsán. Ez a távoli hely számítógépeinkbõl és merevlemezes meghajtóinkól is fizikailag jól elkülöníthetõ, jelentõs távolságban legyen. A katasztrófa után Az alapvetõ kérdés: a hardver túlélte? Ha rendszeresen készítettünk biztonsági mentéseket, akkor a szoftverek miatt egyáltalán nem kell aggódnunk. Ha a hardver megsérült, akkor a számítógép használatának újból megkezdése elõtt javasolt cserélni a meghibásodott alkatrészeket. Ha a hardverrel minden rendben találtunk, akkor helyzezzük be a helyreállításhoz használatos élõ rendszert tartalmazó lemezt a CD-meghajtóba, és indítsuk el vele a számítógépet. Ezután nemsokára a telepítési menü jelenik meg. Itt a megfelelõ ország után a Fixit -- Repair mode with CDROM/DVD/floppy or start a shell (Helyreállítás CD/DVD/floppy használatával, vagy parancssor indítása), majd a CDROM/DVD -- Use the live filesystem CDROM/DVD (A CD/DVD-n található élõ rendszer használata) menüpontokat válasszuk. A restore és a többi segédprogram a /mnt2/rescue könyvtárban lesznek elérhetõek. Egyenként állítsuk vissza az egyes állományrendszereket. mount gyökér partíció bsdlabel newfs A mount paranccsal próbáljuk meg csatlakoztatni az elsõ lemezünk rendszerindító partícióját (például mount /dev/da0a /mt). Ha a lemezcímke megsérült, akkor bsdlabel alkalmazásával partícionáljuk újra a lemezt és címkézzük meg a korábban kinyomtatott címke adatainak megfelelõen. A newfs segítségével újra hozzuk létre az állományrendszereket. Írható-olvasható módban csatlakoztassuk újra a lemez rendszerinító partícióját (mount -u -o rw /mnt). A biztonság mentést végzõ program és a biztonsági mentést tartalmazó szalagok használatával állítsuk helyre az állományrendszer tartalmát (például restore vrf /dev/sa0). Válasszuk le az állományrendszert (például umount /mnt). Mindegyik sérült állományrendszerre ismételjük a folyamatot. Ahogy mûködõképessé vált a rendszerünk, mentsük az adatainkat új szalagokra. Akármi is okozta a rendszer összeomlását vagy az adatvesztést, ismét lecsaphat. Ha most áldozunk erre még egy órát, akkor azzal a késõbbiekben számos kellemetlenségtõl óvhatjuk meg magunkat. * Mit tegyek, ha nem készültem fel a katasztrófára? ]]> Marc Fonvieille Átdolgozta és feljavította: Hálózat, memória és állomány alapú állományrendszerek virtuális lemezek lemezek virtuális A számítógépünkben létezõ fizikai lemezek, például floppyk, CD-k, merevlemezek és egyebek mellett a lemezek egy másik formáját is képes megérteni a &os; — a virtuális lemezeket. NFS Coda lemezek memória A virtuális lemeznek tekinthetõek többek közt az olyan hálózati állományrendszerek, mint például a Hálózati állományrendszer (Network File System, NFS) és a Coda, valamint a memóriában és állományokban létrehozott állományrendszerek. Attól függõen, hogy a &os; melyik változatát használjuk, az állomány és memória alapú állományrendszerek létrehozásához, illetve használatához különbözõ segédprogramokra lesz szükségünk. A &man.devfs.5; a felhasználó számára láthatatlan módon hozza létre az eszközök leíróit. Állomány alapú állományrendszerek lemezek állomány alapú &os; alatt az &man.mdconfig.8; segédprogram segítségével tudunk memórialemezeket (&man.md.4;) beállítani és engedélyezni. Az &man.mdconfig.8; használatához be kell töltenünk az &man.md.4; modult vagy hozzá kell tennünk a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományhoz: device md Az &man.mdconfig.8; parancs háromféle memória alapú virtuális lemezt ismer: a &man.malloc.9;, állományok vagy lapozóterület használatával létrehozott memórialemezeket. Így lehet például csatlakoztatni a floppyk vagy CD-k állományokban tárolt image-eit. Egy meglevõ állományrendszer image-ének csatlakoztatása: Egy meglevõ állományrendszer image-ének csatlakoztatása az <command>mdconfig</command> paranccsal &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f image -u 0 &prompt.root; mount /dev/md0 /mnt Új állományrendszer létrehozása az &man.mdconfig.8; használatával: Új állomány alapú lemez létrehozása az <command>mdconfig</command> paranccsal &prompt.root; dd if=/dev/zero of=új-image bs=1k count=5k 5120+0 records in 5120+0 records out &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f új-image -u 0 &prompt.root; bsdlabel -w md0 auto &prompt.root; newfs md0a /dev/md0a: 5.0MB (10224 sectors) block size 16384, fragment size 2048 using 4 cylinder groups of 1.25MB, 80 blks, 192 inodes. super-block backups (for fsck -b #) at: 160, 2720, 5280, 7840 &prompt.root; mount /dev/md0a /mnt &prompt.root; df /mnt Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/md0a 4710 4 4330 0% /mnt Ha az beállítással nem adjuk meg az egység számát, akkor az &man.mdconfig.8; az &man.md.4; automatikus kiosztásán keresztül fog egy használatban még nem levõ eszközt kiválasztani. Az így kiosztott egység neve az md4 névhez hasonlóan jelenik meg a szabványos kimeneten. Az &man.mdconfig.8; használatának részleteirõl olvassuk el a hozzá tartozó man oldalt. Az &man.mdconfig.8; egy nagyon sokoldalú segédeszköz, habár használatakor viszonylag sok parancsot kell kiadni egy állomány alapú állományrendszer létrehozásához. A &os; azonban alapból tartalmaz még egy &man.mdmfs.8; nevû segédprogramot is, ami az &man.md.4; lemezeket az &man.mdconfig.8; segítségével állítja be, létrehoz rajtuk egy UFS típusú állományrendszert a &man.newfs.8; segítségével és csatlakoztatja a &man.mount.8; paranccsal. Így például, ha az iménti állományrendszert akarjuk létrehozni és csatlakoztatni, akkor egyszerûen csak gépeljünk be ennyit: Állomány alapú lemezek beállítása és csatlakoztatása az <command>mdmfs</command> paranccsal &prompt.root; dd if=/dev/zero of=új-image bs=1k count=5k 5120+0 records in 5120+0 records out &prompt.root; mdmfs -F új-image -s 5m md0 /mnt &prompt.root; df /mnt Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/md0 4718 4 4338 0% /mnt Ha az paramétert az egység száma nélkül adjuk meg, akkor &man.mdmfs.8; az &man.md.4; automatikus kiosztására támaszkodva fog egy addig még nem használt eszközt kiválasztani. A &man.mdmfs.8; használatának pontos részleteivel kapcsolatban lásd a hozzá tartozó man oldalt. Memória alapú állományrendszerek lemezek memória állományrendszer A memória alapú állományrendszerek esetében általában a lapozóállomány alapú megközelítést alkalmazzák. A lapozóállomány alapúság nem arra utal, hogy a memórialemezt alapból kilapozzák lemezre, hanem inkább arra, hogy a memórialemez olyan területen jön létre, amelyet szükség esetén lemezre lehet lapozni. Memória alapú lemezeket a (rendszermag szintû) &man.malloc.9; használatával is létre lehet hozni, de a malloc alapú memórialemezeknél, különösen a nagyon nagyok esetében, a rendszer könnyen össze tud omlani, ha kifut a rendelkezésére álló memóriából. Új memória alapú lemez létrehozása az <command>mdconfig</command> paranccsal &prompt.root; mdconfig -a -t swap -s 5m -u 1 &prompt.root; newfs -U md1 /dev/md1: 5.0MB (10240 sectors) block size 16384, fragment size 2048 using 4 cylinder groups of 1.27MB, 81 blks, 192 inodes. with soft updates super-block backups (for fsck -b #) at: 160, 2752, 5344, 7936 &prompt.root; mount /dev/md1 /mnt &prompt.root; df /mnt Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/md1 4718 4 4338 0% /mnt Új memória alapú lemez létrehozása az <command>mdmfs</command> paranccsal &prompt.root; mdmfs -s 5m md2 /mnt &prompt.root; df /mnt Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/md2 4846 2 4458 0% /mnt Memórialemezek leválasztása a rendszerrõl lemezek egy memórialemez leválasztása Amikor már nem akarunk tovább használni egy memória vagy állomány alapú állományrendszert, érdemes visszaadnunk az általuk felhasznált erõforrásokat a rendszernek. Elsõként válasszuk le magát az állományrendszert, majd az &man.mdconfig.8; segítségével kapcsoljuk le a lemezt a rendszerrõl és szabadítsuk fel az általa felhasznált erõforrásokat. Például az /dev/md4 eszközt így lehet lekapcsolni és felszabadítani: &prompt.root; mdconfig -d -u 4 A beállított &man.md.4; eszközökkel kapcsolatos többi információt az mdconfig -l paranccsal tudjuk lekérdezni. Tom Rhodes Írta: Az állományrendszerek pillanatképei állományrendszerek pillanatképek A &os; a Soft Updates mellett felkínál egy másik lehetõséget: az állományrendszerekrõl készíthetõ pillanatfelvételeket. Ezek a pillanatképek lehetõvé teszik a felhasználók számára, hogy adott állományrendszerekrõl képeket hozzanak létre és azt állományként kezeljék. A pillanatképeket az adott állományrendszerben kell létrehozni, és a felhasználók állományrendszerenként húsznál többet nem hozhatnak belõlük létre. Az aktív pillanatképek a szuperblokkban kerülnek rögzítésre, ezért az állományrendszerek leválasztása és újracsatlakoztatása esetén is megmaradnak, még újraindítás után is. Amikor egy pillanatképre már nincs tovább szükségünk, egy szimpla &man.rm.1; paranccsal eltávolítható. A pillanatképek tetszõleges sorrendben eltávolíthatóak, habár ilyenkor az összes általuk lefoglalt hely nem szabadul fel, mivel más pillanatképeknek még szüksége lehet bizonyos blokkjaira. Miután az &man.mksnap.ffs.8; paranccsal létrehoztunk egy pillanatképet tartalmazó állományt, beállítódik rá a módosíthatatlanságot jelentõ állományjelzõ. Egyedül az &man.unlink.1; parancs képez ez alól kivételt, mivel segítségével a pillanatképek eltávolíthatóak. A pillanatképek a &man.mount.8; paranccsal hozhatóak létre. A következõ módon tudjuk a /var egy pillanatképét elkészíteni a /var/snapshot/snap állományban: &prompt.root; mount -u -o snapshot /var/snapshot/snap /var Vagy a &man.mksnap.ffs.8; meghívásával is készíthetünk pillanatképeket: &prompt.root; mksnap_ffs /var /var/snapshot/snap Az állományrendszeren (például /var) a pillanatképeket tartalmazó állományokat a &man.find.1; paranccsal kereshetjük meg: &prompt.root; find /var -flags snapshot Ahogy elkészítettünk egy pillanatképet, több mindenre is felhasználhatjuk: Egyes rendszergazdák a pillanatképeket biztonsági mentésekhez használják, mivel ezek gond nélkül áttehetõek CD-re vagy szalagra. Az állományrendszerek sértetlenségét ellenõrzõ program, az &man.fsck.8; is lefuttatható egy ilyen pillanatképen. Feltéve, hogy az állományrendszer csatlakoztatásakor tiszta volt, mindig egy tiszta (és változásokat nem tartalmazó) eredményt kell kapnunk. Ennek megléte elengedhetetlen a háttérben futtatható &man.fsck.8; mûködéséhez. Futassuk le a &man.dump.8; segédprogramot a pillanatképen. Az így létrehozott mentés megegyezik az állományrendszer adott pillanatban felvett állapotával. Az beállítás megadásával maga a &man.dump.8; is képes egyetlen parancsban pillanatfelvételt készíteni, ebbõl létrehozni a mentést, majd eltávolítani. A pillanatképet képesek vagyunk a &man.mount.8; paranccsal az állományrendszer befagyasztott változataként csatlakoztatni: &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f /var/snapshot/snap -u 4 &prompt.root; mount -r /dev/md4 /mnt Így már a /mnt könyvtárba csatlakoztatva be tudjuk járni a befagyasztott /var állományrendszert. Minden a pillanatfelvétel készítésének idõpontjának megfelelõ állapotban fog maradni. Az egyetlen kivétel talán annyi, hogy korábbi pillanatképek nulla méretû állományként fognak megjelenni. Mikor befejeztük a pillanatképek használatát, a &man.umount.8; paranccsal le tudjuk választani: &prompt.root; umount /mnt &prompt.root; mdconfig -d -u 4 A és az állományrendszerek pillanatképeinek használatával, illetve mûszaki leírásukkal kapcsolatban látogassuk meg Marshall Kirk McKusick honlapját a címen (angolul). Az állományrendszerek kvótái nyilvántartás lemezterület lemezkvóták A kvóták használata az operációs rendszerben egy olyan választható lehetõség, aminek segítségével állományrendszerenként korlátozni tudjuk az egyes felhasználók vagy csoporttagok által elhasznált lemezterület és/vagy állományok mennyiségét. Ezt leggyakrabban olyan idõosztásos rendszerekben használják ki, ahol szükség lehet az egyes felhasználókra vagy csoportokra esõ erõforrások mennyiségének szabályozására. Ezzel tudjuk megakadályozni, hogy a felhasználók vagy csoportok elfogyasszák az összes rendelkezésre álló lemezterületet. A kvóták használatának beállítása Mielõtt nekilátnánk a kvóták használatának, meg kell gyõzõdnünk róla, hogy a rendszermagunkban megvan hozzá a szükséges támogatás. A kvótákat a következõ sorral lehet engedélyezni a rendszermag beállításait tartalmazó állományban: options QUOTA A gyári GENERIC rendszermag ezt alapból nem engedélyezi, ezért ehhez mindenképpen be kell állítani, le kell fordítani és telepíteni egy kell saját rendszermagot. A saját rendszermag létrehozásához kövessük a utasításait. Ha ezzel megvagyunk, akkor a következõ sorral bõvítsük ki az /etc/rc.conf állományt: enable_quotas="YES" lemezkvóták ellenõrzése A kvótákat kezelõ rendszer indításának finomabb szabályozására létezik még egy további beállítási lehetõség is. A rendszer indítása során általában az egyes állományrendszerek kvótáját a &man.quotacheck.8; program ellenõrzi. A &man.quotacheck.8; gondoskodik róla, hogy a kvótákat tároló adatbázis ténylegesen az állományrendszeren található adatokat tükrözi. Ez egy nagyon idõigényes folyamat, ami rányomja bélyegét a rendszer elindulásához szükséges idõ mennyiségére is. Amennyiben szeretnénk megtakarítani ezt a lépést, tegyük bele az /etc/rc.conf állományba a direkt erre a célra kialakított beállítást: check_quotas="NO" Végezetül az állományrendszereken az /etc/fstab megfelelõ módosításával tudjuk egyenként engedélyezni a lemezkvóták használatát. Itt lehet bekapcsolni az állományrendszerek felhasználókra vagy csoportokra, esetleg mind a kettõjükre vonatkozó kvótáikat. Ha felhasználói szintû kvótákat akarunk engedélyezni egy állományrendszeren, akkor az /etc/fstab állományban az állományrendszer beállításai közé vegyük fel a opciót. Például így: /dev/da1s2g /home ufs rw,userquota 1 2 Ehhez hasonlóan tudjuk engedélyezni a helyett a opció használatával a csoportszintû kvótákat is. A felhasználói- és csoportszintû kvóták együttes engedélyezéséhez így kell átírni az állományrendszer bejegyzését: /dev/da1s2g /home ufs rw,userquota,groupquota 1 2 Alapértelmezés szerint az állományrendszerekhez tartozó kvóták a gyökerükben található quota.user valamint quota.group állományokban tárolódnak. Errõl részletesebben az &man.fstab.5; man oldalon olvashatunk. Noha még az &man.fstab.5; man oldala szerint is megadható más elérési út a kvótákat tároló állományokhoz, semmiképpen sem javasoljuk ezt, mert úgy tûnik, hogy a kvótákat kezelõ különbözõ segédprogramok ezzel nem képesek rendesen megbirkózni. Most kell újraindítani a rendszerünket az új rendszermaggal. Az /etc/rc magától le fogja futtatni a kezdeti kvótaállományok létrehozásához szükséges parancsokat az /etc/fstab állományban megadott állományrendszereken. Ennek megfelelõen tehát nem nekünk kell kézzel létrehoznunk ezeket az állományokat. Hétköznapi esetben egyáltalán nem kell manuális futtatnunk a &man.quotacheck.8;, &man.quotaon.8; vagy &man.quotaoff.8; parancsokat. Habár ha tisztában szeretnénk lenni a pontos mûködésükkel, akkor mindenképpen lapozzuk fel a hozzájuk tartozó man oldalakat. A kvóták beállítása lemezkvóták korlátok Ahogy sikerült beállítani a kvóták használatát, egybõl ellenõrizzük is a mûködõképességüket. Ezt legegyszerûbben a következõ paranccsal tehetjük meg: &prompt.root; quota -v Itt egy sorban összefoglalva láthatjuk a jelenlegi lemezhasználatot és az egyes állományrendszereken engedélyezett kvóták korlátait. Most már készenállunk arra, hogy az &man.edquota.8; paranccsal végre korlátokat is beállítsunk a kvótákhoz. Számos beállítás áll rendelkezésünkre a felhasználók vagy csoportok által lefoglalható lemezterület vagy a létrehozható állományok számának korlátozását illetõen. A helyfoglalást szabályozhatjuk lemezterület alapján (blokk kvóta) vagy az állományok száma szerint (állományleíró kvóta), esetleg a kettõ kombinációjával. A korlátok további két kategóriára bonthatóak: erõsre és gyengére. erõs korlát Az erõs korlátot (hard limit) nem lehet túllépni. Ahogy a felhasználó eléri a számára kiszabott erõs korlátot, semmilyen további területet nem használhat fel a kérdéses állományrendszeren. Például, ha a felhasználónak az állományrendszeren 500 kilobyte-os erõs korlátot állítottunk be, és éppen 490 kilobyte-nál tart, akkor a felhasználó innen már csak 10 kilobyte-nyi helyet foglalhat le. 11 kilobyte lefoglalása már nem fog sikerrel járni. gyenge korlát Ezzel szemben a gyenge korlátok (soft limit) egy adott ideig átléphetõek. Ezt az idõt türelmi idõnek (grace period) nevezik, ami alapértelmezés szerint egy hét. Ha a felhasználó a gyenge korláton felül marad a türelmi idõ után is, akkor ezt a gyenge korlát erõssé válik és semmilyen további helyfoglalásra nem lesz lehetõsége. Amikor a felhasználók újra a gyenge korlát alá kerül, a türelmi idõ is visszaáll a beállított értékére. A most következõ példában az &man.edquota.8; parancsot mutatjuk be. Amikor meghívjuk az &man.edquota.8; parancsot, akkor elindul az EDITOR környezeti változónak megfelelõ szövegszerkesztõ, illetve ennek hiányában a vi, és lehetõségünk nyílik a kvóta korlátainak módosítására. &prompt.root; edquota -u teszt Quotas for user teszt: /usr: kbytes in use: 65, limits (soft = 50, hard = 75) inodes in use: 7, limits (soft = 50, hard = 60) /usr/var: kbytes in use: 0, limits (soft = 50, hard = 75) inodes in use: 0, limits (soft = 50, hard = 60) Normális esetben minden kvótával rendelkezõ állományrendszerhez két sort kapunk. Közülük az egyik sorban szerepelnek a blokkok korlátai, a másikban az állományleírók korlátai. Ha valamelyiküket meg akarjuk változtatni, akkor egyszerûen csak át kell írnunk az adott korlát értékét. Például növeljük meg a felhasználók 50-es gyenge és 75-ös erõs blokk korlátját 500-as gyenge és 600-as erõs korlátra. Ehhez szerkesszük át a /usr: kbytes in use: 65, limits (soft = 50, hard = 75) sort erre: /usr: kbytes in use: 65, limits (soft = 500, hard = 600) Az új korlátok akkor fognak érvénybe lépni, miután kiléptünk a szövegszerkesztõbõl. Néha hasznos lehet a korlátokat adott felhasználói azonosítókhoz beállítani. Ezt az &man.edquota.8; parancs paraméterével tudjuk elvégezni. Elõször is állítsuk be egy felhasználónak a beállítani kívánt korlátokat, majd futtassuk le az edquota -p teszt kezdõuid-véguid parancsot. Például ha a teszt nevû felhasználónak állítottuk be a számunkra megfelelõ korlátokat, akkor a következõ paranccsal lehet a rá vonatkozó korlátokat kiterjeszteni a 10 000 és 19 999 közötti azonosítójú felhasználókra: &prompt.root; edquota -p teszt 10000-19999 Errõl bõvebben az &man.edquota.8; man oldalán kaphatunk felvilágosítást. A kvóták korlátainak és a lemezhasználat ellenõrzése lemezkvóták ellenõrzése A kvóták korlátait és a lemez jelenlegi kihasználtságát a &man.quota.1; vagy &man.repquota.8; parancsokkal is ellenõrizhetjük. A &man.quota.1; parancs segítségével ellenõrizhetõ az egyes felhasználók vagy csoportok kvótája és lemezhasználata. A felhasználók csak a saját adataikhoz férhetnek hozzá, illetve mindazon csoportokéhoz, aminek tagjai. Egyedül a rendszeradminisztrátor képes látni az összes felhasználó és csoport kvótáját. A &man.repquota.8; paranccsal kérdezhetõ le az összes kvóta és lemezhasználat rövid kimutatása minden olyan állományrendszeren, ahol azok engedélyezettek. A következõ kimenet a quota -v parancstól származik, ahol a felhasználónak két állományrendszeren is vannak kvótái: Disk quotas for user teszt (uid 1002): Filesystem usage quota limit grace files quota limit grace /usr 65* 50 75 5days 7 50 60 /usr/var 0 50 75 0 50 60 türelmi idõ A fenti példában látható, hogy a felhasználó a /usr állományrendszeren pillanatnyilag 15 kilobyte-tal van az 50 kilobyte-os gyenge korlátja felett és 5 napja van hátra a türelmi idõbõl. Vegyük észre a szám mellett levõ csillagot (*), amivel a rendszer jelzi, hogy a felhasználó túllépte a korlátját. A &man.quota.1; parancs kimenetében általában nem jelennek meg azok az állományrendszerek, amelyeken a felhasználónak ugyan vannak kvótái, de nem foglal rajtuk lemezterületet. A beállítás megadásával ezek az állományrendszerek is láthatóvá válnak, mint ahogy azt a fenti példában is megfigyelhettük a /usr/var esetében. Kvóták NFS-en keresztül NFS A kvóták az NFS szerver kvótákért felelõs alrendszerében is engedélyezhetõek. Az &man.rpc.rquotad.8; démon teszi az NFS klienseken futtatott &man.quota.1; parancsok számára elérhetõvé a kvótákkal kapcsolatos információkat, aminek köszönhetõen a felhasználók távolról is képesek lekérdezni a kvótáikat. Az rpc.rquotad aktivilásához a következõt kell beállítani az /etc/inetd.conf állományban: rquotad/1 dgram rpc/udp wait root /usr/libexec/rpc.rquotad rpc.rquotad Majd ne felejtsük el újraindítani az inetd démont sem: &prompt.root; /etc/rc.d/inetd restart Lucky Green Írta:
shamrock@cypherpunks.to
 A lemezpartíciók titkosítása lemezek titkosítása A &os; kitûnõ futásközbeni védelmet ajánl fel az adatok illetéktelen hozzáférése ellen. Az állományok engedélyei és a kötelezõ hozzáférés-vezérlés (Mandatory Access Control, MAC, lásd ) segítenek megvédeni érzékeny adatainkat az illéktelenek ellen az operációs rendszer futása és a számítógép mûködése során. Azonban az operációs rendszerben kezelt engedélyek teljesen hatástalanok abban az esetben, ha a támadó fizikailag is képes hozzáférni a számítógépünkhöz, eltávolítani a merevlemezt és egy másik operációs rendszer segítségével kielemezni a rajta található fontos adatainkat. Függetlenül attól, hogy a támadó valójában miként is férkõzött hozzá a merevlemezünkhöz, vagy miként kapcsolta le a számítógépünket, a &os; megtalálható GEOM alapú lemeztitkosítás (gbde) és a geli titkosítási alrendszer egyaránt képes védelmet nyújtani a számítógépen található állományrendszerek számára az értékes adatok után kutató igen motivált betörõk ellen. A csupán egyes állományokra kiterjedõ körmönfont titkosítási módszerekkel szemben a gbde és a geli az egész állományrendszert észrevétlen módon titkosítja. Titkosítatlan adat nem is kerül a merevlemezre. A lemez titkosítása a <application>gbde</application> használatával Váljunk <username>root</username> felhasználóvá A gbde beállításához rendszeradminisztrátori jogosultságokra lesz szükségünk. &prompt.user; su - Password: Adjuk hozzá a &man.gbde.4; támogatását a rendszermag konfigurációs állományához Tegyük a következõ sort a rendszermag beállításait tartalmazó állományba: options GEOM_BDE Fordítsuk újra a rendszermagot a ben leírtak szerint. Indítsuk el a számítógépet az új rendszermaggal. A rendszermag újrafordítása helyett a kldload paranccsal is betölthetjük a &man.gbde.4; modulját: &prompt.root; kldload geom_bde A titkosított merevlemez elõkészítése A következõ példa azt feltételezi, hogy a rendszerünkhöz egy új merevlemezt adunk hozzá, amin egyetlen titkosított partíció foglal helyet. Ezt a partíciót a /private könyvtárba fogjuk csatlakoztatni. A gbde használható a /home és a /var/mail titkosítására is, de ennek megvalósítása olyan bonyolult utasításokat igényel, amelyek meghaladják ennek a bevezetésnek a kereteit. Az új merevlemez hozzáadása A ban bemutatottak szerint adjuk hozzá a rendszerünkhöz az új merevlemezt. A példában az új lemez partícióját a /dev/ad4s1c néven fogjuk tudni elérni. A /dev/ad0s1* eszközök a példában szereplõ &os; rendszer szabványos partícióit jelölik. &prompt.root; ls /dev/ad* /dev/ad0 /dev/ad0s1b /dev/ad0s1e /dev/ad4s1 /dev/ad0s1 /dev/ad0s1c /dev/ad0s1f /dev/ad4s1c /dev/ad0s1a /dev/ad0s1d /dev/ad4 Hozzunk létre egy könyvtárat a gbde zárolásainak tárolásához &prompt.root; mkdir /etc/gbde A gbdenek azért van szüksége a zárolásokat rögzítõ állományokra, hogy hozzá tudjon férni a titkosított partíciókhoz. Amennyiben ezt nem tudja megtenni, a gbde anélkül nem lesz képes visszafejteni a titkosított partíciókon tárolt adatokat, hogy az ezeket elérni akaró szoftvereknek ne kelljen jelentõsebb mértékben manuálisan beavatkoznia. Mindegyik titkosított partíció külön zároló állományt használ. A gbde partíció inicializálása A gbde által használt partíciókat használatuk elõtt inicializálni kell. Ezt a mûveletet azonban csak egyszer kell elvégezni: &prompt.root; gbde init /dev/ad4s1c -i -L /etc/gbde/ad4s1c.lock A &man.gbde.8; ekkor elindít egy szövegszerkesztõt és benne egy sablon segítségével be tudjuk állítani a különbözõ konfigurációs értékeket. Az UFS1 vagy UFS2 használata esetén állítsuk a szektorméretet 2048-ra: $FreeBSD: src/sbin/gbde/template.txt,v 1.1 2002/10/20 11:16:13 phk Exp $ # # Sector size is the smallest unit of data which can be read or written. # Making it too small decreases performance and decreases available space. # Making it too large may prevent filesystems from working. 512 is the # minimum and always safe. For UFS, use the fragment size # sector_size = 2048 [...] A megjegyzés fordítása: A szektorméret az adatok írásának és olvasásának legkisebb egysége. Ha túlságosan kicsire választjuk meg, akkor csökken a teljesítmény és csökken a rendelkezésre álló hely. Ha viszont túlságosan nagyra hagyjuk, akkor azzal akadályozzuk az állományrendszerek munkáját. 512 a legkisebb érték, amely mindig megbízható. Az UFS esetén használjuk a fragmensek méretét. A &man.gbde.8; kétszer is rá fog kérdeni az adatok titkosítására használt jelmondatra. A jelmondatnak természetesen mind a kétszer ugyanannak kell lennie. A gbde védelmének hatékonysága teljesen mértékben az általunk választott jelmondat minõségétõl függ A könnyen megjegyezhetõ ám mégis biztonságos jelmondatok megválasztásához a Diceware Passphrase honlapján találunk egy kis segítséget (angolul). . A gbde init parancs létrehoz egy zároló állományt a gbde partícióhoz, amely ebben a példában az /etc/gbde/ad4s1c.lock néven keletkezett. A gbde zároló állományainak .lock névre kell végzõdniük, mivel az /etc/rc.d/gbde indítószkript csak ebben az esetben észleli rendesen. A gbde zároló állományait a titkosított partíciók tartalmával együtt kell lementeni. Miközben a zároló állomány törlése nem tudja megakadályozni, hogy az elszánt támadó visszafejtse a gbde által titkosított partíciót, addig a zároló állomány nélkül a jogos tulajdonos órási mennyiségû munka befektetése nélkül képtelen lesz hozzáférni a rajta levõ adatokhoz. Ez utóbbitól egyébként a &man.gbde.8; és a rendszer tervezõje is totálisan elhatárolja magát. A titkosított partíció illesztése a rendszermaghoz &prompt.root; gbde attach /dev/ad4s1c -l /etc/gbde/ad4s1c.lock Ekkor a titkosított partíció illesztéséhez a rendszer kérni fogja az inicializálás során választott jelmondatot. Ezután az új titkosított eszköz megjelenik a /dev könyvtárban /dev/eszköznév.bde néven: &prompt.root; ls /dev/ad* /dev/ad0 /dev/ad0s1b /dev/ad0s1e /dev/ad4s1 /dev/ad0s1 /dev/ad0s1c /dev/ad0s1f /dev/ad4s1c /dev/ad0s1a /dev/ad0s1d /dev/ad4 /dev/ad4s1c.bde Állományrendszer kialakítása egy titkosított eszközön Ahogy sikerült a titkosított eszközt illeszteni a rendszermaghoz, létre is tudunk hozni egy állományrendszert rajta. Erre a célra a &man.newfs.8; remekül használható. Mivel egy új UFS2 állományrendszerek inicializálása sokkal gyorsabb a régi UFS1 állományrendszerek inicializálásánál, ezért a &man.newfs.8; használata esetén az beállítás megadása ajánlott. &prompt.root; newfs -U -O2 /dev/ad4s1c.bde A &man.newfs.8; parancsot egy illesztett gbde partíción kell végrehajtani, amit onnan ismerhetünk meg, hogy az eszköz nevében szerepel a *.bde kiterjesztés. A titkosított partíció csatlakoztatása Hozzunk létre egy csatlakozási pontot a titkosított állományrendszer számára. &prompt.root; mkdir /privát Csatlakoztassuk a titkosított állományrendszert. &prompt.root; mount /dev/ad4s1c.bde /privát Ellenõrizzük a titkosított állományrendszer mûködõképességét A titkosított állományrendszert most már látja a &man.df.1; program és készen áll a használatra. &prompt.user; df -H Filesystem Size Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 1037M 72M 883M 8% / /devfs 1.0K 1.0K 0B 100% /dev /dev/ad0s1f 8.1G 55K 7.5G 0% /home /dev/ad0s1e 1037M 1.1M 953M 0% /tmp /dev/ad0s1d 6.1G 1.9G 3.7G 35% /usr /dev/ad4s1c.bde 150G 4.1K 138G 0% /private Létezõ titkosított állományrendszerek csatlakoztatása A rendszer minden egyes indítása után az összes titkosított állományrendszert tényleges használata elõtt újra illeszteni kell a rendszermaghoz, ellenõrizni az épségét és csatlakoztatni. Az ehhez szükséges parancsokat root felhasználóként kell kiadni. A gbde partíció illesztése a rendszermaghoz &prompt.root; gbde attach /dev/ad4s1c -l /etc/gbde/ad4s1c.lock A gbde partíció inicializálása során megadott jelmondatot kell megadnunk a mûvelet elvégzéséhez. Az állományrendszer épségének ellenõrzése Mivel a titkosított állományrendszerek az automatikus csatlakoztatáshoz még nem szerepeltethetõek az /etc/fstab állományban, ezért az ilyen állományrendszereket csatlakoztatásuk elõtt manuálisan ellenõriztetni kell a &man.fsck.8; lefuttatásával. &prompt.root; fsck -p -t ffs /dev/ad4s1c.bde A titkosított állományrendszer csatlakoztatása &prompt.root; mount /dev/ad4s1c.bde /privát A titkosított állományrendszer most már készen áll a használatra. A titkosított partíciók önálló csatlakoztatása Lehet írni olyan szkriptet, amely a titkosított partíciókat magától illeszti, ellenõrzi és csatlakoztatja, de biztonsági megfontolásokból semmi esetben sem szabad tartalmaznia a &man.gbde.8; jelszavát. Ehelyett azt javasoljuk, hogy az ilyen szkripteknek külön meg kelljen adni a jelszót konzolon vagy az &man.ssh.1; használatán keresztül. De használhatjuk a mellékelt rc.d szkriptet is. A szkript paramétereit az &man.rc.conf.5; állományon keresztül adhatjuk meg, például: gbde_autoattach_all="YES" gbde_devices="ad4s1c" gbde_lockdir="/etc/gbde" Ilyenkor a gbde által használt jelmondatot a rendszer indításakor kell megadni. Miután begépeltük a megfelelõ jelmondatot, a titkosított gbde partíció magától csatlakoztatásra kerül. Ez akkor lehet hasznos, ha a gbde megoldását hordozható számítógépeken alkalmazzuk. A gbde által alkalmazott titkosítási módszerek A &man.gbde.8; a szektorok tartalmát 128 bites AES használatával CBC módban titkosítja. A lemezen található minden egyes szektort eltérõ AES kulccsal kódolja. A gbde kriptográfiai felépítését, valamint mindazt, hogy az egyes szektorok kulcsai miként származtathatóak a felhasználó által megadott jelmondatból, a &man.gbde.4; man oldalán olvashatjuk. Kompatibilitási problémák A &man.sysinstall.8; nem kompatibilis a gbde által titkosított eszközökkel. A &man.sysinstall.8; indítása elõtt minden *.bde eszközt ki kell iktatni a rendszermagból, különben az eszközök keresése során össze fog omlani. A példánkban használt titkosított eszközt a következõ paranccsal kell lekapcsolni: &prompt.root; gbde detach /dev/ad4s1c Továbbá megjegyezzük azt is, hogy a &man.vinum.4; nem használja a &man.geom.4; alrendszert, ezért a gbde alkalmazása során nem használhatunk Vinum-köteteket. Daniel Gerzo Írta: A lemezek titkosítása a <command>geli</command> használatával A &os; 6.0 változatától kezdve egy új kriptográfiai GEOM osztály is a rendelkezésünkre áll, melyet pillanatnyilag &a.pjd; fejleszt. A geli segédprogram némileg különbözõ a gbde megoldásától — más lehetõségeket kínál fel és a titkosítást is egy eltérõ séma mentén valósítja meg. A &man.geli.8; legfontosabb jellemzõi a következõk: A &man.crypto.9; keretrendszerét használja — tehát ha rendelkezünk kriptográfiai hardverrel, akkor a geli automatikusan használni fogja. Több kriptográfiai algoritmust is ismer (melyek jelenleg az AES, Blowfish és a 3DES). Segítségével a rendszerindításhoz használt (gyökér) partíció is titkosítható. Ilyenkor a szükséges jelmondatot a rendszer indításakor kell megadni. Két független kulcsot (például egy kulcsot és egy céges kulcsot) is használhatunk vele. A geli gyors — egyszerûen csak szektorról szektorra titkosít. Lehetõvé teszi a mesterkulcsok mentését is visszaállítását. Ha a felhasználó véletlenül megsemmisítené a kulcsát, akkor a biztonsági mentésbõl helyreállított kulcsok segítségével vissza tudjuk szerezni az adatainkat is. Segítségével a lemezeket véletlenszerû, egyszeri jelszavakkal is illeszthetjük — ez különösen fontos lapozóterületek és ideiglenes állományrendszerek esetében. A geli által felkínált lehetõségekrõl a &man.geli.8; man oldalán találhatunk többet. A következõ lépések bemutatják, hogyan lehet a &os; rendszermagjában engedélyezni a geli támogatását, és hogyan lehet létrehozni és használni egy geli titkosítással rendelkezõ adathordozót. A geli alkalmazásához legalább a &os; 6.0-RELEASE vagy késõbbi változatára van szükségünk. Mivel a rendszermagot is módosítanunk kell, ezért rendszeradminisztrátori jogosultságok kellenek a mûveletek elvégzéséhez. A <command>geli</command> támogatásának hozzáadása a rendszermaghoz Vegyük hozzá a következõ sorokat a rendszermag beállításait tartalmazó állományhoz: options GEOM_ELI device crypto Fordítsuk újra a rendszermagot a ben leírtak szerint. Betölthetjük a geli modulját is a rendszer indításakor. Ehhez a következõ sort kell betenni a /boot/loader.conf állományba: geom_eli_load="YES" A &man.geli.8; most már használható a rendszermagban. A mesterkulcs legenerálása A most következõ példában egy kulcsot tartalmazó állomány létrehozását illusztráljuk, amit a /privát könyvtárba csatlakoztatott titkosított adathordozó mesterkulcsához fogunk használni. A kulcs állomány a mesterkulcs titkosításához felhasznált véletlenszerû adatot fogja tartalmazni, valamint rajta kívül még a mesterkulcsot egy jelmondattal is védjük. Az adathordozó szektormérete 4 kilobyte-os lesz. Emellett még bemutatjuk, hogyan kell illeszteni egy geli-adathordozót, állományrendszert létrehozni rajta, csatlakoztatni, dolgozni vele és lekapcsolni. A nagyobb teljesítmény érdekében javasolt nagyobb szektorméretet választani (mint például 4 kilobyte). A mesterkulcsot egy jelmondattal fogjuk védeni és a kulcsok készítéséhez használt adatforrás a /dev/random lesz. A /dev/da2.eli, amelyet mit csak adathordozónak fogunk csak hívni, szektorainak mérete 4 kilobyte lesz. &prompt.root; dd if=/dev/random of=/root/da2.key bs=64 count=1 &prompt.root; geli init -s 4096 -K /root/da2.key /dev/da2 Enter new passphrase: Reenter new passphrase: Nem kötelezõ egyszerre használni a jelmondatot és a kulcs állományt. A mesterkulcs elzárásának bebiztosítására bármelyik módszer alkalmas. Ha a kulcs állomány a - paraméterrel adjuk meg, akkor a szabványos bemenetrõl olvassa be a program. Ez a példa több kulcs használatát mutatja be. &prompt.root; cat kulcs1 kulcs2 kulcs3 | geli init -K - /dev/da2 Az adathordozó illesztése a generált kulccsal &prompt.root; geli attach -k /root/da2.key /dev/da2 Enter passphrase: Az új titkosítatlan eszköz neve /dev/da2.eli lesz. &prompt.root; ls /dev/da2* /dev/da2 /dev/da2.eli Az új állományrendszer kialakítása &prompt.root; dd if=/dev/random of=/dev/da2.eli bs=1m &prompt.root; newfs /dev/da2.eli &prompt.root; mount /dev/da2.eli /privát A titkosított állományrendszer most már &man.df.1; számára is látszik és használható: &prompt.root; df -H Filesystem Size Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 248M 89M 139M 38% / /devfs 1.0K 1.0K 0B 100% /dev /dev/ad0s1f 7.7G 2.3G 4.9G 32% /usr /dev/ad0s1d 989M 1.5M 909M 0% /tmp /dev/ad0s1e 3.9G 1.3G 2.3G 35% /var /dev/da2.eli 150G 4.1K 138G 0% /private Az adathordozó leválasztása és lekapcsolása Miután befejeztük a munkát a titkosított partíción, és a /privát partícióra már nincs tovább szükségünk, érdemes leválasztanunk és kiiktatnunk a geli titkosítású partíciót a rendszermagból. &prompt.root; umount /privát &prompt.root; geli detach da2.eli A &man.geli.8; használatáról bõvebben a saját man oldalán tájékozódhatunk. A <filename>geli</filename> <filename>rc.d</filename> szkriptjének használata A geli mellett találhatunk egy saját rc.d szkriptet, amely jelentõsen leegyszerûsíti a geli használatát. A geli például így paraméterezhetõ az &man.rc.conf.5; állományon keresztül: geli_devices="da2" geli_da2_flags="-p -k /root/da2.key" Ennek segítségével a /dev/da2 eszközt geli adathordozóként állítjuk be a /root/da2.key állományban található mesterkulcs felhasználásával, de az illesztéskor a geli nem kér jelmondatot (ezt csak akkor fogja tenni, ha a geli init parancs kiadásához hozzátesszük a beállítást). A rendszer leállítása elõtt pedig a geli adathordozó így automatikusan leválasztásra kerül. Az rc.d beállításával kapcsolatos tudnivalókat a kézikönyv rc.d szkriptekrõl szóló szakaszában ismerhetjük meg. Christian Brüffer Írta: A lapozóterület titkosítása lapozóterület titkosítása A &os;-ben a lapozóterület titkosítása nagyon könnyen beállítható és már a &os; 5.3-RELEASE változata óta elérhetõ. Attól függõen, hogy konkrétan a &os; melyik verzióját használjuk, a konfigurációhoz kapcsolódó beállítások némileg eltérhetnek. A &os; 6.0-RELEASE változatától kezdõdõen a &man.gbde.8; és a &man.geli.8; alrendszerek is használhatóak a lapozóterület titkosítására. A korábbi verziókban egyedül csak a &man.gbde.8; érhetõ el. Mind a két rendszer az encswap rc.d szkriptet használja. Az elõzõ szakaszban, vagyis a A lemezpartíciók titkosításában már röviden összefoglaltuk a különbözõ titkosítással foglalkozó alrendszereket. Miért kellene titkosítanunk a lapozóterületet? Hasonlóan a lemezpartíciók titkosításához, a lapozóterület titkosításának is az a célja, hogy védjük az érzékeny információkat. Képzeljük el, hogy egy olyan alkalmazással dolgozunk, amely jelszavakat kezel. Amíg ezek a jelszavak a memóriában maradnak, addig minden a legnagyobb rendben van. Azonban amikor az operációs rendszer nekilát a fizikai memória felszabadításához kilapozni ezeket az adatokat, a jelszavak titkosítatlanul kerülnek a lemez felületére és egy támadó számára könnyû prédává válnak. Ilyen helyzetekben csak lapozóterület titkosítása jelenthet megoldást. Elõkészületek A szakasz további részében a ad0s1b lesz a lapozásra használt partíció. Egészen mostanáig nem titkosítottuk a lapozóterületet. Így elképzelhetõ, hogy a lemezre már titkosítatlanul kikerültek jelszavak vagy bármilyen más érzékeny adatok. A csorba kiköszörülésére a lapozóterületen található összes adatot írjuk felül véletlenszerûen generált szeméttel: &prompt.root; dd if=/dev/random of=/dev/ad0s1b bs=1m A lapozóterület titkosítása a &man.gbde.8; használatával Ha a &os; 6.0-RELEASE vagy újabb változatát használjuk, akkor az /etc/fstab állományban tegyük hozzá a .bde utótagot az a lapozóterülethez tartozó eszköz nevéhez. # Device Mountpoint FStype Options Dump Pass# /dev/ad0s1b.bde none swap sw 0 0 A &os; 6.0-RELEASE elõtti kiadások esetében a következõ sort is hozzá kell tennünk az /etc/rc.conf állományhoz: gbde_swap_enable="YES" A lapozóterület titkosítása a &man.geli.8; használatával A &man.gbde.8; használatához hasonlóan a &man.geli.8; által felajánlott titkosítást is alkalmazhatjuk a lapozóterület védelmére. Ilyenkor az /etc/fstab állományban az .eli utótagot kell hozzátenni a lapozóterülethez tartozó eszköz névhez. # Device Mountpoint FStype Options Dump Pass# /dev/ad0s1b.eli none swap sw 0 0 Az &man.geli.8; az AES algoritmust alapértelmezés szerint 256 bites kulccsal használja. Ezek az alapértelmezések megváltoztathatóak az /etc/rc.conf állományban a geli_swap_flags beállítás használatával. A következõ sor arra utasítja az encswap rc.d szkriptet, hogy a &man.geli.8; és a Blowfish algoritmus használatával hozzon létre egy lapozópartíciót 128 bites kulccsal, 4 kilobyte-os szektormérettel és a detach on last close (lekapcsolás használat után) beállítással: geli_swap_flags="-e blowfish -l 128 -s 4096 -d" A &os; 6.2-RELEASE verzió elõtti rendszerekben a következõ sort kell használni: geli_swap_flags="-a blowfish -l 128 -s 4096 -d" A többi beállításhoz a &man.geli.8; man oldalán a onetime parancs leírását érdemes áttanulmányozni. Ellenõrizzük a mûködését Miután újraindítottuk a rendszert, a titkosított lapozóterület helyes mûködését a swapinfo paranccsal ellenõrizhetjük le. A &man.gbde.8; esetében: &prompt.user; swapinfo Device 1K-blocks Used Avail Capacity /dev/ad0s1b.bde 542720 0 542720 0% Valamint a &man.geli.8; esetében: &prompt.user; swapinfo Device 1K-blocks Used Avail Capacity /dev/ad0s1b.eli 542720 0 542720 0% Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,2626 +1,2659 @@ Források az interneten A &os; gyors ütemû fejlõdése a nyomtatott médiát alkalmatlanná teszi a legfrissebb fejlesztések nyomonkövetésére. Ezzel szemben az elektronikus erõforrások a biztos, ha gyakran nem is csak az egyetlen, módjai a legújabb elõrelépések figyelemmel követésének. Mivel a &os;-t többségében önkéntesek fejlesztik, az õt körülvevõ felhasználói közösség önmaga is egyfajta szakmai segélynyújtó egyletként funkcionál, amelyet leghatékonyabban elektronikus levélben, webes fórumokon vagy USENET hírcsoportokon keresztül érhetünk el. A továbbiakban a &os; felhasználók közösségének különbözõ fajtájú elérhetõségeit vázoljuk fel nagyvonalakban. Ha úgy érezzük, hogy ebbõl a felsorolásban kimaradt volna valami, akkor ne habozzunk róla értesítést küldeni a &a.doc; címére (angolul), hogy felvehessük a többi közé. Levelezési listák A &os; köré csoportosulókat levelezési listákon keresztül tudjuk közvetlenül elérni, ezen a módon tehetünk fel kérdéseket, vethetünk fel témákat. Ezek között több különbözõ területtel foglalkozó listát találhatunk. Ezért célszerû mindig a hozzászólásainkat a témánkhoz legközelebb álló listára küldeni, mert enélkül szinte biztos, hogy nem kapunk pontos vagy gyors választ. A különbözõ listák témájának rövid leírása a dokumentum alján olvasható. Szeretnénk mindenkit megkérni, hogy mielõtt feliratkozik vagy levelet küld valamelyik listára, figyelmesen olvassa el ezeket. Az egyes listák tagjai már így is naponta többszáz &os;-vel kapcsolatos üzenetet kapnak, miközben a listák tematikájának és szabályainak lefektetésével igyekszünk a jel-zaj arányt minél kedvezõbb szinten tartani. Ezek nélkül a levelezési listák a Projekt számára haszontalan kommunikációs eszközökké válnának. A &a.test.name; címet használjuk, ha ki akarjuk próbálni, hogy tudunk-e levelet küldeni a &os; listáira. A többi listára viszont lehetõleg ne küldjünk teszt jellegû üzeneteket. Ha nem tudjuk eldönteni, hogy pontosan melyik listát is kellene megcímeznünk kérdésünkkel, olvassuk el a Hogyan kapjunk értékelhetõ választ a &os;-questions levelezési listáról címû leírást (angolul). Mielõtt akármelyik listára is levelet küldenénk, olvassuk el a Levelezési listák Gyakran Ismételt Kérdéseit (angolul), amivel elkerülhetjük a gyakran feltett kérdések és témák ismételt felhozását. A levelezési listák tartalma folyamatosan archiválódik, és ezekben az archívumokban a &os; honlapján tudunk keresni. Az itt elérhetõ, kulcsszavak alapján történõ keresés remek módját nyújtja a gyakran felmerülõ kérdések egyszerû és gyors megválaszolásának, ezért ilyen esetekben elõször mindig ezt javasolt használni. Ez egyben mellesleg azt is jelenti, hogy a &os; levelezési listáira küldött üzenetek fennmaradnak az örökkévalóságig. Ha a beküldendõ üzenet bizalmas információkat tartalmaz, érdemes megfontolni egy eldobható anonim e-mail cím használatát és kizárólag csak a publikus részet beküldeni. A listák összefoglalása Általános listák: A következõ általános célú listákhoz szabadon (és nyugodtan) csatlakozhatunk: Lista Tartalom &a.advocacy.name; A &os; igéjének terjesztése &a.announce.name; Fontosabb események és elõrelépések a projektek életében &a.arch.name; Architekturális és tervezési kérdések tárgyalása &a.bugbusters.name; A &os; hibabejelentéseit tároló adatbázis és a kapcsolódó eszközök karbantartására vonatkozó megbeszélések &a.bugs.name; Hibajelentések &a.chat.name; A &os; közösség nem szakmai jellegû dolgai &a.current.name; A &os.current; használatának tárgyalása &a.isp.name; A &os;-t alkalmazó internet-szolgáltatók fóruma &a.jobs.name; &os;-s munkalehetõségek &a.policy.name; A &os; fejlõdését irányító csoport (Core Team) döntéseirõl tájékoztató lista. A forgalma kicsi, csak olvasható. &a.questions.name; A felhasználók kérdései és szakmai segítségnyújtás &a.security-notifications.name; Biztonsági figyelmeztetések &a.stable.name; A &os.stable; használatát illetõ kérdések &a.test.name; Ide lehet küldeni a próbaüzeneteket Szakmai listák: A következõ listák szakmai jellegû témákat képviselnek. Mielõtt bármelyikükre levelet küldenénk vagy feliratkoznánk, figyelmesen olvassuk el a tartalmukat és céljaikat bemutató rövid leírásukat. Lista Tartalom &a.acpi.name; Az ACPI és energiagazdálkodás támogatás fejlesztése &a.afs.name; Az AFS portolása &os;-re &a.aic7xxx.name; Az &adaptec; AIC 7xxx sorozat meghajtóinak fejlesztése &a.alpha.name; A &os; Alpha portja &a.amd64.name; A &os; AMD64 portja &a.apache.name; Az Apache és hozzá tartozó portok tárgyalása &a.arm.name; A &os; &arm; portja &a.atm.name; &os; használata ATM hálózatokkal &a.audit.name; A forráskód ellenõrzésérõl szóló projekt &a.binup.name; A bináris frissítésekkel foglalkozó rendszer tervezése és fejlesztése &a.bluetooth.name; A &bluetooth; technológia használata a &os;-ben &a.cluster.name; A &os; klaszteres környezetben &a.cvsweb.name; A CVSweb karbantartása &a.database.name; Adatbázisok használata és fejlesztése &os; alatt &a.doc.name; &os;-rõl szóló leírások készítése &a.drivers.name; Eszközmeghajtók írása &os;-re &a.eclipse.name; Az Eclipse integrált fejlesztõi környezet, eszközeinek, gazdag kliens alkalmazásinak és portjainak &os; alatti használata &a.embedded.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban &a.eol.name; Olyan &os;-s szoftverek független továbbfejlesztése, amelyeket hivatalosan már nem támogatnak &a.emulation.name; Linux/&ms-dos;/&windows; és hasonló rendszerek emulációja &a.firewire.name; A &os; és a &firewire; (iLink, IEEE 1394) kapcsolatának technikai kérdései &a.fs.name; Állományrendszerek &a.gecko.name; A Gecko Rendering Engine alkalmazásával kapcsolatos problémák &a.geom.name; A GEOM-hoz tartozó témák és implementációk &a.gnome.name; A GNOME és GNOME-alkalmazások portolása &a.hackers.name; Általános szakmai témák &a.hardware.name; A &os; futtatására szolgáló hardverekkel foglalkozó témák &a.i18n.name; A &os; honosítása &a.ia32.name; A &os; használata az IA-32 (&intel; x86) platformon &a.ia64.name; A &os; portolása az &intel; következõ IA64 rendszereire &a.ipfw.name; Az IP tûzfal kódjának újratervezését érintõ szakmai megbeszélések &a.isdn.name; ISDN fejlesztõk levelei &a.jail.name; A &man.jail.8; segédprogram &a.java.name; &java; fejlesztõk kérdései és a &jdk;-k átültetése &os;-re &a.kde.name; A KDE és KDE-alkalmazások portolása &a.lfs.name; Az LFS portolása &os;-re &a.libh.name; A második generációs telepítõ- és csomagrendszer &a.mips.name; A &os; portolása &mips;-re &a.mobile.name; A mobil számítógépekkel kapcsolatos megbeszélések &a.mono.name; Mono és C# alkalmazások &os; alatt &a.mozilla.name; A Mozilla átültetése &os;-re &a.multimedia.name; Multimédia alkalmazások &a.newbus.name; A buszarchitektúrával kapcsolatos szakmai megbeszélések &a.net.name; A TCP/IP forráskódjával és hálózatkezeléssel kapcsolatos kérdések &a.openoffice.name; A OpenOffice.org és &staroffice; alkalmazások portolása &os;-re &a.performance.name; Nagy terhelésû és teljesítményû rendszerek teljesítményhangolási kérdései &a.perl.name; A rengeteg Perl alapú port karbantársa &a.pf.name; A csomagszûrõ mûködésével kapcsolatos kérdések és megbeszélések &a.platforms.name; Portolás nem &intel; architektúrájú platformokra &a.ports.name; A Portgyûjtemény mûködése &a.ports-bugs.name; A portokhoz tartozó hibák és hibajelentések megbeszélése &a.ppc.name; A &os; portolása &powerpc;-re &a.proliant.name; HP ProLiant szerverek és a &os; kapcsolata &a.python.name; A Python &os;-n futó változatának problémái &a.qa.name; A minõségbiztosítás megbeszélése, különösen a kiadások közeledtével &a.rc.name; Az rc.d rendszer és annak fejlõdése &a.realtime.name; A &os; valósidejû kiterjesztéseinek fejlesztése &a.ruby.name; A Ruby használata &os; rendszereken &a.scsi.name; A SCSI alrendszer &a.security.name; A &os; mûködését fenyegetõ biztonsági problémák &a.small.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban (elavult; helyette a &a.embedded.name; címét használjuk) &a.smp.name; Az [A]Szimmetrikus többszálú feldolgozáshoz ([A]Symmetric MultiProcessing) tartozó tervezési megbeszélések &a.sparc.name; A &os; portolása &sparc; alapú rendszerekre &a.standards.name; A &os; megfelelése a C99 és &posix; szabványoknak &a.sun4v.name; A &os; portolása &ultrasparc; T1 alapú rendszerekre &a.sysinstall.name; A &man.sysinstall.8; fejlesztése &a.threads.name; A &os; szálkezelése &a.testing.name; A &os; teljesítmény- és megbízhatósági tesztjei + &a.tilera.name; + A &os; portolása a Tilera + processzorcsalád tagjaira + + + &a.tokenring.name; A Token Ring támogatása a &os;-ben + &a.toolchain.name; + A &os; alapvetõ segédprogramjainak + karbantartása + + + &a.usb.name; USB támogatás a &os;-ben &a.virtualization.name; A &os; részérõl támogatott különbözõ virtualizációs technológiák tárgyalása &a.vuxml.name; A VuXML infrastruktúra tárgyalása &a.x11.name; Az X11 karbantartása és támogata &os; alatt &a.xen.name; A &xen; &os; portjának (implementációk, használat) tárgyalása Korlátozott listák: (Limited lists) A következõ listák sokkal jobban specializálódótt (és igényesebb) közösségnek szólnak, nem a nagyközönségnek. Ezért mielõtt egy ilyen listára feliratkoznánk, érdemes némi tapasztalatot gyûjtenünk a szakmai témájú listákon, így megismerjük az itt alkalmazott kommunikációs szabályokat. Lista Tartalom &a.hubs.name; A tükrözések üzemeltetõi számára (infrastrukturális támogatás) &a.usergroups.name; A felhasználói csoportok összefogása &a.vendors.name; A forgalmazók koordinálása a kiadások elõtt &a.wip-status.name; A &os;-vel kapcsolatos folyamatban levõ fejlesztések helyzetjelentései &a.www.name; A www.FreeBSD.org karbantartói számára Kivonatolt listák: (Digest lists) Az eddig említett listák elérhetõek kivonatolt formában is. Miután feliratkoztunk egy listára, a hozzáférésünk beállításainál kiválaszthatjuk, hogy kivonatolt formátumban kívánjuk-e kapni a leveleket. CVS és SVN listák: (CVS & SVN lists) A következõ listák a forrásfa különbözõ részeinek változtatásáról és a hozzájuk tartozó üzenetekrõl adnak értesítést. Ezek a listák csak olvasásra vannak, nem szabad rájuk levelet küldeni. Lista Forráskód területe A terület leírása (minek a forrása) &a.cvsall.name; /usr/(CVSROOT|doc|ports) A fában végzett akármelyik módosítás (az összes CVS lista együtt) &a.cvs-doc.name; /usr/(doc|www) A doc és www ágak változásai &a.cvs-ports.name; /usr/ports A portfa változásai &a.cvs-projects.name; /usr/projects A projektek változásai &a.cvs-src.name; /usr/src A rendszer forrásának változásai (az svn és cvs közti importer mûködése alapján generálódik) &a.svn-src-all.name; /usr/src A Subversion repositoryk változásai (kivéve a user és a projects) &a.svn-src-head.name; /usr/src A Subversion repository fõágának (a &os;-CURRENT forrásainak) változásai &a.svn-src-projects.name; /usr/projects A projects változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-release.name; /usr/src A releases változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-releng.name; /usr/src A releng ágak (biztonsági frissítések és kiadások) változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-stable.name; /usr/src A stabil verziókhoz tartozó ágak változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belüle &a.svn-src-stable-6.name; /usr/src A stable/6 ág változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-stable-7.name; /usr/src A stable/7 ág változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-stable-8.name; /usr/src A stable/8 ág változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-stable-other.name; /usr/src A Subversion repositoryban található korábbi stable ágak változásai &a.svn-src-svnadmin.name; /usr/src A forrásokat tároló Subversion repositoryhoz tartozó szkriptek és egy konfigurációs állományok változásai &a.svn-src-user.name; /usr/src A user változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül &a.svn-src-vendor.name; /usr/src A vendor változásai a forrásokat tároló Subversion repositoryn belül Hogyan iratkozzunk fel Ha fel akarunk iratkozni valamelyik listára, kattintsunk a nevére, vagy menjünk a &a.mailman.lists.link; címre és a válasszuk ki onnan a keresett listát. A lista oldalán megtalálunk minden feliratkozással kapcsolatos utasítást. Ténylegesen úgy tudunk üzenni egy listára, ha levelet küldünk az listanév@FreeBSD.org címre, amely ezután a lista tagjai között kézbesítésre kerül a világban. A listáról úgy tudunk leiratkozni, ha a róla kapott valamelyik levél alján található URL-re kattintunk. Másik megoldás, ha magunk küldünk egy levelet a listanév-unsubscribe@FreeBSD.org címre. Még egyszer szeretnénk kérni, hogy a szakmai témájú levelezési listákon folyó társalgásokat igyekezzünk az adott témán belül tartani. Ha csupán a fontosabb bejelentésekre vagyunk kíváncsiak, akkor a kisforgalmú &a.announce; használatát válasszuk. A listák tematikája Minden &os;-s levelezési lista rendelkezik bizonyos alapszabályokkal, amelyek minden tagnak el kell fogadnia. Az ismeretett irányelvek elleni vétkezés a &os; postamesterének postmaster@FreeBSD.org két (2, azaz kettõ) írásos figyelmeztetését vonja maga után, amelyek figyelmen kívül hagyásával, tehát a harmadik szabálysértés alkalmával, a küldõ eltávolításra kerül a &os; összes levelezési listájáról és a továbbiakban szûrni fogják a leveleit. Sajnáljuk, hogy ilyen szabályokat és szankciókat kellett bevezetnünk, de napjaink internetes technológiái igen elvadultak és ahogy az látható is, sokan egyszerûen nem fogják fel, mennyire sérülékenyek egyes részei. Közlekedési szabályok: Minden beküldött levél témájának meg kell felelnie az adott lista tartalmának, tehát például a szakmai kérdésekkel foglalkozó listákon csak szakmai témájú leveleknek szabad megjelenniük. Az oda nem illõ cseverészés és értelmetlen vitázás csak a lista értékét csökkenti, ezért ezt senkitõl sem tûrjük. A kötetlenebb, konkrét téma nélküli megbeszéléseket inkább a &a.chat; címén folytassuk. 2 listánál többre ne küldjük be ugyanazt a levelet, és 2 listára is csak akkor küldjük, ha az egyértelmûen és nyilvánvalóan indokolt. A legtöbb listánál így is rengeteg az átfedés, kivéve a legtitkosabb kombinációkat (például -stable és -scsi), ezért nem túl sok értelme van egyszerre egynél több listát is értesíteni. Ha olyan üzenetet kapunk, amelynek a Cc (másolat) mezõjében több lista címe is szerepel, akkor továbbküldés vagy válaszadás során töröljük ezeket. Az általunk küldött levelekért továbbra is mi magunk vagyunk a felelõsek, függetlenül attól, hogy ki volt a levél eredeti feladója. Tilos (vita közben) személyeskedni vagy káromkodni, beleértve a felhasználókat és a fejlesztõket is. A netikett megszegését, például a privát levelezés elõzetes engedély nélküli továbbküldését vagy egyes részleteinek közlését, elítéljük, de nyíltan nem tiltjuk. Nagyon ritka esetekben azonban elõfordulhat, hogy a sértõ tartalom önmagában ellenkezik a lista elveivel és figyelmeztetést (esetleg kitiltást) von maga után. A &os;-hez nem kötõdõ termékek vagy szolgáltatások reklámozása szigorúan tilos, és ha bebizonyosodik, hogy a küldõ szándékosan küldte szét, akkor azonnali kitiltásban részesül. Az egyes listák tematikája: &a.acpi.name; Az ACPI és energiagazdálkodás támogatásának fejlesztése &a.afs.name; Andrew File System Ez a lista a CMU/Transarc AFS portolásáról szól &a.announce.name; Fontosabb események / nagyobb lépések Olyan emberek számára ajánlott ez a levelezési lista, akik csak a &os; jelentõsebb eseményei bejelentései iránt érdeklõdnek. Ide értendõk a különbözõ idõközi és egyéb kiadások, a &os; újításainak bejelentései. Idõnként önkéntesek toborzására stb. is használják. A forgalma nagyon kicsi, tartalma szigorúan ellenõrzõtt. &a.arch.name; Architekturális és tervezési kérdések Ez a lista a &os; architektúráját érintõ megbeszélések színtere. Az itt megjelenõ üzenetek szigorúan szakmai jellegûek. Néhány idevágó téma: Hogyan alakítsuk úgy át a fordítási rendszert, hogy egyszerre több különbözõ paraméterû fordítás is képes legyen futni. Mit kellene javítani a VFS-en a Heidemann-rétegek mûködéséhez. Hogyan tudnánk úgy átalakítani az eszközmeghajtók felületét, hogy ugyanazok a meghajtók minden gond nélkül képesek legyenek több buszon és architektúrán is mûködni. Hogyan írjunk meghajtót hálózati eszközökhöz. &a.audit.name; A forráskód vizsgálatát végzõ projekt Ez a levelezési lista a &os; forráskódjának vizsgálatával foglalkozik. Habár eredetileg csak a biztonságot érintõ változtatások ellenõrzésére jött létre, napjainkra már a forráskód mindenféle változását felülvizsgálja. Erre a listára rengeteg javítás érkezik, amelyek valószínûleg egy átlag &os; felhasználó számára nem túlzottan érdekesek. A kód változásától független biztonsági kérdések megvitatása a freebsd-security listán történik. Viszont az összes fejlesztõnek javasoljuk, hogy küldjék be felülvizsgálatra a javításaikat, különösen abban az esetben, amikor a forráskód olyan részéhez nyúlnak, ahol az adott hiba javítása a rendszer egészének mûködésére kihatással lehet. &a.binup.name; A &os; bináris frissítésével foglalkozó projekt Ez a lista ad otthont a binup vagy más néven a bináris frissítési rendszer (binary update system) körül felmerülõ problémák tárgyalásának. Tervezési kérdések, implementációs részletek, javítások, hiba- és állapotjelentések, funkciók igénylése, a kód változásainak naplózása és minden, ami a binuppal kapcsolatos. &a.bluetooth.name; &bluetooth; a &os;-ben Ez a &bluetooth;-os &os; felhasználók gyülekezõhelye. Tervezési és implementációs kérdések, javítások, hiba- és állapotjelentések, funkciók igénylése, minden, ami &bluetooth;. &a.bugbusters.name; A hibajelentések kezelésének összefogása A lista célja a Bugmeister és az õ Bugbustereinek, valamint a hibajelentések adatbázisai iránti kifejezetten érdeklõdõ személyek együttmûködésének és kapcsolattartásának elõsegítése. Ez a lista nem az egyes hibákról, javításokról vagy azok jelentésérõl szól. &a.bugs.name; Hibajelentések Ezen a levelezési listán lehet a &os; hibáit bejelenteni. Ha lehet, akkor a hibákat a &man.send-pr.1; paranccsal vagy a webes felületen keresztül küldjük be. &a.chat.name; A &os; közösség nem szakmai jellegû dolgai Erre a listára kerül minden olyan nem szakmai jellegû, társadalmi érintkezéssel kapcsolatos információ, ami a többi listáról kimaradt: Jordan mennyire hasonlít a rajzfilmeken látható vadászgörényre, kis- vagy nagybetûvel írjuk-e, ki iszik sok kávét, hol fõzik a legjobb söröket, ki fõz sört az alagsorában és így tovább. Elvétve felbukkannak olyan fontosabb események is (bulik, lakodalmak, gyermekáldás, új munkahely stb), amelyek ugyan szakmai témájúak, de a folyományaik már inkább a -chat listára tartoznak. &a.core.name; A &os; irányítását végzõ csapat Ezt a belsõ levelezési listát a Core Team tagjai használják. Akkor érdemes ide levelet küldeni, ha &os;-vel kapcsolatos fontos ügyekben lenne szükségünk döntésre vagy véleményre. &a.current.name; A &os.current; használatával kapcsolatos megbeszélések A &os.current; felhasználóinak levelezési listája. Itt értesülhetünk a -CURRENT felhasználókat érintõ friss újdonságairól, és azokról az utasításokról, amelyek követésével mûködéképesen tarthatjuk a -CURRENT rendszerünket. Aki a -CURRENT verziót használja, mindenképpen iratkozzon fel erre a listára. Ez is egy szakmai jellegû lista, ahová csak szigorúan ilyen témákat várnak. &a.cvsweb.name; A &os; CVSweb projekt A &os; CVSweb szolgáltatásának használatáról, fejlesztésérõl és karbantartásáról szóló megbeszélések. &a.doc.name; A dokumentációs projekt Ez a levelezési lista a &os;-rõl szóló különbözõ dokumentumok készítésével kapcsolatos problémák és projektek tárgyalásait öleli fel. A levelezési lista tagjait együttesen a &os; Dokumentációs Projekt-nek nevezik. Ez egy nyílt lista, csatlakozzunk hozzá bátran! &a.drivers.name; Eszközmeghajtók írása &os;-re A &os;-hez készülõ eszközmeghajtókról szóló szakmai fórum. Elsõsorban itt tehetik fel a meghajtók készítõi a &os; rendszermagjában megtalalálható API-kra vonatkozó kérdéseiket. &a.eclipse.name; Az Eclipse integrált fejlesztõi környezetének, segéprogramjainak, kliensalkalmazásainak és portjainak &os; felhasználók számára meghirdetett fóruma. A lista azzal a szándékkal jött létre, hogy kölcsönös támogatást nyújtson az Eclipse fejlesztõi környezet, a hozzá tartozó segédeszközök, kliensalkalmazások &os; változatának megválasztásában, telepítésében és használatában. Emellett az Eclipse környezet és pluginjainak &os;-re történõ portolásáról is szó esik. Valamint igyekszik minél többet profitálni az Eclipse és a &os; köré csoportosuló közösségek kölcsönös információcseréjébõl. Habár a lista elsõdlegesen az Eclipse felhasználóinek igényeire koncentrál, azok számára is táptalajt ad, akik az Eclipse keretrendszer segítségével &os; specifikus alkalmazásokat szeretnének kifejleszteni. &a.embedded.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban Ez a lista a &os; beágyazott rendszerekben történõ használatát igyekszik megvitatni. Ez egy szakmai jellegû lista, ezért ide szigorúan csak ilyen témájú leveleket várunk. A listán tárgyalt beágyazott rendszereknek tekintünk minden olyan számítási eszközt, amely az általános számítási környezetekkel szemben egyetlen feladatot lát el. Nem feltétlenül csak ilyenek, de például a különféle telefonok, illetve hálózati eszközök, mint például útválasztók, switchek, PBX-ek, távoli mérõeszközök, PDA-k, eladási rendszerek és így tovább. &a.emulation.name; A Linux/&ms-dos;/&windows; rendszerek emulációja Ezen a listán arról értekezhetünk és olvashatunk, hogy &os; alatt miként futtassunk más operációs rendszerekre írt programokat. &a.eol.name; Összefogás a &os; Projekt által tovább már támogatott, &os;-hez tartozó szoftverekért Ezen a listán kap vagy kaphat helyet a &os; Projekt által hivatalosan tovább már nem fejlesztett szoftverek felhasználói összefogáson alapuló támogatása (például biztonsági figyelmeztetések vagy javítások formájában). &a.firewire.name; &firewire; (iLink, IEEE 1394) Ez a levelezési lista foglalkozik a &os; &firewire; (azaz IEEE 1394, avagy iLink) alrendszerének implementációjával. Az itt felmerülõ témák többek közt a szabványok, buszos eszközök és a hozzájuk tartozó protokollok, vezérlõkártyák és chipkészletek, valamint a mûködtetésükre szánt programok felépítése és megvalósítása. &a.fs.name; Állományrendszerek A &os;-ben megjelenõ állományrendszerek kivesézése. Mivel ez egy szakmai jellegû lista, ide határozottan csak ilyen jellegû leveleket várunk. &a.gecko.name; Gecko Rendering Engine Ezen a levelezési listán a Gecko &os; rendszerekre portolt változatával kapcsolatos fórumot találjuk. Az itt felmerülõ témák többségükben a Gecko alapú alkalmazásokról, telepítésükrõl, és a &os; alatti fejlesztésükrõl, támogatásukról szólnak. &a.geom.name; GEOM A GEOM és a vele kapcsolatos implementáció megbeszélései. Szakmai jellegû lista, ezért erre tekintettel csak ilyen témájú leveleket postázzunk ide. &a.gnome.name; GNOME A GNOME asztalkörnyezet &os; rendszereket érintõ használatáról szóló lista. Mûszaki jellegû, ezért szigorúan csak ilyen témákban társgalodjunk itt. &a.ipfw.name; IP tûzfalak A &os;-ben levõ IP tûzfal újratervezésével foglalkozó elgondolások és szakmai témájú megbeszélések otthona. Ide szigorúan csak ilyen témájú leveleket küldjünk! &a.ia64.name; A &os; portolása I64-re Ez a levelezési lista a &os; az &intel; IA-64 platformjára készített portjával foglalkozó egyének kommunikációs eszköze, ahol az ezzel kapcsolatos problémák és azok különbözõ megoldásai kerülnek terítékre. A téma iránt érdeklõdõket is szívesen látjuk. &a.isdn.name; ISDN kommunikáció Ez a levelezési lista a &os; ISDN támogatásáról szól. &a.java.name; &java; alapú fejlesztések A levelezési listán a nagyobb &java; alkalmazások &os; alapú fejlesztését, valamint a &jdk;-k portolásáról és karbantartását beszélik meg. &a.jobs.name; Munkát keres/kínál Erre a fórumra tudjuk beküldeni a kifejezetten &os;-hez kapcsolódó munkaajánlatokat és önéletrajzokat, tehát ez a megfelelõ hely, ha &os;-s munkát keresünk, vagy éppen &os; szakértõket. Ez azonban nem egy általános célú állásbörze, mert arra megvannak a megfelelõ helyek. Szeretnénk hozzátenni, hogy ez a lista, a többi FreeBSD.org levelezési listához hasonlóan, világméretekben mûködik. Ezért ne felejtsük sosem pontosan megjelölni a munkavégzés helyét, illetve hogy milyen kommunikációs és esetlegesen költözési lehetõségeket javaslunk. A leveleket csak nyílt formátumban küldjük — elsõsorban szöveges formátumban, de az egyszerûbb PDF, HTML vagy még néhány más hozzájuk hasonló formátumot is alkalmazhatunk. Az olyan zárt formátumok, mint például a µsoft; Word (.doc) azonban nem fognak továbbítódni. &a.kde.name; KDE A KDE és &os; kapcsolatáról szóló lista. Szigorúan szakmai jellegû, ezért csak ilyen témájú levelek küldése elfogadott. &a.hackers.name; Szakmai kérdések Ez a &os; szakmai jellegû kérdéseivel foglalkozó fórum. Ez az elsõ számû szakmai levelezési lista. A &os; fejlesztésével aktívan foglalkozó egyének számára ajánljuk, hiszen itt vethetik fel problémáikat, itt kereshetnek rájuk megoldásokat. Az ilyen típusú megbeszéléseket figyelemmel követõ egyéneket is szívesen fogadjuk. Mivel ez egy erõsen szakmai jellegû lista, ezért csak ilyen témájú leveleket várunk ide. &a.hardware.name; A &os; és a hardverek kapcsolatáról általában Ezen a listán kerül megvitatásra minden olyan hardver, amelyen a &os; mûködik: milyen gondok adódhatnak, milyen hardvereket érdemes beszereznünk vagy elkerülnünk. &a.hubs.name; Tükrözések A &os; tükrözéseit karbantartó egyének számára fontos bejelentések és megbeszélések. &a.isp.name; Az internet-szolgáltatók fóruma Ezen a levelezési listán a &os;-t használó internet-szolgáltatók tehetik fel kérdéseiket. Szigorúan csak szakmai jellegû kérdések engedélyezettek. &a.mono.name; Mono és C# alkalmazások &os; alatt Ezen a levelezési listán a Mono fejlesztõi keretrendszer &os; alatt futó változatával kapcsolatos megbeszélések folynak. Ez egy szakmai jellegû lista. Itt a Mono vagy más C# alkalmazások &os; változatának elkészítésén dolgozó egyének tudnak problémákat felvetni vagy megvitatni a különbözõ megoldásokat. Rajtuk kívül viszont szeretettel várunk minden érdeklõdõt a téma iránt. &a.openoffice.name; OpenOffice.org Az OpenOffice.org és &staroffice; portolásával és karbantartásával kapcsolatos megbeszélések. &a.performance.name; A &os; hangolásának és gyorsításának tárgyalása Ezen a levelezési listán van lehetõségük a hackereknek, rendszergazdáknak és/vagy az érintett feleknek a &os; teljesítményével kapcsolatos témákban kifejteni a véleményüket. Leginkább nagy terhelés alatt levõ, vagy teljesítménybeli problémákkal küszködõ, esetleg még többet tudó &os; rendszerek tárgyalása a cél. Lehetõleg az érintett gyártókkal és szállítókkal együttesen próbáljuk kidolgozni a &os; teljesítményének növelésére tett kísérleteinket, ezért õket is szívesen látjuk ezen a listán. Ez a kifejezetten szakmai jellegû lista többségében a tapasztalt &os; felhasználók, hackerek vagy rendszergazdák számára tárja fel a gyors, megbízható és skálázható &os; rendszerek lehetõségeit. Ez alapvetõen nem egy kérdezgetõs lista, ahol a dokumentációk elolvasását tudjuk megspórolni, hanem egy olyan hely, ahol a teljesítményt érintõ megválaszolatlan kérdések és elõremutató fejlesztések nyernek teret. &a.pf.name; A csomagszûrõ tûzfalrendszerrel kapcsolatos kérdések A &os; csomagszûrõjéhez (packet filter, pf) tartozó tûzfalrendszer megbeszéléseit összefoglaló lista. Szakmai jellegû fejtegetések és felhasználói kérdések egyaránt jöhetnek. Továbbá ezen a listán foglalkozunk az ALTQ rendszer mûködésével is. &a.platforms.name; Portolás nem &intel; plaformokra A &os; különbözõ, nem az &intel; architektúrára építkezõ portjainak indítványozása és általános jellegû megvitatása. Ez egy kiemelten szakmai jellegû lista, ezért ide csak ilyen témájú leveleket várunk. &a.policy.name; Az Core Team szabályozásai Alacsony forgalmú, csak olvasható lista, ahol a &os; fejlesztését irányító csoport különbözõ döntéseirõl olvashatunk. &a.ports.name; A portok megbeszélése A &os; portgyûjteményével (/usr/ports), a portok infrastruktúrájával és a portok fejlesztésének irányításával kapcsolatos megbeszélések. Erõsen szakmai jellegû lista, ezért ide csak ilyen témában írjunk. &a.ports-bugs.name; A portok hibáinak tárgyalása A &os; portgyûjteményének (/usr/ports), a bejelentett portok és azok módosításához kötõdõ hibajelentésekkel foglalkozó lista. Ez egy szakmai jellegû lista, ahol csak ilyen jellegû témákra számítunk. &a.proliant.name; A &os; és a HP ProLiant szerverek kapcsolatát érintõ szakmai megbeszélések Ezen a levelezési listán a &os; HP ProLiant szervereken történõ használatát célozzuk meg, beleértve a ProLianthoz tartozó eszközmeghajtókat, karbantartó és konfigurációs szoftvereket és BIOS-frissítéseket. Ennek megfelelõen tehát a hpasmd, hpasmcli és hpacucli modulok is elsõsorban itt kerülnek felboncolásra. &a.python.name; A &os; és a Python A lista a &os; Python támogatásának fejlesztésérõl folytatott szakmai megbeszéléseket foglalja össze. Elsõsorban a Python portolásával foglalkozó egyének, valamint a külsõ fejlesztõk által készített modulok és a Zope &os;-s alkalmazásával foglalkozik. Az említett témák iránti érdeklõdõket is szeretettel várjuk. &a.questions.name; Felhasználói kérdések Ez a levelezési lista a &os;-vel kapcsolatos kérdésekrõl szól. Lehetõleg ne küldjünk hogyan témájú kérdéseket erre a szakmai listára, hacsak nem kifejezetten szakmai jellegûnek szánjuk. &a.ruby.name; A Ruby használata &os; rendszereken Ezen a listán a &os; Ruby támogatásával foglalkozunk, témáját tekintve teljesen szakmai jellegû. Elsõsorban a Ruby portokon, külsõ Ruby könyvtárakon és rendszereken dolgozó fejlesztõk figyelmébe ajánljuk. Mindenkit szeretettel várunk, aki ezekkel kapcsolatos szakmai tárgyú témákat szeretne megvitatni. &a.scsi.name; A SCSI alrendszer Ezt a levelezési listát a &os; alatt a SCSI alrendszerrel foglalkozók számára tarjuk fenn. Mivel ez egy erõsen szakmai jellegû lista, ezért rajta csak szakmai témák megengedettek. &a.security.name; Biztonsági problémák A &os; biztonságát illetõ kérdések (DES, Kerberos, biztonsági rések és javításaik, stb.) Szakmai jellegû lista, ezért ide csak a témához szorosan kapcsolódó leveleket szabad beküldeni. Alapvetõen nem kérdezz-felelek típusú a lista mûködése, habár a GYIK-hoz minden hozzájárulást (kérdést ÉS választ EGYARÁNT) szívesen veszünk. &a.security-notifications.name; Biztonsági figyelmeztetések A &os;-t érintõ biztonsági problémákról és javításaikról szóló értesítések. Megbeszélésekkel, vitákkal nem foglalkozik, mivel azok a &os;-security listán folynak. &a.small.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban A szokatlanul kis méretû vagy beágyazott &os; rendszerekhez kapcsolódó megbeszélések színhelye. Szakmai jellegû lista, ezért szigorúan csak a témához tartozó leveleket fogad. Ezt a listát idõközben felváltotta a &a.embedded.name; lista. &a.stable.name; A &os.stable; használatáról szóló lista Ez a &os.stable; használóinak levelezési listája. Ide kerülnek beküldésre a -STABLE ágat futtató felhasználókat érintõ friss változások, valamint hozzájuk kötõdõen a -STABLE használatához szükséges elvégzendõ lépések. Aki a STABLE jelzésû változatot használja, mindenképpen iratkozzon fel rá. Szigorúan szakmai jellegû lista, ezért csak szakmai témájú leveleket vár. &a.standards.name; C99 és POSIX megfelelés Ez a fórum foglalkozik a &os; és a C99, valamint a POSIX szabványok szerinti megfelelésével. + + + + + &a.toolchain.name; + + + A &os; alapvetõ + segédprogramjainak + karbantartása + + Ezen a listán a &os; egyes kiadásaihoz + mellékelt alapvetõ segédprogramokkal + kapcsolatos témákat találjuk meg. + Ilyen többek közt rendszerben használt + Clang és a GCC fordítók + aktuálisan használt változatai, de + emellett még szó eshet a rendszerhez + kapcsolódó különféle + assemblerek, linkerek és debuggerek + állapotáról. &a.usb.name; A &os; USB támogatása Ez a levelezési lista fogja összes a &os; USB támogatásával foglalkozó szakmai témákat. &a.usergroups.name; A felhasználói csoportokat irányító lista Ez a levelezési lista az egyes területeken mûködõ felhasználói csoportok az irányítást végzõ központi csoport tagjai általi összehangolásához tartozó problémák megbeszélésére való. Ez a lista leginkább a gyûlések letisztázására és a több csoporton átívelõ nagyobb projektek szervezéséhez használatos. &a.vendors.name; Gyártók A &os; projekt és a hozzá kötödõ hardver- és szoftvergyártók együttmûködését elõsegítõ lista. &a.virtualization.name; A &os; részérõl támogatott különbözõ virtualizációs technológiák Ezen a levelezési listán elsõsorban a &os; által támogatott virtualizációs megoldásokat vitatjuk meg. Ennek keretében egyrészt az ehhez kapcsolódó alapvetõ funkciók megvalósítása valamint további újítások kerülnek a középpontba, másrészt a felhasználók számára ezzel létrehoztunk egy fórumot a felmerülõ problémák megoldására és az alkalmazási lehetõségek megbeszelésére. &a.wip-status.name; A &os;-vel kapcsolatos folyamatban levõ fejlesztések helyzetjelentése Ezen a levelezési listán kerülnek bejelentésre a &os; továbbfejlesztéséhez fûzõdõ különbözõ munkák és azok haladásának menete. Az ide befutó üzeneteket moderálják. Javasoljuk, hogy elsõdlegesen az adott témához tartozó tematikus &os; listára küldjük a bejelentésünket és csak egy másolatot erre a listára. Ennek köszönhetõen a munkánk az adott témaspecifikus listán rögtön meg is vitatható, mivel ezen a listán semmi ilyen nem engedélyezett. A lista archívumába tekintve tájékozódhatunk arról, hogy pontosan milyen formai követelmények illene megfelelnie a beküldenõ üzenetünknek. A listára beérkezõ üzenetekbõl egy szerkesztett válogatás jelenik meg néhány havonta a &os; honlapján a Projekt helyzetjelentésének részeként . A korábban beküldött jelentések mellett itt még találhatunk további példákat. &a.xen.name; A &xen; &os; portjának (implementáció és használat) megvitatása A lista elsõsorban a &xen; &os;-re készült változatával foglalkozik. Elõreláthatólag elég kevesen fognak írni erre a listára ahhoz, hogy helyet kapjanak rajta az implementációt és a kialakítást érintõ szakmai jellegû megbeszélések és a telepítéssel kapcsolatos kérdések egyaránt. A levelezési listák szûrése A kéretlen reklámlevelek, vírusok és egyebek elleni védekezés céljából a &os; levelezési listáinak forgalmát több módon is szûrik. Az ebben a szakaszban bemutatott szûrési megoldások nem fedik le a levelezési listák védelme érdekében alkalmazott összes lehetõséget. A levelezési listákra csak bizonyos típusú csatolt állományokat küldhetünk be. Az alábbi listában nem található MIME típusú csatolt objektumokat még a listára érkezés elõtt törlik. application/octet-stream application/pdf application/pgp-signature application/x-pkcs7-signature message/rfc822 multipart/alternative multipart/related multipart/signed text/html text/plain text/x-diff text/x-patch Egyes levelezési listák ugyan megengedhetnek további csatolt MIME objektumokat is, habár a legtöbb lista esetében a fenti lista a mérvadó. Ha egy levélben a szöveg HTML és nyers szöveg formátumban is szerepel, a HTML változat automatikusan eltávolításra kerül. Ha az e-mail csak HTML formában tartalmazza a szöveget, akkor automatikusan nyers szövegre alakítódik át. Usenet hírcsoportok A két &os;-s hírcsoport mellett még akadnak olyan további csoportok is, ahol &os; témájú kérdéseket vitathatunk meg vagy hasznos lehet számunkra. Az itt felsorolt hírcsoportok kulcsszavakkal kereshetõ archívuma Warren Toomey tulajdona (wkt@cs.adfa.edu.au). BSD-s hírcsoportok comp.unix.bsd.freebsd.announce comp.unix.bsd.freebsd.misc de.comp.os.unix.bsd (német) fr.comp.os.bsd (francia) it.comp.os.freebsd (olasz) tw.bbs.comp.386bsd (hagyományos kínai) Egyéb érdekes &unix;-os hírcsoportok comp.unix comp.unix.questions comp.unix.admin comp.unix.programmer comp.unix.shell comp.unix.user-friendly comp.security.unix comp.sources.unix comp.unix.advocacy comp.unix.misc comp.bugs.4bsd comp.bugs.4bsd.ucb-fixes comp.unix.bsd X Window System comp.windows.x.i386unix comp.windows.x comp.windows.x.apps comp.windows.x.announce comp.windows.x.intrinsics comp.windows.x.motif comp.windows.x.pex comp.emulators.ms-windows.wine Világhálós szolgáltatások Fórumok, blogok és ismertségi hálózatok A &os; fórumok a &os; kapcsán felmerülõ kérdések és szakmai témák megvitatásához egy webes felületet kínálnak fel. A Planet &os; honlapján fejlesztõk által vezetett tucatnyi webes naplót és hozzájuk tartozó RSS feedeket találhatunk. Sok fejlesztõ ezen a módon készít rövid feljegyzéseket a jelenlegi munkájáról, az új javításokról és más egyéb terveirõl. A Youtube-on keresztül elérhetõ BSDConferences csatornán a világ minden táján tartott különbözõ BSD témájú konferenciák videoanyagait találhatjuk meg. Segítségével megtekinthetjük a fontosabb fejlesztõk által a saját munkájukról tartott különbözõ elõadásokat. Hivatalos tükrözések &chap.eresources.www.inc; E-mail címek A következõ felhasználói csoportok nyújtanak &os;-s e-mail címeket tagjaiknak. A rendszergazdák bármilyen visszaélés esetén fenntartják a visszavonás jogát. Címtartomány Lehetõségek Felhasználói csoport Rendszergazda ukug.uk.FreeBSD.org Csak továbbítás ukfreebsd@uk.FreeBSD.org Lee Johnston lee@uk.FreeBSD.org Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/geom/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/geom/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/geom/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,1080 +1,1079 @@ Tom Rhodes Írta: GEOM: A moduláris lemezszervezõ rendszer Áttekintés GEOM A GEOM lemezrendszer GEOM Ez a fejezet a &os;-ben található GEOM rendszert mutatja be. Ez a rendszer tömöríti az általa is alkalmazott fontosabb RAID-vezérlõ segédprogramokat. A fejezet nem részletezi, hogy a GEOM konkrétan milyen módon kezeli és vezérli az I/O-t, ahogy azt sem, hogyan mûködik az alapjául szolgáló alrendszer vagy hogy néz ki annak forráskódja. Az ilyen jellegû információk a &man.geom.4; man oldalon, valamint az ott felsorolt helyeken találhatóak meg. Továbbá, ez a fejezet magukról a RAID-konfigurációkról sem ad pontos tájékoztatást. Kizárólag csak a GEOM által is támogatott RAID-besorolásokról esik szó. A fejezet elolvasása során megismerjük: a GEOM segítségével milyen fajtájú RAID támogatást érhetünk el; hogyan kell használni a rendszer által nyújtott alapvetõ segédeszközöket a különféle RAID-szintek konfigurálásához, karbantartásához és kezeléséhez; hogyan kell a GEOM-on keresztül tükrözni, csíkozni, titkosítani és távolról összekapcsolni lemezes eszközöket; hogyan kell a GEOM rendszerben összekapcsolt lemezeknél felmerülõ hibákat felderíteni. A fejezet elolvasásához ajánlott: megérteni, hogyan kezeli a &os; a lemezes eszközöket (); ismerni, hogyan konfiguráljunk és telepítsünk egy új &os; rendszermagot (). A GEOM bemutatása A GEOM rendszer adatszolgáltatókon vagy speciális /dev-állományokon keresztül hozzáférést és vezérlést tesz lehetõvé bizonyos osztályokhoz — Master Boot Recordokhoz, BSD-címkékhez stb. Számos szoftveres RAID konfiguráció támogatásával a GEOM transzparens elérést tesz lehetõvé mind az operációs rendszer, mind pedig az általa felkínált segédprogramok számára. Tom Rhodes Írta: Murray Stokely RAID0 - Csíkozás GEOM Lemezcsíkozás A csíkozás módszerét használjuk abban az esetben, amikor több lemezmeghajtót akarunk egyetlen kötetté összevonni. A GEOM lemezalrendszer szoftveres támogatást nyújt a RAID0, más néven a lemezcsíkozás megvalósításához. Egy RAID0 rendszerben az adatokat blokkokra bontva írjuk fel a tömbben található lemezek között szétosztva. Így ahelyett, hogy meg kellene várnunk 256 kb-nyi adat egyetlen lemezre írását, egy RAID0 rendszerben egyszerre íródik 64 kb-nyi adat négy különbözõ lemezre, és ezáltal gyorsabb elérést szolgáltat. Ez a gyorsaság további lemezvezérlõk használatával még jobban fokozható. Az egy RAID0-csíkozásban résztvevõ lemezek mindegyikének azonos méretûnek kell lennie, mivel az írásra és olvasásra irányuló I/O-kérések a párhuzamos kiszolgálás érdekében összefésülõdnek. Példa lemezcsíkozásra Csíkozás kialakítása formázatlan ATA-lemezekkel Töltsük be a geom_stripe.ko modult: &prompt.root; kldload geom_stripe Bizonyosodjuk meg róla, hogy a rendszerünkben található egy szabad csatlakozási pont. Ha majd ezt a kötetet szánjuk rendszerünk gyökérpartíciójának, használjunk erre a célra egy másik könyvtárat, például a /mnt-ot: &prompt.root; mkdir /mnt Keressük meg a csíkozásra felhasználni kívánt lemezek eszközneveit, és hozzunk létre belõlük egy új csíkozott eszközt. Például, ha két használatban nem levõ, particionálatlan ATA-lemezt, név szerint a /dev/ad2 és /dev/ad3 eszközöket akarjunk csíkozni: &prompt.root; gstripe label -v st0 /dev/ad2 /dev/ad3 Metadata value stored on /dev/ad2. Metadata value stored on /dev/ad3. Done. Az így létrejött új köteten most hozzunk létre egy általános címkét, vagy más néven egy partíciós táblát, és telepítsük fel rá a rendszer alapértelmezett rendszerindító programját: &prompt.root; bsdlabel -wB /dev/stripe/st0 Ezzel meg kellett jelennie további másik két eszköznek is a /dev/stripe könyvtárban, a st0 eszköz mellett. Ezek többek közt az st0a és az st0c. Itt már ki is tudunk alakítani egy állományrendszert az st0a eszközön a newfs használatával: &prompt.root; newfs -U /dev/stripe/st0a Sok-sok számot fogunk látni cikázni a képernyõn, majd néhány másodperc múlva befejezõdik a folyamat. Létrehoztuk a kötetet, ami most már készen áll a becsatolásra. A kialakított lemezcsíkozást így tudjuk kézzel csatlakoztatni: &prompt.root; mount /dev/stripe/st0a /mnt A csíkozott állományrendszert a rendszerindítás folyamán automatikusan becsatlakoztathatjuk, ha elhelyezzük az alábbi kötetinformációkat az /etc/fstab állományba. Erre a célra stripe néven létrehozunk egy állandó csatlakozási pontot: &prompt.root; mkdir /stripe &prompt.root; echo "/dev/stripe/st0a /stripe ufs rw 2 2" \ >> /etc/fstab A geom_stripe.ko modult is automatikusan be kell tölteni a rendszerindítás során. Ehhez a következõ sort kell hozzáadni a /boot/loader.conf állományhoz: &prompt.root; echo 'geom_stripe_load="YES"' >> /boot/loader.conf RAID1 - Tükrözés GEOM lemeztükrözés A tükrözés számos vállalatnál és háztartásban alkalmazott technológia, amely az adatok megszakítás nélküli lementésére használatos. Amikor tükrözést használunk, az egyszerûen csak arra utal, hogy a B lemez ugyanazokat az adatokat tartalmazza, mint az A lemez. Vagy amikor a C és D lemez tartalma egyezik meg az A és B lemezekével. Függetlenül a lemezek kiosztásától, itt az a lényeg, hogy az egyik lemez teljes területe vagy az egyik partíciója le van másolva. Késõbb az ezen a módon lementett adatok könnyen visszaállíthatóak anélkül, hogy ez a szolgáltatásban vagy az elérhetõségben bármilyen kimaradást okozna, és akár még fizikailag is biztonságosan tárolhatóak. Elõször is szereznünk kell két egyforma méretû lemezt, valamint a példák feltételezik, hogy ezek a lemezek közvetlen elérésû (&man.da.4;) SCSI-lemezek. Az elsõdleges lemezek tükrözése Tegyük fel, hogy a &os; az elsõ, da0 nevû lemezmeghajtón található, és a &man.gmirror.8; számára ezt szeretnénk megadni az elsõdleges adatok tárolásához. A tükrözés létrehozásának megkezdése elõtt a kern.geom.debugflags &man.sysctl.8; változó megfelelõ beállításával engedélyezzünk további nyomkövetési információkat és hozzáférést az eszközhöz: &prompt.root; sysctl kern.geom.debugflags=17 Most építsük fel a tükrözést. Kezdjük az egészet a metaadatok elhelyezésével az elsõdleges lemezmeghajtón, tehát tulajdonképpen az alábbi parancs segítségével hozzuk létre a /dev/mirror/gm eszközt: A rendszerindító meghajtóról készített tükrözés adatvesztést okozhat a lemez utolsó szektorában. Ennek kockázata csökkenthetõ, ha közvetlenül a &os; friss telepítése után állítjuk be a tükrözést. &prompt.root; gmirror label -vb round-robin gm0 /dev/da0 Erre a rendszernek a következõ módon kell reagálnia: Metadata value stored on /dev/da0. Done. A GEOM inicializálásához szükségünk lesz a /boot/kernel/geom_mirror.ko modul betöltésére: &prompt.root; gmirror load A parancs sikeres lefutása után a /dev/mirror könyvtárban létrehoz egy gm0 eszközleírót. A geom_mirror.ko modul betöltését így tudjuk engedélyezni a rendszer indításakor: &prompt.root; echo 'geom_mirror_load="YES"' >> /boot/loader.conf Nyissuk meg az /etc/fstab állományt, és cseréljük le benne az összes korábbi da0 hivatkozást az újonnan kialakított gm0 tükrözés eszközleírójával. Ha &man.vi.1; szövegszerkesztõt használjuk, akkor a következõ módon tudjuk ezt egyszerûen megtenni: &prompt.root; vi /etc/fstab A &man.vi.1; indítása után a :w /etc/fstab.bak kiadásával készítsünk az fstab állomány jelenlegi tartalmáról másolatot. Ezután a :%s/da/mirror\/gm/g parancs használatával cseréljük ki az összes da0 hivatkozást a gm0 eszköz nevére. Az így keletkezõ fstab állomány nagyjából következõ módon fog kinézni. Most teljesen független, hogy SCSI vagy ATA meghajtókkal dolgozunk, a RAID eszköz neve mindig gm lesz: # Eszköz Csatlakozási pont Típus Beállítások Dump Menet /dev/mirror/gm0s1b none swap sw 0 0 /dev/mirror/gm0s1a / ufs rw 1 1 /dev/mirror/gm0s1d /usr ufs rw 0 0 /dev/mirror/gm0s1f /home ufs rw 2 2 #/dev/mirror/gm0s2d /store ufs rw 2 2 /dev/mirror/gm0s1e /var ufs rw 2 2 /dev/acd0 /cdrom cd9660 ro,noauto 0 0 Indítsuk újra a rendszert: &prompt.root; shutdown -r now Ennek megfelelõen a rendszer indítása közben a da0 eszköz helyett a gm0 eszközt fogjuk használni. Miután sikeresen befejezõdött a rendszerindítás, a mount parancs kiadásával a saját szemünkkel is meggyõzõdhetünk az eredményrõl: &prompt.root; mount Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/mirror/gm0s1a 1012974 224604 707334 24% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/mirror/gm0s1f 45970182 28596 42263972 0% /home /dev/mirror/gm0s1d 6090094 1348356 4254532 24% /usr /dev/mirror/gm0s1e 3045006 2241420 559986 80% /var devfs 1 1 0 100% /var/named/dev A parancs kimenete az elvárásainknak megfelelõen remekül néz ki. Zárásképpen a szinkronizálás megkezdéséhez a következõ paranccsal illesszük be a da1 eszközt a tükrözésbe: &prompt.root; gmirror insert gm0 /dev/da1 A tükrözés állapota a létrejöttét követõen az alábbi paranccsal ellenõrizhetõ: &prompt.root; gmirror status Az iménti parancs eredményének nagyjából a következõnek kell lennie miután a felépítettük a tükrözést és szinkronizáltuk az adatokat: Name Status Components mirror/gm0 COMPLETE da0 da1 Hiba esetén a tükrözés továbbra is folytatódik, azonban ilyenkor a példában szereplõ COMPLETE helyett a DEGRADED jelzést fogjuk látni. Hibakeresés A rendszer nem hajlandó elindulni Ha a rendszerünk ehhez hasonló módon indul: ffs_mountroot: can't find rootvp Root mount failed: 6 mountroot> Indítsuk újra a gépünket a kikapcsoló gomb vagy a reset segítségével. A rendszerindító menüben válasszuk a hatodik opciót (6). Ennek eredményeképpen megkapjuk a &man.loader.8; parancssorát. Töltsük be a modult manuálisan: OK? load geom_mirror OK? boot Ha ez beválik, akkor valamiért a modult nem sikerült rendesen betölteni. Ellenõrizzük, hogy a /boot/loader.conf állományban a neki szereplõ megfelelõ bejegyzés helyesen szerepel. Amennyiben a probléma továbbra is fennáll, helyezzük el a következõ sort a rendszermag konfigurációs állományába, majd fordítsuk újra és telepítsük: options GEOM_MIRROR Ezzel várhatóan orvosoltuk a problémát. A meghibásodott lemezek cseréje A lemezek tükrözésének egyik legcsodálatosabb elõnye, hogy a menet közben meghibásodott meghajtókat gond, és így feltehetõen adatvesztés nélkül ki tudjuk cserélni. Vegyük az iménti RAID-1 konfigurációt, és tételezzük fel, hogy a da1 eszköz felmondta a szolgáltatot és cserére szorul. A meghajtó leváltásához keressük meg a hibás eszközt, majd állítsuk le a rendszert. Tegyük be a helyére az újat és indítsuk újra a rendszerünket. Miután elindult az operációs rendszer, a következõ parancsok kiadásával tudjuk logikailag is lecserélni a meghibásodott lemezt: &prompt.root; gmirror forget gm0 &prompt.root; gmirror insert gm0 /dev/da1 Innen a gmirror parancsával kísérhetjük figyelemmel a tükrözés újraszervezésének menetét. Csupán ennyi az egész. Eszközök hálózati illesztése a GEOM-ban A GEOM távoli eszközök, például lemezek, CD-meghajtók stb. használatát is támogatja a hálózati illesztést szolgáló segédprogramjaival, hasonlóan az NFS-hez. Kezdésként létre kell hozni a megosztást elõsegítõ állományt. Ez az állomány határozza meg, ki és milyen szinten jogosult használni a megosztott erõforrásokat. Például ha megosztjuk az elsõ SCSI-lemezen a negyedik slice-ot, az alábbi /etc/gg.exports állomány tökéletesen megfelel: 192.168.1.0/24 RW /dev/da0s4d Ezzel a belsõ hálózaton levõ összes számítógép képes lesz elérni a da0s4d partíción található állományrendszert. Az eszköz megosztásához elõször gondoskodnunk kell róla, hogy ne legyen csatlakoztatva, majd ezután indítsuk el a &man.ggated.8; szerver démonját: &prompt.root; ggated Ezt követõen a mount felhasználásával csatoljuk az eszközt a kliensen, az alábbi parancs kiadásával: &prompt.root; ggatec create -o rw 192.168.1.1 /dev/da0s4d ggate0 &prompt.root; mount /dev/ggate0 /mnt Innentõl kezdve az eszköz elérhetõ lesz a /mnt csatlakozási ponton keresztül. Fontos kiemelnünk, hogy ez a mûvelet eredménytelen, ha az adott eszközt vagy maga a szerver, vagy pedig valamelyik másik kliens már korábban csatolta. Amikor az eszközre már nincs tovább szükségünk, biztonságosan le tudjuk választani az &man.umount.8; paranccsal, hasonlóan bármelyik más lemezes eszközhöz. A lemezes eszközök címkézése GEOM Lemezcímkék A rendszer indítása közben a &os; rendszermagja a talált eszközöknek megfelelõen mindegyiknek létrehoz egy-egy eszközleírót. Ezzel a próbálgatásos módszerrel együtt jár néhány gond, például mi történik akkor, ha az új lemezes eszközt USB-n keresztül adjuk a rendszerhez? Nagyon valószínû, hogy ez az eszköz megkapja a da0 nevet és ezzel az eredeti da0 eszköz eltolódik a da1 névhez. Ennek köszönhetõen az /etc/fstab állományban felsorolt állományrendszerek csatolása veszélybe kerül, aminek következtében akár meghiúsulhat a rendszerindulás is. Az egyik lehetséges megoldása a problémának, ha sorbafûzzük a SCSI eszközeinket, és így a SCSI-kártyához kapcsolt újabb eszköz egy addig nem használt számot fog birtokba venni. Mi helyzet azonban az USB-s eszközökkel, amelyek kiüthetik az elsõdleges SCSI-lemezeinket? Ez egyébként azért történhet meg, mert az USB-s eszközöket általában hamarabb keresi a rendszer, mint a SCSI kártyán levõ eszközöket. Megoldhatjuk úgy ezt a gondot, hogy csak azután csatlakoztatjuk az említett eszközöket, miután a rendszer elindult. Megoldhatjuk viszont úgy is, hogy csak egyetlen ATA-meghajtót használunk és soha nem soroljuk fel a SCSI eszközöket az /etc/fstab állományban. Ezeknél kínálkozik azonban egy jobb megoldás! A glabel nevû segédprogrammal a rendszergazda vagy a felhasználó úgy tudja címkézni a lemezmeghajtókat, hogy azok a /etc/fstab állományban szereplõ címkéket használják. Mivel a glabel a címkét az adott szolgáltató utolsó szektorában tárolja el, ez a címke megmarad az újraindítás után is. Ha ezt a címkét eszközként használjuk, az állományrendszerek mindig ugyanarról a meghajtóról fognak csatolódni, függetlenül attól, hogy milyen eszközleírón keresztül érjük el ezeket. Egyáltalán nem állítottuk, hogy egy címke csak állandó lehet. A glabel segítségével egyaránt létre lehet hozni állandó és átmeneti címkéket, de csak az állandó címke képes az újraindítás után is megmaradni. A két címketípus közti különbségeket a &man.glabel.8; man oldal tárgyalja részletesebben. Címketípusok és példák A címkéknek két típusa létezik, az általános címke és az állományrendszer-címke. A címkék lehetnek állandóak vagy ideiglenesek. Az állandó címkék a &man.tunefs.8; vagy &man.newfs.8; parancsokkal hozhatóak létre. Ezek a címkék az adott állományrendszer típusa alapján elnevezett alkönyvtárakban jönnek létre a /dev könyvtáron belül. Például az UFS2 állományrendszer-címkék a /dev/ufs könyvtárban keletkeznek. Állandó címkék a glabel label paranccsal hozhatóak létre. Az ilyen címkék nem függenek az állományrendszerek típusától, a /dev/label könyvtárban jönnek létre. Az ideiglenes címkék a következõ induláskor elvesznek. Ezek a címkék a /dev/label könyvtárban keletkeznek, és ideálisak a kísérletezgetésre. Ideiglenes címkéket a glabel create paranccsal hozhatunk létre. Ezzel kapcsolatosan részletesebb felvilágosítást a &man.glabel.8; man oldalon találhatunk. Ha egy UFS2 állományrendszerre szeretnénk tenni egy állandó címkét az adataink megsemmisítése nélkül, adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; tunefs -L home /dev/da3 Ha az érintett állományrendszeren nincs üres hely, ennek a parancsnak a használata adatvesztéshez vezethet. Ilyen esetben inkább a felesleges állományok eltávolításával kellene törõdnünk, nem pedig címkék hozzáadásával. Ezután egy címkének kell megjelennie a /dev/ufs könyvtárban, amelyet vegyünk is fel az /etc/fstab állományba: /dev/ufs/home /home ufs rw 2 2 Az állományrendszert tilos csatolni a tunefs futtatása alatt! Most már a megszokott módon csatolhatjuk az állományrendszert: &prompt.root; mount /home Ettõl a ponttól kezdve, amíg a geom_label.ko modul betöltõdik a rendszerindítás során a /boot/loader.conf állományon keresztül, vagy a GEOM_LABEL opció megtalálható a rendszermag konfigurációs állományában, az eszközleíró a rendszerre nézve minden komolyabb következmény nélkül megváltozhat. Állományrendszereket létrehozhatunk alapértelmezett címkével is a newfs paraméterével. Errõl részletesebben a &man.newfs.8; man oldalon olvashatunk. Az alábbi paranccsal tudjuk törölni a címkét: &prompt.root; glabel destroy home A következõ példában azt láthatjuk, hogyan címkézzük fel a rendszerindító lemezünk partícióit. Partíciók címkézése a rendszerindító lemezen A rendszerindításra használt lemezen levõ partíciók felcímkézésével a rendszer képes lesz akkor is minden probléma nélkül elindulni, amikor áthelyezzük egy másik vezérlõre vagy átrakjuk egy másik számítógépbe. Például most tegyük fel, hogy van egy ATA csatolós lemezünk, amelyet a rendszer ad0 néven ismert fel. Továbbá azt is feltételezzük, hogy a &os; telepítése esetén megszokott partícionálási sémát választottuk, ahol /, /var, /usr és /tmp állományrendszereink, valamint egy lapozóterületünk van. Indítsuk újra a rendszerünket és a &man.loader.8; menüjében a 4 billentyû lenyomásával válasszuk az egyfelhasználós módot. Ezt követõen adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; glabel label rootfs /dev/ad0s1a GEOM_LABEL: Label for provider /dev/ad0s1a is label/rootfs &prompt.root; glabel label var /dev/ad0s1d GEOM_LABEL: Label for provider /dev/ad0s1d is label/var &prompt.root; glabel label usr /dev/ad0s1f GEOM_LABEL: Label for provider /dev/ad0s1f is label/usr &prompt.root; glabel label tmp /dev/ad0s1e GEOM_LABEL: Label for provider /dev/ad0s1e is label/tmp &prompt.root; glabel label swap /dev/ad0s1b GEOM_LABEL: Label for provider /dev/ad0s1b is label/swap &prompt.root; exit A rendszer indítása ezután többfelhasználós módban folytatódik. A rendszerindítás befejezõdése után nyissuk meg az /etc/fstab állományt és írjuk át a hagyományos eszközneveket a hozzájuk tartozó címkékre. Az /etc/fstab végleges változata ennek megfelelõen körülbelül így fog kinézni: # Eszköz Csatlakozási pont Típus Beállítások Dump Menet /dev/label/swap none swap sw 0 0 /dev/label/rootfs / ufs rw 1 1 /dev/label/tmp /tmp ufs rw 2 2 /dev/label/usr /usr ufs rw 2 2 /dev/label/var /var ufs rw 2 2 A rendszer most már újraindítható. Ha mindent jól csináltunk, akkor a rendszer indítása problémáktól mentesen fog zajlani és a mount parancs eredménye a következõ lesz: &prompt.root; mount /dev/label/rootfs on / (ufs, local) devfs on /dev (devfs, local) /dev/label/tmp on /tmp (ufs, local, soft-updates) /dev/label/usr on /usr (ufs, local, soft-updates) /dev/label/var on /var (ufs, local, soft-updates) A &os; 7.2 kiadásától kezdõdõen a &man.glabel.8; osztály az UFS esetén támogatja az ufsid, az állományrendszer egyedi rendszerszintû azonosítójából származtatott új címketípus használatát. Ezek a címkék a rendszer indítása során a /dev/ufsid könyvtárban jönnek automatikusan létre. Az ufsid címkéken keresztül tudunk az /etc/fstab állományban állományrendszereket csatlakoztatni. A jelenleg aktív állományrendszereket és azok ufsid azonosítóit a glabel status paranccsal tudjuk lekérdezni: &prompt.user; glabel status Name Status Components ufsid/486b6fc38d330916 N/A ad4s1d ufsid/486b6fc16926168e N/A ad4s1f Ebben a példában az ad4s1d képviseli a /var állományrendszert, míg a ad4s1f a /usr állományrendszert. Az adott ufsid értékek megadásával az /etc/fstab állományban a következõképpen tudjuk csatlakoztatni ezeket az állományrendszereket: /dev/ufsid/486b6fc38d330916 /var ufs rw 2 2 /dev/ufsid/486b6fc16926168e /usr ufs rw 2 2 Minden ufsid címkével rendelkezõ partíció csatlakoztatható ezen a módon. Ekkor nem kell manuálisan létrehoznunk a számunkra állandó címkéket, így automatikusan élvethezhetjük az eszköznévtõl független csatlakoztatás elõnyeit. Naplózó UFS GEOM-on keresztül GEOM naplózás A &os; 7.0-ás verziójának megjelenésével egy rég várt - kiegészítés, a naplózó - UFS végre elérhetõvé - válik. Maga az implementáció a + kiegészítés, a naplózás + vált végre elérhetõvé + vált. Maga az implementáció a GEOM alrendszeren keresztül érhetõ el, és a &man.gjournal.8; segédprogram segítségével könnyedén beállítható. Mit is jelent a naplózás? A naplózás támogatásával a rendszer egy naplót vezet az állományrendszert érintõ tranzakciókról — például az olyan változtatásokról, amelyek egy komplett írási mûveletet eredményeznek — mielõtt még a metaadatok és lemezírási mûveletek szabályosan befejezõdnének. Ez a könyvelés késõbb visszajátszható az állományrendszerben lezajlott tranzakciók reprodukálásához, és ezzel megelõzhetõek az állományrendszerben keletkezõ esetleges ellentmondások. Ez egy újabb módszer az adatvesztés és az állományrendszerben elõforduló ellentmondások elkerülésére. Eltérõen a Soft Updates módszertõl, ahol a metaadatok frissítését biztosítják és követik nyomon, vagy a Snapshots módszertõl, ahol pillanatképeket tárolunk az állományrendszerrõl, itt egy konkrét naplót tárolunk a lemez erre a célra fenntartott részén, amely bizonyos esetekben akár egy teljes külön merevlemez is lehet. Ellentétben a többi naplózó állományrendszertõl, a gjournal módszere blokk alapú és nem az állományrendszer részeként került implementálásra — csupán a GEOM egyik bõvítménye. A gjournal támogatásához a &os; rendszermag konfigurációs állományában be kell állítani a következõ opciót - — amely a 7.X rendszereken + — amely a 7.0 és késõbbi rendszereken alapbeállítás: options UFS_GJOURNAL Amennyiben naplózással rendelkezõ köteteket szeretnénk a rendszerindítás során csatlakoztatni, a /boot/loader.conf állományban következõ sor hozzáadásával töltessük be a geom_journal.ko modult: geom_journal_load="YES" Szükség esetén ezt a funkciót akár a rendszermagba is beépíthetjük, ha felvesszük a következõ sort a rendszermag konfigurációs állományába: options GEOM_JOURNAL Ha ezt aktiváltuk, egy szabad állományrendszeren az alábbi lépéseken keresztül tudunk létrehozni egy naplót, feltéve, hogy a da4 egy új SCSI-meghajtó: &prompt.root; gjournal load &prompt.root; gjournal label /dev/ad4 Ennél a pontnál lennie kell egy /dev/da4 és egy /dev/da4.journal eszközleírónak. Hozzunk létre egy állományrendszert ezen az eszközön: &prompt.root; newfs -O 2 -J /dev/da4.journal - Ez a parancs létrehoz egy naplózó - UFS2 állományrendszert. + Ez a parancs létrehoz egy UFS2 + állományrendszert a naplóval rendelkezõ + eszközön. Csatoljuk is be a mount segítségével az eszközt kívánt csatlakozási pontra: &prompt.root; mount /dev/da4.journal /mnt Ha több slice-unk is van, akkor a napló mindegyik slice-hoz külön létrejön. Például, ha az ad4s1 és ad4s2 egyaránt slice-ok, akkor a gjournal legyártja az ad4s1.journal és ad4s2.journal - eszközleírókat. Abban az esetben, ha - kétszer futattjuk le a parancsot, az eredmény - journals lesz. + eszközleírókat. - Bizonyos körülmények között - kívánatos lehet a naplót egy másik - lemezen tartani. Ilyen esetekben a naplózás - bekapcsolásához a naplót - biztosító szolgáltatót vagy - tárolóeszközt a naplózni + A jobb teljesítmény elérése + érdekében kívánatos lehet a + naplót egy másik lemezen tartani. Ilyen esetekben a + naplózás bekapcsolásához a + naplót biztosító szolgáltatót + vagy tárolóeszközt a naplózni kívánt eszköz után kell szerepeltetni. A naplózás akár az aktuálisan használt állományrendszeren is aktiválható a tunefs használatával. Az állományrendszer módosításakor viszont mindig érdemes biztonsági másolatot készíteni! Az esetek többségében a gjournal hibát fog jelezni, mivel nem tudja létrehozni a naplót, azonban ez nem védi meg az adatainkat a tunefs helytelen használata által okozott sérülésektõl. A rendszerindító lemezen is lehet naplózást használni. Ennek részleit a Naplózó UFS használata asztali számítógépeken címû cikkbõl ismerhetjük meg. Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,7203 +1,7203 @@ Jim Mock Átszervezte, átrendezte és egyes részeit átdolgozta: Randy Pratt A sysinstall bemutatása, ábrái és bemásolása: A &os; telepítése Áttekintés telepítés A &os; telepítéséhez egy könnyen használható szöveges telepítõprogram, a sysinstall használható. Ez a &os; alapértelmezett telepítõprogramja, habár ezt a különféle gyártók kedvük szerint lecserélhetik. Ebben a fejezetben bemutatjuk a &os; sysinstall segítségével történõ telepítését. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan készítsünk telepítõlemezeket a &os;-hez; a &os; miként hivatkozza és osztja fel a merevlemezeinket; hogyan indítsuk el a sysinstall programot; milyen kérdéseket tesz fel nekünk a sysinstall, mire gondol, hogyan is kell azokat megválaszolni. A fejezet elolvasásához ajánlott: a telepítendõ &os; verzióhoz tartozó támogatott hardvereket felsoroló lista átolvasása és benne a saját hardvereszközeink megkeresése. Általánosan elmondható, hogy a most következõ telepítési utasítások az &i386; (PC kompatibilis) architektúrájú számítógépekre vonatkoznak. Ahol erre szükség van, ott más platformokra vonatkozó utasítások is szerepelhetnek. Habár ezt a leírás igyekszünk a lehetõ legjobban naprakészen tartani, elképzelhetõ, hogy felfedezhetünk kisebb eltéréseket a telepítõben és az itt leírtak közt. Ezért ezt a fejezetet inkább egy általános útmutatónak javasoljuk, nem pedig egy szó szerint értelmezendõ kézikönyvként. Hardverkövetelmények Minimális konfiguráció A &os; telepítéséhez szükséges minimális konfiguráció &os; verziónként és architektúránként eltérõ. A minimális konfigurációt a &os; honlapján a kiadásokról szóló oldalon, az Installation Notes részben találhatjuk meg. Ezt a következõ szakaszokban foglaljuk össze. A &os; telepítésének módszerétõl függõen szükségünk lehet egy hajlékonylemezes (floppy) vagy CD-ROM meghajtóra, esetleg egy hálózati kártyára. Ezt a ban tárgyaljuk. &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; A &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; egyaránt egy 486 vagy jobb processzort és legalább 24 MB memóriát igényel. A legkisebb telepítéshez legalább 150 MB szabad lemezterület szükséges. Régebbi konfigurációk esetén nem egy gyorsabb processzor, hanem inkább több memória beszerzése, illetve több lemezterület felszabadítása a fontosabb. &os;/&arch.alpha; Alpha Az Alpha támogatás a &os; 7.0 beindulásával eltávolításra került. A &os; 6.X sorozat az utolsó, amely valamilyen támogatást ajánl ehhez az architektúrához. Ezzel kapcsolatban részletesebben a kiadásokkal kapcsolatos információkat tartalmazó oldalon olvashatunk a &os; honlapján. &os;/&arch.amd64; Két típusú processzor képes futtatni a &os;/&arch.amd64; verzióját. Az elsõ ezek közül az AMD64 processzorok, beleértve az &amd.athlon;64, &amd.athlon;64-FX, &amd.opteron; vagy újabb processzorokat. A &os;/&arch.amd64; verzióját kihasználni képes processzorok másik csoportja az &intel; EM64T architektúrájára épülõ processzorok. Ilyen processzor például az &intel; &core; 2 Duo, Quad és Extreme processzorcsaládok, valamint az &intel; &xeon; 3000, 5000 és 7000 sorozatszámú processzorai. Ha nVidia nForce3 Pro-150 alapú géppel rendelkezük, ki kell kapcsolnunk a BIOS-ban az IO APIC használatát. Ha nem találnánk ilyen beállítást, akkor helyette magát az ACPI-t kell kikapcsolnunk. A Pro-150 chipsetnek vannak bizonyos hibái, amelyekre eddig még nem sikerült megfelelõ megoldást találnunk. &os;/&arch.sparc64; A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy támogatott platformra van szükségünk (lásd: ). A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy egész lemezre lesz szükségünk, mivel a rendszer jelenleg nem képes megosztani azt más operációs rendszerekkel. Támogatott hardverek A &os; minden kiadásához mellékelik a támogatott hardverek listáját &os; Hardware Notes címmel. Ezt a dokumentum többnyire a HARDWARE.TXT nevû állomány, amelyet a rendszer CD-n vagy FTP-n keresztül elérhetõ változatának gyökerében vagy a sysinstall dokumentációkat tartalmazó menüjében találhatunk meg. A telepítés elõtt elvégzendõ feladatok Készítsünk leltárt a számítógépünkrõl A &os; telepítése elõtt érdemes összeszedni, pontosan mi minden is található a számítógépünkben. A &os; telepítõrutinjai mutatni fogják a különbözõ komponensek (merevlemezek, hálózati kártyák, CD-meghajtók és a többi) modelljét és gyártóját. A &os; ezenkívü megpróbálja kideríteni a megjelenõ eszközök pontos konfigurációját is, beleértve a használt IRQ és IO portok kiosztását. A PC-s hardverek különféle szeszélyei miatt azonban ez az iménti folyamat nem minden esetben megbízható, ezért elõfordulhat, hogy helyesbíteni kell a &os; által megállapított értékeket. Ha már van a gépünkön egy másik operációs rendszer, például &windows; vagy &linux;, akkor mindenképpen hasznos lehet az általa felkínált eszközökkel lekérdezni a hardvereink beállításait. Ha nem lennénk biztosak benne, hogy az adott bõvítõkártyákat pontosan milyen beállításokkal is használjuk, nézzük meg ezeket magán a kártyán. A népszerû IRQ értékek általában a 3, 5 és 7, valamint az IO portok számát általában tizenhatos számrendszerben szerepeltetik, például 0x330. Javasoljuk, hogy nyomtassuk ki vagy írjuk le ezeket a paramétereket a &os; telepítése elõtt. Ehhez rendezzük ezeket egy táblázatban, valahogy így: Példa egy eszközleltárra Eszköz neve IRQ IO portok Megjegyzés Elsõ merevlemez - - Mérete 40 GB, gyártmánya Seagate, elsõdleges IDE master CD-ROM meghajtó - - Elsõdleges IDE slave Második merevlemez - - Mérete 20 GB, gyártmánya IBM, másodlagos IDE master Elsõ IDE vezérlõ 14 0x1f0 Hálózati kártya - - &intel; 10/100 Modem - - &tm.3com; 56K-s faxmodem, COM1 …
Ahogy elkészítettük a számítógépünk alkatrészeit tartalmazó listát, vessük ezeket össze a telepítendõ &os; kiadás által megkövetelt eszközökkel. Mentsük le az adatainkat Amennyiben a &os; telepítéséhez használt számítógép számunkra értékes adatokat tárol, igyekezzünk lementeni ezeket, és a &os; tényleges telepítése elõtt gyõzõdjünk is meg róla, hogy a mentés sikeres volt. A &os; telepítõrutinjai természetesen megerõsítést fognak kérni bármilyen adat lemezre írása elõtt, azonban ha egyszer már elindítottuk a folyamatot, már semmit sem tudunk visszafordítani. Döntsük el a &os; telepítésének helyét Ha a &os; telepítéséhez az egész merevlemezünket fel akarjuk használni, akkor még nincs miért izgatnunk magunkat — nyugodtan átléphetjük ezt a szakaszt. Amikor viszont a &os;-t más operációs rendszerek mellé szeretnénk telepíteni, ismernünk kell, miként is helyezkednek el az adatok a lemezeken, és hogy ez miként is érint bennünket. A lemezek kiosztása a &os;/&arch.i386; esetén A PC-k által használt lemezek különálló darabokra tagolhatóak. Ezeket a darabokat partícióknak nevezzük. Mivel azonban a &os; maga is tárol partíciókat, ezért ez az elnevezés pillanatok alatt megtévesztõvé válhat, ezért ezeket a lemezdarabokat a &os; lemezslice-oknak vagy egyszerûen csak slice-oknak hívja. Például a PC-s lemezpartíciókkal dolgozó, fdisk nevû &os;-s segédprogram partíciók helyett is slice-okra hivatkozik. A PC lemezenként alapvetõen csak négy partíciót enged meg. Ezeket a partíciókat nevezik elsõdleges partícióknak. Ettõl a korlátozástól egy új típus, a kiterjesztett partíció létrehozásával szabadultak meg, amivel így négynél több partíció is készíthetõ. Lemezenként egyetlen ilyen kiterjesztett partíció található, de ezen belül speciális, ún. logikai partíciók hozhatóak létre. Minden partíciónak van egy partíció-azonosítója, melyet a partíción található adatok típusának megállapítására használnak. A &os; partícióinak azonosítója a 165. Általánosságban véve minden operációs rendszer így azonosítja a partíciókat. Például a DOS és annak leszármazottai, mint például a &windows;, minden elsõdleges és logikai partícióhoz egy C:-tõl induló meghajtó-betûjelet társít. A &os;-t egy elsõdleges partícióra kell telepíteni. A &os; az összes adatát, beleértve minden általunk létrehozott állományt is, ezen az egyetlen partíción fogja elhelyezni. Ha viszont több lemezünk van, többen is, vagy akár mindegyiken létrehozhatunk &os;-s partíciókat. A &os; telepítésekor azonban legalább egy ilyen partíciónak használhatónak kell lennie. Ez lehet elõre megtisztított üres partíciói is, vagy akár egy olyan partíció, amelyen már nem használt adatok vannak. Ha már mindegyik partíciónk betelt, akkor a többi operációs rendszer által felkínált eszközök (például &ms-dos;-ban vagy &windows;-ban az fdisk) valamelyikével elõször fel kell közülük szabadítanunk egyet a &os; számára. Amennyiben akadna egy használható partíció, akkor használjuk azt. Ekkor azonban elõfordulhat, hogy ehhez elõször a meglévõk közül össze kell majd zsugorítanunk valamelyiket. A &os; legkisebb telepíthetõ változata nagyjából 100 MB lemezterületet igényel. Azonban ez egy nagyon kicsi változat és szinte semmi helyet nem hagy a saját állományainknak. Sokkal valósághûbb, ha grafikus felület nélkül nagyjából 250 MB-ot mondunk, és legalább 350 MB-ot a grafikus felület használata esetén. Ha ezeken felül további szoftvereket is telepíteni kívánunk, még több helyre lesz szükségünk. Amikor a &os; számára akarunk helyet csinálni, vagy partíciókat akarunk átméretezni, használjuk például a &partitionmagic; nevû kereskedelmi szoftvert, vagy esetleg egy olyan szabad szoftvert, mint például a GParted. Ismereteink szerint a &partitionmagic; és a GParted is használható az NTFS partíciókkal. A GParted számos live linuxos disztribúción megtalálható, ilyen többek közt a SystemRescueCD. Gondok lehetnek azonban a µsoft; Vista által használt partíciókkal. Ezért nem árt, ha az átméretezésekor a kezünk ügyében van a Vista telepítõ CD-je. Természetesen, mint minden lemezkarbantási mûvelet esetén, ilyenkor is határozottan ajánlott biztonsági mentéseket készíteni. Az említett eszközök helytelen használata megsemmisítheti a lemezeinken tárolt adatokat, ezért a használatuk elõtt gondoskodjunk friss, mûködõképes biztonsági mentésekrõl. Meglevõ partíció használata a méret megváltoztatása nélkül Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyen megtalálható a &windows; valamelyik verziója, és ezt a lemezt korábban két, egyaránt 2 GB méretû meghajtóra osztottuk, a C:-re és D:-re. 1 GB adatunk van a C: meghajtón és fél GB a D:-n. Mindez tehát azt jelenti, hogy a lemezünkön két partíció található, betûjelenként egy. Ha átmásoljuk a D: meghajtón levõ adatainkat a C: meghajtóra, akkor ezzel felszabadíthatjuk a &os; számára a második partíciót. Meglevõ partíció zsugorítása Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyet teljes egészében a &windows; valamelyik példánya foglal el. A &windows; telepítése során ezért minden bizonnyal egyetlen nagy partíciót hoztunk létre, amely a C: betûjelet kapta és a mérete 4 GB. Jelen pillanatban másfél GB helyet használunk a lemezen, és szeretnénk a &os; számára 2 GB helyet felszabadítani. A &os; telepítéséhez a következõk valamelyikét kell tennünk: Mentsük le a &windows;-os adatainkat, telepítsük újra a &windows;-t úgy, hogy egy 2 GB méretû partíciót választunk neki a telepítése során. A partíció összezsugorítására használjuk az elõbb említett alkalmazásokat, például a &partitionmagic;-et. Szedjük össze a hálózati beállításainkat Amennyiben a &os; telepítésének részeként hálózatra is szándékozunk csatlakozni (például egy FTP vagy NFS szerverrõl akarunk telepíteni), ismernünk kell a hálózatra vonatkozó beállításainkat is. A telepítõ rá fog kérdezni ezekre az információkra, amelyek megadása után a &os; a telepítés befejezéséhez csatlakozni tud majd a hálózatra. Csatlakozás Ethernet-hálózaton, kábel- vagy DSL-modemen keresztül Ha egy Ethernet-hálózathoz, vagy magához az internethez csatlakozunk egy DSL- vagy kábelmodemen keresztül, akkor az alábbi adatokra lesz szükségünk: IP-cím Az alapértelmezett átjáró IP-címe A gépünk neve DNS (névfeloldó) szerverek IP-címei Hálózati maszk Ha nem ismerjük ezeket, érdeklõdjünk a rendszergazdától vagy a szolgáltatónktól. Elképzelhetõ az is, hogy mindezen információkat DHCP segítségével, automatikusan kapjuk meg. Ezt is mindenképpen jegyezzük fel. Kapcsolódás modemmel Ha az internet-szolgáltatónkhoz hagyományos modemen keresztül csatlakozunk, akkor is tudjuk telepíteni a &os;-t interneten keresztül, azonban ez nagyon sokáig tarthat. Ehhez tudnunk kell: Az internet-szolgáltatónk behívószámát A soros (COM) port számát, amelyen keresztül a modem kapcsolódik a gépünkhöz Az internet-szolgáltatónktól kapott felhasználói nevet és jelszót Olvassuk el &os; hibajegyzékét Habár a &os; Projekt igyekszik a &os; minden egyes kiadását a lehetõ legmegbízhatóbban felkészíteni, hibák óhatatlanul is maradnak bennük. Nagyon ritka esetekben ezek a hibák magára a telepítés folyamatára is kihathatnak. Amint ezeket a problémákat sikerül felderíteni és javítani, rögvest megjelennek a &os; honlapján található hibajegyzékben (angolul). A telepítés elõtt ezért mindig ajánlott átolvasni ezt a dokumentumot, így megbizonyosodunk róla, hogy semmilyen utólag felmerült probléma nem akadályozza munkánkat. Az összes kiadáshoz tartozó információ, beleértve az egyes kiadások hibajegyzékeit is, a &os; honlapjáról a kiadásokra vonatkozó információkat tartalmazó részen érhetõ el (angolul). Szerezzük be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat A &os; telepítése az alábbi helyek bármelyikén megtalálható állományok felhasználásával történik: Lokálisan: CD vagy DVD Ugyanazon a számítógépen levõ &ms-dos; partíció Pendrive (USB-flash-tároló) SCSI- vagy QIC-szalag Floppylemezek Hálózaton keresztül: FTP oldalról, tûzfalon keresztül vagy szükség szerint HTTP proxy használatával NFS szerverrõl Párhuzamos vagy soros vonali kapcsolaton keresztül Ha megvásároltuk a &os; telepítõ CD-jét vagy DVD-jét, akkor már mindennel rendelkezünk a telepítéshez. Lépjünk bátran tovább a következõ szakaszra ()! Ha eddig még nem szereztük volna be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat, ugorjunk a hoz, ahol megtudhatjuk, hogyan készítsük elõ a &os; telepítését az imént felsorolt helyzetekben. A szakasz elolvasása után pedig jöjjünk vissza ide, majd folytassuk az olvasást a ban. Készítsünk egy rendszerindító lemezt A &os; telepítése úgy kezdõdik, hogy a számítógépünkkel a &os; telepítõjét indítjuk el — ez viszont nem egy olyan program, amit más operációs rendszerben el tudunk indítani. A számítógépünk általában a merevlemezünkre telepített operációs rendszert indítja el, azonban beállítható úgy is, hogy az indulásához egy ún. rendszerindító (bootolható) floppy lemezt használjon. Napjaink számítógépei azonban a CD-meghajtóban levõ CD-krõl vagy USB lemezrõl is el tudnak indulni. Ha CD-n vagy DVD-n megvan a &os; telepítõje (akár megvettük, akár éppen magunk készítettük) és a számítógépünk tud CD-rõl vagy DVD-rõl rendszert indítani (a BIOS-ban van egy Boot Order vagy hozzá hasonló nevû beállítás), akkor kihagyhatjuk ezt a szakaszt. A &os; CD- és DVD image-ek kiírásával egy rendszerindításra alkalmas lemezt kapunk, amirõl minden további elõkészület nélkül telepíthetünk. Rendszerindításra alkalmas pendrive-ot az alábbi lépések mentén tudunk készíteni: Az image állomány letöltése A pendrive-okhoz készült image állományok a ISO-IMAGES/ könyvtárból tölthetõek le, ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/releases/architektúra/ISO-IMAGES/verzió/&os;-&rel.current;-RELEASE-architektúra-memstick.img néven. Az architektúra és verzió helyére a telepítendõ architektúrát és verziószámot helyettesítsük be. Ennek megfelelõen tehát például a &os;/&arch.i386; &rel.current;-RELEASE változata a címrõl érhetõ el. A pendrive image .img kiterjesztéssel rendelkezik. A ISO-IMAGES/ könyvtár általában több különféle állományt tartalmaz, ezek közül kell választanunk a &os; telepítendõ változatának, és sok esetben a telepítéshez rendelkezésre álló hardver típusának megfelelõen. A következõ lépés megkezdése elõtt készítsünk biztonsági mentést a pendrive tartalmáról, mivel minden rajta levõ adat törlõdni fog. A pendrive elõkészítése Az itt található példában a rendszerindításhoz és így a mûvelet végrehajtásához a /dev/da0 nevû eszközt fogjuk használni. Ezt ne felejtsük el helyettesíteni a rendszerünkön erre a célra használt eszköz nevével, máskülönben kárt tehetünk az adatainkban. A kern.geom.debugflags változó értékének megfelelõ beállításával engedélyezzük a céleszközön a Master Boot Record írását. &prompt.root; sysctl kern.geom.debugflags=16 Az image pendrive-ra írása Az .img kiterjesztésû állományt nem egyszerûen a pendrive-ra kell másolni, ez a lemez teljes tartalmát magában foglalja. Ennek megfelelõen nem egyszerûen állományokat kell másolnunk az egyik lemezrõl a másikra. Helyette a &man.dd.1; parancs segítségével írjuk az image állomány tartalmát közvetlenül a lemezre. &prompt.root; dd if=&os;-&rel.current;-RELEASE-&arch.i386;-memstick.img of=/dev/da0 bs=64k Rendszerindításra alkalmas floppy lemezt az alábbi lépések mentén tudunk készíteni: A rendszerindító lemezek image-einek beszerzése A &os; 8.0 kiadásától kezdõdõen megszûnik a floppy lemezek támogatása. Helyette telepítsünk pendrive-ról, amelyrõl fentebb olvashatunk, vagy egyszerûen használjunk CD-t vagy DVD-t. A rendszerindító lemezek a telepítõeszköz floppies/ könyvtárában találhatóak, illetve letölthetõek az ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/releases/architektúra/változat-RELEASE/floppies/ helyrõl. Az architektúra és változat helyére természtesen írjuk be a telepíteni kívánt architektúrát és verziót. Így például a &os;/&arch.i386; &rel.current;-RELEASE rendszerindító lemezei az címrõl érhetõek el. A floppyk image-ei .flp kiterjesztésûek. A floppies/ könyvtár számos különféle image-et tartalmaz, ezek közül leginkább a telepítendõ &os; változat, valamint emellett olykor konkrétan a hardver határozza meg a használandót. Az esetek túlnyomó részében négy floppyra lesz szükségünk: boot.flp, kern1.flp, kern2.flp és kern3.flp. A lemezek image-eit illetõ legfrissebb információkat ugyanazon a könyvtáron belül szereplõ README.TXT állományban olvashatjuk (angolul). Az FTP-hez használt programunkat az image-ek letöltése során ne felejtsük el bináris (binary) átviteli módban használni. Egyes böngészõk hajlamosak ugyanis szöveges (text vagy ASCII) átviteli módot használni, ami viszont csak abból vehetõ észre, hogy nem tudjuk a lemezekrõl elindítani a rendszert. A floppyk elõkészítése Mindegyik letöltendõ image-hez elõ kell készíteni egy-egy hajlékonylemezt. Nagyon fontos, hogy ezek a lemezek teljesen hibátlanok legyenek. Errõl a legkönnyebben úgy gyõzõdhetünk meg, ha a lemezeket magunk formázzuk, és nem bízunk a különféle elõreformázott (preformatted) floppykban. A &windows;-ban található formázó segédprogram sem árul el nekünk semmit a lemezeken található hibás részekrõl, egyszerûen csak rossznak (bad) jelöli meg és figyelmen kívül hagyja ezeket. Határozottan ajánljuk, hogy amennyiben a telepítésnek ezt a módját választjuk, mindig használjunk teljesen új floppykat. Ha megpróbáljuk telepíteni a &os;-t, és a telepítõprogram összeomlik, lefagy vagy bármilyen furcsaságot mûvel, elsõként mindenképpen a floppykra gyanakodhatunk. Ilyenkor írjuk ki az image-eket új lemezekre és próbálkozzunk újra a telepítéssel. Az image állományok írása a floppykra Az .flp kiterjesztésû állományok nem a lemezre másolható hagyományos állományok, hanem a lemezek teljes tartalmának képei, ezért ezeket egyszerûen nem másolhatjuk egyik lemezrõl a másikra. Az image-ek közvetlen lemezreírásához ehelyett kifejezetten erre a célra alkalmas eszközöket kell használnunk. DOS Azok számára, akik a floppykat &ms-dos;/&windows; rendszerû számítógépeken kívánják elkészíteni, mellékeltünk egy fdimage nevû segédprogramot. Ha a CD-meghajtónk betûjele például E: és a telepítõ CD-n található image-eket szeretnénk kiírni vele, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: E:\> tools\fdimage floppies\boot.flp A: Ezután ismételten adjuk ki az iménti parancsot minden egyes használni kívánt .flp állományra, azonban elõtte mindig tegyünk be egy újabb floppyt, és a ráírt image-ek neveivel folyamatosan címkézzük fel a lemezeket. A megadott parancsot természetesen mindig írjuk át a konkrét .flp állományok tényleges elérési útvonalainak megfelelõen. Ha nincs CD-nk, akkor az fdimage programot az &os; FTP oldalán található tools könyvtárból is letölthetjük. Amikor a lemezeket egy &unix; rendszeren készítenénk el (például egy másik &os; rendszeren), akkor a &man.dd.1; parancs is használható az image állományok közvetlen lemezreírásához. &os; alatt így néz ki a paraméterezése: &prompt.root; dd if=boot.flp of=/dev/fd0 &os;-n a /dev/fd0 az elsõ hajlékonylemezes meghajtóra hivatkozik (tehát az A: betûjelû meghajtóra). Ennek megfelelõen a /dev/fd1 jelenti a B: meghajtót és így tovább. Más &unix; változatok esetleg más neveket használhatnak a hajlékonylemezes meghajtók megnevezésére, ezért errõl érdemes ilyenkor tájékozódni az adott rendszerhez tartozó dokumentációban. Most már készen állunk a &os; telepítésére! A telepítés megkezdése Alapértelmezés szerint a telepítés egészen addig nem fog semmit sem írni a lemezekre, amíg a következõ üzenet fel nem bukkan: Last Chance: Are you SURE you want continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! A szöveg fordítása: Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elveszett adatokért! A telepítõbõl tehát a fenti, végsõ figyelmeztetés elõtt bármikor ki lehet lépni anélkül, hogy a merevlemezünkön levõ adatokat veszélyeztetnénk. Ha úgy érezzük, hogy valamit véletlenül rosszul állítottunk volna be a telepítés során, ekkor még minden komolyabb kár okozása nélkül kikapcsolhatjuk a számítógépünket. A rendszer indítása Rendszerindítás &i386;-on Kezdjünk egy kikapcsolt számítógéppel. Kapcsoljuk be a számítógépet. Az indulása során látnunk kell egy olyan opciót, amivel be tudunk lépni a rendszer beállításait tartalmazó menübe, avagy a BIOS-ba. Ezt többnyire a F2, F10, Del vagy a AltS lenyomásával érhetjük el. Ezek közül használjuk a képernyõn megjelenõ billentyûket. Elõfordulhat, hogy induláskor a számítógépünk semmilyen szöveget, csak egy képet mutat. Ilyenkor általában a Esc billentyû megnyomására eltûnik a kép és láthatóvá válnak a számunkra fontos üzenetek. Miután beléptünk a menübe, keressük meg azt a beállítást, amely a rendszerindításhoz használt eszközt határozza meg. Ennek a neve sokszor Boot Order (rendszerindítási sorrend) vagy valami hozzá hasonló. Itt mindenféle eszköz felsorolását találjuk: Floppy, CDROM, First Hard Disk (elsõ merevlemezes meghajtó) és így tovább. Ha CD-rõl akarjuk a telepítést elindítani, akkor akkor a CDROM eszközt válasszuk. Ha bármilyen kétség merülne fel bennünk, keressük meg ezt a beállítást a számítógéphez és/vagy az alaplaphoz kapott kézikönyvben. Igényeink szerint végezzük el a beállítást, majd mentsük el és lépjünk ki. Most indítsuk újra a számítógépet. Ha a ban leírtak szerint rendszerindító pendrive-ot készítettünk, akkor bekapcsolás elõtt csatlakoztassuk a számítógéphez. Ha CD-rõl indítjuk a telepítést, akkor kapcsoljuk be a számítógépet és az elindulása után igyekezzünk minél hamarabb betenni a lemezt a meghajtóba. A &os; 7.3 és az azt megelõzõ változatokban a ban leírtak szerint elõkészített floppy-ról is el tudjuk kezdeni a telepítést. Ezek egyike lesz az elsõ rendszerindító lemez, a boot.flp. Helyezzük ezt a lemezt a meghajtóba, és indítsuk el vele a számítógépet. Ha minden próbálkozásunk ellenére a számítógépünk a megszokott módon indul és a meglevõ operációs rendszert tölti be, akkor a következõkkel lehet a gond: A lemezeket nem raktuk be eléggé korán. Hagyjuk benn ezeket és próbáljuk meg ismét újraindítani a számítógépet. Nem állítottuk be jól a BIOS-t. Próbáljuk meg egészen addig újra végrehajtani az elõzõ lépést, amíg a megfelelõ beállítást el nem találjuk. A BIOS nem támogatja a kiválasztott eszközrõl történõ rendszerindítást. A &os; megkezdi az indulását. Ha CD-rõl indítjuk, akkor valami ehhez hasonlót fogunk látni (a konkrét verzióra vonatkozó adatokat itt most kihagytuk): Booting from CD-Rom... 645MB medium detected CD Loader 1.2 Building the boot loader arguments Looking up /BOOT/LOADER... Found Relocating the loader and the BTX Starting the BTX loader BTX loader 1.00 BTX version is 1.02 Console: internal video/keyboard BIOS CD is cd0 BIOS drive C: is disk0 BIOS drive D: is disk1 BIOS 639kB/261056kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /boot/kernel/kernel text=0x64daa0 data=0xa4e80+0xa9e40 syms=[0x4+0x6cac0+0x4+0x88e9d] \ Amikor floppyról indítjuk a rendszert, ehhez hasonlóval találkozhatunk (itt sem szerepelnek most verzióadatok): Booting from Floppy... Uncompressing ... done BTX loader 1.00 BTX version is 1.01 Console: internal video/keyboard BIOS drive A: is disk0 BIOS drive C: is disk1 BIOS 639kB/261120kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /kernel text=0x277391 data=0x3268c+0x332a8 | Insert disk labelled "Kernel floppy 1" and press any key... Kövessük a képernyõn megjelenõ utasítást (Helyezze be a "Kernel floppy 1" címkéjû lemezt és nyomjon meg egy billentyût...), tehát vegyük ki a boot.flp image-hez tartozó lemezt és tegyük be helyette a kern1.flp image-hez tartozó lemezt, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Várjuk meg amíg a rendszer megkezdi az indulást az elsõ lemezrõl, majd az utasításoknak megfelelõen folyamatosan tegyük be a soron következõ lemezeket. Miután elindítottuk a rendszert CD-rõl, pendrive-ról vagy floppy-ról, a rendszerindítási folyamat be fogja hozni a &os; rendszertöltõjének menüjét:
&os; rendszerbetöltõ menüje
Várjuk ki a tíz másodperces szünetet vagy egybõl nyomjuk le az Enter billentyût. Rendszerindítás &sparc64;-en A legtöbb &sparc64; alapú rendszert úgy állították be, hogy automatikusan lemezrõl induljon. A &os; telepítéséhez azonban hálózaton keresztül vagy CD-rõl kell indítanunk a rendszert, ezért módosítanunk kell a PROM (az OpenFirmware) beállításait. Mindehhez indítsuk újra a rendszert és várjuk meg, amíg feltûnik a rendszerindító üzenet. A konkrét üzenet nagyban függ a számítógép típusától, azonban valami ilyesmi lesz: Sun Blade 100 (UltraSPARC-IIe), Keyboard Present Copyright 1998-2001 Sun Microsystems, Inc. All rights reserved. OpenBoot 4.2, 128 MB memory installed, Serial #51090132. Ethernet address 0:3:ba:b:92:d4, Host ID: 830b92d4. Amikor megpróbálja a rendszert elindítani a lemezrõl, a PROM parancssorának bekéréshez nyomjuk le a billentyûzeten az L1 A vagy a StopA billentyûket, esetleg a soros konzolon keresztül küldjünk egy BREAK parancsot (például a &man.tip.1; vagy &man.cu.1; man oldalakon szereplõ ~# parancs használatával). Körülbelül így néz ki: ok ok {0} Ez a fajta parancssor csak az egy processzorral rendelkezõ rendszereken jelenik meg. Ez a fajta parancssor többprocesszoros (SMP) rendszereken jelenik meg, ahol a szám az éppen aktív processzor sorszámát jelöli. Most helyezzük a CD-t a meghajtóba, és a PROM parancssorában pedig gépeljük be boot cdrom parancsot. Az eszközkeresés eredményeinek vizsgálata A képernyõn megjelenõ utolsó pár száz sor mindig eltárolódik, késõbb tetszõlegesen átvizsgálhatóak. A puffer tartalmának átnézéséhez nyomjuk le a Scroll Lock billentyût, amivel bekapcsoljuk a korábban megjelent üzenetek közti visszalépést. Itt a nyílbillentyûk, vagy a PageUp és PageDown billentyûk használhatóak a kiírások átböngészéséhez. A Scroll Lock ismételt lenyomásával kiléphetünk ebbõl a módból. Tegyük most mi is ezt, és nézzük az összes olyan üzenetet, amely a rendszermag indulása során keletkezett. A ban látható szövegekhez hasonlóakat fogunk találni, habár ez a számítógépben található konkrét eszközöktõl függõen eltérõ lehet.
Példa az eszközkeresés eredményeire avail memory = 253050880 (247120K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0817000. Preloaded mfs_root "/mfsroot" at 0xc0817084. md0: Preloaded image </mfsroot> 4423680 bytes at 0xc03ddcd4 md1: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1:<VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <iSA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0 <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci 0 usb0: <VIA 83572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered pci0: <unknown card> (vendor=0x1106, dev=0x3040) at 7.3 dc0: <ADMtek AN985 10/100BaseTX> port 0xe800-0xe8ff mem 0xdb000000-0xeb0003ff ir q 11 at device 8.0 on pci0 dc0: Ethernet address: 00:04:5a:74:6b:b5 miibus0: <MII bus> on dc0 ukphy0: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus0 ukphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xec00-0xec1f irq 9 at device 10. 0 on pci0 ed0 address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 orm0: <Option ROM> at iomem 0xc0000-0xc7fff on isa0 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5” drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <Keyboard controller (i8042)> at port 0x60,0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/@ mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x100 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 pppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master UDMA33 acd0: CD-RW <LITE-ON LTR-1210B> at ata1-slave PIO4 Mounting root from ufs:/dev/md0c /stand/sysinstall running as init on vty0
Figyelmesen olvassuk át az üzeneteket, és bizonyosodjuk meg róla, hogy a &os; minden számunkra fontos eszközt felismert. Ha nem látunk egy eszközt, akkor azt valószínûleg nem találta meg. Egy saját rendszermag létrehozásával azonban fel tudunk ismertetni olyan eszközöket is, amelyek támogatása eredetileg nem szerepel a GENERIC rendszermagban. Ilyenek például a hangkártyák. A &os; 6.2 vagy késõbbi változataiban az eszközök felkutatása után a ban láthatóak következnek. Itt a nyílbillentyûk segítségével választhatjuk ki az országot (country), térséget (region) vagy csoportot (group). Az Enter lenyomása után pillanatok alatt beállítódik az országunk. Ha meg akarjuk ismételni az iménti beállítást, pillanatok alatt ki tudunk lépni a sysinstall programból.
Az ország kiválasztása
Ha országként United States (Egyesült Államok) került beállításra, akkor a szabványos amerikai billentyûzet-kiosztás állítódik be. A többi ország esetében az alábbi menü jelenik meg. A kurzormozgató billentyûk segítségével ekkor keressük meg ki a számunkra megfelelõ kiosztást, és az Enter billentyû lenyomásával válasszuk ki.
A billentyûzet típusának kiválasztása
Kilépés a <application>sysinstall</application> programból
A telepítõprogram fõképernyõjén válasszuk ki a nyílbillentyûkkel az Exit Install (Kilépés a telepítésbõl) menüpontot. Erre a következõ üzenet fog megjelenni: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni [ Igen ] Nem Ha a &gui.yes; választ adjuk és a CD-t az újraindításkor is a meghajtóban hagyjuk, akkor a telepítõprogram még egyszer el fog indulni. Ha floppyról indítottuk volna a rendszert, az újraindítás elõtt vegyük ki a boot.flp image-et tartalmazó lemezt. A <application>sysinstall</application> bemutatása A sysinstall a &os; Projekt által fejlesztett telepítõprogram. Konzol alapú, menükre és képernyõkre oszlik, amelyeken a beállításokat és a telepítési folyamat irányítását tudjuk elvégezni. A sysinstall menürendszerét több más billentyû mellett legfõképpen a nyílbillentyûkkel, az Enter, Tab és a Szóköz billentyûkkel kezelhetjük. Ezek és az általuk elvégezhetõ feladatok részletes leírása a sysinstall használatáról szóló információk között található. Ennek megtekintéséhez elõször gyõzõdjünk meg róla, hogy a által illusztrált helyzetnek megfelelõen kiválasztottuk a Usage (Használat) menüpontot és a [Select] (Kiválaszt) feliratú gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Ezt követõen megjelenik a menürendszer használatát bemutató leírás. Miután végigolvastuk, a fõmenübe az Enter billentyû lenyomásával tudunk visszajutni.
A <quote>Usage</quote> kiválasztása a <application>sysinstall</application> fõmenüjében
A dokumentációs menü kiválasztása A fõmenüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Doc feliratú menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A dokumentációs menü kiválasztása
Ezzel megjelenik a dokumentációs menü.
A <application>sysinstall</application> dokumentációs menüje
Feltétlenül olvassuk el az itt található leírásokat. A dokumentumok elolvasásához elõször válasszunk közülük a nyílbillentyûkkel, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. A dokumentum elolvasása után az Enter lenyomásával tudunk visszatérni a dokumentációs menübe. A dokumentációs menübõl a fõmenübe úgy tudunk kilépni, ha a nyílbillentyûkkel kiválasztjuk az Exit (Kilépés) menüpontot és megnyomjuk az Enter billentyût. A billentyûkiosztás menüjének kiválasztása A billentyûzetkiosztás megváltoztatásához válasszuk ki a nyílbillentyûk segítségével a Keymap menüpontot a menübõl és nyomjuk meg az Enter billentyût. Erre természetesen csak akkor lesz szükségünk, ha nem szabványos vagy nem angol billentyûzetet használunk.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A különbözõ billentyûkiosztásoknak megfelelõ menüpontok a fel/le nyílak és a Szóköz billentyû segítségével választhatóak ki. A Szóköz ismételt lenyomásával töröljük a választásunkat. A befejezéshez válasszuk ki a nyilakkal a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. A mellékelt képen a lista egy része látható csupán. Ha a Tab billentyûvel a &gui.cancel; gombot választjuk, akkor az alapértelmezett billentyûkiosztást kapjuk és visszakerülünk a fõmenübe.
A <application>sysinstall</application> billentyûkiosztást beállító menüje
A telepítés beállításai tartalmazó képernyõ Válasszuk az Options (Beállítások) menüpontot, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A <application>sysinstall</application> beállításai
Az itt szereplõ alapértelmezett értékek a legtöbb felhasználó számára minden további nélkül megfelelnek, nem szükséges a megváltoztatásuk. A kiadás neve (release name) mezõ értéke a telepítendõ verziótól függõen változhat. A kiválasztott mezõ rövid leírása a képernyõ alján, kékkel kiemelten jelenik meg. A Use Defaults (Az alapértelmezések használata) beállítás az alapértelmezésére állítja vissza az összes értéket. Az F1 lenyomásával elolvashatjuk a különbözõ beállításokhoz tartozó súgót. A Q billentyûvel visszatérhetünk a fõmenübe. Egy szabványos telepítés megkezdése A Standard (Szabványos) elnevezésû menüpont által felkínált telepítési módszer ajánlott a &unix;-szal vagy a &os;-vel most ismerkedõk számára. A telepítés megkezdéséhez a nyilakkal válasszuk ki a Standard menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Egy szabványos telepítés megkezdése
Lemezterület lefoglalása Elsõ feladatunk lemezterületet foglalni a &os; számára, majd megcímkézni azt, hogy a sysinstall elõ tudja készíteni. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a &os; milyen formában is keresi az adatokat a lemezünkön. A BIOS meghajtószámozása Egy témára különösen tekintettel kell lennünk mielõtt telepítenénk és beállítanánk a &os;-t a rendszerünkön, fõleg abban az esetben, ha több merevlemezünk is van. DOS Microsoft Windows Egy BIOS-függõ operációs rendszert, például &ms-dos;-t vagy &windows;-t futattó PC esetén a BIOS az operációs rendszer beleegyezésével képes elvonatkoztatni a lemezek megszokott sorrendjétõl. Ennek köszönhetõen a felhasználó nem csak az ún. primary master (elsõdleges master) merevlemezes meghajtótól tudja elindítani a rendszert. Ez kifejezetten kényelmes megoldás az olyan felhasználók számára, akik az elsõvel teljesen megegyezõ második merevlemez megvásárlásával kialakították a rendszerük egyszerû és egyben a legolcsóbb biztonsági mentését, amire a Ghost vagy XCOPY programokkal tudnak rendszeres másolatokat készíteni. Így, ha az elsõdleges meghajtó tönkremegy vagy vírus támadja meg, esetleg az operációs rendszer egy hiba miatt használhatatlanná teszi, akkor a BIOS-t utasíthatjuk a meghajtók logikai cseréjére és ezzel könnyen helyre tudjuk állítani. Olyan, mintha a ház felnyitása nélkül felcseréltük volna a lemezeket bekötõ kábeleket. SCSI BIOS A SCSI-vezérlõkkel szerelt drágább rendszerek gyakran tartalmaznak olyan BIOS-bõvítéseket, amelyeken keresztül a SCSI-lemezek ugyanígy tetszõlegesen átrendezhetõek, egészen hét meghajtóig. Az ilyen lehetõségek használatához szokott felhasználókat azonban könnyen csalódás érheti, amikor a &os; nem az elvárásaiknak megfelelõen cselekszik. A &os; ugyanis nem használja a BIOS-t és nem ismeri a BIOS logikai meghajtókiosztását. Ez meghökkentõ eredményekre vezethet, fõleg akkor, amikor paramétereiket tekintve a meghajtók fizikailag teljesen megegyeznek és ráadásul egymás másolatait tartalmazzák. A &os; telepítése elõtt mindig állítsuk vissza a BIOS-ban a meghajtók eredeti sorrendjét, és a használatához hagyjuk is így ezt a beállítást. Ha valamiért mégis meg kellene cserélnünk a meghajtókat, akkor ezentúl válasszuk a nehezebb utat: nyissuk ki a gépházat és kössük át a kábeleket, tegyük át a jumpereket mi magunk. Részlet Frédi és Vili különleges kalandjaiból: Vili fogott egy öreg Winteles számítógépet, hogy készítsen belõle egy &os;-s rendszert Frédinek. Vili ehhez beszerel egy SCSI-meghajtót, ami így nullás SCSI-egység lesz, majd telepíti rá a &os;-t. Frédi nekilát használni a rendszert, azonban pár nap elteltével tapasztalja, hogy az öregecske SCSI-meghajtó számos apróbb hibát jelez, és ezért szól Vilinek. Néhány nappal késõbb Vili eldönti, ideje pontot tenni az ügy végére, ezért a raktárban levõ SCSI-lemezek köztül elhoz az eredetivel egy teljesen megegyezõt. Az elõzetes felületellenõrzés eredményei szerint a meghajtó tökéletesen mûködik, ezért Vili beszerelni ezt a meghajtót a négyes SCSI-egységként, majd lemásolja a nullás meghajtó tartalmát a négyesre. Miután beszerelte a tökéletesen üzemelõ új meghajtót, Vili úgy határoz, ideje megkezdeni a használatát, ezért beállítja a SCSI BIOS-át, hogy a rendszer a nullás helyett ezentúl a négyes egységrõl induljon. A &os; elindul és mindenki örül. Frédi ezután folytatja megszokott munkáját, majd Vili és Frédi úgy gondolják, itt az ideje az újabb izgalmaknak — frissítsünk a &os; egy újabb változatára. Vili ekkor eltávolítja a nullás SCSI-egységet, mivel már egyébként is kezdett tönkremenni, és kicseréli egy másik teljesen azonos lemezes meghajtóra. Vili ezt követõen Frédi internetrõl letöltött varázslatos floppyjainak segítségével feltelepíti a &os; új verzióját az új nullás SCSI-egységre. A telepítés minden gond nélkül lezajlik. Frédi próbálgatja is a &os; új változatát néhány napig, és számára ez elegendõ bizonyíték ahhoz, hogy a munkahelyén is használja. Ideje hát átmásolni a régi munkáit, ezért Frédi csatlakoztatja a (korábbi &os; változat legfrissebb változatát tartalmazó) négyes SCSI-egységet. Frédin azonban hirtelen aggodalom tör ki, hiszen a négyes SCSI-egységen sehol sem találja munkája féltett eredményeit. Hova tûntek azok a komisz adatok? Amikor Vili másolatot készített az eredeti nullás SCSI-egységrõl a négyes SCSI-egységre, a négyes egység egy új klón lett. Amikor a rendszerindításhoz Vili átrendezte a meghajtókat a SCSI BIOS-ban, azzal csak magát csapta be, ugyanis a &os; továbbra is a nullás SCSI-egységrõl indult el! A BIOS által kiválasztott meghajtóról az effajta beállítások hatására ugyan behozható a rendszerindító és -betöltõ programok egy része, de amikor a &os; rendszermagja átveszi a vezérlést, a BIOS által meghatározott sorrendiség figyelmen kívül marad és a &os; visszatér a meghajtók eredeti rendezéséhez. Tehát ebben az esetben a rendszer továbbra is az eredeti nullás SCSI-egységrõl folytatja a mûködést, és Frédi összes adata itt található, nem pedig a négyes SCSI-egységen. A négyes SCSI-egységrõl futó rendszer illuziója így mindössze az emberi elvárások szüleménye. Örömmel említjük meg, hogy egyetlen byte-nyi adat sem sérült meg vagy pusztult el a jelenség felfedezése során. A korábbi nullás SCSI-egységet még sikerült megmenteni a szemétdombról és Frédi összes munkája visszakerült (és Vili most már el tud számolni nulláig). Habár a tanmesénkben SCSI-meghajtókról esett szó, ugyanez fennáll az IDE-meghajtókra is. Slice-ok létrehozása az FDisk használatával Itt még semmilyen változtatás nem kerül lemezre. Ha úgy érezzük, hogy valamit rosszul csináltunk és újra el akarjuk kezdeni a telepítést, a menük segítségével büntetlenül távozhatunk a sysinstallból és újra próbálkozhatunk, vagy az U billentyû lenyomásával aktiválhatjuk az Undo (Visszacsinál) funkciót. Ha véletlenül összezavarodtunk volna és nem találunk kilépési lehetõséget, akkor bármikor ki tudjuk kapcsolni a számítógépet. A sysinstallban a szabványos telepítés megkezdésekor az alábbi üzenet jelenik meg: Message In the next menu, you will need to set up a DOS-style ("fdisk") partitioning scheme for your hard disk. If you simply wish to devote all disk space to FreeBSD (overwriting anything else that might be on the disk(s) selected) then use the (A)ll command to select the default partitioning scheme followed by a (Q)uit. If you wish to allocate only free space to FreeBSD, move to a partition marked "unused" and use the (C)reate command. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet A most következõ menüben össze kell állítanunk a merevlemezünk DOS-szerû ("fdiskes") partícióit. Amennyiben egyszerûen csak át akarjuk adni az összes lemezterületet a FreeBSD számára (ezzel felülírva mindent, ami a kiválasztott lemezeken található), akkor az alapértelmezett partíció-kiosztás kiválasztásához használjuk az (A)ll (Mind), majd utána a (Q)uit (Kilépés) parancsokat. Ha viszont csak az éppen szabad területet szánjuk a FreeBSD-nek, lépjünk egy "unused" ("üres") feliratú partícióra és használjuk a (C)reate (Létrehozás) parancsot. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az utasításnak megfelelõen nyomjuk le az Enter billentyût. Ezután a rendszermag által az eszközök felkutatása során megtalált összes merevlemezes meghajtót láthatjuk. A egy két IDE-lemezzel rendelkezõ rendszert mutat be, amelyeknek nevei rendre ad0 és ad2.
A meghajtó kiválasztása az FDisk számára
Feltûnhet, hogy itt nem szerepel az ad1. Vajon miért maradt ki? Képzeljük el, mi történne, ha két IDE-csatolós merevlemezünk lenne: az egyik az elsõ IDE-vezérlõn, a másik pedig a második IDE-vezérlõn lenne master. Ha a &os; a megtalálásuk szerint ad0 és ad1 nevekkel számozná ezeket, attól még minden remekül mûködhetne. Ha azonban beszerelnénk egy harmadik lemezt, például egy slave eszközt kapcsolnánk az elsõ IDE-vezérlõre, akkor már ez lenne a ad1, és ennek megfelelõen a korábban ad1 megnevezésû meghajtó pedig az ad2. Mivel az állományrendszerek felkutatására általában az eszközneveket (mint amilyen a ad1s1a) használják, ezért ilyenkor azt tapasztalhatnánk, hogy bizonyos állományrendszerek helytelenül jelennek meg, ezért meg kell változtatnunk a &os; ezeket érintõ beállításait. A probléma megoldására a rendszermag beállítható úgy, hogy az IDE-lemezeket a kapcsolódásuk szerint azonosítsa, ne pedig a megtalálásuk sorrendje szerint. Ezzel a kialakítással a második IDE-vezérlõn található master lemez mindig az ad2 eszköz lesz, tehát még olyankor is, amikor egyáltalán nincs a rendszerünkben ad0 vagy ad1 eszköz. Ez a beállítás alapértelmezés a &os; rendszermagjában, és ez magyarázza, hogy az iménti ábra miért csak ad0 és ad2 eszközöket mutat. Tehát a képen szereplõ számítógép mind a két IDE-vezérlõjének master csatornáján található egy-egy IDE-lemez, a slave csatornákon pedig nincs egy sem. Itt válasszuk ki azt a lemezt, amelyre a &os;-t telepíteni kívánjuk, majd nyomjuk meg a &gui.ok; gombot. Erre az által bemutatott képernyõvel elindul az FDisk. Az FDisk képernyõje három részre osztható. Az elsõ részben, amely a képernyõ felsõ két sorát foglalja össze, láthatjuk az éppen kiválasztott lemez adatait: a &os; szerinti nevét, a paramétereit és az összméretét. A második részben láthatjuk a lemezen megtalálható slice-okat: hol kezdõdnek (Offset) és hol érnek véget (End); mekkorák (Size); a &os; milyen névvel hivatkozik rájuk (Name); milyen leírás (Description) és altípus (Subtype) tartozik hozzájuk. A példában két kicsi üres slice-ot láthatunk, ami a PC-k lemezkiosztására jellemzõ. Ezenkívül felfedezhetünk egy nagyobb méretû FAT típusú slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; világban szinte minden bizonnyal a C: betûjelet viseli, valamint egy kiterjesztett slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; számára további meghajtókat is tartalmazhat. A harmadik részben az FDisk mûködtetésére használható parancsok láthatóak.
Átlagos Fdisk partíciók szerkesztés elõtt
A most következõ teendõink attól függenek, hogy miként is akarjuk felosztani a lemezünket. Ha az egész lemezt a &os; használatára áldozzuk (és amikor majd megerõsítjük a sysinstall számára a továbblépést, a lemezen így minden más adat törlõdni fog), akkor nyomjuk le az A billentyût, amely megfelel a Use Entire Disk (Az egész lemez használata) menüpontnak. A létezõ slice-ok eltávolításra kerülnek és helyettük megjelenik egy unused (üres) jelzésû kis méretû terület (elvégre PC-rõl beszélünk), valamint egy nagyobb slice a &os; számára. Ha így jártunk el, akkor válasszuk ki nyilakkal a frissen létrejött &os; slice-ot és az S billentyû lenyomásával jelöljük be indíthatónak (bootable). A képernyõ ekkor a által mutatotthoz fog erõsen hasonlítani. A Flags (Beállítások) oszlopban láthatjuk az A jelzést, amelybõl kiderül, hogy az adott slice aktív, tehát róla tud indulni a rendszer. Ha a &os; számára egy meglevõ slice törlésével szeretnénk helyet csinálni, akkor ehhez válasszuk ki nyílbillentyûkkel a használni kivánt slice-ot és nyomjuk le a D billentyût. Ezután nyomjuk le a C billentyût is, amire felbukkan a létrehozandó slice méretét kérdezõ ablak. Adjuk meg a számunkra megfelelõ méretet a számunkra megfelelõ formában, majd zárjuk le az Enter lenyomásával. Az ablakban szereplõ alapértelmezett érték a létrehozható lehetõ legnagyobb méretû slice-ot adja meg, ami vagy a legnagyobb összefüggõ üres terület, vagy pedig az egész merevlemez összterülete lehet. Ha már korábban készítettünk elõ helyet a &os;-nek (például egy &partitionmagic; vagy egy hozzá hasonló alkalmazás segítségével), akkor csak elegendõ az új slice létrehozásához megnyomnunk a C billentyût. Ekkor szintén megkérdezésre kerül a létrehozandó slice mérete.
Particionálás az Fdisk <quote>Using Entire Disk</quote> funkciójával
Amikor befejeztük, nyomjuk le a Q billentyût. Ekkor a sysinstall elmenti a beállított értékeket, azonban a lemezre ekkor még nem kerülnek ki. A rendszerválasztó telepítése Mindezek után lehetõségünk nyílik telepíteni egy rendszerválasztót (boot manager). Általában véve akkor van szükségünk a &os; rendszerválasztójának telepítésére, ha: Egynél több meghajtónk van, és közülük nem az elsõ meghajtóra telepítjük a &os;-t. A &os;-t ugyanazon a lemezen más operációs rendszerek mellé telepítjük, és szeretnénk választhatóvá tenni, hogy a számítógép indításakor a &os; vagy a többi operációs rendszer induljon-e el. Amennyiben a &os; lesz az egyetlen operációs rendszer a gépünkön és az elsõ merevlemezes meghajtóra telepítjük, akkor a Standard (Szabványos) rendszerválasztó tökéletesen megteszi. Ha viszont a &os; indításához egy másik rendszerválasztót szeretnénk használni, válasszuk a None (Nincs) opciót. Válasszunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût!
A <application>sysinstall</application> rendszerválasztókat tartalmazó menüje
Az F1 billentyû lenyomásán keresztül elérhetõ súgóképernyõn olvashatunk az egy merevlemezen több operációs rendszer használatával kapcsolatos problémákról. Slice-ok létrehozása egy másik meghajtón Ha egynél több meghajtónk van, a program a rendszerválasztó képernyõje után ismét visszatér a meghajtók kiválasztásához. Amennyiben a &os;-t egy másik meghajtóra is telepíteni szeretnénk, itt válasszuk ki azt és ismételjük meg vele az imént az FDisk programmal végzett felosztási folyamatot. Amikor a &os;-t nem az elsõ meghajtóra telepítjük, akkor a &os; rendszerválasztóját mind a két meghajtóra telepíteni kell.
Kilépés a meghajtóválasztó menübõl
A Tab billentyûvel tudunk váltani a legutoljára kiválasztott meghajtó, a &gui.ok; és a &gui.cancel; gombok között. Az &gui.ok; gombra álláshoz nyomjuk le egyszer a Tabot, majd a telepítés folytatásához nyomjuk le az Enter billentyût. Partíciók létrehozása a <application>Disklabel</application> segítségével A következõ lépésként létre kell hoznunk partíciókat a frissen létrehozott slice-okban. Ne felejtsük el, hogy minden partíció rendelkezik egy a-tól h-ig terjedõ betûjellel, amelyek közül a b, c és d jelzésûeknek külön szerepe van, amire tekintettel kell lennünk. Bizonyos alkalmazások kedvelnek egyes partíciókiosztási sémákat, különösen az egynél több lemezen elhelyezkedõ partíciókat. Azonban az elsõ &os; telepítésünk során még nem annyira fontos koncentrálnunk a lemezünk hatékony felosztására. Sokkal inkább fontosabb, hogy elõször egyszerûen csak telepítsük a &os;-t és tanuljuk meg a használatát. Amikor már jobban ismerni fogjuk az operációs rendszert, a partíciók kiosztásának megváltoztatásához mindig újra tudjuk telepíteni a &os;-t. Ebben a sémában négy partíció szerepel — egy a lapozóállománynak és három az állományrendszereknek. Az elsõ lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás a / 1 GB Ez a rendszerindításhoz használt, más néven a gyökér állományrendszer (root filesystem). Minden további állományrendszer ehhez csatlakozik valahol. Ennek az állományrendszernek 1 GB méret elfogadható, mivel nem fogunk túlságosan sok adatot tárolni rajta, a &os; telepítõje is csak nagyjából 128 MB adatot fog ide tenni. Az így fennmaradó lemezterület felhasználható átmeneti adatok tárolására, illetve a / könyvtárban helyet ad a &os; késõbbi változatainak terjeszkedéséhez is. b - RAM mérete x 2-3 A rendszer lapozóállománya a b partíción tárolódik. Itt a megfelelõ méret megválasztása egyfajta mûvészet, azonban minden esetben hasznosnak bizonyulhat, ha tudjuk, hogy méretnek mindig érdemes a fizikai avagy központi memória (RAM) méretének két, esetleg háromszorosát választani. Legyen mindig legalább 64 MB-nyi méretû lapozóállományunk, és ha 32 MB RAM-nál kevesebb van a számítógépünkben, akkor is legalább 64 MB-ra állítsuk be. Ha egynél több lemezünk van, mindegyikre rakhatunk lapozóállományt, ezzel a &os; mindegyikõjüket fel tudja használni lapozásra, amivel pedig gyakorlatilag felgyorsítja a folyamatot. Ilyenkor számoljunk úgy, hogy elõször meghatározzuk a teljes lapozóállomány méretét (például 128 MB), majd ezt elosztjuk a rendelkezésünkre álló lemezek számával (például kettõ). Ebbõl kiszámítható az egyes lemezeken elhelyezendõ lapozóállomány mérete, ami most a példánk szerint 64 MB lesz. e /var 512 MB-tl 4096 MB-ig A /var könyvtár foglalja magában az állandó változó naplóállományokat, valamint a többi, adminisztrációhoz használt állományt. Ezek többsége a &os; mindennapos mûködése közben folyamatosan íródnak vagy olvasódnak. Ha ezeket az állományokat egy külön állományrendszerre rakjuk, akkor ezzel segítünk a &os;-nek optimalizálni az ilyen állományok elérését anélkül, hogy ez hatással lenne a többi, más hozzáférési gyakorisággal bíró állományra. f /usr A lemez többi része (legalább 8 GB) Az összes többi állomány többnyire a /usr könyvtárban és annak alkönyvtáraiban helyezkedik el.
Az imént megadott értékeket csak példaként adtuk meg és csak a tapasztalt felhasználók számára ajánljuk. A többi felhasználónak inkább a partíciók automatikus kiosztását javasoljuk a &os; partíciószerkesztõjében található Auto Defaults opció használatával. Ha a &os;-t egynél több lemezre telepítjük, akkor a korábban megadott többi slice-ban is létre kell hoznunk partíciókat. Ezt legegyszerûbben úgy tehetjük meg, ha minden lemezen létrehozunk két partíciót: egyet a lapozóállománynak, egyet pedig az állományrendszernek. Több lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás b - Lásd a leírást Ahogy már korábban is említettük, szét tudjuk osztani a lapozóállományt a lemezek között. Habár az a partíció szabad, a hagyományok mégis azt diktálják, hogy a lapozáshoz használt terület maradjon a b partíción. e /diskn A lemez többi része A lemez fennmaradó része egyetlen nagy partícióval fedhetõ le. Ez az e partíció helyett lehetne minden további nélkül az a partíció, azonban a hagyományok szerint az a partíciónak a rendszer gyökér állományrendszerét (/) kell tartalmaznia. Nekünk ugyan nem kellene ezt a megszokást követnünk, azonban a sysinstall viszont így tesz, ezért ezzel a választással csak magunkkal teszünk jót. Az állományrendszer bárhová csatlakoztatható — ebben a példában a lemezeket rendre a /diskn könyvtárakhoz csatoltuk, ahol az n az adott lemez sorszáma. De itt természetesen más rendszert is követhetünk.
A partíciók elrendezésének kigondolása után most már létre is hozathatjuk ezeket a sysinstall segítségével. Ekkor a következõ üzenetet fogjuk látni: Message Now, you need to create BSD partitions inside of the fdisk partition(s) just created. If you have a reasonable amount of disk space (1GMB or more) and don't have any special requirements, simply use the (A)uto command to allocate space automatically. If you have more specific needs or just don't care for the layout chosen by (A)uto, press F1 for more information on manual layout. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet Most létre kell hoznunk az fdiskkel nemrég elkészített partíciókban a BSD-s partíciókat. Ha van hozzá elegendõ helyünk (1G vagy több) és nincs semmilyen különleges elvárásunk, akkor egyszerûen csak osszuk fel automatikusan az (A)uto paranccsal. Amennyiben azonban ennél többre lenne szükségünk, vagy csak nincs szükségünk az (A)uto által felkínált sémára, az F1 lenyomására bõvebb információkat is kaphatunk a kézi kiosztás lehetõségeirõl. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Nyomjuk le a Enter billentyût a &os; partíciószerkesztõjének, avagy a Disklabel elindításához. A mutatja a Disklabel elsõ elindulásakor megjelenõ képet. A képernyõ három részre tagolható. A felsõ pár sorban a jelenleg használt lemez nevét láthatjuk, valamint azt a slice-ot, ami az általunk létrehozott partíciókat tartalmazza (itt a Disklabel a Partition name megnevezéssel hivatkozik a slice-ra). A képernyõn továbbá láthatjuk a slice-ban levõ szabad helyet is, vagyis azt a helyet, amely ugyan a slice-hoz tartozik, viszont még nem rendeltünk hozzá partíciót. A képernyõ közepén találhatóak az eddig már létrehozott partíciók, az általuk tartalmazott állományrendszerek, azok mérete és az állományrendszerek létrehozására vonatkozó különbözõ beállítások. A képernyõ alsó harmadában a Disklabel programban használható billentyûk felsorolása szerepel.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje
A Disklabel képes magától partíciókat készíteni a nekik megfelelõ alapértelmezett méretekkel. A partíciók automatikus méretét egy belsõ partícióméretezõ algoritmus számítja ki a lemez összmérete alapján. Próbáljuk most mi is ezt ki, és nyomjuk le az A billentyût. Ekkor a szerint illusztráltaknak megfelelõ képernyõt tapasztalhatunk. A használt lemez méretétõl függõen az alapértelmezett értékek megfelelõek lesznek vagy sem. Ez igazából nem számít, hiszen nem kell feltétlenül elfogadnunk az alapértelmezetten megállapított értékeket. Az alapértelmezett partícionálási sémában a /tmp könyvtár nem a / könyvtár része lesz, hanem saját partíciót kapott. Ezzel igyekszünk elkerülni, hogy a / partíció átmenetileg tárolt állományokkal teljen be.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje, alapértelmezett értékekkel
Ha nem az alapértelmezett partíciókat szeretnénk használni, és le akarjuk váltani ezeket a saját magunk által megadottakra, akkor a nyílbillentyûkkel válasszuk ki az elsõ partíciót és a törléséhez nyomjuk meg a D billentyût. Hasonlóan járjunk el az összes többi javasolt partíció törléséhez. Az elsõ (a, vagyis a / könyvtárként, azaz a gyökérként csatolt) partíció elkészítéséhez elõször gyõzõdjünk arról, hogy a felsõ sorban a megfelelõ slice van kiválasztva, majd nyomjuk meg a C billentyût. Ekkor az új partíció méretét kérdezõ párbeszédablak jelenik meg (lásd: ). Itt a méret a lemez blokkjainak számában adható meg, amit viszont M-mel lezárva megabyte-ban, G-vel gigabyte-ban vagy C-vel cilinderben is kifejezhetünk.
Szabad hely a gyökérpartíción
Az alapértelmezés szerint felkínált méret az egész slice-ot lefoglaló partíciót hoz létre. Amennyiben a korábbi példában tárgyalt partícióméreteket kívánjuk használni, akkor a Backspace billentyû használatával töröljük ki az így megadott értéket, és helyette gépeljük be, hogy 512M, ahogy ez a segítségével is látható. A bevitelt zárjuk a &gui.ok; gomb lenyomásával.
A gyökérpartíció méretének szerkesztése
Miután meghatároztuk a partíció méretét, a telepítõ megkérdezi, hogy a létrehozandó partícióban állományrendszer vagy lapozóállomány foglaljon-e helyet. Ennek a párbeszédablakját a mutatja. Mivel az elsõ partíciónk állományrendszert fog tartalmazni, ezért mindenképpen az FS paramétert válasszuk ki, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
A gyökérpartíció típusának kiválasztása
Végezetül, mivel egy állományrendszert hoztunk létre, meg kell mondanunk a Disklabelnek, hova csatlakoztassa. A hozzá tartozó párbeszédablak a n látható. A gyökér állományrendszer csatlakozási pontja a /, ezért itt csak annyit adjunk meg, hogy / és zárjuk az Enter billentyû lenyomásával.
A gyökér csatlakozási pontjának megadása
A képernyõn látható lista ezután az újonnan létrehozott partíciónak megfelelõen frissül. A többi partícióra ugyanígy meg kell ismételnünk ezt a mûveletsort. Arra azonban figyeljünk, hogy a lapozásra használt partíciót létrehozásánál a szerkesztõ nem fogja megkérdezni a csatlakozási pontot, hiszen az ilyen típusú partíciókat sosem csatlakoztatjuk. A /usr, vagyis az utolsó partíció készítése során a slice fennmaradó részének lefoglalásához már nyugodtan meghagyhatjuk a felajánlott értéket. A &os; partíciószerkesztõjének utolsó képernyõje a n hasonlóhoz, habár az általunk választott értékek minden bizonnyal eltérnek. A mûvelet befejezéséhez nyomjuk le a Q billentyût.
A Disklabel partíciószerkesztõ
A telepítendõ összetevõk kiválasztása A terjesztések típusának kiválasztása A telepítendõ terjesztések típusa nagyban függ attól, hogy a rendszerünket mire szándékozzuk majd használni és mennyi szabad hely áll rendelkezésünkre. Az elõre megadott beállítások a lehetõ legkisebb konfiguráció telepítésétõl egészen a komplett rendszer telepítéséig terjednek. A &unix; és/vagy &os; világában még az új felhasználók számára szinte tökéletesen megfelelõnek bizonyulhat az egyik ilyen elõkészített beállítás kiválasztása. A terjesztések kiválogatása pedig általában a tapasztaltabb felhasználók számára lehet hasznos. Az F1 billentyûvel többet is megtudhatunk a terjesztések különbözõ típusairól és bennük található összetevõkrõl. Miután befejeztük a súgó áttanulmányozását, nyomjuk le az Enter billentyût, és ezzel visszatérünk a terjesztések kiválasztását tartalmazó menübe. Ha grafikus felületet szeretnénk használni, akkor az X szerver beállítását az alapértelmezett munkakörnyezet beállítását a &os; telepítése után kell megtenni. Az X szerver beállításáról részletesebben a ban olvashatunk. Ha egy saját rendszermag építését is fontolgatjuk, akkor olyan terjesztést válasszuk, amiben a forráskód (kernel source) is megtalálható. A saját rendszermag építésének hátterérõl és mikéntjérõl lásd a et. Értelemszerûen a legsokoldalúbb rendszer az, amiben minden megtalálató. Így aztán, ha a lemezünk is megengedi, a nyilak és az Enter használatával válasszuk a All (Minden) opciót, ahogy azt az is mutatja. Ha viszont úgy érezzük, hogy ehhez nem eléggé nagy a lemezünk, akkor válasszuk az igényeinkhez jobban illeszkedõ típust. Sokat azonban ne üljünk a tökéletes megoldás kiötlésén, hiszen ezek a terjesztések még a telepítés befejezése után is hozzáadhatóak a rendszerünkhöz.
A terjesztések kiválasztása
A Portgyûjtemény telepítése Miután kiválasztottuk a nekünk megfelelõ terjesztést, a telepítõprogram felajánlja a &os; Portgyûjteményének (Ports Collection) telepítésének lehetõségét. A portok gyûjteménye a szoftverek telepítésének egyszerû és kényelmes módja. A Portgyûjtemény önmaga nem tartalmazza a szoftverek lefordításához szükséges forráskódot, hanem helyette csupán azokat az állományokat, amelyek a különbözõ külsõs programok letöltéséhez, fordításához és telepítéséhez kellenek. A ben megtalálhatjuk, miként is kell használni ezt a gyûjteményt. A telepítõprogram nem fogja ellenõrizni a kibontásához szükséges helyet, ezért csak abban az esetben válasszuk ezt a lehetõséget, ha mindenképpen elfér a merevlemezünkön. A &os; jelenlegi, &rel.current; változatában a Portgyûjtemény nagyjából &ports.size; helyet foglal el a lemezen. A &os; frissebb verzióiban nyugodtan feltételezhetünk ennél valamivel nagyobb értéket is. User Confirmation Requested Would you like to install the FreeBSD ports collection? This will give you ready access to over &os.numports; ported software packages, at a cost of around &ports.size; of disk space when "clean" and possibly much more than that if a lot of the distribution tarballs are loaded (unless you have the extra CDs from a FreeBSD CD/DVD distribution available and can mount it on /cdrom, in which case this is far less of a problem). The Ports Collection is a very valuable resource and well worth having on your /usr partition, so it is advisable to say Yes to this option. For more information on the Ports Collection & the latest ports, visit: http://www.FreeBSD.org/ports [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretné telepíteni a FreeBSD portjainak gyûjteményét? Ezen keresztül közel &os.numports; portolt szoftvercsomaghoz tudunk könnyedén hozzáférni, amelyek "tiszta" állapotukban nagyjából &ports.size; lemezterületünkbe kerülnek, ami a késõbbiekben valószínûleg majd növekedni fog, ahogy letöltjük a különbözõ szoftverekhez tartozó állományokat (hacsak nincs meg a FreeBSD valamelyik CD- vagy DVD alapú terjesztésének az összes lemeze, amelyeket a /cdrom könyvtárba csatlakoztatva el tudjuk ezeket érni, mert ekkor kevesebb gondunk lesz vele). A Portgyûjtemény egy nagyon értékes erõforrás, amelynek megéri helyet szentelni a /usr partíciónkon, ezért javasoljuk, hogy válassza az "Igen" opciót. A Portgyûjteményrõl és annak legújabb portjairól a http://www.FreeBSD.org/ports oldalon olvashat részletesebben. [ Igen ] Nem A Portgyûjtemény telepítéséhez a &gui.yes; gombot, ennek kihagyásához pedig a &gui.no; gombot válasszuk ki a nyilakkal, majd az Enter lenyomásával mehetünk tovább. Ekkor a kiválasztott terjesztések menüje fog újra megjelenni.
A terjesztések telepítésének megerõsítése
Ha elégedettek vagyunk a beállításokkal, válasszuk ki a nyilakkal az Exit menüpontot, gyõzõdjünk meg róla, hogy a &gui.ok; gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. A telepítés eszközének kiválasztása Ha CD-rõl vagy DVD-rõl telepítünk, akkor a következõ képernyõn a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Install from a CDROM or DVD (Telepítés CD-rõl vagy DVD-rõl) menüpontot. Ügyeljünk a &gui.ok; gomb kiválasztására is, majd a telepítés megkezdéséhez nyomjuk meg az Enter billenyût. A telepítés másfajta módszereinek alkalmazásához válasszuk ki a menüpontok közül a nekünk megfelelõt és kövessük a megjelenõ utasításokat. Az F1 billentyû lenyomására megjelenik az adott telepítõeszközhöz tartozó súgó. Innen az Enter lenyomása után térhetünk vissza a menühöz.
A telepítési eszköz kiválasztása
Telepítés FTP szerverrõl telepítés hálózat FTP Három FTP-s telepítési mód közül választhatunk: aktív, passzív vagy HTTP proxyn keresztül. Aktív FTP: Install from an FTP server (Telepítés FTP szerverrõl) Ezzel a beállítással az összes FTP-n keresztüli átvitel aktív módban történik. Ez tûzfalak esetén nem mûködik, de gyakran alkalmazható olyan régebbi FTP szerverek esetén, amelyek nem ismerik az passzív adatátvitelt. Ha (az alapértelmezett) passzív módban megakadna a kapcsolat, próbáljunk meg helyette az aktívat. Passzív FTP: Install from an FTP server through a firewall (Telepítés tûzfalon keresztül FTP szerverrõl) FTP passzív mód Ezzel a beállítással a sysinstall programot az FTP mûvelet végrehajtásakor a passzív mód használatára utasítjuk. Így át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek nem engedik a véletlenszerû TCP portokon érkezõ kapcsolatokat. FTP HTTP proxyn keresztül: Install from an FTP server through a http proxy (Telepítés HTTP proxyn keresztül FTP szerverrõl) FTP HTTP proxyn keresztül Ezzel a beállítással megmondhatjuk a sysinstall programnak, hogy (egy böngészõhöz hasonlóan) a HTTP protokollon keresztül használja az FTP mûveletek elvégzéséhez használt proxyt. Ennek a proxynak lesz a feladata az átadott kérések lefordítása és elküldése az FTP szervernek. Ennek köszönhetõen át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek egyáltalán nem engednek semmilyen FTP mûveletet, azonban tartozik hozzájuk egy HTTP proxy. Ilyenkor az FTP szerver beállításai mellett meg kell adnunk ezt a HTTP proxyt is. Az FTP szervert proxyn keresztül általában úgy érjük el, hogy a felhasználói név részeként egy @ jellel elválasztva megadjuk a ténylegesen elérni kívánt szerver nevét. A proxy szerver ezután helyettesíti a valódi szervert. Például tegyük fel, hogy a ftp.FreeBSD.org szerverrõl akarunk telepíteni az 1234 porton várakozó ize.minta.com proxy használatával. Ehhez lépjünk be a beállításokat tartalmazó menübe, állítsuk az FTP kapcsolathoz használt felhasználói nevet az ftp@ftp.FreeBSD.org értékre, majd jelszónak adjuk meg az e-mail címünket. Telepítési eszközként adjuk meg az FTP-t (vagy a passzív FTP-t, amennyiben a proxy ismeri) és a ftp://ize.minta.com:1234/pub/FreeBSD címet. Mivel az ftp.FreeBSD.org címrõl származó /pub/FreeBSD könyvtár a ize.minta.com szerveren keresztül érhetõ el számunkra, ezért lényegében arról a géprõl fogunk telepíteni (amely pedig a telepítõ kéréseire elhozza a ftp.FreeBSD.org szervertõl az állományokat). A telepítés véglegesítése Ezután ha óhajtjuk, megkezdhetjük a telepítést. Ez egyben az utolsó lehetõségünk a telepítés megszakítására és merevlemezünket érintõ változtatások érvénytelenítésére. User Confirmation Requested Last Chance! Are you SURE you want to continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elvesztett adatokért! [ Igen ] Nem A továbblépéshez válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. A telepítés idõtartama a kiválasztott terjesztéstõl, a telepítésre használt eszköztõl és számítógépünk sebességétõl függ. A folyamat elõrehaladásáról üzenetek sorozata tájékoztat minket. A telepítés befejezése után a következõ üzenet jelenik meg: Message Congratulations! You now have FreeBSD installed on your system. We will now move on to the final configuration questions. For any option you do not wish to configure, simply select No. If you wish to re-enter this utility after the system is up, you may do so by typing: /usr/sbin/sysinstall. [ OK ] [ Press enter or space ] A szöveg fordítása: Üzenet Gratulálunk, sikeresen telepítette a FreeBSD rendszert a számítógépére! Most rátérünk az utolsó néhány kérdésre. A "Nem" választásával egyszerûen átugorhatjuk mindazt, amit nem szeretnénk beállítani. Ezt a segédprogramot a rendszer újbóli elindítása után a "/usr/sbin/sysinstall" parancs begépelésével tudjuk elérni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az Enter billentyû lenyomásával megkezdhetjük a telepítés utáni beállításokat. A &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megszakíthatjuk a telepítést, így a rendszerünkön semmilyen változtatás nem történik. Ilyenkor a következõ üzenet jelenik meg: Message Installation complete with some errors. You may wish to scroll through the debugging messages on VTY1 with the scroll-lock feature. You can also choose "No" at the next prompt and go back into the installation menus to retry whichever operations have failed. [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet A telepítés során hiba történt. A Scroll Lock használatával érdemes átnézni a VTY1 terminál megjelenõ üzeneteket. A következõ ablakban a "Nem" választásával vissza tudunk menni a telepítõmenühöz és megpróbálkozhatunk ismét a sikertelen mûveletek végrehajtásával. [ OK ] Ez az üzenet azért jelent meg, mert semmit sem sikerült telepíteni. Innen az Enter megnyomásával térhetünk vissza a fõmenübe, majd onnan tudunk kilépni a telepítõbõl. A telepítés után A sikeres telepítést különféle beállítások követik. Közülük az új &os; rendszer indítása elõtt bármelyik megismételhetõ a beállítások opcióit tartalmazó menü újbóli használatával, vagy pedig a telepítés után a sysinstall parancs kiadásával, majd a Configure (Beállítások) menüpont kiválasztásával. A hálózati eszközök beállítása A következõ képernyõ már nem jelenik meg, ha az FTP szerveren keresztüli telepítéshez korábban már beállítottuk a PPP kapcsolatot. Ez a korábbiakban említettek szerint állítható be. Ha többet szeretnénk megtudni a helyi hálózatokról (LAN), vagy a &os;-t átjáróként, illetve útválasztóként kívánjuk beállítani, olvassuk el az Egyéb haladó hálózati témák címû fejezetet. User Confirmation Requested Would you like to configure any Ethernet or PPP network devices? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk beállítani valamilyen Ethernet- vagy PPP hálózati eszközt? [ Igen ] Nem A hálózati eszközeink beállításához válasszuk a &gui.yes; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben a &gui.no; gombbal mehetünk tovább.
Az Ethernet-eszköz kiválasztása
A beállítandó csatoló kiválasztásához használjuk a nyílbillentyûket és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. User Confirmation Requested Do you want to try IPv6 configuration of the interface? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik az IPv6 beállításával a csatolón? Igen [ Nem ] A példánkban szereplõ helyi hálózatban az aktuális internetes protokoll (IPv4) egyelõre megfelelõ, ezért válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Amennyiben RA-szerveren keresztül egy már létezõ IPv6 hálózathoz csatlakozunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezt követõen az RA-szerverek felderítése kezdõdik meg, ami néhány másodpercig eltarthat. User Confirmation Requested Do you want to try DHCP configuration of the interface? Yes [ No ] Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik a DHCP használatával a csatolón? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a DHCP (Dynamic Host Configuration Protocol, azaz a Dinamikus állomáskonfigurációs protokoll) használatára, akkor a &gui.no; gomb kiválasztásával majd az Enter lenyomásával továbbléphetünk. A &gui.yes; gomb kiválasztására elindul a dhclient nevû program, és amennyiben sikerrel jár, magától kitölti a hálózati beállításokra vonatkozó adatokat. Ennek részleteit a ben találhatjuk meg. Az alábbi hálózati beállító képernyõ mutatja a helyi hálózat átjárójaként használni kívánt Ethernet-eszköz konfigurációját.
Az ed0 hálózati beállítása
A Tab billentyûvel tudunk navigálni az adatlap mezõi között és kitölteni ezeket a megfelelõ információkkal: Host (Számítógépnév) A számítógépünk teljes neve, amely a példában most k6-2.example.com. Domain (Tartomány) Annak a tartománynak a neve, amelyben a számítógépünk a található. Ez itt konkrétan a example.com. IPv4 Gateway (IPv4-átjáró) A helyben nem elérhetõ célok megközelítésére használt gép IP-címe. Ezt a mezõt mindenképpen töltsük ki akkor, ha a számítógépünk valamilyen hálózatba van kötve. Azonban hagyjuk üresen, ha a számítógép a hálózat átjárója az internet felé. Az IPv4 átjárót más néven default gateway-nek (alapértelmezett átjárónak) vagy default route-nak (alapértelmezett útvonalnak) is nevezik. Name server (Névszerver) A helyi DNS (névfeloldó) szerverünk IP-címe. Ha nem található ilyen a helyi hálózatunkon, akkor az internet-szolgáltató DNS szerverének címét (a példában ez a 208.163.10.2) adjuk meg. IPv4 address (IPv4-cím) A csatoló IP-címe, amely az ábrán a 192.168.0.1. Netmask (Hálózati maszk) A helyi hálózatban használt címtartomány a 192.168.0.0 - 192.168.0.255, amihez a 255.255.255.0 hálózati maszk tartozik. Extra options to ifconfig (Az ifconfig további beállításai) Az ifconfig parancs adott csatolóra vonatkozó egyéb beállításai. Jelen esetünkben itt semmi sem szerepel. Miután végeztünk, a Tab billentyû lenyomásával válasszuk ki a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. User Confirmation Requested Would you like to bring the ed0 interface up right now? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Aktiválja most az ed0 csatolót? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával, majd az Enter lenyomásával csatlakoztatjuk a számítógépet a hálózathoz, ami ezután használhatóvá válik. Ez azonban a telepítés számára nem jelent túlságosan sokat, hiszen ettõl függetlenül a számítógépet egyébként is újra kell majd indítanunk. Az átjáró beállítása User Confirmation Requested Do you want this machine to function as a network gateway? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Ezt a számítógépet hálózati átjáróként is használni akarja? [ Igen ] Nem Ha a számítógépet a helyi hálózat átjárójaként használni akarjuk gépek közti csomagok továbbítására, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ha viszont ez a gép csupán a hálózat egy tagja, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. A hálózati szolgáltatások beállítása User Confirmation Requested Do you want to configure inetd and the network services that it provides? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja az inetd démont és az általa felkínált hálózati szolgáltatásokat? Igen [ Nem ] Ha itt a &gui.no; gombot választjuk, akkor ezzel kikapcsoljuk a különbözõ szolgáltatásokat, például a telnetd démont. Ez azt jelenti, hogy a távoli felhasználók nem lesznek képesek a telnet program használatával belépni erre a számítógépre. A helyi felhasználók viszont továbbra is képesek lesznek távoli számítógépeket elérni a telnet segítségével. Az /etc/inetd.conf átírásával azonban ezek a szolgáltatások késõbb természetesen engedélyezhetõek. A foglalkozik a téma részleteivel. A &gui.yes; gomb választásával már a telepítés során beállíthatjuk a szolgáltatásokat. Ekkor egy további párbeszédablak is felbukkan: User Confirmation Requested The Internet Super Server (inetd) allows a number of simple Internet services to be enabled, including finger, ftp and telnetd. Enabling these services may increase risk of security problems by increasing the exposure of your system. With this in mind, do you wish to enable inetd? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A fõ internetes kiszolgáló (az inetd) számos egyszerû internetes szolgáltatás, többek közt a finger, ftp és telnet elérését teszi lehetõvé. Ezen szolgáltatások engedélyezése azonban a felmerülõ biztonsági problémák kockázatát, mivel ezzel rendszerünket jobban kitesszük támadásoknak. Mindezek tudatában használni kívánja az inetd démont? [ Igen ] Nem A folytatáshoz válasszuk a &gui.yes; gombot. User Confirmation Requested inetd(8) relies on its configuration file, /etc/inetd.conf, to determine which of its Internet services will be available. The default FreeBSD inetd.conf(5) leaves all services disabled by default, so they must be specifically enabled in the configuration file before they will function, even once inetd(8) is enabled. Note that services for IPv6 must be separately enabled from IPv4 services. Select [Yes] now to invoke an editor on /etc/inetd.conf, or [No] to use the current settings. [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Az inetd(8) démonnak az elérhetõ internetes szolgáltatások megállapításához szüksége van a beállításait tartalmazó /etc/inetd.conf állományra. A FreeBSD-hez tartozó inetd.conf(5) állomány alapértelmezés szerint az összes szolgáltatást letiltja, ezért a mûködéséhez minden egyes szolgáltatást külön kell engedélyezni az említett állományban, még abban az esetben is, ha az inetd(8) démont korábban már engedélyeztük. Az IPv6 szolgáltatások az IPv4 szolgáltatásoktól külön engedélyezendõek. Az [ Igen ] választásával behívjuk az /etc/inetd.conf szerkesztését, míg a [ Nem ] választásával pedig az imént felvázolt beállításokat fogadjuk el. [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával lehetõségünk nyílik szolgáltatásokat engedélyezni a sorok elején található # jel törlésével.
Az <filename>inetd.conf</filename> módosítása
Miután felvettük az összes használni kívánt szolgáltatást, az Esc billentyû lenyomásával elõhozhatjuk azt a menüt, ahol elmenthetjük a módosításainkat és kiléphetünk. Az SSH-n keresztüli bejelentkezés engedélyezése SSH sshd User Confirmation Requested Would you like to enable SSH login? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi az SSH-n keresztüli bejelentkezést? Igen [ Nem ] A &gui.yes; gomb kiválasztása engedélyezi az OpenSSH-hoz tartozó &man.sshd.8; démont, aminek segítségével a számítógépünkre biztonságosan be tudunk jelentkezni távolról. Az OpenSSH részleteirõl lásd a t. Anonim FTP FTP anonim User Confirmation Requested Do you want to have anonymous FTP access to this machine? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Hozzáférhetõ legyen ez a számítógép anonim FTP használatán keresztül? Igen [ Nem ] Az anonim FTP tiltása Az alapértelmezett &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter billentyû lenyomásával a jelszóval védett FTP hozzáféréssel rendelkezõ felhasználók továbbra is elérhetik a számítógépünket. Az anonim FTP engedélyezése Ha ezt választjuk, akkor anonim FTP kapcsolaton keresztül bárki hozzáférhet a számítógépünkhöz. Ebben az esetben azonban alaposan meg kell fontolnunk néhány biztonsági következményt. A beállítással járó kockázatokról az ben olvashatunk többet. Az anonim FTP bekapcsolásához a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a &gui.yes; feliratú gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy további párbeszédablak is megjelenik: User Confirmation Requested Anonymous FTP permits un-authenticated users to connect to the system FTP server, if FTP service is enabled. Anonymous users are restricted to a specific subset of the file system, and the default configuration provides a drop-box incoming directory to which uploads are permitted. You must separately enable both inetd(8), and enable ftpd(8) in inetd.conf(5) for FTP services to be available. If you did not do so earlier, you will have the opportunity to enable inetd(8) again later. If you want the server to be read-only you should leave the upload directory option empty and add the -r command-line option to ftpd(8) in inetd.conf(5) Do you wish to continue configuring anonymous FTP? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Az anonim FTP használatával a rendszer FTP szolgáltatásához hitelesítetlen felhasználók is hozzáférhetnek, amennyiben az aktív. A névtelen felhasználók az állományrendszernek csak egy részét érhetik el, valamint az alapbeállítások szerint a feltöltést egy külön erre a célra fenntartott könyvtárba végezhetik el. Az FTP szolgáltatás használatát külön engedélyeznünk kell az inetd(8) démon részérõl és az inetd.conf(5) állományban található ftpd(8) démon aktiválásával. Ha eddig még nem tettük volna meg, akkor az inetd(8) használatát késõbb még újra engedélyezhetjük. Ha csak letöltést kívánunk engedni, akkor hagyjuk a feltöltési könyvtárra vonatkozó paramétert üresen és az inetd.conf(5) állományban az ftpd(8) parancssorához adjuk hozzá az -r kapcsolót. Folytatja az anonim FTP beállítását? [ Igen ] Nem Az üzenet értesít minket arról, hogy az anonim FTP kapcsolatok engedélyezéséhez az FTP szolgáltatást az /etc/inetd.conf állományban is be kell majd kapcsolni, lásd . Válasszuk a &gui.yes; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor a következõ képernyõ jön elõ:
Az anonim FTP alapbeállításai
A beállítások kitöltése során a Tab billentyûvel mozoghatunk az adatmezõk között: UID (felhasználói azonosító) A névtelen FTP felhasználókhoz társított felhasználói azonosító. A feltöltött állomány tulajdonosa ez az azonosító lesz. Group (csoport) A névtelen FTP felhasználók csoportja. Comment (megjegyzés) Ez a szöveg szerepel a felhasználónál az /etc/passwd állományban. FTP Root Directory (az FTP gyökere) Itt találhatóak az anonim FTP-n keresztül elérhetõ állományok. Upload Subdirectory (feltöltési könyvtár) A névtelen FTP felhasználók által feltöltött állományok ide kerülnek. Az FTP gyökere alapból a /var könyvtár lesz. Ha a becsült FTP-forgalom lebonyolításához itt nem rendelkezünk elegendõ hellyel, akkor az /usr könyvtárban található /usr/ftp alkönyvtár is beállítható az FTP gyökerének. Ha elfogadhatónak találjuk az értékeket, nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. User Confirmation Requested Create a welcome message file for anonymous FTP users? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Létre kíván hozni egy köszöntõ üzenetet tartalmazó állományt az anonim FTP felhasználók számára? [ Igen ] Nem A &gui.yes; választásával és az Enter megnyomásával az üzenet szerkesztéséhez egy szövegszerkesztõ fog elindulni.
Az FTP köszöntõ üzenetének szerkesztése
Ez az ee szövegszerkesztõ. Az üzenet átírásához használjuk a megadott utasításokat, de akár késõbb is módosíthatjuk ezt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel. Ehhez a módosítandó állomány neve és helye a szerkesztõ képernyõjének alján olvasható. A kilépéshez az Esc lenyomására felbukkanó menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szerkesztõbõl) menüpont érhetõ el, ezért itt az Enter lenyomásával léphetünk tovább. Az Enter ismételt lenyomásával elmenthetjük a módosításainkat. A hálózati állományrendszer beállítása A hálózati állományrendszer (Network File System, NFS) állományok közzétételét teszi lehetõvé hálózaton keresztül. Használata során egy számítógép beállítható szervernek, kliensnek vagy akár mindkettõnek. Ezzel kapcsolatban a ajánlott elolvasásra. Az NFS szerver User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS server? Yes [ No ] A fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Be akarja állítani NFS szervernek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a hálózati állományrendszer szerver részére, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Amennyiben a &gui.yes; gombot választjuk, egy üzenet fogja közölni velünk, hogy létre kell hoznunk az exports állományt. Message Operating as an NFS server means that you must first configure an /etc/exports file to indicate which hosts are allowed certain kinds of access to your local filesystems. Press [Enter] now to invoke an editor on /etc/exports [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet Az NFS szerver mûködtetéséhez elõször az /etc/exports állomány összeállításán keresztül meg kell adnunk, hogy milyen gépek milyen típusú hozzáféréssel rendelkezzenek a helyi állományrendszereinken. Az [Enter] lenyomására megkezdõdik az /etc/exports állomány szerkesztése. [ OK ] Az Enter billentyû lenyomásával továbbléphetünk. Ekkor az exports állomány létrehozására és szerkesztésére egy szövegszerkesztõ indul el.
Az <filename>exports</filename> szerkesztése
A exportálni kívánt állományrendszerek felsorolásához használjuk képernyõn a megadott utasításokat, vagy tegyük meg ezt késõbb az általunk választott szövegszerkesztõ segítségével. Ilyenkor ne felejtsük el megjegyezni az állomány képernyõ alján látható nevét és helyét. Amikor végeztünk, az Esc billentyûvel felhozható menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szövegszerkesztõbõl) menüpont aktív, ezért itt a folytatáshoz egyszerûen nyomjuk le az Enter billentyût. Az NFS kliens Az NFS kliens beállításával NFS szerverekhez tudunk hozzáférni. User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS client? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja NFS kliensnek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] A nyílbillentyûkkel igényeinknek megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombokat és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. A rendszerkonzol beállításai Számos beállítás kapcsolódik a rendszerben található konzolok testreszabásához. User Confirmation Requested Would you like to customize your system console settings? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Testreszabja a rendszerkonzol beállításait? [ Igen ] Nem A beállítások megtekintéséhez és megváltoztatásához válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût.
A rendszerkonzol beállításai
A képernyõkímélõ beállítása egy gyakori opció. A nyilak használatával álljunk a Saver menüpontra, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A képernyõkímélõ beállításai
A nyilakkal válasszuk ki a használni kívánt képernyõkímélõt és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ekkor a rendszerkonzol beállításait tartalmazó menü jelenik meg ismét. Az aktivizálódás ideje alapbeállítás szerint 300 másodperc. Ennek megváltoztatásához válasszuk ismét a Saver menüpontot. A képernyõkímélõ beállításait tartalmazó menüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Timeout (Idõkorlát) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy párbeszédablak jelenik meg:
A képernyõkímélõhöz tartozó idõkorlát beállítása
Miután megváltoztattuk az értéket, a rendszerkonzol beállításához a &gui.ok; gomb kiválasztásával, majd az Enter billentyû lenyomásával térhetünk vissza.
Kilépés a rendszerkonzol beállító menüjébõl
A Exit (Kilépés) választásával és az Enter lenyomásával folytathatjuk tovább a telepítés utólagos beállításait. Az idõzóna beállítása Ha kiválasztjuk számítógépünk számára a megfelelõ idõzónát, akkor lehetõvé tesszük, hogy magától elvégezze a helyi idõhöz kapcsolódó összes szükséges korrekciót és helyesen kezelje az idõzónákhoz kapcsolódó többi funkciót. A példában az Egyesült Államok keleti idõzónájában elhelyezkedõ számítógépet láthatunk. A mi beállításaink természetesen a saját földrajzi helyzetünktõl függenek. User Confirmation Requested Would you like to set this machine's time zone now? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja most a számítógép idõzónáját? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb és az Enter billentyû segítségével kiválaszthatjuk az idõzóna beállítását. User Confirmation Requested Is this machine's CMOS clock set to UTC? If it is set to local time or you don't know, please choose NO here! Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges A számítógép órája az egységes világidõhöz (UTC) van beállítva? Ha a helyi idõhöz vagy nem tudjuk, akkor itt válasszuk a NEM gombot! Igen [ Nem ] A számítógépünk órájának beállításának megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombot, és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A térség kiválasztása
A nyilakkal kiválasztható a megfelelõ térség, amit aztán az Enter billentyûvel tudunk lezárni.
Az ország kiválasztása
A megfelelõ ország a nyílbillentyûkkel, valamint az Enter billentyûvel választható ki.
Az idõzóna kiválasztása
A nekünk megfelelõ idõzóna a nyilakkal választható meg, amit ezután az Enter billentyûvel tudunk jóváhagyni. Confirmation Does the abbreviation 'EDT' look reasonable? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Megerõsítés Ezek szerint az 'EDT' elfogadható? [ Igen ] Nem Erõsítsük meg, hogy az idõzóna helyes-e. Ha rendbenlevõnek látszik, nyomjuk meg az Enter billentyût a folytatáshoz. Linux binárisok használata Ez a rész csak a &os; 7.X telepítésére vonatkozik, &os; 8.X esetén ez a képernyõ nem jelenik meg. User Confirmation Requested Would you like to enable Linux binary compatibility? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi a Linux binárisok futtatását? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megengedjük, hogy a Linuxra készült szoftvereket futtassunk &os;-n. A telepítõ ennek biztosításához még további csomagokat is fel fog rakni. Ha FTP-n keresztül telepítünk, akkor a számítógépnek csatlakoznia kell az internetre. Ilyenkor elõfordulhat, hogy az FTP szerveren nem találhatóak meg a &linux; kompatibilitással kapcsolatos csomagok. Ezeket azonban késõbb is telepíthetjük. Az egér beállításai Ezen beállítás használatával egy háromgombos egérrel lehetõségünk adódik a konzol és a felhasználói programok között kivágni és bemásolni szövegeket. Kétgombos egér használata esetén nézzük meg a &man.moused.8; man oldalán, miként tudjuk emulálni a háromgombos mûködést. A következõ példa egy nem USB-s (tehát PS/2-es vagy soros portra csatlakozó) egér beállítását illusztrálja: User Confirmation Requested Does this system have a PS/2, serial, or bus mouse? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Csatlakozik a rendszeréhez PS/2-es, soros vagy buszos egér? [ Igen ] Nem A PS/2, soros vagy buszos egér használatához válasszuk a &gui.yes; gombot, illetve az USB-s egérhez pedig a &gui.no; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér által használt protokoll típusának beállítása
A nyílbillentyûk használatával keressük ki a Type (Típus) menüpontot és nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egér protokolljának beállítása
A példában használt egér típusa PS/2, ezért itt a alapértelmezés szerint felkínált Auto megfelelõ. A protokoll megváltoztatásához a nyilakkal válasszunk ki egy másikat. Ezután gondoskodjunk róla, hogy az &gui.ok; gombot választottuk ki és a kilépéshez nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának beállítása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Port menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának kiválasztása
Mivel a példában szereplõ rendszerhez egy PS/2 egér csatlakozik, ezért az alapértelmezett PS/2 menüpont megfelelõnek tûnik. A port megváltoztatásához használjuk a nyilakat, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egérdémon engedélyezése
Befejezésül a egérhez tartozó démon aktiválásához és kipróbálásához válasszuk ki a nyilakkal az Enable (Engedélyezés) menüpontot.
Az egérdémon kipróbálása
Próbáljuk mozgatni a képernyõn megjelenõ egérkurzort, és ellenõrizzük, hogy a kurzor a mozdulatainknak megfelelõen reagál-e. Ha mindent rendben találunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben az egeret nem jól állítottuk be — válasszuk a &gui.no; gombot és kísérletezzünk tovább más beállításokkal. Az utólagos beállítások folytatásához válasszuk elõször az Exit (Kilépés) menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Csomagok telepítése A csomagok elõre lefordított binárisokat tartalmaznak, és használatukkal igen kényelmesen tudunk szoftvereket telepíteni. Szemléltetés céljából most bemutatjuk az egyik ilyen csomag telepítését. Természetesen igény szerint más csomagokat is hozzávehetünk. A telepítés után a sysinstall parancs használható további csomagok telepítésére. User Confirmation Requested The FreeBSD package collection is a collection of hundreds of ready-to-run applications, from text editors to games to WEB servers and more. Would you like to browse the collection now? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A FreeBSD csomaggyûjteménye többezernyi azonnal használható alkalmazást tartalmaz, a szövegszerkesztõktõl a játékokon keresztül a WEBszervereken át szinte mindent. Át kívánja lapozni most ezt a gyûjteményt? [ Igen ] Nem A &gui.yes; kiválasztása és az Enter lenyomása után a csomagválasztó képernyõ következik:
A csomagok kategóriájának kiválasztása
Ekkor csak az adott telepítõeszközön elérhetõ csomagok fognak megjelenni. Az összes csomagot az All (Mind) menüpont kiválasztásával láthatjuk, vagy leszûkíthetjük ezt egy adott kategóriára is. Álljunk a kiválasztott kategóriához tartozó menüpontra és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután egy menü fogja felsorolni az adott kategórián belül telepíthetõ csomagokat:
Csomag kiválasztása
A példában a bash parancsértelmezõt választottuk ki. Válogassunk kedvünkre a csomagok között, és álljunk a telepíteni kívántakra, majd a Szóköz billentyû lenyomásával jelöljük be ezeket. Minden egyes csomag rövid leírása a képernyõ bal alsó sarkában olvasható. A Tab billentyû segítségével mozoghatunk az utoljára kiválasztott csomag, az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok között. Miután bejelöltük az összes telepítésre szánt csomagot, a csomagválasztó menübe úgy tudunk visszatérni, ha a Tab billentyûvel átváltunk az &gui.ok; gombra és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezeken felül a bal és jobb nyilak használhatóak az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok közti váltásra. Ugyanezzel a módszerrel választható ki az &gui.ok; gomb is, ami után az Enter billentyû megnyomásával visszajutunk a csomagválasztó menübe.
Csomagok telepítése
A nyilakkal és a Tab billentyûvel válasszuk ki az [ Install ] (Telepítés) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor meg kell erõsítenünk a csomagok telepítését:
Csomagok telepítésének megerõsítése
Az &gui.ok; kiválasztása majd az Enter billentyû lenyomása indítja el a csomagok telepítését. A telepítés befejezéséig különbözõ üzenetek fognak megjelenni. Figyeljünk az ilyenkor felbukkanó hibaüzenetekre! A beállítások véglegesítése a csomagok telepítése után folytatódik. Amennyiben egyetlen csomagot sem választottunk és szeretnénk továbblépni, akkor is az Install (Telepítés) gombot válasszuk. Felhasználók és csoportok felvétele A telepítés során legalább egy felhasználót érdemes hozzáadnunk a rendszerhez, mivel a rendszer használatához így nem kell root felhasználóként bejelentkezni. Általánosságban véve ahhoz egyébként is kicsi a gyökérpartíció, hogy root felhasználóként (rendszeradminisztrátorként) futtassunk rajta programokat, és gyorsan be is telik. A nagyobb veszélyt azonban itt olvashatjuk: User Confirmation Requested Would you like to add any initial user accounts to the system? Adding at least one account for yourself at this stage is suggested since working as the "root" user is dangerous (it is easy to do things which adversely affect the entire system). [ Yes ] No Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk mosta rendszerbe felvenni felhasználói fiókokat? Ebben a lépésben legalább egy felhasználó felvétele javasolt, hiszen "root" felhasználóként veszélyes dolgozni (mivel így könnyen tehetünk olyan dolgokat, amelyek káros hatással lehetnek rendszerünkre). [ Igen ] Nem Ezért válasszuk a &gui.yes; gombot és az Enter billentyû lenyomásával lépjünk tovább a felhasználók felvételéhez.
Felhasználók kiválasztása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a User (Felhasználó) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A felhasználó adatainak megadása
Amikor a Tab billentyûvel lépkedünk a kitöltendõ mezõk között, a képernyõ alsó részén az alábbi leírások magyarázzák az egyes mezõk tartalmát: Login ID (Bejelentkezési azonosító) Az új felhasználó bejelentkezési neve (kötelezõ). UID (Felhasználói azonosító) A felhasználó számszerû azonosítója (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Group (Csoport) A felhasználó bejelentkezési csoportjának neve (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Password (Jelszó) A felhasználó jelszava (óvatosan bánjunk ezzel a mezõvel!) Full name (Teljes név) A felhasználó teljes neve (megjegyzés). Member groups (További csoportok) A felhasználó ezen csoportoknak is tagja (tehát rendelkezik az engedélyeikkel). Home directory (Felhasználói könyvtár) A felhasználó saját könyvtára (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik ki). Login shell (Parancsértelmezõl) A felhasználó által használt parancsértelmezõ (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik, mint például /bin/sh). Az ábrán a bejelentkezés után használt parancsértelmezõt a /bin/sh parancsértelmezõrõl a /usr/local/bin/bash parancsértelmezõre változtattuk, így most a korábban telepített bash parancsértelmezõt fogjuk használni. Itt ne is próbáljunk nem létezõ parancsértelmezõt kiválasztani, hiszen ekkor nem tudunk majd bejelentkezni. A BSD világban egyébként a C shell a leggyakrabban használt, amelyet a /bin/tcsh megadásával választhatjuk ki. Az ábrán szereplõ felhasználót ezenkívül még a wheel csoportba is felvettük, aminek köszönhetõen képes lesz a rendszerünkben a root felhasználói jogaival rendelkezõ rendszeradminisztrátorrá válni. Amikor mindent megfelelõnek találunk, nyomjunk az &gui.ok; gombra és ekkor ismét a felhasználók és csoportok karbantartását tartalmazó menü jelenik meg:
Kilépés a felhasználók és csoportok menüjébõl
Csoportokat is létre tudunk hozni, amennyiben erre szükségünk lenne. Ez a rész a telepítés befejezése után továbbra is elérhetõ a sysinstall parancs segítségével. Amikor befejeztük a felhasználók hozzáadását, a nyilakkal válasszuk ki az Exit (Kilépés) menüpontot és a telepítés folytatásához nyomjuk meg az Enter billentyût. A <username>root</username> felhasználó jelszavának megadása Message Now you must set the system manager's password. This is the password you'll use to log in as "root". [ OK ] [ Press enter or space ] Fordítása: Üzenet Most meg kell adnia a rendszergazda jelszavát. Ezt a jelszót kell a "root" felhasználó bejelentkezésekor használni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] A root felhasználó jelszavának beállításához nyomjuk meg az Enter billentyût. A jelszót kétszer kell megadnunk. Felesleges megemlíteni, hogy gondoskodjunk arról az esetrõl is, ha véletlenül elfelejtenénk ezt a jelszót. Megemlítjük, hogy az itt begépelt jelszó nem lesz látható és a betûk helyett sem jelennek meg csillagok. New password: Retype new password : A jelszó sikeres megadása után a telepítés folytatódik. Kilépés a telepítõbõl Ha be szeretnénk még állítani egyéb hálózati szolgáltatást vagy valamilyen más konfigurációs lépést kívánunk még elvégezni, ezen a ponton megtehetjük vagy a telepítés után a sysinstall parancs kiadásával. User Confirmation Requested Visit the general configuration menu for a chance to set any last options? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Végignézi még utoljára a beállításokat arra az esetre, ha véletlenül kihagytunk volna valamit? Igen [ Nem ] Ha a nyilakkal a &gui.no; gombot választjuk, majd megnyomjuk rajta az Enter billentyût, akkor visszatérünk a telepítõ fõmenüjébe.
Kilépés a telepítõbõl
Válasszuk ki a nyílbillentyûkkel a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután meg kell erõsítenünk kilépési szándékunkat: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot. [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni! [ Igen ] Nem Válasszuk a &gui.yes; gombot. Ha CD-meghajtóról indítottuk a telepítést, akkor a következõ üzenet fog figyelmeztetni minket a lemez kivételére: Message Be sure to remove the media from the drive. [ OK ] [ Press enter or space ] Fordítás: Üzenet Ne felejtsük el kivenni a CD-lemezt a meghajtóból. [ OK ] [ Nyomjunk Entert vagy szóközt ] A CD-meghajtó egészen az újraindítás megkezdéséig zárolt lesz, ezért csak ekkor tudjuk (gyorsan) kivenni a meghajtóból a lemezt. Nyomjuk meg az &gui.ok; gombot az újraindításhoz. A rendszer újraindul, legyünk résen és figyeljük a megjelenõ hibaüzeneteket, errõl bõvebben lásd a ban. Tom Rhodes Írta: További hálózati szolgálatások beállítása A hálózati szolgáltatások terén csekély tapasztalattal rendelkezõ kezdõ felhasználók számára ijesztõ lehet ezek beállítása. A hálózatok és többek közt az internet kezelése napjaink modern operációs rendszereink, így a &os;-nek is az egyik fontos területe. Ezért nagyon hasznos ismernünk valamennyire a &os; által felkínált hálózati lehetõségeket. A telepítés közben ezért a felhasználónak tisztában kell lennie a rendelkezésére álló szolgáltatásokkal. A hálózati szolgáltatások olyan programok, amelyek a hálózat minden részérõl fogadnak adatokat. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ezek a programok ne tehessenek semmilyen kárt. Sajnos a programozók sem tökéletesek, és az idõk során már elõfordult párszor, hogy a hálózati szolgáltatásokban maradtak hibák, amelyek kihasználásával a támadók rossz dolgokat tudtak csinálni. Ezért fontos, hogy csak is azokat a szolgáltatásokat engedélyezzük, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ha nem tudjuk eldönteni, akkor az a legjobb, ha egészen addig egyiket sem engedélyezzük, amíg valóban szükségünk nem lesz rájuk. A sysinstall újbóli elindításával vagy az /etc/rc.conf megfelelõ beállításával mindig tudunk új szolgáltatásokat aktiválni. A Networking (Hálózatok) menüpont kiválasztása után valami ilyesmit láthatunk:
A hálózati beállítások menüjének felsõ szintje
Ezek közül a Interfaces (Csatolók), vagyis az elsõ menüpontról korábban már szó esett a ban, ezért ez most nyugodtan kihagyható. Az AMD menüpont kiválasztásával engedélyezzük a BSD automatikus csatlakoztatásokért felelõs segédeszközét (AMD, az AutoMounter Daemon). Ezt általában az NFS protokollal (lásd lentebb) együtt szokás használni a távoli állományrendszerek automatikus csatlakoztatásához. Itt nincs szükség semmilyen különleges beállításra. A következõ sorban az AMD Flags (Az AMD beállításai) menüpont szerepel. Kiválasztása után az AMD beállításait bekérõ ablak fog felbukkani. Ez már számos alapértelmezett beállítást tartalmaz: -a /.amd_mnt -l syslog /host /etc/amd.map /net /etc/amd.map A kapcsolóval adjuk meg a csatlakozási pontok alapértelmezett helyét, amely ebben az esetben az /.amd_mnt. A kapcsolóval adjuk meg az alapértelmezett log (napló) állományt, habár a syslogd használata során az összes naplózási tevékenység a rendszer naplózó démonján fut majd keresztül. A /host könyvtárba fognak csatlakozni a távoli gépek exportált állományrendszerei, míg a /net könyvtárba a különbözõ IP-címekrõl exportált állományrendszerek kerülnek csatlakoztatásra. Az /etc/amd.map állomány tartalmazza az AMD exportjainak alapértelmezett beállításait. FTP anonim Az Anon FTP menüponton keresztül engedélyezhetjük az anonim FTP kapcsolatokat. A menüpont kiválasztásával számítógépünket egy anonim FTP szerverré tehetjük, azonban legyünk tekintettel a beállításhoz tartozó biztonsági veszélyekre! A kiválasztásakor egy ablak tájékoztat minket a beállítás részleteirõl és felmerülõ biztonsági kockázatokról. A Gateway (Átjáró) menüpont használatával a korábbiakban tárgyaltak szerint állíthatjuk be számítógépünket hálózati átjárónak. Ugyanekkor a Gateway menüben nyílik lehetõségük kikapcsolni ezt a beállítást, amennyiben a telepítési folyamat korábbi lépései során véletlenül engedélyeztük volna. Az Inetd menüpont segítségével beállíthatjuk, vagy akár teljesen ki is kapcsolhatjuk a korábban tárgyalt &man.inetd.8; démont. A Mail (Levelezés) menüpontban beállíthatjuk a rendszer alapértelmezett MTA avagy levéltovábbító ügynökét (Mail Transfer Agent). Ennek hatására a következõ menü jelenik meg:
Az alapértelmezett MTA kiválasztása
Itt válaszhatunk, hogy a különbözõ levélküldõ rendszerek közül melyiket telepítsük alapértelmezettként. Egy ilyen alkalmazás lényegében nem több, mint egy levélküldésre használt szerver, amely továbbítja a rendszerben vagy az interneten található felhasználók számára a leveleket. A Sendmail választásával a &os; alapból felkínált megoldását, a népszerû sendmail szervert telepíthetjük. A Sendmail local (Helyi Sendmail) menüpont kiválasztásával szintén a sendmail lesz a telepítendõ levélküldõ szerver, azonban nem lesz képes az internetrõl érkezõ leveleket fogadni. Az itt felsorolt többi beállítás, tehát a Postfix és Exim, a Sendmail beállításához hasonlóan zajlik. Mind a kettõ elektronikus levelek kézbesítésére használható, azonban bizonyos felhasználók a sendmail helyett inkább ezek valamelyikét használják. Valamelyik vagy éppen semelyik levéltovábbító szerver kiválasztása után az NFS client (NFS kliens) beállítására vonatkozó menü jelentkezik. Az NFS client beállításával a rendszerünk NFS szerverekkel lesz képes kapcsolatba lépni. Egy ilyen NFS szerver az NFS protokoll segítségével a hálózaton keresztül elérhetõvé tesz állományrendszereket. Ha gépünk független, akkor nem fontos kiválasztanunk ezt a menüpontot. A rendszernek késõbb további beállításokra is szüksége lehet, amelyekrõl az ban olvashatunk részletesebben. Az NFS server (NFS szerver) menüpont kiválasztásával hozzájárulunk, hogy rendszerünk NFS szerverként üzemeljen. Ehhez meg kell adnunk az RPC, vagyis a távoli eljáráshívások kiszolgálásának elindításához szükséges adatokat is. Az RPC használatával a különbözõ kiszolgálók és programok között tudjuk vezérelni a kapcsolatot. A sorban az Ntpdate beállítása következik, ahol az idõszinkronizációhoz kapcsolódó opciókat találjuk. Kiválasztásakor az ábrán szereplõhöz hasonló menü fog megjelenni:
Az Ntpdate beállítása
Ebbõl a menübõl válasszuk ki a hozzánk legközelebb levõ szevert. Egy közeli szerver megadásával az idõszinkronizáció sokkalta pontosabbá válik, mivel a tõlünk távolabbi szerverek kapcsolatának késleltetése nagyobb lehet. A következõ beállítás az PCNFSD. Ennek kiválasztása során a Portgyûjteménybõl telepítésre kerül a net/pcnfsd csomag. Ez lényegében egy hasznos segédprogram, amellyel olyan operációs rendszerek számára tudunk hitelesítést szolgáltatni az NFS használata során, amelyek maguktól erre nem képesek, mint például a µsoft; &ms-dos; rendszere. A többi beállítás megtekintéséhez egy kicsit lejjebb kell haladnunk a listában:
A hálózati beállítások menüjének alsó szintje
Az &man.rpcbind.8; és &man.rpc.statd.8;, valamint az &man.rpc.lockd.8; segédprogramok mind a távoli eljáráshívásokhoz (Remote Procedure Call, RPC) használhatóak. Az rpcbind segédprogram az NFS szerverei és kliensei között felügyeli a kapcsolatot, ezért a használata az NFS szerverek és kliensek mûködéséhez elengedhetetlen. Az állapot figyeléséhez az rpc.statd démon felveszi a kapcsolatot a többi gépen futó rpc.statd démonokkal. A jelentett állapotok általában a /var/db/statd.status állományban találhatóak. Itt a következõként felsorolt elem az rpc.lockd, amelynek kiválasztásával állományzárolási szolgáltatásokat érhetünk el. Ezt többnyire az rpc.statd démonnal együtt alkalmazzák a zárolásokat kérõ gépek és a kérések gyakoriságának nyilvántartására. Míg ezekkel a beállításokkal gyönyörûen nyomon lehet követni a mûködést, az NFS szerverek és kliensek megfelelõ mûködéséhez nem kötelezõ a használatuk. Ahogy haladunk tovább a listában, a következõ elem a Routed, vagyis az útválasztásért felelõs démon lesz. A &man.routed.8; segédprogram a hálózati útválasztó táblázatokat tartja karban, felderíti az elérhetõ útválasztókat és kérésre bármelyik hozzá fizikailag csatlakozó gép számára átadja az általa nyilvántartott útválasztási adatokat. Ezt leginkább a helyi hálózat átjárójaként mûködõ számítógépek használják. Kiválasztásakor egy ablak fog rákérdezni a segédprogram helyére. Az itt alapból felkínált érték általában megfelelõ, ezért nyugtázhatjuk az Enter billentyû lenyomásával. Ezt követõen egy másik menü jelenik meg, ahol a routed beállításait adhatjuk meg. Itt alapértelmezés szerint a kapcsoló szerepel. A következõ sor az Rwhod beállításé, aminek kiválasztásával el tudjuk indíttatni az &man.rwhod.8; démont a rendszer elindítása során. Az rwhod segédprogram a rendszerüzeneteket a hálózaton idõközönként szétküldi vagy figyelõ (consumer) módban összegyûjti ezeket. Ennek pontosabb részleteit az &man.ruptime.1; és &man.rwho.1; man oldalakon találhatjuk meg. Az &man.sshd.8; démoné az utolsó elõtti beállítás. Ez az OpenSSH biztonságos shell szervere, melyet a szabványos telnet és FTP szerverek helyett ajánlanak. Az sshd szerver tehát két gép közti biztonságos, titkosított kapcsolatok létrehozására használható. A lista végén a TCP Extensions (TCP kiterjesztések) menüpontot találhatjuk. Segítségével a TCP RFC 1323 és RFC 1644 dokumentumokban leírt kiterjesztéseinek használatát engedélyezhetjük. Ezzel egyes gépek esetén felgyorsulhat a kapcsolat, azonban más esetekben pedig eldobódhat. Ez szerverek használatánál nem ajánlott, viszont független gépeknél kifizetõdõ lehet. Most, miután beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat, lépjünk vissza a lista elején található X Exit (Kilépés) menüpontra és folytassuk a beállítást a következõ opcióval, vagy egyszerûen az X Exit kétszeri kiválasztásával, majd a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gomb lenyomásával lépjünk ki a sysinstall programból. A &os; indulása A &os;/&arch.i386; indulása Ha minden remekült ment, a képernyõn lentrõl felfelé gördülõ üzeneteket fogunk látni, majd a rendszer várni fog tõlünk egy bejelentkezési nevet. A kiírt üzeneteket között a Scroll Lock lenyomása után a PgUp és PgDn billentyûk használatával tudunk lapozni. A Scroll Lock ismételt lenyomásával visszatérünk a bejelentkezéshez. Nem minden esetben lesz látható az összes üzenet (a puffer végessége miatt), de miután bejelentkeztünk, ezeket a dmesg parancs kiadásával is megnézhetjük. Bejelentkezni a telepítéskor megadott felhasználói név/jelszó párossal tudunk (a példában ez most rpratt). Lehetõleg ne jelentkezzünk be root felhasználóként! A rendszer indításakor jellemzõen elõforduló üzenetek (a verzióra vonatkozó adatokat kihagytuk): Copyright (c) 1992-2002 The FreeBSD Project. Copyright (c) 1979, 1980, 1983, 1986, 1988, 1989, 1991, 1992, 1993, 1994 The Regents of the University of California. All rights reserved. Timecounter "i8254" frequency 1193182 Hz CPU: AMD-K6(tm) 3D processor (300.68-MHz 586-class CPU) Origin = "AuthenticAMD" Id = 0x580 Stepping = 0 Features=0x8001bf<FPU,VME,DE,PSE,TSC,MSR,MCE,CX8,MMX> AMD Features=0x80000800<SYSCALL,3DNow!> real memory = 268435456 (262144K bytes) config> di sn0 config> di lnc0 config> di le0 config> di ie0 config> di fe0 config> di cs0 config> di bt0 config> di aic0 config> di aha0 config> di adv0 config> q avail memory = 256311296 (250304K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0491000. Preloaded userconfig_script "/boot/kernel.conf" at 0xc049109c. md0: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1: <VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <ISA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0: <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci0 usb0: <VIA 83C572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr 1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered chip1: <VIA 82C586B ACPI interface> at device 7.3 on pci0 ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xe800-0xe81f irq 9 at device 10.0 on pci0 ed0: address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq 2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5" drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <keyboard controller (i8042)> at port 0x60-0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq 1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/2 mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x1 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 ppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold ppbus0: IEEE1284 device found /NIBBLE Probing for PnP devices on ppbus0: plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port ppi0: <Parallel I/O> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master using UDMA33 ad2: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata1-master using UDMA33 acd0: CDROM <DELTA OTC-H101/ST3 F/W by OIPD> at ata0-slave using PIO4 Mounting root from ufs:/dev/ad0s1a swapon: adding /dev/ad0s1b as swap device Automatic boot in progress... /dev/ad0s1a: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1a: clean, 48752 free (552 frags, 6025 blocks, 0.9% fragmentation) /dev/ad0s1f: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1f: clean, 128997 free (21 frags, 16122 blocks, 0.0% fragmentation) /dev/ad0s1g: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1g: clean, 3036299 free (43175 frags, 374073 blocks, 1.3% fragmentation) /dev/ad0s1e: filesystem CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1e: clean, 128193 free (17 frags, 16022 blocks, 0.0% fragmentation) Doing initial network setup: hostname. ed0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::5054::5ff::fede:731b%ed0 prefixlen 64 tentative scopeid 0x1 ether 52:54:05:de:73:1b lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> mtu 16384 inet6 fe80::1%lo0 prefixlen 64 scopeid 0x8 inet6 ::1 prefixlen 128 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 Additional routing options: IP gateway=YES TCP keepalive=YES routing daemons:. additional daemons: syslogd. Doing additional network setup:. Starting final network daemons: creating ssh RSA host key Generating public/private rsa1 key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key.pub. The key fingerprint is: cd:76:89:16:69:0e:d0:6e:f8:66:d0:07:26:3c:7e:2d root@k6-2.example.com creating ssh DSA host key Generating public/private dsa key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub. The key fingerprint is: f9:a1:a9:47:c4:ad:f9:8d:52:b8:b8:ff:8c:ad:2d:e6 root@k6-2.example.com. setting ELF ldconfig path: /usr/lib /usr/lib/compat /usr/X11R6/lib /usr/local/lib a.out ldconfig path: /usr/lib/aout /usr/lib/compat/aout /usr/X11R6/lib/aout starting standard daemons: inetd cron sshd usbd sendmail. Initial rc.i386 initialization:. rc.i386 configuring syscons: blank_time screensaver moused. Additional ABI support: linux. Local package initialization:. Additional TCP options:. FreeBSD/i386 (k6-2.example.com) (ttyv0) login: rpratt Password: Az RSA és DSA kulcsok generálása a lassabb gépeken sokág is eltarthat, habár ez mindig csak a friss telepítések utáni elsõ indításkor történik meg. A rendszer késõbbi indulásai ettõl már gyorsabbak lesznek. Ha X szervert is beállítottunk és választottunk hozzá egy alapértelmezett munkakörnyezetet, akkor ezt a parancssorból a startx kiadásával elindíthatjuk el. A &os; leállítása Fontos, hogy mindig szabályosan állítsuk le az operációs rendszert, ne kapcsoljuk ki csak úgy egyszerûen a számítógépünket! A leállításhoz elõször a su parancs kiadásával, majd itt a root jelszavának megadásával vegyük fel az ehhez szükséges rendszeradminisztrátori jogosultságokat. Ez viszont csak abban az esetben fog mûködni, ha a felhasználónk tagja a wheel csoportnak. Minden más esetben egyszerûen jelentkezzünk be root felhasználóként és használjuk a shutdown -h now parancsot. The operating system has halted. Please press any key to reboot. A fenti üzenet jelzi, hogy a leállító parancs kiadása után már kikapcsolhatjuk a számítógépet, vagy ha ehelyett egy billentyût nyomunk le, akkor a gép újraindul. A Ctrl Alt Del billentyûkombináció használatával is újra tudjuk indítani a rendszert, azonban ez normál mûködés közben nem ajánlott. Hibakeresés telepítés hibakeresés A most következõ szakaszban azokra a telepítés során felmerülõ problémákra próbálunk meg megoldásokat adni, amelyeket eddig már sokan jeleztek nekünk. Ezek mellett szerepel néhány kérdés és válasz is a &os; és az &ms-dos; vagy &windows; közös használatáról. Mit tegyünk ha valami nem mûködik A PC architektúra különféle korlátozásai miatt szinte lehetetlen 100%-ban megbízhatóvá tenni az eszközök felderítését, azonban ennek hibája kapcsán néhány dolgot még tenni tudunk. Ellenõrizzük a Hardware Notes (Hardverjegyzék) címû dokumentumban, hogy az adott hardvert a &os; valóban ismeri. Amennyiben a hardvereszközünket a rendszer ismeri, azonban még mindig jelentkeznek fagyások vagy egyéb gondok, készítenünk kell egy saját rendszermagot. Ezzel olyan eszközök támogatását is beépíthetjük a rendszermagba, amelyek eredetileg nem szerepelnek a GENERIC rendszermagban. A telepítéshez készített rendszerindító lemezeken található rendszermag a legtöbb eszközt a gyári IRQ, IO-cím és DMA csatorna beállításaik mentén próbálja felkutatni. Ha viszont a hardverünket átállítottuk, ennek megfelelõen módosítanunk kell a rendszermag beállításait és újra kell fordítanunk, hogy a &os; tudja, hol is keresse az eszközt. Olyan is adódhat, hogy egy nem létezõ eszköz keresése egy utána keresendõ másik, jelenlevõ eszköz felkutatását akadályozza meg. Ilyenkor az ütközõ meghajtókat le kell tiltani. Egyes problémák elkerülhetõek vagy csillapíthatóak a különbözõ hardverösszetevõk, különösen az alaplapi firmware frissítésével. Az alaplap firmware-jére sokszor csak BIOS-ként hivatkoznak, és a legtöbb alaplap- vagy számítógépgyártó honlapján találhatjuk meg ezeket, valamint a rájuk vonatkozó utasításokat. A legtöbb gyártó azonban erõsen tiltakozik az alaplapi BIOS-frissítések ellen, és csak indokolt esetekben, például kritikus javításoknál javasolják. A frissítés kimenetele lehet rossz is, aminek következménye a BIOS tartós károsodása. Az &ms-dos; és &windows; állományrendszereinek használata A &os; jelenleg nem támogatja a Double Space™ alkalmazással tömörített állományrendszereket, ezért a &os; csak úgy tud az adataihoz hozzáférni, ha elõtte kitömörítjük ezeket. Ezt a Start menü Programs (Programok) > System Tools (Rendszereszközök) menüjében található Compression Agent (Lemeztömörítés) elindításával tehetjük meg. A &os; támogatja az &ms-dos; alapú (gyakran csak FAT típusúnak nevezett) állományrendszereket. A &man.mount.msdosfs.8; parancs segítségével az ilyen rendszerek könnyedén becsatlakoztathatók a már létezõ könyvtárszerkezetbe, amivel így el tudjuk érni a tartalmát. A &man.mount.msdosfs.8; programot általában nem közvetlenül hívjuk meg, hanem az /etc/fstab vagy a &man.mount.8; segédprogram megfelelõ paraméterezésével. Az /etc/fstab állományban általában így néz ki egy ilyen sor: /dev/ad0sN /dos msdosfs rw 0 0 A mûvelet végrehajtásához a /dos könyvtárnak már léteznie kell. Az /etc/fstab pontos formátumával kapcsolatban a &man.fstab.5; man oldalt olvassuk el. Az &ms-dos; állományrendszerek esetében a &man.mount.8; parancsot többnyire így adjuk ki: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/ad0s1 /mnt Ebben a példában a &ms-dos; állományrendszer az elsõdleges merevlemez elsõ partícióján helyezkedik el. A mi helyzetünk ettõl eltérõ lehet, ezért ehhez vizsgáljuk meg a dmesg és mount parancsok kimeneteit. Segítségükkel elegendõ információt tudunk összeszedni a gépünkön található partíciók kiosztásáról. Elõfordulhat, hogy a &os; a többi operációs rendszertõl eltérõ módon számozza a slice-okat (vagyis az &ms-dos; partíciókat). Konkrétan: a kiterjesztett &ms-dos; partíciók általában nagyobb sorszámot kapnak, mint az elsõdleges &ms-dos; partíciók. Az &man.fdisk.8; segédprogram segíthet megállapítani, hogy mely slice-ok tartoznak a &os;-hez és melyek más operációs rendszerekhez. A &man.mount.ntfs.8; parancs használatával az NTFS partíciók hasonló módon csatlakoztathatóak. Kérdések és válaszok A rendszerem teljesen leáll amikor az indítás során eszközöket próbál megtalálni, vagy furcsán viselkedik a telepítés során, esetleg a floppy meghajtót nem is keresi. A &os; az i386, amd64 és ia64 platformokon az indítás közben az eszközök felderítésében erõsen építkeznek a rendszeren elérhetõ ACPI szolgáltatásra. Sajnos még mindig vannak hibák az ACPI meghajtóban, az alaplapokban és a BIOS-okban. A rendszerbetöltõ harmadik fokozatában viszont az hint.acpi.0.disabled megadásával kikapcsolható az ACPI használata: set hint.acpi.0.disabled="1" Ez a beállítás a rendszer minden egyes indításakor törlõdik, ezért a hint.acpi.0.disabled="1" bejegyzést fel kell vennünk a /boot/loader.conf állományba. A rendszerbetöltõ mûködésérõl részletesebben a ban olvashatunk. A &os; telepítése után elõször indítom el a merevlemezrõl a rendszert, a rendszermag betöltõdik és nekilát felkutatni a hardvereszközöket, azonban megáll a következõ üzenettel: changing root device to ad1s1a panic: cannot mount root Mi lehet a gond? Mit tegyek? Mit jelent a bios_drive:interface(unit,partition)kernel_name a rendszerindítás során megjelenõ súgóban? Ez egy régóta fennálló probléma olyan rendszerek esetén, ahol a rendszerindításhoz használt lemez nem az elsõ. A BIOS a &os;-tõl eltérõ sorszámozást használ, és az általa alkalmazott megfeleltetések megfejtése nehézkes. Amikor a rendszer indítására használt lemez nem az elsõ lemez a rendszerünkben, segítenünk kell a &os;-nek a megtalálásában. Két gyakori helyzet alakulhat ki, és mind a kettõben el kell árulnunk a &os;-nek, hogy hol található a rendszer indításához használható gyökér állományrendszer. Ezt a lemez BIOS-ban nyilvántartott sorszámának, típusának és a neki megfelelõ &os; szerinti lemezszám megadásával tehetjük meg. Az elsõ szituációban két IDE-lemezünk van, mind a kettõt masterként állítottuk be a hozzájuk tartozó IDE-buszokon, és a közülük a másodikról akarjuk indítani a &os;-t. A BIOS ezeket 0. és 1. lemezként látja, miközben a &os; pedig ad0 és ad2 eszközként. A &os; 1. BIOS-számozású lemezen van, amelynek a típusa ad és a &os; szerinti a 2 sorszámot viseli. Ezért ezt kell használnunk: 1:ad(2,a)kernel Ha az elsõdleges buszon van egy slave meghajtónk, akkor mindez nem szükséges (és valószínûleg rossz is). A második szituációban egy SCSI-lemezrõl akarjuk indítani a rendszert, miközben egy vagy több IDE-lemez is található a gépünkben. Ebben az esetben a &os; szerinti sorszám kisebb lesz, mint a BIOS szerinti. Ha tehát a két IDE-lemezünk mellett van még egy SCSI-lemez is, akkor annak a BIOS szerinti sorszáma 2, a típusa da és a &os; szerinti sorszáma pedig 0. Ennek megfelelõen a 2:da(0,a)kernel sorral tudjuk elárulni a &os;-nek, hogy a BIOS szerint 2. lemezrõl akarjuk indítani, amely a rendszerben található elsõ SCSI-lemeznek felel meg. Ha csak egy IDE-lemezünk van, akkor a sort kezdjük az 1: beírásával. Miután megtaláltuk a megfelelõ értékeket, a hozzá tartozó sort egy szövegszerkesztõ segítségével tegyük közvetlenül a /boot.config állományba. A &os; ezen állomány tartalmát fogja alapból felhasználni a boot: bekérésénél, hacsak másképpen nem utasítjuk. A telepítés után elõször próbálom meg elindítani a merevlemezrõl a &os;-t, azonban a rendszerválasztó mindig csak F? opciókat kínál fel, és a rendszer indítása sem halad tovább. A &os; telepítése során rosszul adtunk meg a partíciószerkesztõben a merevlemezhez tartozó geometriát. Menjünk vissza a partíciószerkesztõhöz és adjuk meg újra a merevlemezünk helyes geometriáját. Ennek használatához pedig a &os;-t is újra kell telepítenünk. Ha egyáltalán képtelenek vagyunk megállapítani a merevlemezhez tartozó geometriát, akkor próbáljuk meg ezt: a lemez elején hozzunk létre egy kis méretû DOS partíciót és rakjuk utána a &os;-t. Amikor a telepítõprogram észreveszi a DOS partíciót, megpróbálja magától kikövetkeztetni belõle a helyes geometriát, ami általában mûködik is. Ez a tanács ugyan már nem érvényes, de álljon itt felvilágosításként:
Ha teljesen egy &os; alapú szerver vagy munkaállomás kialakítására szánjuk a számítógépünket, és nem törõdünk a DOS-szal, Linuxszal és a többi operációs rendszerrel történõ (jövõbeli) kompatibilitással, használhatjuk akár az egész lemezt is (a partíciószerkesztõben ez az A opció). Ezzel egy olyan nem szabványos beállítást engedélyezünk, amivel a &os; elfoglalja a lemezt annak legelsõ szektorától a legutolsó szektoráig. Ilyenkor ugyan el tudunk tekinteni a geometriával kapcsolatos beállításoktól, azonban így a &os;-n kívül semmilyen más operációs rendszert nem tudunk majd futtatni a gépen.
A rendszer megtalálja a &man.ed.4; hálózati kártyámat, azonban folyamatosan hibát ad idõtúllépésre hivatkozva. Az említett kártya valószínûleg a /boot/device.hints állományban beállítottaktól eltérõ IRQ-t használ. A &man.ed.4; meghajtó alapértelmezés szerint nem használ szoftveres beállításokat (amiket DOS-ban az EZSETUP használatával adunk meg), viszont engedélyezhetjük, ha a kártyánál megadjuk az -l beállítást. Hardveresen ezt a kártyán levõ jumperek segítségével állíthatjuk be (ehhez változtassuk meg a rendszermag beállításait is, amennyiben szükséges), vagy a -l kapcsolón keresztül a hint.ed.0.irq="-l" megadásával utasíthatjuk a rendszermagot az IRQ szoftveres beállítására. Másik lehetõség, amikor a kártyánk a 9-es IRQ-t használja, amelyet általában megosztanak a 2-es IRQ-val, ami gyakori problémák forrása (különösen abban az esetben, amikor a VGA kártya a 2-es IRQ-t használja!) lehet. Lehetõleg ne használjuk a 2-es és 9-es IRQ-kat. színek kontraszt Amikor a sysinstall programot egy X11 terminálban futtatom, a sárga színû betûket viszonylag nehéz olvasni a világosszürke háttérrel. Esetleg lehet valahogy növelni a kontrasztot az alkalmazás használatakor? Ha az X11 telepítése után a sysinstall által választott színekkel nem olvasható a szöveg &man.xterm.1; vagy &man.rxvt.1; terminálokban, akkor vegyük fel a következõ sort a felhasználói könyvtárunkban levõ .Xdefaults konfigurációs állományunkba: XTerm*color7:#c0c0c0. Ezzel majd egy sötétebb szürke hátteret kapunk. Valentino Vaschetto Írta: Marc Fonvieille Frissítette: Telepítési útmutató haladóknak Ebben a szakaszban megtudhatjuk, hogyan telepítsük a &os;-t speciális esetekben. A &os; telepítése billentyûzet vagy monitor nélkül telepítés fej nélküli (soros konzol) soros konzol A telepítés ezen fajtáját fej nélküli telepítésnek (headless install) hívják, mivel a gép, amire a &os;-t telepíteni akarjuk, nem rendelkezik monitorral vagy éppen még VGA kimenettel sem. Felmerülhet a kérdés: hogyan lehetséges mindez? A soros vonali konzol használatával! A soros konzol segítségével lényegében egy másik számítógép monitorját és billentyûzetét használjuk. Ennek megvalósításához elsõként kövessük a rendszerindító pendrive készítésének ban leírt lépéseit, vagy töltsük le a megfelelõ ISO image-et a telepítéshez, lásd . A következõ lépésekkel tehetjük képessé a soros konzolon keresztüli rendszerindításra: (CD-lemez használata esetén az elsõ lépésre nincs szükség) A rendszerindító pendrive átállítása soros konzolra mount Ha a korábban elõkészített pendrive-val most csak egyszerûen elindítanánk a &os;-t, akkor a megszokott telepítési módban indulna el. Mi viszont azt akarjuk, hogy a telepítéshez a &os; a soros konzolon keresztül induljon el. Ehhez csatlakoztassuk az eszközt a számítógéphez, valamint a &man.mount.8; paranccsal &os; rendszerünkhöz pedig a hozzátartozó állományrendszert. &prompt.root; mount /dev/da0a /mnt A konkrét eszköznevet és csatlakozási pontot módosítsuk a saját környezetünknek megfelelõen. Most, miután már fizikailag és logikailag is csatlakoztattuk a pendrive-ot, be kell állítanunk a soros konzol használatára rendszerindítás közben. Ehhez egy loader.conf nevû állományt kell elhelyeznünk a pendrive állományrendszerén a soros konzolra (mint rendszerkonzolra) vonatkozó beállítással: &prompt.root; echo 'console="comconsole"' >> /mnt//boot/loader.conf Miután a pendrive-on sikeresen elvégeztük a szükséges beállítást, válasszuk le a &man.umount.8; parancs kiadásával: &prompt.root; umount /mnt Most már leválaszthatjuk a pendrive-ot, és ugorjunk közvetlenül a harmadik lépésre. A null-modem kábel csatlakoztatása null-modem kábel Össze kell kötnünk a két számítógépet egy null-modem kábellel. Nincs más teendõnk, mit összekapcsolni a két gép soros portjait. Itt a szokásos soros kábel nem mûködik, konkrétan null-modem kábelre van szükség, mivel benne néhány vezetéket máshogy kötöttek be. A telepítõ CD beállítása soros konzolra mount Ha a telepítésre szánt ISO image-bõl készített lemezzel (lásd ) a &os; normál módban indul el. A soros konzol használatához viszont kibontani, módosítani és újragenerálni kell az adott image-et mielõtt lemezre írnánk. A korábban, például a &os;-8.1-RELEASE-i386-disc1.iso néven letöltött image-bõl a &man.tar.1; segédprogrammal tudjuk kinyerni a benne tárolt összes állományt: &prompt.root; mkdir /a/hasznalt/iso/helye &prompt.root; tar -C /a/hasznalt/iso/helye -pxvf &os;-8.1-RELEASE-i386-disc1.iso Ezt követõen módosítanunk kell a telepítõlemezt a soros konzol használatára. Ehhez egy loader.conf állományt kell hozzáadnunk a kibontott ISO image tartalmához. Ebben állítjuk be a soros konzolt rendszerkonzolnak: &prompt.root; echo 'console="comconsole"' >> /a/hasznalt/iso/helye/boot/loader.conf Ezután készítsünk egy új ISO image-et a módosított tartalom alapján. Ehhez a sysutils/cdrtools port részeként elérhetõ &man.mkisofs.8; segédprogramot használjuk: &prompt.root; mkisofs -v -b boot/cdboot -no-emul-boot -r -J -V "soroskonzolos" -o soroskonzolos-&os;-8.1-RELEASE-i386-disc1.iso /a/hasznalt/iso/helye Most már van egy megfelelõen összeállított ISO image-ünk, amelyet CD-lemezre tudunk írni a kedvenc CD-író alkalmazásunkkal. A telepítés indítása Most már ideje elkezdeni a telepítést. Tegyük a boot.flp image-et tartalmazó lemezt a fej nélkül telepítendõ gép meghajtójába és kapcsoljuk be. Kapcsolódás a fej nélküli gépre cu Ezután a &man.cu.1; parancs felhasználásával kapcsolódjunk rá a gépre: &prompt.root; cu -l /dev/cuau0 Ezt &os; 7.X esetén így kell használnunk: &prompt.root; cu -l /dev/cuad0 Ezzel készen is vagyunk! Innentõl a cu által megnyitott kapcsolaton keresztül tudjuk vezérelni a fej nélküli számítógépet. Hamarosan betölti a rendszermagot, majd megkérdezi a használt terminál típusát. Itt válasszuk ki a színes &os; konzolt (&os; color console) és folytassuk a telepítést a megszokott módon. Saját telepítõeszköz elkészítése Az ismétlések elkerülése végett a továbbiakban a &os; lemez a megvásárolható vagy a magunk által készített &os; CD-re vagy DVD-re vonatkozik. Adódhatnak olyan esetek, amikor létre kell hoznunk a &os; telepítésére használt saját eszközünket és/vagy forrásunkat. Ez lehet egy tetszõleges fizikai eszköz, például szalag, vagy bármilyen olyan forrás, ahonnan a sysinstall képes állományokat elérni, például egy FTP oldal vagy egy &ms-dos; partíció. Például: Egy &os; lemezünk van és több hálózaton kapcsolódó számítógépünk. Készíteni akarunk egy helyi FTP oldalt a &os; lemez felhasználásával, és így a hálózaton levõ gépre az internet helyett innen telepítjük a rendszert. Van egy &os; lemezünk, azonban a &os;-nek nem sikerült felismernie a CD/DVD-meghajtónkat, viszont az &ms-dos;/&windows;-nak igen. Felmásoljuk a &os; telepítéséhez használt állományokat ugyanazon a számítógépen található egyik DOS partícióra, majd a &os;-t ezekkel telepítjük. A gépben, amelyre telepíteni akarunk, nincs CD/DVD-meghajtó vagy hálózati kártya, viszont Laplink stílusú soros vagy párhuzamos kábellel hozzá tudunk kapcsolódni egy olyan számítógéprõl, amelyben viszont van. Készíteni akarunk a &os; telepítésére használható szalagot. Telepítõ CD készítése A &os; Projekt minden kiadás részeként architektúránként elérhetõvé tesz legalább két CD image-et (ISO image-et). Ha rendelkezünk CD-íróval, ezeket az image-eket fel-, illetve ki tudjuk írni (égetni) CD-re, és a &os; telepítésére tudjuk használni. Tehát ha van a kezünk ügyében CD-író és olcsón jutunk nagyobb sebességû interneteléréshez, akkor a &os; telepítésének ez a legkönnyebb módja. A megfelelõ ISO image-ek letöltése Az egyes kiadások ISO image-ei letölthetõek a ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ISO-IMAGES-architektúra/változat címrõl vagy annak legközelebbi tükrözésérõl. Az architektúra és változat részeket igényeinknek megfelelõen helyettesítsük. Az említett könyvtár általában a következõ lemezek image-eit tartalmazza: FreeBSD 7.<replaceable>X</replaceable> és 8.<replaceable>X</replaceable> ISO image-ek nevei és jelentései Állománynév Tartalom &os;-változat-RELEASE-architektúra-bootonly.iso Ezzel a CD image-dzsel tudjuk a &os; CD-meghajtóról indításával elkezdeni a telepítést. Fontos tudnunk azonban, hogy ez az image nem tartalmazza a &os; telepítéséhez szükséges komponenseket. Ezt a rendszer indítása után hálózaton keresztül (például egy FTP szerver segítségével) tudjuk megtenni. &os;-változat-RELEASE-architektúra-dvd1.iso.gz Ez a DVD image minden, az alap &os; rendszer telepítéséhez szükséges komponenst tartalmaz, bináris csomagokkal és dokumentációval együtt. Ezenkívül még élõ rendszert is tudunk indítani vele, közvetlenül a lemezrõl. &os;-változat-RELEASE-architektúra-memstick.img Ez az image egy USB pendrive-ra írható, és minden olyan számítógépen használható, amely képes ilyen eszközrõl elindulni. Támogatja az élõ módot is, amellyel rendszerünket állíthatjuk helyre. Ez az image nem érhetõ el &os; 7.3 vagy korábbi rendszerek esetén. &os;-változat-RELEASE-architektúra-disc1.iso Ez az image tartalmazza az alap &os; operációs rendszert és a hozzá tartozó dokumentációt, de semmilyen más további csomagot nem. &os;-változat-RELEASE-architektúra-disc2.iso Ezen az image-en bináris csomagok találhatóak. Ilyen a &os; 8.0 és az utána következõ változatoknál már nincs. &os;-változat-RELEASE-architektúra-disc3.iso Ez egy másik image, amelyen szintén bináris csomagok találhatóak. Ilyen a &os; 8.0 és az utána következõ változatoknál már nincs. &os;-változat-RELEASE-architektúra-docs.iso A &os; dokumentációja. &os;-változat-RELEASE-architektúra-livefs.iso Ez az image a rendszerhelyreállításhoz használt élõ indítási módot támogatja, telepítést alapvetõen nem lehet vele végezni.
A &os; 7.3 és a &os; 8.1 elõtti 7.X, illetve 8.X kiadások egy ettõl eltérõ elnevezési sémát követnek: a hozzájuk tartozó ISO image-ek neveiben nem szerepel a &os;- elõtag. Le kell töltenünk az elsõ lemez vagy (ha elérhetõ) a bootonly lemez ISO image-einek egyikét. A kettõt egyszerre viszont ne töltsük le, mivel a disc1 image tartalmaz mindent, ami a bootonly image-en megtalálható. Akkor használjuk a bootonly jelzésû image-et, ha szélessávú interneteléréssel rendelkezünk. Segítségével el tudjuk kezdeni a &os; telepítését, és szükség szerint a port/csomagrendszer (lásd ) használatával csomagokat tudunk letölteni és telepíteni. A DVD image-ét (dvd1) akkor érdemes használni, ha a &os; adott kiadásának telepítése mellett igényt tartunk valamennyi csomagra is. A további lemezek image-ei is hasznosak lehetnek, de nem feltétlenül kellenek a telepítéshez, fõleg abban az esetben, amikor gyors interneteléréssel rendelkezünk. A CD-k írása Ezután lemezekre kell írnunk a letöltött image-eket. Amennyiben ezt egy másik &os; rendszeren végezzük, ennek részleteirõl a számol be (különösen a és a leírása). Ha másik platformon végezzük ezt a mûveletet, akkor az adott platformon felkínált CD-író szoftverekkel kell dolgoznunk. Az image-ek szabványos ISO formátumúak, amelyet szinte az összes CD-író alkalmazás ismer. Ha kíváncsiak vagyunk egy saját &os; kiadás elkészítésére, olvassuk el a kiadások szervezésérõl szóló cikket (angolul). Helyi FTP oldal létrehozása &os; lemezzel telepítés hálózat FTP A &os; lemezeken az FTP oldalakéhoz hasonló elrendezést találunk. Ez megkönnyíti a hálózatunkban található számítógépekhez a &os; telepítésére használható helyi FTP oldal létrehozását. Az FTP oldalnak otthont adó &os; számítógépen tegyük a CD-t a meghajtóba, majd csatlakoztassuk a /cdrom könyvtárba. &prompt.root; mount /cdrom Hozzunk létre egy anonim FTP hozzáférést az /etc/passwd állományban. A &man.vipw.8; segítségével tehát illesszük be a következõ sort az /etc/passwd állományba: ftp:*:99:99::0:0:FTP:/cdrom:/nonexistent Gondoskodjuk róla, hogy az FTP szolgáltatás engedélyezve legyen az /etc/inetd.conf állományban. Most már bárki, aki képes csatlakozni ehhez a számítógéphez, a telepítés típusának ki tudja választani az FTP-t. Az FTP oldalak menüjében válassza az Other (Egyéb) pontot, majd adja meg az ftp://gépnév címet. Ha az FTP-n csatlakozó kliensek rendszerindításhoz használt eszköze (általában a floppy) verziója nem egyezik meg tökéletesen a helyi FTP oldalon találhatóval, akkor a sysinstall nem engedi a telepítést. Ha a változatok nem hasonlóak és ezt felül akarjuk bírálni, akkor be kell lépnünk az Options (Beállítások) menübe, ahol át kell állítanunk a terjesztés nevét (distribution name) any (bármelyik)-re. A fenti megközelítés kizárólag csak egy tûzfallal védett helyi hálózaton javasolt. FTP szolgáltatás létrehozása az interneten (és nem a helyi hálózatunkban) levõ számítógépek számára különbözõ támadásoknak és egyéb kellemetlenségeknek teszi ki a számítógépünket. Határozottan javasoljuk, hogy ebben az esetben különösen ügyeljünk a biztonságra. Telepítõfloppyk létrehozása telepítés floppy Ha floppylemezrõl kellene telepítenünk (amit viszont semmiképpen sem ajánlanánk) egy nem támogatott hardvereszköz miatt, vagy mert egyszerûen szeretjük a dolgok nehezebbik oldalát megfogni, akkor ehhez elõször elõ kell készítenünk pár lemezt. Legalább annyi 1,44 MB-os lemezre van szükségünk, mint amennyire ráférnek a base (alapterjesztés) könyvtárban található állományok. Ha DOS-ban hozzuk létre ezeket a lemezeket, akkor a használatukhoz meg kell formázni ezeket az &ms-dos; FORMAT parancsával. &windows; használata esetén az Windows Explorerben (Intézõben) tudjuk megformázni a lemezeket (kattintsunk a jobb gombbal az A: meghajtóra, majd válasszuk a Format (Formázás) menüpontot). Ne bízzunk a gyárilag formázott (pre-formatted jelzésû) lemezekben! Menjünk biztosra és formázzuk meg mi magunk is lemezeket. A felhasználóinktól régebben számtalan olyan panasz érkezett, amely a helytelenül megformázott lemezbõl fakadt, ezért erre most kiemelten felhívjuk a figyelmet. A formázás abban az esetben sem bizonyul rossz ötletnek, ha egy másik &os; gépen gyártjuk le a lemezeket, habár nem kell mindegyik lemezre DOS állományrendszert tennünk. Helyette a bsdlabel és newfs parancsok használatával UFS állományrendszert is tehetünk rájuk, ahogy (1,44 MB méretû lemezek esetén) ezt az alábbi parancsok mutatják: &prompt.root; fdformat -f 1440 fd0.1440 &prompt.root; bsdlabel -w fd0.1440 floppy3 &prompt.root; newfs -t 2 -u 18 -l 1 -i 65536 /dev/fd0 Ezután a többi állományrendszerhez hasonlóan a lemezeket tudjuk csatlakoztatni és írni. Miután megformáztuk a lemezeket, rájuk kell másolnunk az állományokat. A terjesztésekhez tartozó állományokat adott méretû darabokra szeleteltük, így kényelmesen ráférnek egy hagyományos 1,44 MB méretû floppyra. Menjünk végig az összes floppyn és mindegyikre pakoljuk fel a lehetõ legtöbb állományt egészen addig, amíg így az összes szükséges terjesztést össze nem szedtük. A floppykon minden terjesztés kerüljön egy hozzá tartozó alkönyvtárba, például: a:\base\base.aa, a:\base\base.ab és így tovább. Az elsõ lemezre rá kell másolnunk a base.inf nevû állományt is, mivel ennek beolvasásával lesz képes kitalálni a telepítõ, hogy a terjesztések összeszedése és összefûzése során mennyi darabot keressen. Ahogy elérkezünk a telepítõeszköz kiválasztásához a telepítés folyamatában, ott válasszuk a Floppy menüpontot, majd utána kövessük a felbukkanó üzeneteket. Telepítés &ms-dos; partícióról telepítés MS-DOS partícióról Amikor egy &ms-dos; partícióról akarunk telepíteni, elõkészítés gyanánt másoljuk a terjesztésekhez tartozó állományokat a partícióra egy freebsd könyvtárba. Ez lesz például a c:\freebsd. Ebben a könyvtárban igyekezzük minél jobban megtartani a CD vagy az FTP oldal könyvtárszerkezetét, ezért erre a CD-rõl történõ átmásolásra a DOS xcopy parancsát javasoljuk. Például így tudjuk elõkészíteni a &os; legegyszerûbb változatának telepítését: C:\> md c:\freebsd C:\> xcopy e:\bin c:\freebsd\bin\ /s C:\> xcopy e:\manpages c:\freebsd\manpages\ /s A fentiekben feltételeztük, hogy ehhez a C: meghajtón elég szabad helyünk van, valamint az E: meghajtón érjük el a CD-t. Ha nincs CD-meghajtónk, az ftp.FreeBSD.org címrõl letölthetjük a terjesztésket. Minden egyes terjesztés külön könyvtárban található, tehát például a base (alap) terjesztés az &rel.current;/base/ könyvtárban található. Mindegyik telepítendõ terjesztést (ami még elfér) másoljuk át az &ms-dos; partíció c:\freebsd könyvtárába — a telepítéshez egyébként egyedül a BIN terjesztés szükséges. Telepítõszalag létrehozása telepítés QIC/SCSI-szalagról Valószínûleg a szalagos módszer a legegyszerûbb, egyfajta élõ FTP-s vagy CD-s telepítés. A telepítõprogram arra számít, hogy a szalagon az állományok egymás után helyezkednek el. Tehát miután beszereztük a nekünk kellõ terjesztésekhez tartozó összes állományt, egyszerûen vegyük fel ezeket a szalagra: &prompt.root; cd /freebsd/distdir &prompt.root; tar cvf /dev/rwt0 dist1 ... dist2 Mielõtt telepítenénk, ellenõrizzük, hogy legyen elég helyünk valamelyik (a telepítés során majd kiválasztható átmeneti) könyvtárban ahhoz, hogy az itt létrehozott szalag teljes tartalma elférjen benne. Mivel a szalagok csak szekvenciálisan érhetõek el, ezért ennél a módszernél jó sok ideiglenes tárhelyre lesz szükségünk. A telepítés megkezdése után a szalagnak már azelõtt a meghajtóban kell lennie, hogy rendszerindító floppyról elindítanánk a rendszert, máskülönben nem találja meg. Mielõtt hálózatról telepítenénk telepítés hálózat soros (PPP) telepítés hálózat párhuzamos (PLIP) telepítés hálózat Ethernet Háromféle hálózati telepítési mód létezik: Ethernet (szabványos Ethernet-vezérlõvel), soros port (PPP) vagy párhuzamos port (PLIP (laplink kábel)). Valószínûleg az Ethernet-csatlakozó választásával érjük el a leggyorsabb hálózati telepítést. A &os; ismeri a legtöbb PC-s Ethernet kártyát. Az ismert kártyák (és a hozzájuk tartozó beállítások) a &os; egyes kiadásának hardverjegyzékében (Hardware Notes) találhatóak meg. Amennyiben egy támogatott PCMCIA Ethernet kártyát használunk, mindig a laptop bekapcsolása elõtt helyezzük be! A &os; telepítés közben sajnos nem támogatja a PCMCIA kártyák menetközbeni behelyezését. Ezenkívül még ismernünk kell a hálózaton kapott IP-címünket, az általa használt címosztály hálózati maszkját, a gépünk nevét. Ha PPP kapcsolaton keresztül telepítünk és nincs statikus IP-címünk, akkor minden bizonnyal az internet-szolgáltatónktól kaptunk egyet dinamikusan. A konkrét hálózati beállításokat a hálózatunk rendszergazdájától is érdemes megkérdezni. Ha a hálózaton levõ többi gépre névvel és nem IP-címmel hivatkozunk, akkor szükségünk lesz még egy név(feloldó) szerverre és az internet eléréséhez egy átjáró címére is (ha PPP-t használunk, ez a szolgáltatónk IP-címe lesz). Ha FTP-rõl HTTP proxy használatával telepítünk, akkor a proxy címe is kelleni fog. Ha magunktól nem vagyunk képesek ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor az ilyen típusú telepítés megkezdése elõtt tényleg segítséget kell kérnünk egy rendszergazdától vagy az internet-szolgáltatónktól. Ha modemet használunk, akkor a PPP szinte biztosan megfelel nekünk. Gondoskodjunk róla, hogy már a telepítés korai szakaszában rendelkezésünkre áll az internet-szolgáltatónkkal kapcsolatosan minden hasznos információ. Ha PAP vagy CHAP használatával kapcsolódunk a szolgáltatónkhoz (másképp szólva &windows;-ban így tudunk szkriptek nélkül csatlakozni), mindössze a dial parancsot kell kiadnunk a ppp parancssorában. Minden más esetben tudnunk kell a modemünk saját AT parancsaival tárcsázni az internet-szolgáltatónkat, hiszen ehhez a PPP tárcsázó csak egy nagyon kezdetleges terminálemulációt nyújt. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a kézikönyv és a GYIK idevágó részeit. Ha gondjaink akadnának, a naplózás a set log local ... parancs kiadásával átirányítható közvetlenül a képernyõre. Ha kötött módon tudunk csatlakozni egy másik (2.0-R vagy késõbbi verziójú) &os; géphez, akkor megpróbálkozhatunk a párhuzamos laplink kábellel. A párhuzamos porton keresztüli adatátvitel sebessége a soros vonalénál jóval nagyobb (egészen 50 kbyte/mp), ezért vele a telepítés is gyorsabb. Mielõtt NFS-rõl telepítenénk telepítés hálózat NFS A telepítés NFS-en keresztül szinte magától értetõdik. Egyszerûen csak másoljuk a &os; terjesztéseihez tartozó állományokat az NFS szerverre és állítsuk be rá az NFS telepítõeszközt. Ha a szerver csak privilegizált portokat ismer (ami általában alapértelmezett a Sun munkaállomásoknál), a telepítés megkezdése elõtt az Options (Beállítások) menüben be kell állítani az NFS Secure (Biztonságos NFS) opciót. Ha egy gyenge minõségû és kis adatátviteli sebességû Ethernet kártyánk van, akkor emellett még hasznos lehet beállítani az NFS Slow (Lassú NFS) opciót is. Az NFS-en keresztüli telepítés mûködéséhez a szervernek támogatnia kell az alkönyvtárak csatlakoztatását is, tehát például ha a &os; &rel.current; terjesztésünk a ziggy:/usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtárban található, akkor ziggy nevû gépnek lehetõvé kell tennie a /usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtár közvetlen csatlakoztatását is, nem csak a /usr vagy /usr/archive/stuff könyvtárakét. A &os; /etc/exports állományában ezt az beállítással vezérelhetjük. Más NFS szervereken esetleg más megszokásokat kell követnünk. Amennyiben a szervertõl permission denied (hozzáférés megtagadva) üzeneteket kapjuk, valószínû, hogy ezt nem állítottuk be megfelelõen. Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/linuxemu/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/linuxemu/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/linuxemu/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,4443 +1,4435 @@ Jim Mock Átdolgozta és egyes részeit aktualizálta: Brian N. Handy Eredetileg írta: Rich Murphey Bináris Linux kompatibilitás Áttekintés Bináris Linux kompatibilitás bináris kompatibilitás Linux A &os; számos más &unix;-szerû operációs rendszerhez nyújt bináris kompatibilitást, köztük a Linuxhoz is. Elcsodálkozhatnánk rajta, hogy vajon miért kell tudnia a &os;-nek Linux binárisokat futtatnia. A válasz erre nagyon egyszerû. Rengeteg cég és fejlesztõ kizárólag csak Linuxra fejleszt, hiszen ez mostanság egy nagyon izgalmas téma az informatika világában. Emiatt azonban a &os; közösségnek külön gyõzködnie kell ezeket a cégeket és fejlesztõket, hogy készítsék el a termékeik natív &os;-s változatát. Ezzel az a gond, a legtöbb ilyen cég egyszerûen nem veszi észre, hogy ha létezne a terméküknek &os;-re írt változata, akkor még többen használnák. Így továbbra is csak Linuxra fejlesztenek. Mit tudnak tenni ilyenkor a &os; használói? Nos, ekkor jön jól a &os; bináris szintû kompatibilitása. Dióhéjban úgy tudnánk összefoglalni, hogy ennek köszönhetõen a &os; felhasználók képesek a linuxos alkalmazások közel 90%-át mindenféle további módosítás nélkül futtatni. Így tehát használható a &staroffice;, &netscape; Linux változata, az &adobe; &acrobat;, &realplayer;, VMware, &oracle;, &wordperfect;, Doom, Quake, és még sok minden más. Sõt, egyes tapasztalatok szerint bizonyos helyzetekben a &os; által futtatott Linux binárisok sokkal jobban teljesítenek, mint Linux alatt. Azonban vannak olyan Linuxra jellemzõ, az operációs rendszer szintjén meghúzódó eszközök, amelyek &os; alatt nem használhatóak. &os;-n nem fognak mûködni azok a Linux binárisok, amelyek túlzottan kihasználják az olyan &i386;-os rendszerhívásokat, mint például a virtuális 8086 mód. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan engedélyezzük rendszerünkön a Linux kompatibilitást; hogyan telepítsünk linuxos osztott könyvtárakat; hogyan telepítsünk linuxos alkalmazásokat a &os; rendszerünkre; a &os; Linux kompatibilitásának implementációs részleteit. A fejezet elolvasásához ajánlott: külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). Telepítés KLD (betölthetõ rendszermag objektum) A bináris Linux kompatibilitás alapértelmezés szerint nem engedélyezett. Legkönnyebben úgy tudjuk elérhetõvé tenni, ha betöltjük a linux nevû KLD modult (Kernel LoaDable). Ehhez root felhasználóként a következõket kell begépelni: &prompt.root; kldload linux Ha minden egyes rendszerindítás során engedélyezni szeretnénk a bináris kompatibilitást, akkor tegyük bele az /etc/rc.conf állományba ezt a sort: linux_enable="YES" A modul betöltõdését a &man.kldstat.8; paranccsal tudjuk ellenõrizni: &prompt.user; kldstat Id Refs Address Size Name 1 2 0xc0100000 16bdb8 kernel 7 1 0xc24db000 d000 linux.ko a rendszermag beállításai COMPAT_LINUX Ha valamiért nem akarjuk vagy nem éppen nem tudjuk betölteni a modult, akkor a bináris Linux kompatibilitást az options COMPAT_LINUX beállítással be is tudjuk építeni a rendszermagba. Ennek pontos menetét a ben találjuk meg. Linuxos futtatókönyvtárak telepítése Linux linuxos könyvtárak telepítése A linuxos könyvtárakat két módon is felrakhatjuk: egyrészt a linux_base port telepítésével, másrészt manuálisan. A könyvtárak telepítése a linux_base porttal Portgyûjtemény A futtatókönyvtárakat a lehetõ legegyszerûbben a emulators/linux_base porton keresztül tudjuk telepíteni. Teljesen úgy történik, mint a Portgyûjtemény akármelyik másik portjának telepítése. Csupán ennyit kell beírnunk: &prompt.root; cd /usr/ports/emulators/linux_base-f10 &prompt.root; make install distclean A &os; 8.0 kiadását megelõzõ változataiban az emulators/linux_base-f10 port helyett az emulators/linux_base-fc4 portot használjuk. A telepítés végeztével kaptunk is egy mûködõ bináris Linux kompatibilitást, habár egyes programok még panaszkodhatnak a rendszerkönyvtárak alverzióit illetõen. Általánosságban véve ez azonban nem okoz nagyobb gondot. A emulators/linux_base portnak több változata is használható, melyek az egyes Linux disztribúcióknak feleltethetõek meg. Ilyenkor mindig érdemes közülük azt választani, amelyik a leginkább megfelel a telepíteni kívánt linuxos alkalmazás igényeinek. A könyvtárak telepítése manuálisan Ha korábban még nem telepítettük volna a Portgyûjteményt, akkor egyénileg kell felraknunk az egyes könyvtárakat. Közülük azokra lesz szükségünk, amelyeket maga az alkalmazás is használni akar, valamint a futásidejû linkerre. Emellett még a &os; rendszerünkön levõ Linux binárisok számára a /compat/linux könyvtárban létre kell hoznunk a gyökér ún. árnyékkönyvtárát is. A &os; alatt elindított Linux programok elõször ebben a könyvtárban fogják keresni a hozzájuk tartozó osztott könyvtárakat. Így tehát, amikor egy linuxos program betölti például a /lib/libc.so függvénykönyvtárat, akkor a &os; elõször a /compat/linux/lib/libc.so állományt próbálja meg megnyitni, majd ha az nem létezik, akkor a /lib/libc.so állományt. Az osztott könyvtárak ezért a /compat/linux/lib árnyékkönyvtárba telepítendõek, és nem oda, ahova a linuxos ld.so mutat. Általánosságban szólva eleinte elég csak azokat az osztott könyvtárakat megkeresni és felrakni, amelyekre a telepítendõ linuxos alkalmazásunknak ténylegesen szüksége van. Egy idõ után úgyis összegyûlnek azok a fontosabb függvénykönyvtárak, amelyek segítségével már minden további ráfordítás nélkül futtatni tudjuk a frissen importált programokat. Hogyan telepítsünk újabb osztott könyvtárakat? osztott könyvtárak Mit tegyünk, ha az emulators/linux_base port telepítése után az alkalmazás még mindig hiányol néhány osztott könyvtárat? Honnan tudhatjuk meg, hogy milyen osztott könyvtárak kellenek majd egy Linux bináris használatához, és honnan szerezzük be ezeket? Erre alapvetõn két lehetõségünk van (az utasításokat root felhasználóként kell majd végrehajtanunk). Ha hozzáférünk egy Linux rendszerhez, akkor szedjük össze az alkalmazásunk futtatásához szükséges osztott könyvtárakat, és másoljuk ezeket a &os; partíciójára. Például: Tegyük fel, hogy FTP-n keresztül leszedtük a Doom Linux változatát, és felraktuk egy általunk elérhetõ Linux rendszerre. Az ldd linuxdoom parancs segítségével ki tudjuk deríteni, milyen osztott könyvtárak kellenek majd nekünk: &prompt.user; ldd linuxdoom libXt.so.3 (DLL Jump 3.1) => /usr/X11/lib/libXt.so.3.1.0 libX11.so.3 (DLL Jump 3.1) => /usr/X11/lib/libX11.so.3.1.0 libc.so.4 (DLL Jump 4.5pl26) => /lib/libc.so.4.6.29 szimbolikus linkek Az utolsó oszlopban levõ állományokat másoljuk át, tegyük ezeket a /compat/linux könyvtárba, és hozzunk létre az elsõ oszlopban szereplõ szimbolikus linkeket. Így tehát a következõ állományok kellenének: /compat/linux/usr/X11/lib/libXt.so.3.1.0 /compat/linux/usr/X11/lib/libXt.so.3 -> libXt.so.3.1.0 /compat/linux/usr/X11/lib/libX11.so.3.1.0 /compat/linux/usr/X11/lib/libX11.so.3 -> libX11.so.3.1.0 /compat/linux/lib/libc.so.4.6.29 /compat/linux/lib/libc.so.4 -> libc.so.4.6.29
Ha már rendelkezünk az ldd kimenetének elsõ oszlopában szereplõ fõverziószámú osztott könyvtárral, akkor nem kell átmásolni az utolsó oszlopban levõ állományokat, hiszen így is mûködnie kellene mindennek. Ha viszont egy újabb változattal találkozunk, akkor érdemes mégis inkább átmásolni. Miután a szimbolikus linkeket átirányítottuk az új változatra, a régit akár törölhetjük is. Ha például ezek a könyvtárak elérhetõek a rendszerünkön: /compat/linux/lib/libc.so.4.6.27 /compat/linux/lib/libc.so.4 -> libc.so.4.6.27 Észrevesszük, hogy az ldd kimenetében az új bináris egy újabb változatot igényel: libc.so.4 (DLL Jump 4.5pl26) -> libc.so.4.6.29 Ha csak az utolsó jegyében marad le valamivel a verziószám, akkor nem kell különösebben aggódnunk a /lib/libc.so.4.6.29 miatt sem, hiszen a programnak egy picivel korábbi verzióval is remekül kellene tudnia mûködni. Természetesen, ha akarjuk, ettõl függetlenül lecserélhetjük a libc.so állományt, ami ezt eredményezi: /compat/linux/lib/libc.so.4.6.29 /compat/linux/lib/libc.so.4 -> libc.so.4.6.29
A szimbolikus linkek karbantartása csak a Linux binárisok esetén szükséges. A &os; saját futásidejû linkere magától megkeresi a megfelelõ fõverziószámú könyvtárakat, ezért emiatt általában nem kell aggódni.
Linux ELF binárisok telepítése Linux ELF binárisok Az ELF binárisok futtatása elõtt néha még szükség van a megbélyegzés (branding) használatára is. Ha egy bélyegezetlen ELF binárist akarunk elindítani, akkor a következõ hibaüzenetet kapjuk: &prompt.user; ./egy-linux-elf-bináris ELF binary type not known Abort A &os; rendszermagjának a &man.brandelf.1; paranccsal tudunk segíteni a &os; és a Linux binárisainak megkülönböztetésében. &prompt.user; brandelf -t Linux egy-linux-elf-bináris GNU eszköztár A GNU által fejlesztett eszközök manapság már automatikusan elhelyezik az ELF binárisok azonosításához szükséges bélyegeket, ezért ez a lépés a jövõben egyre inkább feleslegessé válik. Tetszõleges RPM formátumú csomag telepítése A &os; a telepített (akár linuxos) alkalmazások nyomonkövetésére saját csomagadatbázissal rendelkezik, amelynek következtében a &linux; által felkínált RPM adatbázisokat nem támogatja. Ennek ellenére akármelyik RPM alapú &linux; alkalmazás telepíthetõ rendszerünkre a következõ módon: &prompt.root; cd /compat/linux &prompt.root; rpm2cpio -q < /a/linuxos/allomány.helye.rpm | cpio -id Ezt követõen a &man.brandelf.1; segítségével állítsuk be az ELF binárisokat (könyvtárakat viszont ne!) megfelelõ típusúra. Ekkor ugyan nem leszünk képesek rendesen eltávolítani az így telepített szoftvert, de ez a módszer teszteléshez megfelelõ. A névfeloldó beállítása Ha a névfeloldás (DNS) valamiért nem mûködne, vagy egy ehhez hasonló üzenetet kapunk: resolv+: "bind" is an invalid keyword resolv+: "hosts" is an invalid keyword Akkor a /compat/linux/etc/host.conf állományba be kell illesztenünk a következõ sorokat: order hosts, bind multi on Az itt megszabott sorrend szerint elõször az /etc/hosts állományt nézi át, és majd csak ezután próbálja meg feloldani a nevet. Ha a /compat/linux/etc/host.conf állomány nem létezik, akkor a linuxos alkalmazás a &os; /etc/host.conf állományát találja meg, és panaszkodni fog a &os; eltérõ formátumára. Távolítsuk el a bind szócskát, ha nem állítottunk be névszervert az /etc/resolv.conf állományhoz. Boris Hollas A Mathematica 5.X verziójához igazította: A &mathematica; telepítése alkalmazások Mathematica Ebben a szakaszban megismerhetjük, hogyan telepítsük a &mathematica; 5.X Linux változatát &os; rendszerekre. A &mathematica; vagy a &mathematica; for Students linuxos változatai közvetlenül megrendelhetõek a fejlesztõtõl: . A &mathematica; telepítõjének elindítása Elõször is jeleznünk kell a &os;-nek, hogy a &mathematica; binárisai a linuxos ABI-t (Application Binary Interface) fogják használni. Itt legkönnyebben úgy járhatunk el, ha egyszerûen beállítjuk, hogy a rendszer a bélyegezetlen ELF binárisokat automatikusan Linux binárisoknak tekintse: &prompt.root; sysctl kern.fallback_elf_brand=3 Ennek köszönhetõen a &os; most már az összes bélyegezetlen ELF bináris esetén a linuxos ABI-t fogja használni, és így a telepítõt akár már közvetlenül a CD-rõl is indíthatjuk. Most másoljuk át a MathInstaller nevû állományt a merevlemezünkre: &prompt.root; mount /cdrom &prompt.root; cp /cdrom/Unix/Installers/Linux/MathInstaller helyi_könyvtár Az állományban cseréljük ki az elsõ sorban található /bin/sh hivatkozást a /compat/linux/bin/sh hivatkozásra. Ezzel biztosíthatjuk, hogy a telepítõt a linuxos &man.sh.1; fogja elindítani. Ezután a kedvenc szövegszerkesztõnkkel vagy a következõ szakaszban található szkript segítségével helyettesítsük benne a Linux) szöveg összes elõfordulását a FreeBSD) szöveggel. Mivel a &mathematica; telepítõje az uname -s parancsra kapott válaszból állapítja meg az operációs rendszer típusát, ezért ezzel a módosítással a &os;-t is a Linuxhoz hasonló módon fogja kezelni. A MathInstaller elindítása után most már telepíthetõ a &mathematica;. A &mathematica; állományainak módosítása A &mathematica; telepítése során létrejött szkripteket a használatuk elõtt át kell írnunk. Amennyiben a &mathematica;hoz tartozó programokat a /usr/local/bin könyvtárba telepítettük, akkor itt találjuk a math, mathematica, Mathematica és MathKernel állományokra mutató szimbolikus linkeket. Ezek mindegyikében cseréljük ki a Linux) karakterláncot a FreeBSD) szövegre a kedvenc szövegszerkesztõnkkel vagy az alábbi szkripttel: #!/bin/sh cd /usr/local/bin for i in math mathematica Mathematica MathKernel do sed 's/Linux)/FreeBSD)/g' $i > $i.tmp sed 's/\/bin\/sh/\/compat\/linux\/bin\/sh/g' $i.tmp > $i rm $i.tmp chmod a+x $i done A &mathematica; jelszavának megszerzése Ethernet MAC-cím A &mathematica; elsõ indítása során kérni fog egy jelszót. Ha még nem kértünk volna jelszót a fejlesztõtõl, akkor a számítógépünk azonosítójának (machine ID) megállapításához indítsuk el a telepítés könyvtárában található mathinfo nevû programot. Ez az azonosító lényegében az elsõdleges Ethernet kártyánk MAC-címe lesz, ezért a &mathematica; nem futtatható több számítógépen. Amikor e-mailen, telefonon vagy faxon keresztül regisztráljuk a terméket a Wolframnál, akkor meg kell adnunk nekik ezt az azonosítót machine ID néven, amire õk elküldik a hozzá tartozó jelszót. A &mathematica; frontendjének futtatása hálózaton keresztül A &mathematica; a szabványos betûkészletekkel meg nem jeleníthetõ szimbólumokhoz (integráljelek, szummák, görög betûk, matematikai jelölések stb.) használ néhány olyan speciális betûtípust, amelyek nem minden esetben állnak rendelkezésre. Az X által használt protokoll miatt ezeket a betûtípusokat helyben kell telepíteni. Ennek értelmében a &mathematica; CD-jén található betûtípusokat telepítenünk kell a számítógépünkre is. A CD-n ezeket általában a /cdrom/Unix/Files/SystemFiles/Fonts könyvtárban találjuk meg, vagy a merevlemezen a /usr/local/mathematica/SystemFiles/Fonts könyvtárban. Ezen belül pedig a Type1 és X alkönyvtárakra van szükségünk. Az alábbiakban leírtak szerint több módon is használhatjuk ezeket. Az egyik ilyen módszer, ha átmásoljuk az imént említett könyvtárakat a többi mellé, vagyis a /usr/X11R6/lib/X11/fonts könyvtárba. Ekkor szükségünk lesz még a fonts.dir állomány átírására is, ahova fel kell vennünk a betûtípusok neveit, majd ennek megfelelõen az elsõ sorban módosítanunk a könyvtárban található betûtípusok számát. De ugyanígy lefuttathatjuk ebben a könyvtárban a &man.mkfontdir.1; parancsot is. Az a másik megoldás, ha a könyvtárakat így másoljuk át a /usr/X11R6/lib/X11/fonts helyre: &prompt.root; cd /usr/X11R6/lib/X11/fonts &prompt.root; mkdir X &prompt.root; mkdir MathType1 &prompt.root; cd /cdrom/Unix/Files/SystemFiles/Fonts &prompt.root; cp X/* /usr/X11R6/lib/X11/fonts/X &prompt.root; cp Type1/* /usr/X11R6/lib/X11/fonts/MathType1 &prompt.root; cd /usr/X11R6/lib/X11/fonts/X &prompt.root; mkfontdir &prompt.root; cd ../MathType1 &prompt.root; mkfontdir Most adjuk hozzá az új könyvtárakat a betûtípusok könyvtáraihoz: &prompt.root; xset fp+ /usr/X11R6/lib/X11/fonts/X &prompt.root; xset fp+ /usr/X11R6/lib/X11/fonts/MathType1 &prompt.root; xset fp rehash Ha az &xorg; szervert használjuk, akkor az xorg.conf állományban megadhatjuk ezen könyvtárak automatikus betöltését is. Az &xfree86; típusú szerverek esetén az XF86Config konfigurációs állományt kell módosítanunk. betûk Ha még nincs /usr/X11R6/lib/X11/fonts/Type1 nevû könyvtárunk, akkor a példában szereplõ MathType1 könyvtárat nyugodtan átnevezhetjük Type1 nevûre. Aaron Kaplan Írta: Robert Getschmann Köszönet: A &maple; telepítése alkalmazások Maple A &maple; egy &mathematica;hoz hasonló kereskedelmi alkalmazás. A használatához elõször meg kell vásárolni a címrõl, majd a licenc megszerzéséhez ugyanott regisztrálni. &os;-re a szoftvert a következõ egyszerû lépéseken keresztül tudjuk telepíteni. Indítsuk el a termékhez mellékelt INSTALL nevû szkriptet. Válasszuk a telepítõprogram által felkínált opciók közül a RedHat címkéjût. A telepítés célkönyvtára legyen a /usr/local/maple. Ha eddig még nem tettük volna meg, rendeljük meg a &maple; licencét a Maple Waterloo Software-tõl () és másoljuk az /usr/local/maple/license/license.dat állományba. Az &maple;-höz mellékelt INSTALL_LIC szkript elindításával telepítsük a FLEXlm licenckezelõt. A szervernek adjuk meg a számítógépünk hálózati nevét. Javítsuk át a /usr/local/maple/bin/maple.system.type állományt a következõ módon: ----- itt kezdõdik a módosítás --------- *** maple.system.type.orig Sun Jul 8 16:35:33 2001 --- maple.system.type Sun Jul 8 16:35:51 2001 *************** *** 72,77 **** --- 72,78 ---- # the IBM RS/6000 AIX case MAPLE_BIN="bin.IBM_RISC_UNIX" ;; + "FreeBSD"|\ "Linux") # the Linux/x86 case # We have two Linux implementations, one for Red Hat and ----- módosítás vége ------------------- Vigyázzunk, hogy a "FreeBSD"|\ kezdetû sor végén nem szabad semmilyen további whitespace karakternek lennie. Ez a javítás arra utasítja a &maple;-t, hogy a FreeBSD-t Linux rendszerként ismerje fel. A bin/maple szkript hívja a bin/maple.system.type szkriptet, amely pedig a uname -a hívással próbálja kideríteni az operációs rendszer nevét. Ettõl függõen választja ki, hogy milyen típusú binárisokat fog futtatni. Indítsuk el a licenckezelõ szervert. A most következõ szkripttel könnyedén el tudjuk indítani az lmgrd programot. A szkriptet /usr/local/etc/rc.d/lmgrd.sh néven hozzuk létre: ----- nyissz ----------- #! /bin/sh PATH=/usr/local/sbin:/usr/local/bin:/sbin:/bin:/usr/sbin:/usr/bin:/usr/X11R6/bin PATH=${PATH}:/usr/local/maple/bin:/usr/local/maple/FLEXlm/UNIX/LINUX export PATH LICENSE_FILE=/usr/local/maple/license/license.dat LOG=/var/log/lmgrd.log case "$1" in start) lmgrd -c ${LICENSE_FILE} 2>> ${LOG} 1>&2 echo -n " lmgrd" ;; stop) lmgrd -c ${LICENSE_FILE} -x lmdown 2>> ${LOG} 1>&2 ;; *) echo "Usage: `basename $0` {start|stop}" 1>&2 exit 64 ;; esac exit 0 ----- nyissz ----------- Próbáljuk meg elindítani a &maple;-t: &prompt.user; cd /usr/local/maple/bin &prompt.user; ./xmaple Szerencsés esetben innentõl kezdve már minden mûködik. És ne felejtsünk el írni a Maplesoftnak, hogy szeretnénk egy natív &os; verziót a termékükbõl! Általános buktatók A FLEXlm licenckezelõvel esetenként nehéz lehet elboldogulni. Errõl a témáról bõvebben a címen találunk leírásokat. Az lmgrd nagyon válogatós a licencállományokat illetõen és bármilyen apróságra kiakad. Egy szabályos licencállomány valahogy így néz ki: # ======================================================= # License File for UNIX Installations ("Pointer File") # ======================================================= SERVER chillig ANY #USE_SERVER VENDOR maplelmg FEATURE Maple maplelmg 2000.0831 permanent 1 XXXXXXXXXXXX \ PLATFORMS=i86_r ISSUER="Waterloo Maple Inc." \ ISSUED=11-may-2000 NOTICE=" Technische Universitat Wien" \ SN=XXXXXXXXX A sorozatszámot természetesen eltávolítottuk. Itt a chillig a számítógép neve. Az itt megadott licencállomány remekül használható egészen addig a pontig, amíg békén hagyjuk a FEATURE kezdetû sort (melyet a licenckulcs véd). Dan Pelleg Írta: A &matlab; telepítése alkalmazások MATLAB Ez a leírás azt mutatja be, hogyan telepítsük &os; rendszerekre a &matlab; version 6.5 Linux változatát. A &java.virtual.machine; (lásd ) használatától eltekintve meglepõen jól mûködik. A &matlab; Linux változata közvetlenül megrendelhetõ a The MathWorks-tõl, a címen. Ne felejtsük el beszerezni a licencállományt és az elkészítéséhez szükséges útmutatót. Ha már úgyis arra járunk, jelezzük a fejlesztõknek, hogy igényt tartanánk a termékük natív &os;-s változatára is! A &matlab; telepítése A &matlab; telepítéséhez a következõket kell tennünk: Helyezzük be a telepítõ CD-t és csatlakoztassuk. A telepítõszkript javaslatának megfelelõen váltsunk át a root felhasználóra. A szóbanforgó szkript elindításához gépeljük be a következõt: &prompt.root; /compat/linux/bin/sh /cdrom/install A telepítõ grafikus. Ha a megjelenítõ használatáról szóló hibaüzeneteket kapunk, akkor adjuk ki a setenv HOME ~FELHASZNÁLÓ parancsot, ahol a FELHASZNÁLÓ annak a felhasználónak a neve legyen, amivel az imént meghívtuk a &man.su.1; programot. Amikor a &matlab; könyvtárát kell megadnunk, ezt írjuk be: /compat/linux/usr/local/matlab. A telepítés további részeinek megkönnyítése érdekében írjuk be ezt a parancssorba: set MATLAB=/compat/linux/usr/local/matlab Miután megkaptuk a &matlab; licencét, az útmutatás szerint szerkesszük át. A licencállományt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel akár már korábban elõ is készíthetjük, és majd amikor a telepítõnek szüksége lesz rá, másoljuk be $MATLAB/license.dat helyre. Futtassuk le a telepítést. Ezzel befejezõdött a &matlab; hagyományos telepítése. Innentõl már csak a &os; rendszer hozzátapasztásán fogunk dolgozni. A licenckezelõ elindítása Hozzunk létre szimbolikus linkeket a licenckezelõ szkriptjeire: &prompt.root; ln -s $MATLAB/etc/lmboot /usr/local/etc/lmboot_TMW &prompt.root; ln -s $MATLAB/etc/lmdown /usr/local/etc/lmdown_TMW Hozzunk létre egy indítószkriptet /usr/local/etc/rc.d/flexlm.sh néven. A lentebb látható minta a &matlab;hoz mellékelt $MATLAB/etc/rc.lm.glnx86 állomány egy módosított változata. Benne az állományok helyét és a licenckezelõ indításának körülményeit változtattuk meg (hogy Linux emuláció alatt fusson). #!/bin/sh case "$1" in start) if [ -f /usr/local/etc/lmboot_TMW ]; then /compat/linux/bin/sh /usr/local/etc/lmboot_TMW -u felhasználó && echo 'MATLAB_lmgrd' fi ;; stop) if [ -f /usr/local/etc/lmdown_TMW ]; then /compat/linux/bin/sh /usr/local/etc/lmdown_TMW > /dev/null 2>&1 fi ;; *) echo "Usage: $0 {start|stop}" exit 1 ;; esac exit 0 Tegyük ezt az állományt végrehajthatóvá: &prompt.root; chmod +x /usr/local/etc/rc.d/flexlm.sh A fenti szkriptben cseréljük ki a felhasználó nevét a rendszerünkben levõ egyik felhasználó nevére (ami persze nem a root). A licenckezelõt az alábbi paranccsal indítsuk el: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/flexlm.sh start A &java; futtató környezet élesítése A &java; futtató környezet (&java; Runtime Environment, JRE) linkjét irányítsuk át egy &os; alatt mûködõ változatéra: &prompt.root; cd $MATLAB/sys/java/jre/glnx86/ &prompt.root; unlink jre; ln -s ./jre1.1.8 ./jre A &matlab; indítószkriptjének elkészítése Hozzunk létre egy ilyen indítószkriptet a /usr/local/bin/matlab könyvtárban: #!/bin/sh /compat/linux/bin/sh /compat/linux/usr/local/matlab/bin/matlab "$@" Futtassuk le a chmod +x /usr/local/bin/matlab parancsot. A szkript lefutása során az emulators/linux_base verziójától függõen hibákat is kaphatunk. Ha el akarjuk kerülni ezeket, akkor szerkesszük át a /compat/linux/usr/local/matlab/bin/matlab állomány következõ sorát: if [ `expr "$lscmd" : '.*->.*'` -ne 0 ]; then (a 13.0.1 számú verzióban ez 410. sor) erre: if test -L $newbase; then A &matlab; leállító szkriptjének elkészítése A &matlab; szabálytalan kilépéseit az alábbi utasítások nyomán tudjuk megszüntetni. Hozzunk létre egy $MATLAB/toolbox/local/finish.m nevû állományt, majd írjuk bele ezt a sort: ! $MATLAB/bin/finish.sh A $MATLAB szöveget pontosan így írjuk be. Ugyanebben a könyvtárban találjuk a beállításaink kilépés elõtti mentéséért felelõs finishsav.m és finishdlg.m állományokat. Ha ezek valamelyikét módosítjuk, akkor az elõbbi parancsot közvetlenül a save után szúrjuk be. Hozzunk létre egy $MATLAB/bin/finish.sh állományt, amelyben szerepeljen a következõ: #!/usr/compat/linux/bin/sh (sleep 5; killall -1 matlab_helper) & exit 0 Tegyük végrehajthatóvá: &prompt.root; chmod +x $MATLAB/bin/finish.sh A &matlab; használata Most már a matlab parancs begépelésével bármikor elindíthatjuk. Marcel Moolenaar Írta: Az &oracle; telepítése alkalmazások Oracle Elõszó Ez a leírás azt mutatja be, hogyan telepítsük &os;-re az &oracle; 8.0.5 és &oracle; 8.0.5.1 Enterprise Edition Linux változatait. A Linux környezet telepítése Telepítsük az emulators/linux_base és devel/linux_devtools portokat a Portgyûjteménybõl. Amennyiben ennek során nehézségekbe ütköznénk, próbálkozzunk a korábbi változataikkal. Fel kell raknunk a Red Hat Tcl csomagját is, ha az alkalmazáshoz tartozó intelligens ügynököt is futtatni szeretnénk. Ez a tcl-8.0.3-20.i386.rpm. A hivatalos RPM port segítségével az alábbi általános parancson keresztül tudunk csomagokat telepíteni: &prompt.root; rpm -i --ignoreos --root /compat/linux --dbpath /var/lib/rpm csomag A csomag telepítésének semmilyen hibát nem kellene okoznia. Az &oracle; környezetének létrehozása Az &oracle; telepítéséhez elõször ki kell alakítanunk a megfelelõ környezetet. Ez a leírás kifejezetten arról szól, hogy &os;-n hogyan futtassuk a linuxos &oracle;-t, nem pedig az &oracle; telepítési útmutatójában bemutatottakat taglalja. A rendszermag hangolása a rendszermag hangolása Ahogy az &oracle; telepítési útmutatójában is olvashatjuk, be kell állítanunk az osztott memória maximális méretét. &os; alatt erre a célra ne használjuk az SHMMAX értéket, mivel az SHMMAX az SHMMAXPGS és PGSIZE értékekbõl számolódik ki. Ezért nekünk itt a SHMMAXPGS értékét kell meghatároznunk. Minden egyéb beállítás történhet az útmutatóban megadottak szerint. Például: options SHMMAXPGS=10000 options SHMMNI=100 options SHMSEG=10 options SEMMNS=200 options SEMMNI=70 options SEMMSL=61 Hangoljuk be ezeket az értékeket az &oracle; tervezett használatához. Emellett a konfigurációs állományban ne feledkezzünk meg az alábbi beállítások megadásáról sem: options SYSVSHM #SysV osztott memória options SYSVSEM #SysV szemaforok options SYSVMSG #SysV folyamatok közti kommunikáció Az &oracle; hozzáférése Egy rendes hozzáféréshez hasonlóan hozzunk létre egy külön oracle hozzáférést is rendszerünkön. Az oracle hozzáférés csak annyiban különleges, hogy linuxos parancsértelmezõt kell társítanunk hozzá. Ehhez vegyük fel /compat/linux/bin/bash sort az /etc/shells állományba, majd állítsuk át az oracle nevû felhasználó parancsértelmezõjét a /compat/linux/bin/bash programra. Környezet A megszokott &oracle; környezeti változók, mint például az ORACLE_HOME és ORACLE_SID mellett még definiálnunk kell a következõket is: Változó Érték LD_LIBRARY_PATH $ORACLE_HOME/lib CLASSPATH $ORACLE_HOME/jdbc/lib/classes111.zip PATH /compat/linux/bin /compat/linux/sbin /compat/linux/usr/bin /compat/linux/usr/sbin /bin /sbin /usr/bin /usr/sbin /usr/local/bin $ORACLE_HOME/bin Javasoljuk, hogy az összes környezeti változót a .profile állományban adjuk meg. Ennek megfelelõen a példa beállításai így fognak kinézni benne: ORACLE_BASE=/oracle; export ORACLE_BASE ORACLE_HOME=/oracle; export ORACLE_HOME LD_LIBRARY_PATH=$ORACLE_HOME/lib export LD_LIBRARY_PATH ORACLE_SID=ORCL; export ORACLE_SID ORACLE_TERM=386x; export ORACLE_TERM CLASSPATH=$ORACLE_HOME/jdbc/lib/classes111.zip export CLASSPATH PATH=/compat/linux/bin:/compat/linux/sbin:/compat/linux/usr/bin PATH=$PATH:/compat/linux/usr/sbin:/bin:/sbin:/usr/bin:/usr/sbin PATH=$PATH:/usr/local/bin:$ORACLE_HOME/bin export PATH Az &oracle; telepítése A Linux emulátorban meghúzódó apró egyenletlenségek miatt a telepítés elõtt létre kell hoznunk egy .oracle nevû alkönyvtárat a /var/tmp könyvtárban. Helyezzük ezt az oracle felhasználó tulajdonába. Ezt követõen minden további gond nélkül képesek leszünk az &oracle; telepítésére. Ha netalán mégis problémákba ütköznénk, elõször mindig az &oracle; telepítési és konfigurációs állományait ellenõrizzük! Az &oracle; telepítése után rakjuk fel a következõ szakaszokban bemutatandó javításokat. Gyakran problémát okoz, ha a TCP protokollt még nem telepítettük. Ennek következményeképpen ugyanis nem tudnak elindulni a TCP alapú szolgáltatások. Az alábbi mûveletek ebben igyekeznek segíteni: &prompt.root; cd $ORACLE_HOME/network/lib &prompt.root; make -f ins_network.mk ntcontab.o &prompt.root; cd $ORACLE_HOME/lib &prompt.root; ar r libnetwork.a ntcontab.o &prompt.root; cd $ORACLE_HOME/network/lib &prompt.root; make -f ins_network.mk install Ne felejtsük el ismét elindítani a root.sh szkriptet! A root.sh javítása Az &oracle; telepítése során root (privilegizált) felhasználóként elvégzendõ mûveleteket a root.sh elnevezésû szkriptben találjuk. Ez a szkript az orainst könyvtárba kerül. A chown parancs helyes lefutásához alkalmazzuk az alább mellékelt javítást, vagy az egész szkriptet egy linuxos parancsértelmezõbõl indítsuk el. *** orainst/root.sh.orig Tue Oct 6 21:57:33 1998 --- orainst/root.sh Mon Dec 28 15:58:53 1998 *************** *** 31,37 **** # This is the default value for CHOWN # It will redefined later in this script for those ports # which have it conditionally defined in ss_install.h ! CHOWN=/bin/chown # # Define variables to be used in this script --- 31,37 ---- # This is the default value for CHOWN # It will redefined later in this script for those ports # which have it conditionally defined in ss_install.h ! CHOWN=/usr/sbin/chown # # Define variables to be used in this script Ha nem CD-rõl telepítjük az &oracle;-t, akkor akár a root.sh forrását is kijavíthatjuk. A neve rthd.sh, és a forrásfa orainst könyvtárában találhatjuk. A genclntsh javítása A genclntsh szkript a kliensek által használt osztott könyvtár létrehozására alkalmazható. Általában demók fordításához van rá szükség. Az alábbi javítás alkalmazásával a PATH változó értéke törölhetõ: *** bin/genclntsh.orig Wed Sep 30 07:37:19 1998 --- bin/genclntsh Tue Dec 22 15:36:49 1998 *************** *** 32,38 **** # # Explicit path to ensure that we're using the correct commands #PATH=/usr/bin:/usr/ccs/bin export PATH ! PATH=/usr/local/bin:/bin:/usr/bin:/usr/X11R6/bin export PATH # # each product MUST provide a $PRODUCT/admin/shrept.lst --- 32,38 ---- # # Explicit path to ensure that we're using the correct commands #PATH=/usr/bin:/usr/ccs/bin export PATH ! #PATH=/usr/local/bin:/bin:/usr/bin:/usr/X11R6/bin export PATH # # each product MUST provide a $PRODUCT/admin/shrept.lst Az &oracle; futtatása Ha rendesen követtük az iménti utasításokat, akkor most már úgy tudjuk futtatni az &oracle;-t, mintha csak Linuxon futna. Holger Kipp Írta: Valentino Vaschetto Az eredeti verziót SGML-re ültette: Az &sap.r3; telepítése alkalmazások SAP R/3 Az &sap; típusú rendszerek telepítéséhez &os;-re hivatalosan nem kaphatunk mûszaki segélynyújtást — csak a minõsített platformokat támogatják. Elõszó Ez a leírás az &sap.r3; rendszer és &oracle; adatbázis Linux változatainak telepítését mutatja be &os;-n, beleértve a &os; és az &oracle; telepítését. Kétféle konfigurációt írunk le: &sap.r3; 4.6B (IDES) és &oracle; 8.0.5, FreeBSD 4.3-STABLE &sap.r3; 4.6C és &oracle; 8.1.7, FreeBSD 4.5-STABLE Habár ez a dokumentum igyekszik az összes fontos lépést a lehetõ legrészletesebb módon tárgyalni, semmiképpen sem célja az &oracle; és az &sap.r3; alkalmazásokhoz mellékelt telepítési útmutatók kiváltása. A kifejezetten az &sap; vagy az &oracle; Linux változataira vonatkozó kérdések, valamint az &oracle; és az &sap; OSS konkrét használatával kapcsolatos leírások tekintetében a saját dokumentációjukat olvassuk el. A szoftver Az &sap; telepítéséhez az alábbi CD-ket használtuk fel: &sap.r3; 4.6B, &oracle; 8.0.5 Név Szám Leírás KERNEL 51009113 SAP Kernel Oracle / telepítõ / AIX, Linux, Solaris RDBMS 51007558 Oracle / RDBMS 8.0.5.X / Linux EXPORT1 51010208 IDES / DB-Export / 1. lemez EXPORT2 51010209 IDES / DB-Export / 2. lemez EXPORT3 51010210 IDES / DB-Export / 3. lemez EXPORT4 51010211 IDES / DB-Export / 4. lemez EXPORT5 51010212 IDES / DB-Export / 5. lemez EXPORT6 51010213 IDES / DB-Export / 6. (utolsó) lemez Emellett még használtuk az &oracle; 8 Server (az elõzetes 8.0.5 változat a Linux 2.0.33 verziójához) CD-jét is, amely igazából nem feltétlenül szükséges, valamint a &os; (a 4.3 RELEASE kiadása után nem sokkal levõ) 4.3-STABLE változatát. &sap.r3; 4.6C SR2, &oracle; 8.1.7 Név Szám Leírás KERNEL 51014004 SAP Kernel Oracle / SAP Kernel 4.6D változat / DEC, Linux RDBMS 51012930 Oracle 8.1.7/ RDBMS / Linux EXPORT1 51013953 4.6C kiadás SR2 / Export / 1. lemez EXPORT1 51013953 4.6C kiadás SR2 / Export / 2. lemez EXPORT1 51013953 4.6C kiadás SR2 / Export / 3. lemez EXPORT1 51013953 4.6C kiadás SR2 / Export / 4. (utolsó) lemez LANG1 51013954 4.6C kiadás SR2 / Nyelvi támogatás / német, angol, francia / 1. lemez A telepítendõ nyelvtõl függõen egyéb nyelvi támogatást tartalmazó CD használata is szükségessé válhat. Itt most csak a német és angol nyelveket használjuk, ezért elegendõ az elsõ CD. Csendben hozzátesszük, hogy mind a négy EXPORT CD száma megegyezik. Ugyanígy a három nyelvi CD-nek is megegyeznek a számai (ez eltér a 4.6B IDES kiadás CD számozásától). Az írás pillanatában a &os; 4.5-STABLE (2002.03.20-i) változatát használjuk. &sap; füzetek Az &sap.r3; telepítésével kapcsolatban az alábbi füzetek bizonyultak hasznosnak: &sap.r3; 4.6B, &oracle; 8.0.5 Szám Cím 0171356 SAP Software on Linux: Essential Comments 0201147 INST: 4.6C R/3 Inst. on UNIX - Oracle 0373203 Update / Migration Oracle 8.0.5 --> 8.0.6/8.1.6 LINUX 0072984 Release of Digital UNIX 4.0B for Oracle 0130581 R3SETUP step DIPGNTAB terminates 0144978 Your system has not been installed correctly 0162266 Questions and tips for R3SETUP on Windows NT / W2K &sap.r3; 4.6C, &oracle; 8.1.7 Szám Cím 0015023 Initializing table TCPDB (RSXP0004) (EBCDIC) 0045619 R/3 with several languages or typefaces 0171356 SAP Software on Linux: Essential Comments 0195603 RedHat 6.1 Enterprise version: Known problems 0212876 The new archiving tool SAPCAR 0300900 Linux: Released DELL Hardware 0377187 RedHat 6.2: important remarks 0387074 INST: R/3 4.6C SR2 Installation on UNIX 0387077 INST: R/3 4.6C SR2 Inst. on UNIX - Oracle 0387078 SAP Software on UNIX: OS Dependencies 4.6C SR2 Hardverkövetelmények Az alábbi hardvereszközök szükségesek az &sap.r3; rendszer telepítéséhez. Az éles használathoz ennél természetesen valamivel több kell majd: Változat 4.6B 4.6C Processzor Két &pentium; III 800MHz Két &pentium; III 800MHz Memória 1GB ECC 2GB ECC Szabad hely a merevlemezen 50 - 60GB (IDES) 50 - 60GB (IDES) Éles használatra nagyobb gyorsítótárral rendelkezõ &xeon; processzorokat, nagysebességû háttértárakat (SCSI, hardveres RAID vezérlõvel), USV és ECC memória modulok ajánlottak. A nagy tárigényt egyébként az elõre beállított IDES rendszer indokolja, ami egy 27 GB méretû adatbázist hoz létre a telepítés során. Ez a terület általában elegendõ egy frissen induló rendszer és hozzá tartozó alkalmazásadatok tárolására. &sap.r3; 4.6B, &oracle; 8.0.5 A következõ hardverkonfigurációt használtuk: két 800 MHz-es &pentium; III processzor és a hozzájuk tartozó alaplap, egy &adaptec; 29160 Ultra160 SCSI-vezérlõ (a 40/80 GB méretû DLT szalagos meghajtó és CD-meghajtó használatához) és egy &mylex; &acceleraid; RAID-vezérlõ (2 csatorna, 6.00-1-00 verziójú firmware és 32 MB memória), amihez két 17 GB-os (tükrözött) merevlemez és négy 36 GB-os merevlemez (RAID 5) csatlakozik. &sap.r3; 4.6C, &oracle; 8.1.7 Itt a hardver egy &dell; &poweredge; 2500 volt: kétprocesszoros alaplap, két darab 1000 MHz-es &pentium; III processzorral (fejenként 256 KB gyorsítótárral), 2 GB PC133-as ECC SDRAM memóriával, PERC/3 DC PCI RAID-vezérlõvel (128 MB memória), valamint egy EIDE DVD-meghajtóval. A RAID-vezérlõre két, egyenként 18 GB méretû merevlemezt (tükrözve) és négy 36 GB méretû merevlemezt csatlakoztattunk (RAID 5-ben). A &os; telepítése Elõször is telepítenünk kell a &os;-t. Ez több módon is lehetséges, ezekrõl a ban olvashatunk bõvebben. A lemezek felosztása Az egyszerûség kedvéért az &sap.r3; 46B és &sap.r3; 46C SR2 telepítése során is ugyanazt a felosztást használtuk. Egyedül az eszközök nevei változtak, mivel a telepítés eltérõ hardvereken történt (/dev/da) és /dev/amr, tehát ha az AMI &megaraid; esetén a /dev/da0s1a helyett a /dev/amr0s1a eszközt láthatjuk): Állományrendszer - Méret (1 KB-os blokkokban) - Méret (GB-ban) + Méret Csatlakozási pont /dev/da0s1a - 1.016.303 - 1 + 1 GB / /dev/da0s1b - - 6 + 6 GB lapozóállomány /dev/da0s1e - 2.032.623 - 2 + 2 GB /var /dev/da0s1f - 8.205.339 - 8 + 8 GB /usr /dev/da1s1e - 45.734.361 - 45 + 45 GB /compat/linux/oracle /dev/da1s1f - 2.032.623 - 2 + 2 GB /compat/linux/sapmnt /dev/da1s1g - 2.032.623 - 2 + 2 GB /compat/linux/usr/sap Elõre állítsuk be és inicializáljuk a két logikai meghajtót a &mylex; és a PERC/3 RAID-vezérlõkön. A hozzá tartozó szoftver a BIOS indításának fázisában hívható be. A lemezek felosztása némileg eltér az &sap; által javasoltaktól, mivel az &sap; szerint az &oracle; könyvtárait (néhány másikkal együtt) külön-külön érdemes csatlakoztatni — mi most az egyszerûsítés kedvéért csak létrehoztuk ezeket. A <command>make world</command> és egy új rendszermag Töltsük le a legfrissebb -STABLE forrásokat. Fordítsuk újra az összes forrást (make world) és a beállításainak elvégzése után a saját rendszermagunkat is. Itt ne felejtsük el megadni az &sap.r3; és az &oracle; mûködéséhez szükséges paramétereket. A Linux környezet telepítése Az linuxos alaprendszer telepítése Elsõként a linux_base portot kell felraknunk (root felhasználóként): &prompt.root; cd /usr/ports/emulators/linux_base-fc4 &prompt.root; make install distclean A linuxos fejlesztõi környezet telepítése Ha az &oracle;-t &os;-re a ban leírtak szerint akarjuk telepíteni, akkor szükségünk lesz a linuxos fejlesztõeszközökre is: &prompt.root; cd /usr/ports/devel/linux_devtools &prompt.root; make install distclean A linuxos fejlesztõkörnyezetet csak az &sap.r3; 46B IDES telepítésénél raktuk fel. Nincs rá szükségünk, ha a &os; rendszeren nem akarjuk újralinkelni az &oracle; adatbázist. Pontosan ez a helyzet, amikor egy Linux rendszerhez gyártott &oracle; készletet használunk. A szükséges RPM csomagok telepítése RPM Az R3SETUP elindításához PAM támogatásra is szükségünk lesz. Amikor elõször próbáltuk meg telepíteni a &os; 4.3-STABLE változatára az &sap;-t, felraktuk a PAM-et és az összes hozzá tartozó csomagot, majd végül úgy bírtuk mûködésre, hogy kényszerítettük a PAM telepítését is. Az &sap.r3; 4.6C SR2 esetén szintén sikerült önmagában felrakni a PAM RPM csomagját is, tehát úgy néz ki, hogy a függõségeit már nem kell telepíteni: &prompt.root; rpm -i --ignoreos --nodeps --root /compat/linux --dbpath /var/lib/rpm \ pam-0.68-7.i386.rpm Az &oracle; 8.0.5 verziójához mellékelt intelligens ügynök futtatásához fel kell rakni a RedHat tcl-8.0.5-30.i386.rpm nevû Tcl csomagját is (máskülönben a az &oracle; telepítése közben szükséges újralinkelés nem fog mûködni). Vannak ugyan egyébként is gondok az &oracle; újralinkelésével, azonban ez linuxos probléma, nem pedig &os;-s. Néhány további tipp Hasznos lehet, ha felvesszük a linprocfs bejegyzést az /etc/fstab állományba. Ennek pontos részleteit a &man.linprocfs.5; man oldalon találjuk meg. Másik fontos paraméter a kern.fallback_elf_brand=3, amelyet az /etc/sysctl.conf állományba kell beszúrnunk. Az &sap.r3; környezetének létrehozása A szükséges állományrendszerek és csatlakozási pontok létrehozása Egy egyszerûbb telepítéshez elég csupán a következõ állományrendszereket elkészíteni: csatlakozási pont méret GB-ban /compat/linux/oracle 45 GB /compat/linux/sapmnt 2 GB /compat/linux/usr/sap 2 GB Készítenünk kell még néhány linket is, különben az &sap; telepítõje panaszkodni fogni az ellenõrzésük során: &prompt.root; ln -s /compat/linux/oracle /oracle &prompt.root; ln -s /compat/linux/sapmnt /sapmnt &prompt.root; ln -s /compat/linux/usr/sap /usr/sap Az egyik ilyen telepítés közben megjelenõ hibaüzenet (a PRD rendszer és az &sap.r3; 4.6C SR2 telepítése esetén): INFO 2002-03-19 16:45:36 R3LINKS_IND_IND SyLinkCreate:200 Checking existence of symbolic link /usr/sap/PRD/SYS/exe/dbg to /sapmnt/PRD/exe. Creating if it does not exist... WARNING 2002-03-19 16:45:36 R3LINKS_IND_IND SyLinkCreate:400 Link /usr/sap/PRD/SYS/exe/dbg exists but it points to file /compat/linux/sapmnt/PRD/exe instead of /sapmnt/PRD/exe. The program cannot go on as long as this link exists at this location. Move the link to another location. ERROR 2002-03-19 16:45:36 R3LINKS_IND_IND Ins_SetupLinks:0 can not setup link '/usr/sap/PRD/SYS/exe/dbg' with content '/sapmnt/PRD/exe' A felhasználók és könyvtárak létrehozása Az &sap.r3; rendszernek két felhasználóra és három csoportra van szüksége. Az igényelt felhasználók nevei az &sap; rendszer azonosítójától (System ID, SID) függenek, amely három betûbõl áll. Egyes ilyen rendszerazonosítók az &sap; számára vannak fenntartva. (Például a SAP és a NIX. Ezek teljes listáját az &sap; dokumentációjában találjuk meg.) Erre az IDES telepítéséhez az IDS, a 4.6C SR2 telepítésénél a PRD neveket adtuk, mivel ezeket a rendszereket éles használatra szánták. Ennélfogva a következõ csoportokat hoztuk létre hozzájuk (a csoportok azonosítói ugyan eltérhetnek az általunk használtaktól): csoport azonosítója csoport neve leírás 100 dba Adatbázis adminisztrátor 101 sapsys &sap; rendszer 102 oper Adatbázis operátor Az &oracle; alapértelmezett telepítésénél csak a dba csoport jön létre. A dba csoportot oper csoportként is használhatjuk (bõvebb információkért lásd az &oracle; és az &sap; dokumentációját). Ezenkívül az alábbi felhasználókra van még szükségünk: felhasználói azonosító felhasználói név általános név csoport egyéb csoportok leírás 1000 idsadm/prdadm sidadm sapsys oper &sap; adminisztrátor 1002 oraids/oraprd orasid dba oper &oracle; adminisztrátor Az &man.adduser.8; parancs használata során a következõkre lesz szükségünk egy &sap; Administrator létrehozásához (figyeljük a parancsértelmezõt (shell) és a felhasználói könyvtárat (home directory)): Name: sidadm Password: ****** Fullname: SAP Administrator SID Uid: 1000 Gid: 101 (sapsys) Class: Groups: sapsys dba HOME: /home/sidadm Shell: bash (/compat/linux/bin/bash) Ugyanígy az &oracle; Administrator esetében: Name: orasid Password: ****** Fullname: Oracle Administrator SID Uid: 1002 Gid: 100 (dba) Class: Groups: dba HOME: /oracle/sid Shell: bash (/compat/linux/bin/bash) A dba és oper csoportok használata során ne felejtsük el megadni az oper csoportot sem. Könyvtárak létrehozása A könyvtárakat általában külön állományrendszerekként hozzák létre, de ez teljesen az igényeinken múlik. Mi most egyszerû könyvtárakként alakítottuk ki ezeket, ezért tulajdonképpen ugyanazon a RAID 5 tömbön találhatóak meg: Ehhez elõször beállítjuk az egyes könyvtárak tulajdonosait és engedélyeit (root felhasználóként): &prompt.root; chmod 775 /oracle &prompt.root; chmod 777 /sapmnt &prompt.root; chown root:dba /oracle &prompt.root; chown sidadm:sapsys /compat/linux/usr/sap &prompt.root; chmod 775 /compat/linux/usr/sap Másodsorban orasid felhasználóként hozzuk létre az /oracle/SID alkönyvtárait: &prompt.root; su - orasid &prompt.root; cd /oracle/SID &prompt.root; mkdir mirrlogA mirrlogB origlogA origlogB &prompt.root; mkdir sapdata1 sapdata2 sapdata3 sapdata4 sapdata5 sapdata6 &prompt.root; mkdir saparch sapreorg &prompt.root; exit Az &oracle; 8.1.7 telepítésénél még további könyvtárakra is szükségünk lesz: &prompt.root; su - orasid &prompt.root; cd /oracle &prompt.root; mkdir 805_32 &prompt.root; mkdir client stage &prompt.root; mkdir client/80x_32 &prompt.root; mkdir stage/817_32 &prompt.root; cd /oracle/SID &prompt.root; mkdir 817_32 A client/80x_32 könyvtárnak pontosan ilyen névvel kell rendelkeznie. Ne cseréljük ki a benne szereplõ x-et semmire se! A harmadik lépésben létrehozzuk a sidadm felhasználóhoz tartozó könyvtárakat: &prompt.root; su - sidadm &prompt.root; cd /usr/sap &prompt.root; mkdir SID &prompt.root; mkdir trans &prompt.root; exit Az <filename>/etc/services</filename> A &sap.r3; mûködéséhez fel kell vennünk néhány olyan bejegyzést is az /etc/services állományba, amelyek a &os; telepítése során nem jönnek létre. Így tehát írjuk be az alábbi sorokat (legalább a használni kívánt példány számához illõ sorokat adjuk meg — ez jelen esetünkben most a 00. Természetesen az sem okoz gondot, ha a dp, gw, sp és ms esetén beírjuk az összes példánynak megfelelõ portot 00-tól 99-ig). Amennyiben a SAProuter vagy az &sap; OSS használatára lenne szükségünk, akkor adjuk meg a SAProuter által lefoglalt 99-es példánynak megfelelõ 3299-es portot a rendszerünkön: sapdp00 3200/tcp # SAP menetirányító 3200 + a példány száma sapgw00 3300/tcp # SAP átjáró 3300 + a példány száma sapsp00 3400/tcp # 3400 + a példány száma sapms00 3500/tcp # 3500 + a példány száma sapmsSID 3600/tcp # SAP üzenetkezelõ szerver 3600 + a példány száma sapgw00s 4800/tcp # biztonságos SAP átjáró 4800 + a példány száma A szükséges nyelvi beállítások nyelvi beállítás Az &sap;-nek legalább két olyan nyelvre van szüksége, amely nem része az alap RedHat telepítéseknek. Az &sap; a saját FTP szervereirõl elérhetõvé tette az ehhez szükséges RPM csomagokat (amelyek viszont csak OSS típusú hozzáférés birtokában tölthetõek le). A 0171356 számú jegyzet tartalmazza a beszerzendõ RPM-ek listáját. Megcsinálhatjuk úgy is, hogy egyszerûen csak linkeket hozunk létre (például a de_DE és en_US könyvtárakra), habár ezt egy éles rendszer esetében semmiképpen sem ajánljuk (az IDES rendszerrel tapasztalataink szerint eddig még remekül mûködött). Az alábbi nyelvi beállítások fognak tehát nekünk kelleni: de_DE.ISO-8859-1 en_US.ISO-8859-1 Így hozzuk létre hozzájuk a linkeket: &prompt.root; cd /compat/linux/usr/share/locale &prompt.root; ln -s de_DE de_DE.ISO-8859-1 &prompt.root; ln -s en_US en_US.ISO-8859-1 A telepítés során az iméntiek hiánya gondokat okozhat. Ha folyamatosan figyelmen kívül hagyjuk az ezekbõl fakadó hibákat (vagyis a CENTRDB.R3S állományban a gondot okozó lépések STATUS értékét OK-ra állítjuk), akkor komolyabb erõfeszítések megtétele nélkül majd képtelenek leszünk bejelentkezni a frissen telepített &sap; rendszerünkbe. A rendszermag finomhangolása a rendszermag finomhangolása Az &sap.r3; rendszerek temérdek mennyiségû erõforrást igényelnek. Ennek kielégítésére az alábbi paramétereket adjuk hozzá a rendszermag beállításait tartalmazó állományhoz: # Adjunk a memóriazabálóknak (SAP és Oracle): options MAXDSIZ="(1024*1024*1024)" options DFLDSIZ="(1024*1024*1024)" # Kell néhány System V beállítás is: options SYSVSHM # SYSV típusú osztott memória be options SHMMAXPGS=262144 # a megosztható memória maximális mérete lapokban #options SHMMAXPGS=393216 # a 46C telepítésekor ezt használjuk options SHMMNI=256 # az osztott memóriákhoz tartozó azonosítók maximális száma options SHMSEG=100 # a futó programonként megosztható szegmensek maximuma options SYSVMSG # SYSV típusú üzenetsorok options MSGSEG=32767 # a rendszerben keringõ üzenetszegmensek maximális száma options MSGSSZ=32 # az üzenetszegmensek mérete. 2 hatványa LEGYEN options MSGMNB=65535 # maximális karakter üzenetsoronként options MSGTQL=2046 # a rendszerben levõ üzenetek maximuma options SYSVSEM # SYSV típusú szemaforok options SEMMNU=256 # a szemaforok UNDO struktúráinak száma options SEMMNS=1024 # a rendszerben levõ szemaforok száma options SEMMNI=520 # a szemaforok azonosítóinak mennyisége options SEMUME=100 # az UNDO kulcsok száma Az itt megadott minimum értékek az &sap; által kiadott dokumentációkból származnak. Mivel a Linux változathoz errõl nincs külön leírás, ezért a (32 bites) HP-UX változat dokumentációi között érdemes ennek utánanézni. Mivel a 4.6C SR2 telepítéséhez használt rendszeren valamivel több fizikai memória állt rendelkezésünkre, ezért az osztott szegmensek méretét nagyobbra tudtuk megválasztani mind az &sap;, mind az &oracle; esetében, ami magyarázza a megosztható lapok nagyobb számát. A &os; &i386; változatának telepítése során hagyjuk meg a MAXDSIZ és DFLDSIZ értékek alapértelmezett 1 GB-os maximumát. Ellenkezõ esetben ezekhez hasonló furcsa hibaüzeneteket láthatunk: ORA-27102: out of memory vagy Linux Error: 12: Cannot allocate memory. Az &sap.r3; telepítése Az &sap; CD-k elõkészítése Sok CD-t kell a telepítés során mozgatni, tehát csatlakoztatni és leválasztani. Ha viszont elegendõ meghajtóval rendelkezünk, akkor akár csatlakoztathatjuk egyszerre is az összeset. Vagy felmásolhatjuk a CD-k tartalmát a nekik megfelelõ könyvtárakba: /oracle/SID/sapreorg/cd-neve ahol a cd-neve a következõk valamelyike: KERNEL, RDBMS, EXPORT1, EXPORT2, EXPORT3, EXPORT4, EXPORT5 és EXPORT6 (4.6B/IDES), valamint KERNEL, RDBMS, DISK1, DISK2, DISK3, DISK4 és LANG (4.6C SR2). A csatlakoztatott CD-ken található állományok neveinek nagybetûseknek kell lenniük. Ha nem így lenne, akkor a csatlakoztatásnál adjuk meg a opciót. Így tehát a következõ parancsokat kell kiadnunk: &prompt.root; mount_cd9660 -g /dev/cd0a /mnt &prompt.root; cp -R /mnt/* /oracle/SID/sapreorg/cd-neve &prompt.root; umount /mnt A telepítõszkript futtatása Elsõként egy install nevû könyvtárat kell elõkészítenünk: &prompt.root; cd /oracle/SID/sapreorg &prompt.root; mkdir install &prompt.root; cd install Ezután futtassuk le a telepítõszkriptet, ami pedig bemásolja az install könyvtárba szinte az összes fontos állományt: &prompt.root; /oracle/SID/sapreorg/KERNEL/UNIX/INSTTOOL.SH Az IDES (4.6B) változathoz egy teljes &sap.r3; bemutató rendszer is tartozik, ezért a megszokott három CD helyett hat EXPORT típusú CD-bõl áll. Itt a CENTRDB.R3S telepítõsablon csak a szabvány központi példányt hozza létre (&r3; és az adatbázis), az IDES központi példányát már nem. Ezért az EXPORT1 könyvtárból ki kell másolnunk a CENTRDB.R3S állományt, különben az R3SETUP csak három EXPORT CD-t fog kérni. Az újabb &sap; 4.6 SR2 kiadáshoz négy EXPORT CD tartozik. A telepítés folyamatát a CENTRAL.R3S állományban levõ paraméterek vezérlik. A korábbi kiadásokkal ellentétben nincsenek külön sablonok az adatbázissal és a nélküle telepítendõ központi példányok számára. Az &sap; az adatbázisok telepítésére külön sablont használ. Újrakezdéskor a telepítést ettõl függetlenül elegendõ az eredeti állománnyal újraindítani. A telepítés közben és után az &sap;-nek a hostname paranccsal csak a gép saját nevét, nem pedig a teljes hálózati nevét kell megadnunk. Ilyenkor ezt vagy egyenként begépeljük, vagy létrehozunk rá egy álnevet az orasid és sidadm (valamint a megfelelõ lépésekben a root) felhasználóknak: alias hostname='hostname -s'. Ezenkívül még az &sap; telepítésekor létrehozott mindkét felhasználó .profile és .login állományait is beállíthatjuk ennek megfelelõen. Az <command>R3SETUP</command> 4.6B verziójának indítása Ne felejtsük el jól beállítani az LD_LIBRARY_PATH környezeti változót: &prompt.root; export LD_LIBRARY_PATH=/oracle/IDS/lib:/sapmnt/IDS/exe:/oracle/805_32/lib A telepítés könyvtárában root felhasználóként indítsuk el az R3SETUP programot: &prompt.root; cd /oracle/IDS/sapreorg/install &prompt.root; ./R3SETUP -f CENTRDB.R3S A szkript ezek után feltesz néhány kérdést (az alapértelmezett válaszok zárójelben, közvetlenül a megadottak után): Kérdés Alapértelmezés Válasz Enter SAP System ID [C11] IDSEnter Enter SAP Instance Number [00] Enter Enter SAPMOUNT Directory [/sapmnt] Enter Enter name of SAP central host [troubadix.domain.de] Enter Enter name of SAP db host [troubadix] Enter Select character set [1] (WE8DEC) Enter Enter Oracle server version (1) Oracle 8.0.5, (2) Oracle 8.0.6, (3) Oracle 8.1.5, (4) Oracle 8.1.6 1Enter Extract Oracle Client archive [1] (Yes, extract) Enter Enter path to KERNEL CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/KERNEL Enter path to RDBMS CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/RDBMS Enter path to EXPORT1 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT1 Directory to copy EXPORT1 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD4_DIR] Enter Enter path to EXPORT2 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT2 Directory to copy EXPORT2 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD5_DIR] Enter Enter path to EXPORT3 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT3 Directory to copy EXPORT3 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD6_DIR] Enter Enter path to EXPORT4 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT4 Directory to copy EXPORT4 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD7_DIR] Enter Enter path to EXPORT5 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT5 Directory to copy EXPORT5 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD8_DIR] Enter Enter path to EXPORT6 CD [/sapcd] /oracle/IDS/sapreorg/EXPORT6 Directory to copy EXPORT6 CD [/oracle/IDS/sapreorg/CD9_DIR] Enter Enter amount of RAM for SAP + DB 850Enter (megabyte) Service Entry Message Server [3600] Enter Enter Group-ID of sapsys [101] Enter Enter Group-ID of oper [102] Enter Enter Group-ID of dba [100] Enter Enter User-ID of sidadm [1000] Enter Enter User-ID of orasid [1002] Enter Number of parallel procs [2] Enter Ha a CD-ket nem különbözõ helyekre másoltuk, akkor az &sap; telepítõje nem fogja megtalálni ezeket (a rajtuk levõ LABEL.ASC segít neki az azonosításban) és kérni fogja a CD csatlakoztatását, illetve a csatlakozási pontjának megadását. A CENTRDB.R3S sem minden esetben mentes a hibáktól. A tapasztalataink szerint az EXPORT4 címkéjû CD-t kérte újra, miközben a helyes kulcsokat jelezte ki (6_LOCATION, majd 7_LOCATION stb.), így egyszerûen csak lépjünk tovább az értékek meghagyásával. Függetlenül az imént említett problémáktól, egészen az &oracle; adatbáziskezelõ telepítéséig mindennek mûködnie kellene. Az <command>R3SETUP</command> 4.6C SR2 elindítása Állítsuk be jól az LD_LIBRARY_PATH környezeti változó értékét. Ez némileg eltér a 4.6B és az &oracle; 8.0.5 párosának beállításától: &prompt.root; export LD_LIBRARY_PATH=/sapmnt/PRD/exe:/oracle/PRD/817_32/lib A telepítés könyvtárából root felhasználóként indítsuk el az R3SETUP programot: &prompt.root; cd /oracle/PRD/sapreorg/install &prompt.root; ./R3SETUP -f CENTRAL.R3S A szkript ezek után feltesz néhány kérdést (az alapértelmezett válaszok zárójelben, közvetlenül a megadottak után): Kérdés Alapértelmezés Válasz Enter SAP System ID [C11] PRDEnter Enter SAP Instance Number [00] Enter Enter SAPMOUNT Directory [/sapmnt] Enter Enter name of SAP central host [majestix] Enter Enter Database System ID [PRD] PRDEnter Enter name of SAP db host [majestix] Enter Select character set [1] (WE8DEC) Enter Enter Oracle server version (2) Oracle 8.1.7 2Enter Extract Oracle Client archive [1] (Yes, extract) Enter Enter path to KERNEL CD [/sapcd] /oracle/PRD/sapreorg/KERNEL Enter amount of RAM for SAP + DB 2044 1800Enter (megabyte) Service Entry Message Server [3600] Enter Enter Group-ID of sapsys [100] Enter Enter Group-ID of oper [101] Enter Enter Group-ID of dba [102] Enter Enter User-ID of oraprd [1002] Enter Enter User-ID of prdadm [1000] Enter LDAP support 3Enter (nincs támogatás) Installation step completed [1] (continue) Enter Choose installation service [1] (DB inst,file) Enter Az OSUSERDBSID_IND_ORA és OSUSERIDADM_IND_ORA lépésekben az orasid és sidadm felhasználók létrehozása hibákra futhat. Függetlenül az említett problémáktól, az &oracle; adatbáziskezelõ telepítéséig mindennek remekül kell mûködnie. Az &oracle; 8.0.5 telepítése Az &oracle; Linux változatának telepítése során felmerülõ problémák tekintetében keressük fel az &sap; füzeteket és az &oracle; Readme állományait. A legtöbb, ha nem is az összes gondot az egymással nem kompatibilis függvénykönyvtárak okozzák. Az &oracle; telepítésének részleteit a Az &oracle; telepítése címû szakaszban találjuk. Az &oracle; 8.0.5 telepítése az <command>orainst</command> segítségével Az &oracle; 8.0.5 verziójának használata esetén néhány további függvénykönyvtár újralinkelésére is szükség lesz, mivel az &oracle; 8.0.5 még a régi glibc könyvtárral lett fordítva (RedHat 6.0), viszont a RedHat 6.1 már a glibc újabb verzióját használja. A linkelés mûködéséhez az alábbi csomagokat kell még telepítenünk: compat-libs-5.2-2.i386.rpm compat-glibc-5.2-2.0.7.2.i386.rpm compat-egcs-5.2-1.0.3a.1.i386.rpm compat-egcs-c++-5.2-1.0.3a.1.i386.rpm compat-binutils-5.2-2.9.1.0.23.1.i386.rpm A részleteket lásd az &sap; füzeteiben vagy az &oracle; Readme állományaiban. Amennyiben ez nem oldható meg, akkor az eredeti binárisok, esetleg az eredeti RedHat rendszerbõl származó újralinkelt binárisok is használhatóak (habár a telepítés pillanatában személyesen ezt nem tudtuk ellenõrizni). Az intelligens ügynök lefordításához fel kell raknunk a RedHat saját Tcl csomagját. Ha ehhez nem tudjuk beszerezni a tcl-8.0.3-20.i386.rpm csomagot, akkor a RedHat 6.1 változatához készült tcl-8.0.5-30.i386.rpm is megteszi. Az újralinkeléstõl eltekintve a telepítés többi része szinte adja magát: &prompt.root; su - oraids &prompt.root; export TERM=xterm &prompt.root; export ORACLE_TERM=xterm &prompt.root; export ORACLE_HOME=/oracle/IDS &prompt.root; cd $ORACLE_HOME/orainst_sap &prompt.root; ./orainst Az &oracle; On-Line Text Viewer kikapcsolásán (mivel az jelenleg Linux alatt sem érhetõ el) kívül mindegyik képernyõt hagyjuk jóvá az Enter billentyû lenyomásával. Az &oracle; ezután a rendelkezésre álló gcc, egcs vagy i386-redhat-linux-gcc helyett a i386-glibc20-linux-gcc használatával újra akarja linkelni magát. Idõ hiányában az &oracle; 8.0.5 PreProduction kiadásából emeltünk ki binárisokat, de az adatbáziskezelõ rendszer felélesztésére tett elsõ kísérleteink kudarcba fulladtak, és ezután a megfelelõ RPM-ek összeszedése valódi rémálomnak bizonyult. Az &oracle; 8.0.5 Pre-production Release for Linux (Kernel 2.0.33) telepítése A telepítés nagyon könnyû. Csatlakoztassuk a CD-t, majd indítsuk el a telepítõt. Ezután meg kell adnunk az &oracle; felhasználói könyvtárát és a telepítõ odamásolja az összes binárist. Habár a telepítés megkezdése elõtt a korábbi kísérleteink nyomát nem tüntettük el. Ezt követõen az &oracle; adatbázisrendszer minden további gond nélkül elindítható. Az &oracle; 8.1.7 Linux változatának telepítése Szedjük le az oracle8172.tgz állományt a Linux rendszeren létrehozott könyvtárából, és bontsuk ki a /oracle/SID/817_32/ könyvtárba. Az &sap.r3; telepítésének folytatása Elõször is ellenõrizzük az isamd (sidadm) és oraids (orasid) felhasználók környezeti beállításait. A .profile, .login és .cshrc állományaikban a korábbi beállítások szerint kell szerepelnie a hostname parancsnak. Ha még mindig a teljes hálózati név lenne meg bennük, akkor a hostname parancsot át kell írni mind a három állományban a hostname -s parancsra. Az adatbázis feltöltése Ezután az R3SETUP folytatható vagy újraindítható (attól függõen, hogy a kilépést választottuk-e vagy sem). Az R3SETUP ekkor létrehozza az adatbázisban a táblákat és az R3load meghívásával feltölti ezeket adatokkal (a 46B IDES változat esetében az EXPORT1 - EXPORT6, a 46C esetében pedig a DISK1 - DISK4 lemezekrõl). Amikor a feltöltés befejezõdött (ami akár órákig is eltarthat), szükség lesz még néhány jelszó megadására is. A próbatelepítéseknél nyugodtan használhatjuk a jól ismert alapértelmezett jelszavakat (azonban mindenképpen változtassuk meg ezeket, ha egy kicsit is számít a biztonság!): Kérdés Válasz Enter Password for sapr3 sapEnter Confirum Password for sapr3 sapEnter Enter Password for sys change_on_installEnter Confirm Password for sys change_on_installEnter Enter Password for system managerEnter Confirm Password for system managerEnter A 4.6B telepítése során még gondjaink akadtak a dipgntab használatával. Az &oracle; Listener elindítása Így kell elindítani az orasid felhasználóval az &oracle; Listenert: &prompt.user; umask 0; lsnrctl start Ha máshogy próbálkozunk, akkor az ORA-12546 kódú hibát fogjuk kapni, mert a hálózati portok socketei nem rendelkeznek a szükséges engedélyekkel. Lásd a 072984-es &sap; füzet. Az MNLS táblák frissítése Ha nem Latin 1 kódolású nyelveket akarunk importálni az &sap; rendszerbe, akkor frissítenünk kell a többnyelvû nyelvi támogatáshoz (Multi National Language Support, MNLS) tartozó táblázatokat. Ezek bemutatását a 15023 és 45619 számú &sap; OSS füzetekben olvashatjuk. Minden más esetben az &sap; telepítésekor nyugodtan kihagyhatjuk. Ha még nincs is konkrétan szükségünk az MNLS-re, akkor is ellenõriznünk és inicializálnunk kell a TCPDB táblát. A 0015023 és 0045619 számú &sap; füzetekben tudhatunk meg errõl többet. Telepítés utáni teendõk Az &sap.r3; licenckulcsának megszerzése Az &sap.r3; licenckulcsát külön kell kérni. Fontos, mert a telepítéshez használatos ideiglenes licenc csak négy hétig érvényes. Elõször szerezzük meg a hardverkulcsot. Jelentkezzünk be az idsadm felhasználóval és adjuk ki a saplicense parancsot: &prompt.root; /sapmnt/IDS/exe/saplicense -get A saplicense paraméter nélkül meghívására válaszul opciókat listáz ki. A licenckulcsot megérkezése után így tudjuk élesíteni: &prompt.root; /sapmnt/IDS/exe/saplicense -install Ezután a következõ értékeket kell megadni: SAP SYSTEM ID = SID, 3 karakter CUSTOMER KEY = hardverkulcs, 11 karakter INSTALLATION NO = telepítés száma, 10 számjegy EXPIRATION DATE = ééééhhnn, tehát "99991231" LICENSE KEY = licenckulcs, 24 karakter A felhasználók létrehozása Hozzunk létre egy felhasználót a 000 kliensen belül (a csak rajta belül elvégezhetõ feladatokhoz, aki különbözik a sap* és ddic felhasználóktól). Felhasználónévként általában a wartung nevet választottuk (ami angolul a service névnek, avagy szolgáltatásnak felel meg). A sap_new és sap_all nevû profilok is kellenek. A biztonságosság kedvéért a kliens összes alapértelmezett felhasználójának (beleértve a sap* és ddic felhasználókat is) változtassuk meg a jelszavát. A szállítási rendszer, a profilok, mûködési módok stb. beállítása A ddic és sap* felhasználóktól eltérõ nevû felhasználóval a 000 kliensen belül legalább a következõket végezzük el: Feladat Tranzakció A szállítási rendszer (Transport System) beállítása, például a Stand-Alone Transport Domain Entity értékre STMS A rendszer profiljának létrehozása és szerkesztése RZ10 A mûködési módok és példányok karbantartása RZ04 Az iménti és az összes többi telepítés utáni lépések leírása teljes egészében megtalálható az &sap; telepítési útmutatóiban. Az <filename>init<replaceable>sid</replaceable>.sap</filename> (<filename>initIDS.sap</filename>) szerkesztése Az /oracle/IDS/dbs/initIDS.sap állomány tartalmazza a &sap; tartalék profilját. Itt többek közt a használni kívánt szalag méretét, a tömörítés típusát és hasonló paramétereket kell definiálni. A sapdba / brbackup futtatásához a következõ értékeket változtattuk meg: compress = hardware archive_function = copy_delete_save cpio_flags = "-ov --format=newc --block-size=128 --quiet" cpio_in_flags = "-iuv --block-size=128 --quiet" tape_size = 38000M tape_address = /dev/nsa0 tape_address_rew = /dev/sa0 Magyarázat: compress (tömörítés): HP DLT1 típusú szalagot használtunk, ami tud hardveres tömörítést. archive_function (archiválási házirend): Ez adja meg, hogy alapértelmezés szerint mi történjen az &oracle; archivált naplóival: az új naplóállományok elõször a szalagra mentõdnek, majd a már lementett naplók ismét mentésre kerülnek és végül törlõdnek. Ezzel sok fejfájástól menekülünk meg, mivel ilyenkor az archiváló szalagok esetleges sérülése esetén is valószínûleg képesek leszünk visszaállítani az adatbázist. cpio_flags (a cpio beállítása): A használata alapértelmezés, amivel a blokkok mérete 5120 byte-ra állítódik. A DLT típusú szalagokhoz a HP legalább 32 KB-os blokkméretet javasolt, ezért a beállítással ezt 64 KB-ra növeltük. Szükségünk volt a beállításra is, mivel 65535-nél több inode számunk van. Az utolsó beállítás a , amivel megakadályozzuk, hogy a cpio lementett blokkokat összefoglaló kijelzésére begerjedjen a brbackup. cpio_in_flags (a cpio bemeneti beállításai): A szalagok visszatöltésénél használt beállítások. A formátumot automatikusan felismeri. tape_size (szalagméret): Ezzel adjuk meg általában a szalag nyers kapacitását. Biztonsági okokból (hardveres tömörítést használunk) ez az érték a ténylegesnél valamivel kisebb. tape_address (szalagos eszköz): a cpio által használható nem visszatekerhetõ eszköz. tape_address_rew (visszatekerhetõ szalagos eszköz): A cpio által használható visszatekerhetõ eszköz. Telepítés utáni beállítások Az &sap; alábbi paramétereit kell beállítani a telepítés után (IDES 46B, 1 GB memóriával): Név Érték ztta/roll_extension 250000000 abap/heap_area_dia 300000000 abap/heap_area_nondia 400000000 em/initial_size_MB 256 em/blocksize_kB 1024 ipc/shm_psize_40 70000000 0013026 &sap; füzet: Név Érték ztta/dynpro_area 2500000 0157246 &sap; füzet: Név Érték rdisp/ROLL_MAXFS 16000 rdisp/PG_MAXFS 30000 A fenti paraméterek használatával egy 1 gigabyte fizikai memóriával rendelkezõ rendszer esetén nagyjából így alakul a memóriahasználat: Mem: 547M Active, 305M Inact, 109M Wired, 40M Cache, 112M Buf, 3492K Free (547 MB aktív, 305 MB inaktív, 109 MB rögzített, 40 MB gyorsítótár, 112 MB puffer, 3492 KB szabad) A telepítés során adódó problémák Az <command>R3SETUP</command> újraindítása egy probléma kijavítása után Az R3SETUP hiba esetén leáll. Miután átnéztük a hibára utaló naplókat és elhárítottuk a hiba okát, újra el kell indítanunk az R3SETUP programot, majd a REPEAT opció kiválasztásával próbáljuk megismételni az R3SETUP által kifogásolt legutóbbi mûveletet. Az R3SETUP újraindításához egyszerûen adjuk meg a megfelelõ R3S állományt: &prompt.root; ./R3SETUP -f CENTRDB.R3S a 4.6B verzió esetén, vagy a &prompt.root; ./R3SETUP -f CENTRAL.R3S a 4.6C verzió esetén, függetlenül attól, hogy a hiba a CENTRAL.R3S vagy DATABASE.R3S állományoknál keletkezett. Egyes lépéseknél az R3SETUP úgy véli, hogy az &sap; programjai mûködnek (mivel a hozzájuk tartozó lépéseket már megtettük), így a hibák miatt az adatbázist esetleg korábban nem tudta elindítani. Ezért a hibák kijavításának végeztével az R3SETUP ismételt indítása elõtt nekünk kell beindítani mind az adatbázist, mind pedig az &sap; rendszert. Ne felejtsük el újra elindítani az &oracle; Listener segédprogramját sem (az orasid felhasználóval adjuk ki a umask 0; lsnrctl start parancsot), ha az idõközben leállt volna (például a rendszer kényszerû újraindítása miatt). OSUSERSIDADM_IND_ORA az <command>R3SETUP</command> közben Ha az R3SETUP panaszkodik ebben a lépésben, akkor írjuk át az általa ekkor használt sablont (a 4.6B esetén ez a CENTRDB.R3S, illetve a 4.6C esetén ez a CENTRAL.R3S vagy a DATABASE.R3S). Keressük a [OSUSERSIDADM_IND_ORA] szöveget, vagy csak a STATUS=ERROR bejegyzést, majd írjuk be a következõ értékeket: HOME=/home/sidadm (üres volt) STATUS=OK (ERROR státusza volt) Ezután indítsuk újra az R3SETUP programot. OSUSERDBSID_IND_ORA az <command>R3SETUP</command> közben Az R3SETUP ebben a lépésben is hajlamos panaszkodni. Az itt felbukkanó hiba hasonló az OSUSERSIDADM_IND_ORA lépésben jelentkezõhöz. Szerkesszük át az R3SETUP által ilyenkor használt sablont (4.6B verzió esetén ez a CENTRDB.R3S, illetve 4.6C verziónál a CENTRAL.R3S vagy DATABASE.R3S). Keressük meg a [OSUSERDBSID_IND_ORA] részt, vagy csak a STATUS=ERROR bejegyzést, majd írjuk át az ebben a szakaszban szereplõ értéket így: STATUS=OK Indítsuk újra az R3SETUP programot. <errorname>oraview.vrf FILE NOT FOUND</errorname> hiba az &oracle; telepítése közben A telepítés megkezdése elõtt nem tiltottuk le az &oracle; On-Line Text Viewer felrakását. Habár Linux esetén ez nem használható, alapértelmezés szerint mégis ki van választva. Az &oracle; telepítõ menüjében tiltsuk le ezt és nélküle kezdjük újra a telepítést. <errorname>TEXTENV_INVALID</errorname> hiba az <command>R3SETUP</command>, RFC vagy SAPgui Start programokban Ha ilyen hibával kerülünk szembe, akkor hiányoznak a megfelelõ nyelvi állományok. A 0171356 &sap; füzet tartalmazza a telepítendõ RPM csomagok felsorolását (például a RedHat 6.1 esetén a saplocales-1.0-3 és saposcheck-1.0-1). Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk az ilyen hibákat, és az R3SETUP minden kiakadásánál átírjuk (a CENTRDB.R3S állományban) az STATUS értékét az ERROR értékrõl az OK értékre és újraindítjuk, az &sap; nem állítódik be jól és nem tudunk a SAPgui alkalmazással rácsatlakozni a frissen telepített rendszerre még akkor sem, ha el tudtuk indítani. Amikor a régebbi linuxos SAPgui alkalmazással csatlakozunk, a következõ üzeneteket kapjuk: Sat May 5 14:23:14 2001 *** ERROR => no valid userarea given [trgmsgo. 0401] Sat May 5 14:23:22 2001 *** ERROR => ERROR NR 24 occured [trgmsgi. 0410] *** ERROR => Error when generating text environment. [trgmsgi. 0435] *** ERROR => function failed [trgmsgi. 0447] *** ERROR => no socket operation allowed [trxio.c 3363] Speicherzugriffsfehler Ez a viselkedés annak köszönhetõ, hogy az &sap.r3; nem képes jól összerendelni a nyelvi beállításokat, sõt, magát sem képes jól beállítani (hiányoznak némely bejegyzések az adatbázis egyes tábláiban). Az &sap;-hez úgy tudunk ilyenkor csatlakozni, ha a DEFAULT.PFL állományba felvesszük a következõ bejegyzéseket (lásd 0043288 füzet): abap/set_etct_env_at_new_mode = 0 install/collate/active = 0 rscp/TCP0B = TCP0B Majd indítsuk újra az egész &sap; rendszert. Ezután már tudunk csatlakozni hozzá, még ha az országra jellemzõ nyelvi beállítások nem is mûködnek tökéletesen. Miután korrigáltuk az ország beállításait (és felraktuk a megfelelõ nyelvi állományokat), távolítsuk el az iménti bejegyzéseket a DEFAULT.PFL állományból és indítsuk újra az &sap; rendszert. Az <errorcode>ORA-00001</errorcode> hiba Ez a hiba &os; alatt az &oracle; 8.1.7 használata során következhet be. Akkor történik, amikor az &oracle; adatbázis nem volt képes rendesen inicializálni magát és összeomlott, aminek révén szemaforokat és memóriát hagyott megosztva a rendszerben. Így az adatbázis következõ indításakor kapunk egy kövér ORA-00001 hibát. Az ipcs -a paranccsal keressük meg ezeket, majd az ipcrm segítségével pedig számoljuk fel. Az <errorcode>ORA-00445</errorcode> (a PMON háttérprogram nem indult el) hiba Ez a hiba az &oracle; 8.1.7 használatakor következhet be. Akkor kapjuk ezt a hibát, amikor prdadm felhasználóként a elindítjuk startsap szkriptet (például startsap_majestix_00). Erre gyógyír lehet, ha ehelyette az adatbázis elindításához az oraprd felhasználóval adjuk ki az svrmgrl parancsot: &prompt.user; svrmgrl SVRMGR> connect internal; SVRMGR> startup; SVRMGR> exit Az <errorcode>ORA-12546</errorcode> (A Listener indítása megfelelõ engedélyekkel) hiba Az &oracle; Listener alkalmazását oraids felhasználóként az alábbi paranccsal indítsuk el: &prompt.root; umask 0; lsnrctl start Máskülönben ORA-12546 hibát kapunk, mivel a hálózati portokhoz tartozó socketek nem rendelkeznek a megfelelõ engedélyekkel. Lásd 0072984 &sap; füzet. Az <errorcode>ORA-27102</errorcode> (Nincs elég memória) hiba Akkor fordul elõ ilyen hiba, amikor a MAXDSIZ és DFLDSIZ értékeit 1 GB-nál (1024 x 1024 x 1024-nél) nagyobbra állítottuk. Mellé még kapunk egy Linux Error 12: Cannot allocate memory hibát is. [DIPGNTAB_IND_IND] az <command>R3SETUP</command> közben Errõl alapvetõen a 0130581 számú &sap; füzet ad tájékoztatást (az R3SETUP DIPGNTAB lépése hibára fut). Az IDES telepítése során az &sap; rendszer valamiért az IDS név helyett egy üres karakterláncot használ. Ez a könyvtárak elérésében kisebb gondokat okoz, mivel az elérési útvonaluk a SID-bõl generálódik (ami ebben az esetben az IDS). Tehát a /usr/sap/IDS/SYS/... /usr/sap/IDS/DVMGS00 helyett a következõt próbálja meg elérni: /usr/sap//SYS/... /usr/sap/D00 A telepítés folytatásához létrehoztunk egy linket és egy másik könyvtárat: &prompt.root; pwd /compat/linux/usr/sap &prompt.root; ls -l total 4 drwxr-xr-x 3 idsadm sapsys 512 May 5 11:20 D00 drwxr-x--x 5 idsadm sapsys 512 May 5 11:35 IDS lrwxr-xr-x 1 root sapsys 7 May 5 11:35 SYS -> IDS/SYS drwxrwxr-x 2 idsadm sapsys 512 May 5 13:00 tmp drwxrwxr-x 11 idsadm sapsys 512 May 4 14:20 trans Észrevettük, hogy a &sap; füzetekben (0029227 és 0008401) ugyanezt a viselkedést írják le. Az &sap; 4.6C telepítésénél azonban ilyen hibával nem találkoztunk. [RFCRSWBOINI_IND_IND] az <command>R3SETUP</command> közben Az &sap; 4.6C telepítése folyamán ez a hiba csupán egy korábban bekövetkezett másik hiba utóhatása volt. Itt át kell néznünk az összes érintett naplót és ki kell javítanunk a tényleges problémát. Amennyiben a naplók átvizsgálása után csak ezt találjuk egyedüli hibának (lásd &sap; füzetek), állítsuk át (a CENTRDB.R3S állományban) a STATUS értékét az OK értékre, majd indítsuk újra az R3SETUP programot. A telepítés befejezése után hajtsuk végre az SE38 tranzakcióból az RSWBOINS riportot. A további RFCRSWBOINI és RFCRADDBDIF lépésekkel kapcsolatban lásd a 0162266 &sap; füzetet. [RFCRADDBDIF_IND_IND] az <command>R3SETUP</command> közben Itt az elõbbihez hasonló feltételek élnek: mindenképpen ellenõrizzük a naplókban, hogy a hibát nem egy korábban keletkezett hiba okozta. Ha tényleg csak az 0162266 &sap; füzetben leírtak érvényesek, akkor (a CENTRDB.R3S állományban) állítsuk a gondot okozó lépés STATUS értékét az ERROR értékrõl az OK értékre, és indítsuk újra az R3SETUP programot. A telepítés után pedig hajtsuk végre az SE38 tranzakciból az RADDBDIF riportot. A <errorcode>sigaction sig31: File size limit exceeded</errorcode> hiba Ez a disp és work &sap; programok indítása során történhet meg. Az &sap; rendszert indító startsap szkriptrõl leválva indulnak el a többi &sap; program elindításáért felelõs alfolyamatok. Ennek eredményeképpen a szkript maga nem fogja észrevenni a hibát. Az &sap; programok elindulását az ps ax | grep SID paranccsal tudjuk ellenõrizni. Az eredményül kapott listában az összes aktív &oracle; és &sap; programnak szerepelnie kell. Ha ebbõl az tûnik ki, hogy bizonyos programok hiányoznak, vagy nem képesek kapcsolódni az &sap; rendszerhez, akkor az /usr/sap/SID/DVEBMGSnr/work/ könyvtárban nézzük át a hozzájuk tartozó naplóállományokat. Elsõsorban a dev_ms és a dev_disp állományok fontosak számunkra. A 31-es jelzés akkor keletkezik, ha az &oracle; és az &sap; által használt osztott memória mértéke meghaladja a rendszermag beállításai közt megadott értéket. Ezt tehát ennek növelésével lehet orvosolni: # az éles 46C rendszereknek több kell: options SHMMAXPGS=393216 # a 46B beéri kevesebbel is: #options SHMMAXPGS=262144 A <command>saposcol</command> nem indul A saposcol (4.6D verzió) programmal akad néhány probléma. Az &sap; rendszer az saposcol segítségével próbál adatokat gyûjteni a rendszer teljesítményérõl. Mivel ez a program nem feltétlenül szükséges az &sap; rendszer mûködéséhez, ez a probléma nem tekinthetõ komolynak. A korábbi (4.6B) verziókban ugyan mûködik, de semmilyen adatot nem képes begyûjteni (mivel a legtöbb hívás, például a processzorhasználat függvénye, egyszerûen csak nullát ad vissza). Témák haladóknak Ha kíváncsiak vagyunk a Linux emuláció mûködésére, olvassuk el ezt a szakaszt. Az itt leírtak leginkább Terry Lambert (tlambert@primenet.com) &a.chat; címére írt levele nyomán kerülnek bemutatásra (Az üzenet azonosítója: <199906020108.SAA07001@usr09.primenet.com>). Hogyan mûködik? végrehajtási osztály betöltõ A &os; rendelkezik egy ún. végrehajtási osztály betöltõvel (execution class loader). Ez lényegében a &man.execve.2; rendszerhívás alatt meghúzódó absztrakciós réteg. A &os;-nek a #! karaktersorozat hatására parancsértelmezõk vagy a hozzájuk tartozó szkriptek betöltésére utasító biztonsági betöltõ helyett van egy listája az alkalmas betöltõkrõl. A &unix; rendszerek a hagyományok szerint egyetlen betöltõvel rendelkeznek, ami elõször megvizsgálja a betölteni kívánt állomány bûvös számát (ami általában az elsõ 4 vagy 8 byte) és ez alapján eldönti, hogy az adott formátum támogatott-e. Amennyiben ez így van, meghívja a betöltõt. Ha a bináris típusa nem ismert a rendszer számára, akkor az &man.execve.2; hívás hibával tér vissza, és a parancsértelmezõ próbálja meg a saját parancsaiként értelmezni. Eddig ez volt az alapértelmezés, akármilyen parancsértelmezõnk is volt. Késõbb az &man.sh.1; kódjába bekerült egy aprócska okosítás, amivel megnézte az állomány elsõ két karakterét, és ha az :\n volt, akkor a futtatáshoz maga helyett a &man.csh.1; parancsértelmezõt hívta meg (ezt állítólag elõször a SCO csinálta). A &os; viszont végignézi a betöltõk teljes listáját, amiben a sor végén szerepel egy általános #! formátumú betöltõ. Ez az állomány futtatásához használatos értelmezõk kódját keresi, és ha egyet sem sikerül azonosítania, akkor a /bin/sh programot indítja el. ELF A Linux ABI támogatását a &os; úgy oldja meg, hogy elõször észleli az ELF bináris bûvös számát (ekkor még nem tesz különbséget a &os;, &solaris;, Linux vagy más ELF típusú binárisokat használó operációs rendszerek közt). Solaris Ezután az ELF formátum betöltõje az ELF állomány megjegyzéseket tároló szakaszában bélyegek (brand) után kutat, ami SVR4 és &solaris; ELF binárisok esetén nem létezik. A Linux binárisokat mûködésükhöz a &man.brandelf.1; segítségével Linux típusúnak kell megbélyegezni: &prompt.root; brandelf -t Linux állomány Miután ezt megcsináltuk, az ELF betöltõ észre fogja venni az állomány Linux típusát. ELF megbélyegzés Mikor az ELF betöltõ észleli, hogy az állomány Linux típusú, kicseréli egy mutató értékét a proc struktúrában. Minden rendszerhívás ezen a mutatón keresztül érhetõ el (a hagyományos &unix; rendszerekben ez a rendszerhívásokat tartalmazó sysent[] struktúratömb). Emellett a frissen elindított program szoftveres megszakításait tartalmazó tömbjéhez beállítja a speciális jelzések kezelését, valamint a Linux modul által végzett néhány további (kisebb) javítást. A Linux rendszerhívásokat tartalmazó tömb többek közt tartalmazza a sysent[] bejegyzések egy listáját, amelyek címei a rendszermag Linux moduljára mutatnak. Amikor a Linux bináris hív egy rendszerhívást, a hozzá tartozó szoftveres megszakítás kódja a proc struktúrából a neki megfelelõ rendszerhívás kódját hivatkozza, így &os; rendszerhívás belépési pontja helyett a Linuxét kapja meg. Ráadásul Linux módban a különbözõ állományok hivatkozásai is átirányítódnak. Ez lényegében olyan, mint amit az állományrendszerek csatlakoztatásánál a beállítás csinál (ami nem egyezik meg az unionfs állományrendszerrel!). Ilyenkor az állományokat elõször a /compat/linux/eredeti-hely könyvtárában keresi, és majd ha ott nem találja, csak akkor kezdi el keresni az /eredeti-hely ponton. Ezzel oldhatjuk meg, hogy más binárisok futtatását igénylõ binárisok is képesek legyenek rendesen mûködni (például így az egész linuxos eszköztár tud futni a Linux ABI-n keresztül). Egyúttal arra is utal, hogy ha a Linux binárisok számára nem áll rendelkezésre a megfelelõ bináris, akkor &os; binárisokat is el tudnak indítani. Ha a &man.uname.1; programot pedig bemásoljuk a /compat/linux könyvtáron belülre, akkor a Linux binárisok képtelenek lesznek megmondani, hogy nem Linux alatt futnak. Így lényegében egy Linux magot találunk a &os; rendszermagjában. A benne megtalálható különbözõ szolgáltatásokat megvalósító függvények: az állománymûveletek, a virtuális memória kezelése, a jelzések küldése és System V típusú folyamatok közti kommunikáció stb. megegyeznek a &os; és a Linux hívásai esetén egyaránt. Egyetlen eltérés, hogy a &os; binárisok a &os; segédfüggvényein (glue function), a Linux binárisok pedig a Linux segédfüggvényein keresztül férnek hozzájuk (a legelsõ operációs rendszerek tulajdonképpen csak a saját segédfüggvényeiket tartalmazták: a hívást kezdeményezõ program proc struktúrájában a függvények dinamikusan beállított címe helyett egy globális sysent[] struktúratömbben tárolták a meghívható függvényeket). Melyik közülük a &os; natív ABI-ja? Ez teljesen lényegtelen. Alapvetõen az egyetlen különbség csupán annyi (pillanatnyilag, de ez a jövõben még változhat, valószínûleg hamarosan), hogy a &os; segédfüggvényei statikusan megtalálhatóak a rendszermagban, míg a Linux segédfüggvényei egyaránt elérhetõek modulból vagy statikus linkeléssel. Na igen, de akkor ez most emuláció? Nem. Ez egy ABI, nem emuláció. Itt szó sincs emulátorról (ahogy szimulátorról sincs). De akkor mégis miért hívják ezt sokszor Linux emulációnak? Hát hogy nehezebb legyen eladni a &os;-t! Komolyra fordítva a szót: ennek a kezdeti változata akkoriban született meg, amikor erre még nem volt rendes szó. Nem mondhattuk, hogy a &os; befordítás vagy egy modul betöltése nélkül képes lett volna Linux binárisokat futtatni, ezért valamilyen módon meg kellett neveznünk az ilyenkor betöltött kódot — ebbõl lett a Linux emulátor. Index: head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml (revision 36631) @@ -1,2435 +1,2440 @@ Ken Tom Az X.Org X11 szerveréhez igazította: Marc Fonvieille Az X Window System Áttekintés A &os; az X11-en keresztül nyújt a felhasználók számára hatékony grafikus felhasználói felületet. Az X11 az X Window System szabadon elérhetõ változata, melyet az &xorg; és az &xfree86; egyaránt implementál (valamint más egyéb programcsomagok is, amelyeket itt viszont nem tárgyalunk). A &os; verziói a &os; 5.2.1-RELEASE kiadással bezárólag a The &xfree86; Project, Inc. által kiadott X11 szervert, az &xfree86;-ot tartalmazzák alapértelmezés szerint. A &os; 5.3-RELEASE kiadástól kezdve az X11 alapértelmezett és hivatalos változata az &xorg;, melyet az X.Org alapítvány a &os;-éhez nagyon hasonló licenc alatt fejleszt. A &os;-hez kereskedelmi X szerverek is elérhetõek. Ebben a fejezetben az X11 telepítését és beállítását járjuk végig, miközben a hangsúlyt az &xorg; &xorg.version; kiadására helyezzük. Az &xfree86; (vagyis a &os; olyan régebbi változata, ahol az &xfree86; az alapértelmezett X11 rendszer) vagy az &xorg; korábbi kiadásainak beállításával kapcsolatban mindig találhatunk információkat a &os; kézikönyv címen található archivált változataiban. Az X11 által támogatott megjelenítõkrõl bõvebben az &xorg; honlapján olvashatunk. A fejezet elolvasása során megismerjük: az X Window System különbözõ alkotóelemeit, és hogy ezek miként mûködnek együtt; hogyan telepítsük és állítsuk be az X11-et; hogyan telepítsük és használjuk a különféle ablakkezelõket; hogyan használjunk &truetype; betûtípusokat az X11-ben; hogyan állítsuk be rendszerünkön a grafikus bejelentkezést (XDM). A fejezet elolvasásához ajánlott: külsõ programok telepítésének ismerete (). Az X áttekintése Az X használata elsõre megdöbbentõ lehet azok számára, akik olyan más grafikus környezetekben járatosak, mint például a µsoft.windows; vagy a &macos;. Míg az X minden komponensének részleteit és azok kapcsolatát nem szükséges megérteni a használatukhoz, néhány alapvetõ ismeret velük kapcsolatban elõsegíti kiaknázni az X erõsségeit. Miért X? Az X ugyan nem az elsõ &unix;-ra íródott ablakozó rendszer, de fajtáját tekintve a legnépszerûbb. Az X eredeti fejlesztõcsapata az X elõtt egy másik ablakozó rendszeren dolgozott, aminek a neve W (mint Window, azaz ablak) volt. Az X pedig az arab ábécében pontosan ezt a betût követi. Az X-et hívhatjuk X-nek, X Window System-nek, és még sok más néven. Elõfordulhat azonban, hogy az X Windows elnevezés sértõ lehet egyes emberek számára. Errõl többet a &man.X.7; man oldalon tudhatunk meg többet. Az X kliens-szerver modellje Az X-et már az elejétõl kezdve hálózatközpontúnak tervezték, és ezért az ún. kliens-szerver modellt használja. Az X modelljében az X szerver egy olyan számítógépen fut, amelyhez billentyûzetet, monitort és egeret csatlakoztattunk. A szerver feladatai között találjuk a megjelenítés irányítását az egérrõl és a billentyûzetrõl, valamint a többi bemeneti és kimeneti eszközrõl érkezõ adatok feldolgozását és így tovább (például a digitális táblák is használhatóak beviteli eszközként, illetve egy projektor is lehet megjelenítõ). Mindegyik X alkalmazás (mint például az XTerm vagy a &netscape;) egy kliens. A kliens üzeneteket küld a szervernek, például Kérlek, rajzolj egy ablakot ezekre a koordinátákra, és a szerver pedig olyan üzeneteket küld, mint például A felhasználó az OK gombra kattintott. Az otthoni vagy a kisebb irodai környezetben az X szerver és az X kliensek általában ugyanazon a számítógépen futnak. Emellett azonban nagyon is lehetséges, hogy az X szerver egy kevésbé erõs gépen fusson, miközben az X alkalmazások (a kliensek) az irodát kiszolgáló erõsebb és drágább gépen fussanak. Egy ilyen konfigurációban az X kliensei és szerverei közti kommunikáció a hálózaton keresztül zajlik. Jegyezzük meg, hogy az X szerver az a számítógép, ahol a monitor és a billentyûzet található, az X kliensek pedig azok a programok, amelyek az ablakokat jelenítik meg. A protokollban semmi sem várja el, hogy a kliens és a szerver ugyanazon az operációs rendszeren vagy éppen ugyanolyan típusú számítógépen fusson. Ezért akár µsoft.windows;-on vagy &apple; &macos;-en is indíthatunk X szervert, és számos különbözõ szabad valamint kereskedelmi alkalmazás képes pontosan erre. Az ablakkezelõ Az X kialakításának filozófiája leginkább a &unix; kialakításának filozófiájához hasonlítható, vagyis eszközöket, ne szabályokat. Ez tehát azt jelenti, hogy az X nem köti meg, miként oldjuk meg vele a feladatokat. Helyette különféle eszközöket ad a felhasználó kezébe, és onnantól a saját felelõssége eldönteni, hogyan használja ki ezeket. Ez a filozófia az X-ben egészen addig terjed, hogy nem rögzíti, hogyan nézzenek ki a képernyõn megjelenõ ablakok, miként kell ezeket mozgatni az egérrel, milyen billentyûk lenyomásával közlekedhetünk az ablakok között (ami a µsoft.windows; esetén az AltTab), hogyan nézzen ki az ablakok címsora, a bezárás funkciónak legyen-e rajtuk gombja és így tovább. Ehelyett az X az összes ezzel járó felelõsséget átadja az ablakkezelõ (window manager) részére. Tucatnyi ilyen ablakkezelõt találhatunk az X-hez: AfterStep, Blackbox, ctwm, Enlightenment, fvwm, Sawfish, twm, Window Maker és még sok más. Ezen ablakkezelõk mindegyike más és más kinézetet és hangulatot kínál fel: némelyikük támogatja a virtuális munkaasztalok (virtual desktop) létrehozását; néhányuk pedig megengedi, hogy mi magunk állítsuk be az asztal irányításához használt gombkombinációkat; köztük találhatunk olyat is, amelynek van Start gombja vagy ehhez hasonló eszköze; némelyek közülük ismerik a témákat, aminek révén a kinézetük és hangulatuk teljesen megváltoztatható. Az említett ablakkezelõk és társaik a Portgyûjtemény x11-wm kategóriájában érhetõek el. Ráadásul a KDE és a GNOME munkakörnyezetek mindegyikének van saját integrált ablakkezelõje. Az egyes ablakkezelõk mellesleg eltérõ beállítási módszerrel rendelkeznek. Némelyikük kézzel összeállított konfigurációs állományt vár, mások pedig külön grafikus eszközöket tartalmaznak erre a feladatra is. Az egyikük (a Sawfish) konfigurációs állományát például a Lisp programozási nyelv egyik dialektuásban kell megírni. Az irányítás átadása Az ablakkezelõ másik fontos feladata lekezelni, hogy az egérrel miként tudjuk átadni az ablakok között az irányítást, vagyis a fókuszt (focus policy). Minden ablakkezelõ rendszerben el kell tudnunk valahogy dönteni, hogy a beérkezõ billentyûleütések melyik ablakhoz vándoroljanak, valamint az ilyen értelemben aktív ablakot valamilyen módon jeleznünk is kell. Ennek egyik ismert módszere a fókusz kattintásra megoldás, amely modellt a µsoft.windows; rendszerekben találhatjuk meg. Itt az ablakok akkor válnak aktívvá, amikor rájuk kattintunk az egérrel. Az X viszont nem kötelezi el magát egyik vezérlésátadási módszer mellett sem, helyette az ablakkezelõ fogja majd eldönteni, melyik ablak birtokolja a fókuszt az adott pillanatban. A különbözõ ablakkezelõk különbözõ fókuszvezérlési technikákat ismernek. Mindegyikük ismeri a kattintásos fókuszt, azonban a többségük emellett még sok más megoldást is felkínál. A legnépszerûbb fókuszvezérlési elvek: A fókusz az egeret követi (focus-follows-mouse) Az egérmutató alatt található ablak kapja meg fókuszt. Az érintett ablaknak nem kell feltétlenül az összes többi felett elhelyezkednie. Ilyenkor a fókuszt egyszerûen úgy vihetjük át egy másik ablakra, ha rámutatunk az egérrel, amihez még kattintanunk sem kell. Hanyag fókusz (sloppy-focus) Ez az elv az elõbbi apró kibõvítése. Amikor a fókusz az egérmutatót követi, és az egeret a leghátsó ablakra (vagy a háttérre) visszük, akkor valójában egyik ablak sem birtokolja az irányítást, ezért a leütött billentyûk elvesznek. A hanyag fókusz használatával azonban az irányítás csak abban az esetben kerül át máshová, amikor egy másik ablakba lépünk be, nem pedig akkor, amikor a jelenlegibõl lépünk ki. Fókusz kattintásra (click-to-focus) Az aktív ablakot egy egérkattintással választjuk ki. Ilyenkor a kiválasztott ablak felemelkedhet és a többi elõtt jelenhet meg. Ezt követõen az összes irányítás ebbe az ablakba vándorol, még abban az esetben is, amikor egy másik ablakra visszük az egérmutatót. Sok ablakkezelõ ismer ezekbõl különbözõ variációikat, valamint rajtuk kívül más egyéb vezérlési elvet is. Ezzel kapcsolatban az adott ablakkezelõ dokumentációjából deríthetünk ki a legtöbbet. Widgetek Az X megközelítése, vagyis az eszközök és nem a szabályok felsorakoztatása, kiterjed az egyes alkalmazásokban látható különféle widgetekre is. A widget (window gadget, vagyis widget, de magyarul sok helyen a mütyürke) elnevezést azokra a felhasználói felületen megjelenõ elemekre használjuk, amelyekkel valamilyen módon kapcsolatba léphetünk: kattinthatunk rájuk, piszkálhatjuk ezeket. Ilyenek többek közt a gombok, jelölõnégyzetek, rádiógombok, ikonok, listák és a többi. A µsoft.windows; nyelvén ezeket vezérlõknek (control) nevezzük. A µsoft.windows; és az &apple; &macos; ezen a téren nagyon merev. Az alkalmazások fejlesztõinek gondoskodniuk kell róla, hogy a programjaik az elterjedt kinézetet és kialakítást kövessék. Az X viszont nem várja az egységes vezérlõeszközök vagy grafikai stílus használatát. Ennek eredményeképpen az X cseppet sem kívánja meg az alkalmazásoktól, hogy közös kinézetben vagy viselkedésben osztozzanak. Természetesen léteznek népszerû eszközrendszerek és azoknak számos variációja is kialakult, beleértve az MIT Athenaját, a &motif;ot (amirõl a µsoft.windows; eszközeit is mintázták, az összes ferde élet és a három szürkeárnyalatot), az OpenLookot és társaikat. Napjaink X alkalmazásai a KDE fejlesztéséhez használt Qt, esetleg a GNOME-hoz használt GTK+ könyvtárból származó, korszerû kinézetû widgeteket tartalmaznak. Ebbõl a szempontból megfigyelhetõ egyfajta tendencia a grafikus &unix;-alkalmazások felépítésében, ami minden bizonnyal megkönnyíti a kezdõ felhasználók tájékozódását. Az X11 telepítése Az X11 &os;-n alapértelmezett implementációja az &xorg;. Az &xorg; az X.Org alapítvány által kiadott, az X Window Systemet megvalósító nyílt forráskódú X szerver. Az &xorg; az &xfree86; 4.4RC2 és X11R6.6 kódja alapján készült. A &os; Portgyûjteményében jelenleg az &xorg; &xorg.version; változata érhetõ el. Az &xorg;-ot a Portgyûjteménybõl így tudjuk lefordítani, majd telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/xorg &prompt.root; make install clean Az egész &xorg; lefordításához legalább 4 GB szabad helyre van szükségünk. Az X11-et természetesen telepíthetjük közvetlenül csomagok segítségével is. A &man.pkg.add.1; használatával telepíthetõ bináris csomagok is elérhetõek az X11-hez. Amikor a &man.pkg.add.1; programra bízzuk a csomag letöltését, ne adjunk meg verziószámot, a &man.pkg.add.1; ugyanis mindig automatikusan az alkalmazás legfrissebb verzióját tölti le. Az &xorg; csomagjának letöltéséhez és telepítéséhez egyszerûen csak ennyit írjunk be: &prompt.root; pkg_add -r xorg A fentebb megadott példák a teljes X11 rendszert telepíteni fogják, beleértve a szervereket, klienseket, betûtípusokat stb. Az X11 egyes részeihez külön találhatunk csomagokat és portokat. Ha csak az X11 legszükségesebb elemeit szeretnénk telepíteni, akkor alternatívaként választhatjuk az x11/xorg-minimal portot. A fejezet további részében szót ejtünk az X11, valamint egy irodai használatra alkalmas munkakörnyezet beállításáról. Christopher Shunway Írta: Az X11 beállítása &xorg; X11 Mielõtt nekilátnánk Az X11 beállítása elõtt a célrendszer következõ adataira lesz szükségünk: A monitor jellemzõi A videokártya chipkészlete A videokártya memóriájának mérete függõleges frissítési frekvencia vízszintes frissítési frekvencia Az X11 a monitor jellemzõibõl állapítja meg, hogy milyen felbontásban és frissítési frekvenciával mûködtesse azt. Ezek általában a monitorhoz tartozó dokumentációból vagy a gyártó honlapjáról deríthetõek ki. Igazából két értékre van szükségünk: a függõleges és a vízszintes frissítési frekvenciára. A videokártya chipkészlete határozza meg, hogy az X11 melyik meghajtóján keresztül kommunikál a grafikus hardverrel. Ez a legtöbb chipkészlet esetén magától megállapítható, de ennek ellenére mégis jó tisztában lenni ezzel arra az esetre, ha az automatikus felismerés mégsem mûködne. A grafikus kártya memóriájának mérete határozza meg a rendszer által kihasználható felbontást és színmélységet. Ezt fontos tudunk ahhoz, hogy ismerjük a rendszerünk korlátait. Az X11 beállítása Az &xorg; 7.3-as változatában gyakran mindenféle konfigurációs állomány használata nélkül egyszerûen csak adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.user; startx A &xorg; 7.4 verziójától kezdõdõen a számítógépünkhöz csatlakoztatott egerek és billentyûzetek HAL segítségével automatikusan felismerhetõek. Ennek megfelelõen a x11/xorg port függõségeként telepítõdni fognak a sysutils/hal és devel/dbus portok, viszont az /etc/rc.conf állományban a következõ sorok hozzáadásával külön engedélyeznünk kell még ezeket: hald_enable="YES" dbus_enable="YES" Ezeket a szolgáltatásokat még az &xorg; beállítása elõtt el kell indítanunk (a parancssorból manuálisan vagy a rendszer újraindításával). Bizonyos hardvereszközök esetén az automatikus felismerés még nem mûködik megbízhatóan vagy nem jól állítja be az értékeket. Ilyen esetekben kézzel kell megadnunk a szükséges beállításokat. A különbözõ munkakörnyezetek, mint például a GNOME, a KDE vagy éppen az Xfce általában tartalmaznak olyan segédprogramokat, amelyekkel a felhasználó könnyedén be tudja állítani a megjelenítés paramétereit, többek közt a képernyõ felbontását. Tehát ha az alapértelmezések nem megfelelõek, viszont használni akarunk majd valamilyen munkakörnyezetet is, akkor egyszerûen csak telepítsük az adott környezetet és a hozzá tartozó eszközön keresztül állítsuk be a megjelenítést. Az X11 beállítása egy többlépcsõs folyamat. Elsõ lépésünk egy alap konfigurációs állomány összeállítása lesz. Rendszeradminisztrátorként adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; Xorg -configure Ennek segítségével az X11 xorg.conf.new néven létrehozza a konfigurációs állomány vázát a /root könyvtárban (akár a &man.su.1; parancsot használjuk, akár közvetlenül így jelentkezünk be, az így örökölt rendszeradminisztrátori szerepkör maga után vonja a $HOME könyvtár átállítását is). Az X11 megpróbálja megkeresni a célrendszerben elérhetõ grafikus eszközöket, és létrehozni egy olyan konfigurációs állományt, amely az észlelt eszközökhöz tartozó meghajtókat tölti be. A következõ lépésünk legyen az imént létrehozott beállítás kipróbálása, amin keresztül ellenõrizhetjük, hogy az &xorg; tényleg képes mûködni a célrendszer grafikus eszközén. Az &xorg; 7.3 és azt megelõzõ változataiban ezt így tehetjük meg: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new A &xorg; 7.4 és késõbbi változataiban a próba eredménye egy fekete képernyõ lesz, amely meglehetõsen megnehezítheti az X11 helyes mûködésének megállapítását. A kapcsoló használatával azonban továbbra is elérhetjük a korábbi verziókban megszokott viselkedési módot: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new -retro Ha ezután a képernyõn egy fekete-fehér rácsot látunk egy X alakú egérmutatóval a közepén, akkor jó a beállítás. A próbát úgy szakíthatjuk meg, ha elõször a CtrlAltFn billentyûk együttes lenyomásával átváltunk valamelyik virtuális konzolra (például az F1 esetén az elsõre), majd megnyomjuk a CtrlC gombokat. Az &xorg; korábbi változataiban a 7.3 verzióig bezárólag a CtrlAltBackspace billentyûkombinációval tudjuk leállítani a mûködését. Amennyiben erre továbbra is szükségünk lenne, a 7.4 és késõbbi változatokban ezt úgy tudjuk engedélyezni, ha a begépeljük a következõ parancsot egy X terminálablakban: &prompt.user; setxkbmap -option terminate:ctrl_alt_bksp Egy másik lehetséges megoldás, ha a billenytûzet beállításához létrehozunk a /usr/local/etc/hal/fdi/policy könyvtárban egy konfigurációs állományt x11-input.fdi néven a hald számára. Ebben az állományban a következõknek kell szerepelnie: <?xml version="1.0" encoding="ISO-8859-2"?> <deviceinfo version="0.2"> <device> <match key="info.capabilities" contains="input.keyboard"> <merge key="input.x11_options.XkbOptions" type="string">terminate:ctrl_alt_bksp</merge> </match> </deviceinfo> A hald a számítógép újraindításával fogja majd beolvasni ezt az állományt. Ilyenkor az xorg.conf.new állomány ServerLayout vagy ServerFlags szekciójához vegyük még hozzá az alábbi sort: Option "DontZap" "off" Ha az egér még nem mûködne, mindenképpen be kell állítanunk a továbblépés elõtt. Ezzel kapcsolatban a &os; telepítésérõl szóló fejezetben levõ t ajánljuk elolvasásra. Fontos megemlíteni, hogy az &xorg; 7.4 változatától kezdõdõen az xorg.conf InputDevice szekcióit az eszközök automatikusan észlelt beállításai felülbírálják. A régebbi változatok viselkedését úgy tudjuk visszanyerni, ha a ServerLayout és ServerFlags szekciók valamelyikéhez hozzáadjuk az alábbi sort: Option "AutoAddDevices" "false" Ezt követõen a beviteli eszközök a lehetséges beállítási opciók (például a billentyûzet-kiosztás váltása) mentén a korábbiakban megszokott módon konfigurálhatóak. Ahogy arról korábban szó esett, a 7.4 verziótól kezdõdõen a hald magától érzékelni fogja a számítógépre csatlakoztatott billentyûzetet. Elõfordulhat, hogy a billentyûzet típusa vagy éppen kiosztása nem lesz megfelelõ. Ennek beállítására többnyire a népszerûbb munkakörnyezetek, mint például a GNOME, KDE vagy Xfce tartalmaznak külön segédprogramot. A &man.setxkbmap.1; vagy a hald konfigurációs szabályával azonban akár közvetlenül is meg tudjuk változtatni a billentyûzethez társított tulajdonságokat. Például ha egy 102 gombos billentyûzetet szeretnénk használni francia kiosztással, akkor ehhez a /usr/local/etc/hal/fdi/policy könyvtárban kell létrehoznunk egy x11-input.fdi nevû állományt a hald részére. Ebben az állományban szerepeljenek az alábbi sorok: <?xml version="1.0" encoding="ISO-8859-2"?> <deviceinfo version="0.2"> <device> <match key="info.capabilities" contains="input.keyboard"> <merge key="input.x11_options.XkbModel" type="string">pc102</merge> <merge key="input.x11_options.XkbLayout" type="string">fr</merge> </match> </device> </deviceinfo> Ha létezik már ilyen állományunk, akkor a billentyûzet megfelelõ beállításához egyszerûen csak másoljuk ki a fenti sorokat és adjuk hozzá. Indítsuk újra a számítógépet, hogy a hald beolvassa az állományt. Ugyanezt egy X terminálból is kényelmesen el tudjuk végezni: &prompt.user; setxkbmap -model pc102 -layout fr A paraméterként megadható billentyûzettípusokat és -kiosztásokat a /usr/local/share/X11/xkb/rules/base.lst állományban találhatjuk meg. Az X11 finomhangolása Ezután az ízlésünknek megfelelõen hangoljuk be az xorg.conf.new állományt, nyissuk meg egy szövegszerkesztõben, például az &man.emacs.1;-ben vagy az &man.ee.1;-ben. Elsõként adjuk meg a célrendszerhez csatlakoztatott monitor frekvenciájára vonatkozó adatokat. Ezek általában a függõleges és a vízszintes frissítés értékei, melyeket az xorg.conf.new állomány "Monitor" szakaszában (Section) kell feltüntetni: Section "Monitor" Identifier "Monitor0" VendorName "A monitor gyártója" ModelName "A monitor típusa" HorizSync 30-107 VertRefresh 48-120 EndSection A konfigurációs állományból valószínûleg csak a HorizSync és VertRefresh kulcsszavak fognak hiányozni. Amennyiben ez tényleg így lenne, a megfelelõ vízszintes frissítés értékét a HorizSync kulcsszó után, a hozzá tartozó függõleges frissítés értékét pedig a VertRefresh kulcsszó után kell hozzátennünk a szakaszhoz. Az iménti példában már megadtuk a célrendszer monitorának frissítési értékeit. Az X megengedi, hogy DPMS (Energy Star) energiagazdálkodási szabványt ismerõ monitorok lehetõséget is kihasználjuk. A &man.xset.1; program vezérli a monitorok ki- és bekapcsolását, és segítségével készenléti vagy energiatakarékos üzemmódba tudjuk helyezni azokat. Ha engedélyezni kívánjuk a monitorunk DPMS lehetõségeit, egyszerûen csak tegyük hozzá az alábbi sort a monitorunkat leíró szakaszhoz: Option "DPMS" xorg.conf Ha már a xorg.conf.new konfigurációs állomány szerkesztésével vagyunk elfoglalva, válasszuk ki számunkra kedvezõ alapértelmezett felbontást és színmélységet is. Ezt a "Screen" (Képernyõ) nevû szakaszban tehetjük meg: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1024x768" EndSubSection EndSection A DefaultDepth kulcsszó után adjuk meg a rendszer alapértelmezett színmélységét. Ezt késõbb az &man.Xorg.1; paraméterével bírálhatjuk felül a parancssorból. A Modes kulcsszó után jelennek meg azok a felbontások, amelyekben az adott színmélység elérhetõ. Itt csak olyan VESA szabványú módok jelenhetnek meg, amelyet a célrendszer grafikus eszköze is támogat. A fenti példában az alapértelmezett színmélység képpontonként huszonnégy bit, és ebben a színmélységben az elfogadott felbontás 1024-szer 768 pixel. Végezetül mentsük el a szerkesztett konfigurációs állományt és próbáljuk ki a korábban leírt módszer szerint. A hibakeresés során maguk az X11 naplóállományai is hasznos eszköznek bizonyulhatnak, mivel ezek minden olyan eszközrõl tartalmaznak információt, amelyekhez az X11 szervernek sikerült csatlakoznia. Az &xorg; naplóit a /var/log/Xorg.0.log elnevezést követõ állományokban találjuk meg. A konkrét naplók nevei Xorg.0.log-tól Xorg.8.log-ig és így tovább terjedhetnek. Ha minden a legnagyobb rendben haladt eddig, a konfigurációs állományt el kell tennünk egy olyan központi helyre, ahol az &man.Xorg.1; képes lesz majd megtalálni. Ez a hely általában az /etc/X11/xorg.conf vagy a /usr/local/etc/X11/xorg.conf. &prompt.root; cp xorg.conf.new /etc/X11/xorg.conf Az X11 beállítását ezzel befejeztük. Az &xorg; innentõl elindítható a &man.startx.1; segédprogram vagy az &man.xdm.1; használatával. Témák idõsebbeknek és haladóknak Az i810 grafikus chipkészlet beállítása Intel i810 grafikus chipkészlet Az &intel; i810 integrált chipkészletének meghajtásához szükségünk lesz az agpart nevû AGP programozási felületre az X11-ben. Errõl az &man.agp.4; meghajtó man oldalán olvashatuk többet. Ennek segítségével ezt a hardvert is a többi grafikus kártyához hasonlóan állíthatjuk be. Vegyük figyelembe azonban, hogy az &man.agp.4; meghajtót beépítve nem tartalmazó rendszermaggal futó rendszerekben a &man.kldload.8; paranccsal utólag már nem tudjuk betölteni! Ezt a meghajtót már a rendszerindítás során be kell tudnunk tölteni: vagy a rendszermagba fordítjuk, vagy pedig a /boot/loader.conf állományban hivatkozunk rá. Widescreen Flat Panel monitorok használata widescreen flat panel beállítása Ebben a részben feltételezünk némi tapasztalatot a beállítások terén. Amennyiben a szabványos konfigurációs eszközök csõdöt mondtak a beállítás során, magukból a naplóállományokból is kinyerhetünk elegendõ információt ahhoz, hogy mûködésre bírjuk rendszerünket. Ehhez mindenképpen legyen kéznél egy szövegszerkesztõ! A jelenlegi szélesvásznú (WSXGA, WSXGA+, WUXGA, WXGA, WXGA+ és társai) formátumok a 16:10-es és 10:9-es képarányokat ismerik, amik néha gondot okozhatnak. Például a 16:10-es képarány felbontásai: 2560x1600 1920x1200 1680x1050 1440x900 1280x800 Bizonyos szempontból egyszerûen csak a fenti felbontások valamelyikét kell felvenni a "Screen" szakasz Mode sorába, valahogy így: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1680x1050" EndSubSection EndSection Az &xorg; elég intelligens ahhoz, hogy a szélesvásznú megjelenítéssel kapcsolatos információkat lekérje a monitor I2C/DDC adatai közül, ezért meg tudja állapítani, hogy az eszköz milyen frissítési frekvenciákat és felbontásokat bír el. Ha az alábbi ModeLine értékek nem szerepelnének a meghajtókban, akkor velük kapcsolatban egy kicsit súgnunk kell az &xorg;-nak. A /var/log/Xorg.0.log átrágásával elegendõ információt tudunk gyûjteni ahhoz, hogy manuálisan vegyünk fel használható ModeLine értékeket. Nem kell mást tennünk, mint ehhez hasonló sorokat keresnünk: (II) MGA(0): Supported additional Video Mode: (II) MGA(0): clock: 146.2 MHz Image Size: 433 x 271 mm (II) MGA(0): h_active: 1680 h_sync: 1784 h_sync_end 1960 h_blank_end 2240 h_border: 0 (II) MGA(0): v_active: 1050 v_sync: 1053 v_sync_end 1059 v_blanking: 1089 v_border: 0 (II) MGA(0): Ranges: V min: 48 V max: 85 Hz, H min: 30 H max: 94 kHz, PixClock max 170 MHz Ezeket nevezik EDID-adatoknak (Extended display identification data, vagyis bõvített megjelenítési azonosító adatoknak). Belõlük a megfelelõ ModeLine sor létrehozása csupán annyiból áll, hogy a számértékeket a megfelelõ sorrendbe tesszük: ModeLine <name> <clock> <4 horiz. timings> <4 vert. timings> Ezáltal a példában látott "Monitor" szakasz ModeLine sora így fog kinézni: Section "Monitor" Identifier "Monitor1" VendorName "Bigname" ModelName "BestModel" ModeLine "1680x1050" 146.2 1680 1784 1960 2240 1050 1053 1059 1089 Option "DPMS" EndSection Miután végrehajtottuk ezeket az egyszerû beállítási lépéseket, az X most már valószínûleg el fog indulni az új szélesvásznú monitorunkon. Murray Stokely Írta: Betûtípusok használata az X11-ben Type1 betûtípusok Az X11-hez tartozó alap betûtípusok nem mondhatóak kifejezetten ideálisnak például egy átlagos asztali kiadványszerkesztõ alkalmazás számára. A nagyobb méretû bemutatókon a betûi szögletesen és idétlenül néznek ki, a &netscape;ben megjelenõ kisebb betûk pedig szinte teljességgel olvashatatlanok. Viszont manapság már rengeteg szabad, nagyon jó minõségû és könnyen használható Type1 (&postscript;) betûtípus érhetõ el az X11-hez. Például az URW betûtípus-gyûjtemény (x11-fonts/urwfonts) a szabványos Type1 betûtípusok (Times Roman, Helvetica, Palatino és még sok más) jó minõségû változatait tartalmazza. A Freefonts nevû gyûjtemény (x11-fonts/freefonts) is tartalmaz sok más betûtípust, de a legtöbbjüket inkább csak a Gimpben és a hozzá hasonló grafikai alkalmazásokban tudjuk használni, illetve nincsenek is még kellõ mértékben befejezve a hétköznapi munkákhoz. Ezeken felül az X11 minimális ügyeskedéssel beállítható a &truetype; betûtípusok használatára is. Errõl részleteket a &man.X.7; man oldalon, illetve a &truetype; betûtípusokról szóló szakaszban olvashatunk. A Portgyûjteménybõl az imént említett Type1 betûtípusokat az alábbi parancsok segítségével telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-fonts/urwfonts &prompt.root; make install clean Ugyanígy járjunk el a freefont és a többi gyûjtemény esetén is. Az X szerver akkor fogja észlelni ezeket a betûtípusokat, ha hozzáadjuk a következõ sort a konfigurációs állományához (/etc/X11/xorg.conf): FontPath "/usr/local/lib/X11/fonts/URW/" Vagy megtehetjük mindezt az X futtatása során is: &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/URW &prompt.user; xset fp rehash Ez utóbbi beállítás viszont el fog veszni az X leállításával, hacsak nem vesszük hozzá az indítószkriptjéhez (ez az ~/.xinitrc a startx használata esetén, illetve az ~/.xsession, amikor egy XDM-szerû grafikus bejelentkezést használunk). Ezek mellett használhatjuk a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt is: errõl az élsimítással foglalkozó szakaszban szólunk részletesebben. &truetype; betûtípusok TrueType betûtípusok betûtípusok TrueType Az &xorg; beépített támogatást tartalmaz a &truetype; betûtípusok rendereléséhez. Két különbözõ modul valósítja meg ezt a feladatot. Ebben példában a freetype nevû modult használjuk, mivel sokkal jobban illeszkedik a többi betûrenderelõhöz. A freetype modul használatához mindössze az /etc/X11/xorg.conf állomány "Module" szakaszába kell beírnunk a következõ sort: Load "freetype" Most pedig hozzunk létre egy könyvtárat a &truetype; betûtípusok számára (ez legyen például a /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType), majd másoljuk az összes &truetype; betûtípusunkat ide. Vigyázzunk rá, hogy &macintosh;-ról &truetype; betûtípusok közvetlenül nem hozhatóak át, az X11 számára &unix;/&ms-dos;/&windows; formátumban kell lenniük. Miután sikerült átmásolnunk az állományokat ebbe a könyvtárba, használjuk a ttmkfdir parancsot a fonts.dir állomány létrehozására, aminek révén az X betûrenderelõje tudni fogja, hogy új állományokat telepítettünk. A ttmkfdir x11-fonts/ttmkfdir néven elérhetõ a &os; Portgyûjteményébõl. &prompt.root; cd /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.root; ttmkfdir -o fonts.dir Ezután adjuk hozzá a &truetype; könyvtárat a betûtípusok könyvtáraihoz. Itt is a Type1 betûtípusoknál leírtak szerint kell eljárnunk, vagyis használjunk a &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.user; xset fp rehash parancsot, vagy adjunk hozzá a xorg.conf állományhoz egy további FontPath sort. Ezzel végeztünk is. Innentõl kezdve a &netscape;, Gimp, a &staroffice; és mindegyik X alkalmazás fel fogja ismerni a frissen telepített &truetype; betûtípusokat. A nagyon kicsi betûk (egy honlap megtekintése során, nagyfelbontásban) és a nagyon nagy betûk (a &staroffice; használatakor) most már sokkal jobban fognak mutatni. Joe Marcus Clarke Frissítette: A betûk élsimítása élsimított betûk betûk élsimított Az X11 által használt, a /usr/local/lib/X11/fonts/ és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása automatikusan elérhetõ az Xft-re felkészített alkalmazások számára. A mostanság megjelenõ legtöbb alkalmazás, mint például a KDE, GNOME és Firefox, ismeri az Xft-t. A betûtípusok élsimításának be- és kikapcsolásához, valamint élsimítási jellemzõinek beállításához hozzuk létre (vagy ha már létezne, módosítsuk) a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt. Az Xft betûrendszer számos kifinomult lehetõsége hangolható ezzel az állománnyal, amelyekbõl ebben a szakaszban csupán rövidke ízelítõt fogunk adni. A pontosabb részletekrõl a &man.fonts-conf.5; man oldalon tájékozódhatunk. XML Az állománynak XML formátumúnak kell lennie. Különösen ügyeljünk a kis- és nagybetûkre, illetve gyõzõdjünk meg mindig róla, hogy lezártuk-e az összes taget. Az állomány a szokásos XML-fejléccel kezdõdik, amelyet egy DOCTYPE definíció követ, majd a <fontconfig> tag: <?xml version="1.0"?> <!DOCTYPE fontconfig SYSTEM "fonts.dtd"> <fontconfig> Ahogy azt már korábban is említettük, a /usr/local/lib/X11/fonts és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása elérhetõ az Xft-re felkészített alkalmazások számára. Amennyiben ezeken túl még további könyvtárakat is fel kívánunk venni, írjuk bele a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományba, nagyjából ilyen alakban: <dir>/az/en/betu/tipusaim</dir> Az új betûtípusok, de legfõképpen az új betûtípusokat tartalmazó könyvtárak hozzáadása után a betûkkel kapcsolatos gyorsítótárak frissítéséhez mindenképpen javasolt lefuttatni az alábbi parancsot: &prompt.root; fc-cache -f Az élsimítás hatására a betûk kontúrjai egy kissé elmosódnak, aminek köszönhetõen a nagyon kis méretû szövegek sokkal olvashatóbbá válnak és eltûnnek a nagy méretû betûkrõl a lépcsõk, azonban a normál méretû betûknél megfájdulhat tõle a szemünk. A 14 pontnál kisebb méretû betûk esetén az alábbi sorok hozzáadásával tudjuk kikapcsolni az élsimítást: <match target="font"> <test name="size" compare="less"> <double>14</double> </test> <edit name="antialias" mode="assign"> <bool>false</bool> </edit> </match> <match target="font"> <test name="pixelsize" compare="less" qual="any"> <double>14</double> </test> <edit mode="assign" name="antialias"> <bool>false</bool> </edit> </match> betûk térköz Bizonyos egyenszélességû (monospaced) betûtípusok élsimítása esetén a betûk távolsága nem megfelelõ. Ez leginkább a KDE használata esetén merül fel. Ezt a problémát úgy is orvosolhatjuk, ha az ilyen betûtípusok térközét kézzel 100-ra állítjuk. Ehhez írjuk be a következõ sorokat: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>fixed</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>console</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> (ezzel lefedjük összes rögzített méretû (fixed) betûtípust "mono"-ként), majd vegyük hozzá ezt is: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>mono</string> </test> <edit name="spacing" mode="assign"> <int>100</int> </edit> </match> Egyes betûtípusoknál, mint például a Helveticánál, gondok akadhatnak az élsimítással. Ez általában egy függõlegesen kettévágottnak látszó betû képében jelenik meg. De ami a legrosszabb, hogy emiatt némely alkalmazás képes összeomlani. Ennek elkerülésére tegyük hozzá még az alábbi sorokat a local.conf állományhoz: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>Helvetica</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>sans-serif</string> </edit> </match> Miután befejeztük a local.conf szerkesztését, ellenõrizzük, hogy szerepel-e az állomány végén a </fontconfig> tag. Ha ugyanis nem zárjuk le rendesen, akkor a változtatásaink érvénytelenné válnak. Végezetül a felhasználók is megadhatják a saját beállításaikat a saját .fonts.conf állományuk segítségével. Ehhez nem kell mást tenni, mindössze létrehozni egy ~/.fonts.conf XML-állományt. LCD képernyõ betûk LCD képernyõ Még egy utolsó ötlet: LCD képernyõk esetén szükségünk lehet az ún. sub-pixel sampling (részképpont mintavételezési) technikára. Ezzel lényegében a (vízszintesen elválasztott) vörös, zöld és kék összetevõket külön-külön kezeljük a horizontális felbontás javítására. Bámulatos eredményeket lehet elérni a segítségével! A bekapcsolásához a következõ sorokat kell beszúrnunk valahova a local.conf állományba: <match target="font"> <test qual="all" name="rgba"> <const>unknown</const> </test> <edit name="rgba" mode="assign"> <const>rgb</const> </edit> </match> A megjelenítõ fajtájától függõen lehet, hogy az rgb értéket bgr-re, vrgb-re vagy vbgr-re kell cserélnünk. Próbálgassuk és kiderül, hogy melyikkel mûködik jobban. Seth Kingsley Írta: Az X bejelentkeztetõ képernyõje Összefoglalás X Display Manager Az X bejelentkeztetõ képernyõje (az X Display Manager vagy röviden csak XDM) az X Window System egyik kiegészítõ eleme, melyet a bejelentkezések lebonyolítására használunk. Számtalan helyzetben hasznosnak bizonyulhat, beleértve a legkisebb X terminálokat és a legnagyobb hálózati szervereket is. Mivel az X Window System független hálózattól és protokolltól, a hálózaton összekapcsolt, X klienseket és szervereket futtató különbözõ számítógépek széles kombinációja elõfordulhat. Az XDM egy grafikus felületen keresztül segít választani az elérhetõ szerverek között, valamint a felhasználók, például felhasználónév és jelszón keresztüli, hitelesítésében. Az XDM tulajdonképpen a felhasználó számára ugyanazokat a funkciókat nyújtja, mint a &man.getty.8; program (errõl bõvebben lásd ). Tehát: belépteti a felhasználót a szerverre, ahova csatlakozott, illetve elindítja helyette a hozzá tartozó munkamenet kezelõjét (ami általában egy X-es ablakkezelõ). Az XDM megvárja ennek a programnak a befejezõdését, ami egyben jelzi számára, hogy a felhasználó elvégezte a dolgát, és kilépteti a szerverrõl. Ezután az XDM újra várakozni kezd a következõ felhasználóra, miközben a bejelentkezéshez és a szerver kiválasztásához szükséges képernyõket jeleníti meg. Az XDM használata A XDM használatához elõször telepítenünk kell rendszerünkre a x11/xdm portot (mivel az &xorg; újabb változatai ezt alapértelmezés szerint már nem telepítik). Ezt követõen az XDM démon a /usr/local/bin/xdm helyen található meg. A programot root felhasználóként bármikor tudjuk futtatni, és ez veszi kezelésbe a helyi gépen futó X szervert. Amennyiben az XDM-et a számítógép minden egyes indulása során el akarjuk indítani, egyszerûen csak adjuk hozzá a megfelelõ bejegyzést az /etc/ttys állományhoz. Ennek a formai szabályairól és használatáról bõvebben lásd . Az /etc/ttys alapértelmezett változatában az XDM démont ebben a formában találjuk meg a virtuális terminálok között: ttyv8 "/usr/local/bin/xdm -nodaemon" xterm off secure Ez a bejegyzés alapból nem aktív. Az engedélyezéséhez írjuk át az ötödik mezõben szereplõ off (kikapcsolva) értéket on (bekapcsolvá)-ra, majd indítsuk újra az &man.init.8; programot a ban leírtak szerint. Az elsõ mezõben találhatjuk a program által kezelt terminált, ez jelen esetünkben a ttyv8. Ennek megfelelõen az XDM a 9. virtuális terminálon kezdi meg a futását. Az XDM beállítása Az XDM beállításait tartalmazó könyvtár a /usr/local/lib/X11/xdm. Itt találhatjuk meg azokat az állományokat, amelyek megváltoztatásával befolyásolhatjuk az XDM megjelenését és viselkedését. Általában a következõ állományok bukkannak fel ezen a helyen: Állomány Leírás Xaccess A kliens hitelesítésének szabályrendszere. Xresources Az X erõforrásainak alapértelmezett értékei. Xservers Az ismert távoli és helyi X szerverek listája. Xsession A bejelentkezések során lefutó alapértelmezett szkript. Xsetup_* A bejelentkezõ felület indítása elõtt indítandó alkalmazásokkal kapcsolatos szkript. xdm-config A gépen futó összes X szerver globális beállításai. xdm-errors A szerver által jelentett hibák. xdm-pid A jelenleg futó XDM-hez tartozó azonosító. Ebben a könyvtárban találunk még néhány olyan programot és szkriptet, amelyekkel be tudjuk állítani a munkaasztalunkat az XDM futása alatt. Ezen állományok céljait egyenként ismertetni fogjuk. A felépítésükrõl és használatukról az &man.xdm.1; man oldala árul el többet. Az alapértelmezett beállítás egy téglalap alakú bejelentkezõ ablak, aminek tetején nagy betûkkel a gép neve olvasható, valamint alatta a Login: (felhasználói név) és Password: (jelszó) mezõk várnak kitöltésre. Ez egy remek kiindulási alap az XDM-képernyõ kinézetének megváltoztatásához. Xaccess Az XDM-mel szabályozott X szerverek által használt protokoll az X Display Manager Connection Protocol (XDMCP). Ez az állomány tartalmazza a távoli számítógépekrõl érkezõ XDMCP-kapcsolatok vezérlésére vonatkozó szabályokat. Ezt a rendszer általában figyelmen kívül hagyja, hacsak az xdm-config állományban be nem állítottuk a távoli számítógépek csatlakoztathatóságát. Alapértelmezés szerint viszont semmilyen klienst nem enged csatlakozni. Xresources Ez tartalmazza a szerverválasztó és bejelentkezõ képernyõ alapértelmezéseit. Segítségével a bejelentkeztetést végzõ program kinézetét változtathatjuk meg. Formátuma hasonló az X11 dokumentációjában leírt app-defaults állományhoz. Xservers A szerverválasztó által felkínálandó távoli X szerverek felsorolását tartalmazza. Xsession A felhasználó bejelentkezése után ez az XDM-szkript fog lefutni. Általában minden felhasználóhoz tartozik egy saját ~/.xsession szkript, ami ezt felülbírálja. Xsetup_* Ezek fognak automatikusan lefutni a szerverválasztó vagy bejelentkeztetõ felületek megjelenése elõtt. Minden általunk használt X szerverhez tartozik egy ilyen szkript, amelyek neve Xsetup_-al kezdõdik és a helyi X szerver sorszámával folytatódik (például Xsetup_0). Ezek a szkriptek általában egy-két programot, mint például az xconsole, indítanak el a háttérben. xdm-config Az app-defaults nevû állományéhoz hasonló alakban tartalmaz beállításokat a program által kezelt minden egyes X szerverhez. xdm-errors Ebben található meg az XDM által futtatni próbált X szerverek kimenete. Itt érdemes hibaüzenetek után kutatni, ha az XDM által indított X szerver valamiért megállna. Ezek az üzenetek egyébként a felhasználó ~/.xsession-errors állományába is beíródnak. Hálózati X szerver futtatása Az X szerverünkhöz csak akkor tudnak kívülrõl más felhasználók is kapcsolódni, ha átírjuk a hozzáférésre vonatkozó szabályokat és engedélyezzük rajta a kapcsolódást. Az alapértelmezett szabályok nagyon óvatosak. Ha tehát engedélyezni akarjuk a kívülrõl érkezõ kapcsolódásokat, akkor ahhoz elõször az xdm-config állományból vegyük ki az alábbi sort: ! SECURITY: do not listen for XDMCP or Chooser requests ! Comment out this line if you want to manage X terminals with xdm DisplayManager.requestPort: 0 Ezután indítsuk újra az XDM-et. Ne felejtsük el, hogy az app-defaults állományokban a megjegyzések ! (felkiáltó)jellel kezdõdnek, nem pedig a megszokott # (kettõskereszt)tel. A fentieknél természetesen szigorúbb hozzáférési szabályok is szükségesek lehetnek — ezzel kapcsolatban nézzük meg Xaccess állományban szereplõ példákat, illetve lapozzuk fel az &man.xdm.1; man oldalt. - Az XDM helyett Az alapértelmezett XDM feladatát számos más program is képes ellátni. Ezek közül az egyik a kdm (a KDE része), amire ebben a fejezetben még vissza fogunk térni. A kdm különféle vizuális effekteket és egyéb kozmetikázást ígér, valamint lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy a bejelentkezés elõtt kiválaszthassák a használni kívánt ablakkezelõt. - Valentino Vaschetto Írta: Munkakörnyezetek Ebben a szakaszban a &os;-n futó X-hez elérhetõ különbözõ munkakörnyezetekrõl (desktop environment) lesz szó. Maga a munkakörnyezet elnevezés sok mindenre utalhat egy mezei ablakkezelõtõl kezdve az asztali alkalmazások teljes garmadájáig, ahogy igaz ez a KDE vagy a GNOME esetében is. A GNOME Röviden a GNOME-ról GNOME A GNOME egy felhasználóbarát munkakörnyezet, aminek segítségével a felhasználók számára gyerekjáték a számítógép használata és beállítása. A GNOME-ban találhatunk egy panelt (az alkalmazások indítására és különféle állapotjelzõk megjelenítéséhez), egy asztalt (ahova az alkalmazások és az adatok kerülnek), szabványos asztali eszközöket és alkalmazásokat, valamint számos konvenciót, aminek mentén az alkalmazások könnyen együtt tudnak mûködni és tartani egymással az összhangot. Más operációs rendszerek vagy környezetek ismerõi otthon érezhetik magukat ebben a GNOME által nyújtott vizuális környezetben. A &os; és a GNOME kapcsolatáról bõvebb információkat a &os; GNOME Projekt honlapján találhatunk. Ezen az oldalon a GNOME telepítésérõl, beállításáról és karbantartásáról egy meglehetõsen átfogó leírást olvashatunk. A GNOME telepítése A programot könnyen fel tudjuk telepíteni csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével: A hálózatról a GNOME csomagját mindössze ennek a sornak a beírásával fel tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r gnome2 A portfa felhasználásával pedig a GNOME-ot így tudjuk forrásból telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/gnome2 &prompt.root; make install clean Miután a GNOME-ot sikerült feltelepítenünk, meg kell mondanunk az X szervernek, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett a GNOME-ot indítsa el. A GNOME-ot legkönnyebben a GDM, vagyis a GNOME Display Manager használatával indíthatjuk el. A GDM a GNOME részeként települ (habár alapból nincs bekapcsolva), és úgy tudjuk aktiválni, ha /etc/rc.conf állományba beírjuk a gdm_enable="YES" sort. Újraindítás után a GDM automatikusan elindul. Ha a GDM mellett az összes GNOME szolgáltatást is el akarjuk indítani, vegyük fel a gnome_enable="YES" sort az /etc/rc.conf állományba. A GNOME-ot parancssorból is elindíthatjuk, ha hozzá megfelelõen beállítjuk az .xinitrc nevû állományt. Ha már van egy saját .xinitrc állományunk, akkor nincs más teendõnk, mint átírni az aktuális ablakkezelõnket hívó sort a /usr/local/bin/gnome-session sorra. Ha nem csináltunk elõtte semmilyen különleges dolgot az említett konfigurációs állománnyal, akkor elegendõ csak ennyit beírnunk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" > ~/.xinitrc Ezt követõen írjuk be a startx parancsot, és a GNOME munkakörnyezete fog elindulni. Ha az XDM-hoz hasonló régebbi bejelentkeztetõ képernyõt használunk, ez a módszer nem fog mûködni. Helyette hozzunk létre egy .xsession nevû futtatható állományt, amely ezt a parancsot tartalmazza. Ehhez nyissuk meg és cseréljük ki benne a korábbi ablakkezelõnk hívását a /usr/local/bin/gnome-session utasításra: &prompt.user; echo "#!/bin/sh" > ~/.xsession &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" >> ~/.xsession &prompt.user; chmod +x ~/.xsession Megcsinálhatjuk azt is, hogy a bejelentkezéskor választható legyen az ablakkezelõ. A KDE-rõl bõvebben címû szakaszban látni fogjuk, hogyan tudjuk ezt a a KDE bejelentkeztetõ képernyõje, a kdm esetén beállítani. A KDE KDE Röviden a KDE-rõl A KDE egy könnyen használható modern munkakörnyezet. Ízelítõül a KDE felhasználók számára felkínált lehetõségei közül: Gyönyörû, korszerû munkafelület Az asztal hálózaton keresztüli transzparens kezelése A KDE asztal és alkalmazásainak használatában egy beépített súgórendszer segíti a kényelmes és összefüggõ közlekedést A KDE alkalmazásainak összehangolt kinézete és hangulata Szabványosított menük és eszköztárak, billentyû-hozzárendelések, színsémák stb. Honosítás: a KDE több, mint 40 nyelven elérhetõ Központosított, összehangolt, párbeszédablak alapú asztalbeállítás Számos hasznos KDE-alkalmazás A KDE-hez egy Konqueror nevû böngészõ is tartozik, mely a többi &unix;-os böngészõ komoly ellenfelének bizonyul. A KDE-rõl többet a KDE honlapján olvashatunk. A KDE &os;-re vonatkozó tudnivalóiról és a hozzá tartozó anyagokról a &os; KDE csapat honlapján találhatunk információkat. &os; alatt a KDE két verziója érhetõ el: a harmadik változat már régóta használható, nagyon megbízható, amely mellett viszont a következõ generációt képviselõ negyedik változat is megtalálható a Portgyûjteményben. Akár egymás mellé is telepíthetõek. A KDE telepítése Ahogy a GNOME és a többi más munkakörnyezet esetében is, maga a program könnyen telepíthetõ csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével is: A KDE3 csomagját hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde A KDE4 csomagját pedig hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde4 A &man.pkg.add.1; magától letölti az alkalmazás legfrissebb verzióját. Ha a KDE3 környezetet forrásból akarjuk telepíteni, használjuk a portfát: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde3 &prompt.root; make install clean Ha viszont a KDE4 környezetet akarjuk inkább a portfa felhasználásával forrásból telepíteni, akkor ezeket a parancsokat adjuk ki: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde4 &prompt.root; make install clean Miután a KDE-t sikeresen telepítettük, tudatnunk kell az X szerverrel, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett ezt indítsa el. Ezt az .xinitrc állomány módosításával érhetjük el. KDE3 esetén: &prompt.user; echo "exec startkde" > ~/.xinitrc KDE4 esetén: &prompt.user; echo "exec /usr/local/kde4/bin/startkde" > ~/.xinitrc Mostantól pedig mindig KDE lesz az asztalunk, amikor az X Window Systemet elindítjuk a startx paranccsal. Ha az XDM-et használjuk bejelentkeztetõ képernyõként, a beállítást némileg máshogyan kell elvégeznünk. Ekkor az iménti helyett az .xsession állományt kell szerkesztenünk. A kdm-re vonatkozó utasítások a fejezet késõbbi részében találhatóak meg. A KDE-rõl bõvebben Most, miután telepítettük a KDE-t a rendszerünkre, a dolgok többsége felfedezhetõ a különféle súgók segítségével vagy egyszerûen a menükre történõ kattintással. A &windows;-hoz vagy &mac;-hez szokott felhasználók itt most már egészen otthonosan érezhetik magukat. A KDE-hez a legtöbb segítséget a saját internetes dokumentációjából nyerhetjük. A KDE a saját böngészõjét, a Konquerort tartalmazza, valamint tucatnyi ügyes alkalmazást és temérdek mennyiségû dokumentációt. A szakasz további részeiben ezért inkább olyan problémákkal foglalkozunk, amelyek megoldásai céltalan kóborlással már nem fedezhetõek fel olyan egyszerûen. A KDE bejelentkeztetõ képernyõje KDE bejelentkeztetõ képernyõ Egy többfelhasználós rendszer karbantartója minden bizonnyal szeretné üdvözölni rendszere felhasználóit egy grafikus bejelentkezõ képernyõn keresztül. A korábbiakban erre a célra az XDM-et javasoltuk. Azonban a KDE erre ajánl egy alternatívát, a kdm-et, amely jóval látványosabb és sokoldalúbb. Ez különösen abban merül ki, hogy a felhasználók (egy menün keresztül) ki tudják választani a bejelentkezés után használni kívánt munkakörnyezetet (legyen az KDE, GNOME vagy bármi más). A kdm - használatához az /etc/ttys - állományban található - ttyv8 bejegyzést kell némileg - átalakítanunk. + használatához a KDE + aktuális verziójától + függõen különbözõ + állományokat kell szerkesztenünk. - KDE3 esetén: + KDE3 esetén a + /etc/ttys állományban + szereplõ ttyv8 sort kell az + alábbiak szerint módosítanunk: ttyv8 "/usr/local/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure - KDE4 esetén: + KDE4 esetén a + következõ sorokat kell felvennünk az + /etc/rc.conf + állományba: - ttyv8 "/usr/local/kde4/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure + local_startup="${local_startup} /usr/local/kde4/etc/rc.d" +kdm4_enable="YES" Az Xfce Röviden az Xfce-rõl Az Xfce a GNOME által használt GTK+-ra épülõ munkakörnyezet, amely azonban sokkal könnyedebb és azoknak készült, akik egy szimpla, hatékony, mindazonáltal könnyen használható és beállítható munkafelületre vágynak. Látvány szempontjából leginkább a kereskedelmi rendszereken megtalálható CDE-hez hasonlítható. Íme az Xfce néhány jellemzõje: Egyszerû, könnyen kezelhetõ munkaasztal Tökéletesen konfigurálható egérrel, drag-and-droppal (vonszolás) stb. A menükkel, kisalkalmazásokkal és alkalmazásindítókkal tarkított fõpanelje hasonló a CDE paneljéhez Beépített ablak-, állomány- és hangkezelõvel, GNOME kompatibilitási modullal és még sok minden mással rendelkezik Használhatunk témákat (mivel GTK+-ra épül) Gyors, könnyû és hatékony: ideális régebbi vagy lassabb, esetleg kevés memóriával rendelkezõ számítógépekhez Az Xfce-rõl részletesebben az Xfce honlapján olvashatunk. Az Xfce telepítése Az Xfce-hez tartozik bináris csomag (legalábbis az leírás készítésének pillanatában). Ezt a következõ módon tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r xfce4 Vagy a Portgyûjtemény használatával forrásból is felrakhatjuk: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-wm/xfce4 &prompt.root; make install clean Ezután világosítsuk fel az X szervert, hogy a következõ indulása során mi már az Xfce-t kívánjuk használni. Ehhez csak ennyit kell tennünk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/startxfce4" > ~/.xinitrc Így az X következõ indításakor már az Xfce lesz a munkakörnyezetünk. Ahogy azt már korábban is jeleztük, az XDM használata során a GNOMEban leírtak szerint létre kell hoznunk az .xsession állományt, azonban ezúttal a /usr/local/bin/startxfce4 parancs használatával. Vagy a kdm-rõl szóló szakaszban tárgyaltak mentén beállíthatjuk úgy a bejelentkeztetõ képernyõt, hogy a bejelentkezés elõtt válasszuk ki a munkakörnyezetet. Index: head/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent =================================================================== --- head/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent (revision 36630) +++ head/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent (revision 36631) @@ -1,525 +1,533 @@ FreeBSD lista szerver"> &a.mailman.listinfo;"> FreeBSD ACPI levelezési lista"> freebsd-acpi"> FreeBSD advocacy levelezési lista"> freebsd-advocacy"> FreeBSD AFS levelezési lista"> freebsd-afs"> FreeBSD Adaptec AIC7xxx levelezési lista"> freebsd-aic7xxx"> FreeBSD Alpha levelezési lista"> freebsd-alpha"> FreeBSD AMD64 levelezési lista"> freebsd-amd64"> FreeBSD announcements levelezési lista"> freebsd-announce"> FreeBSD Apache levelezési lista"> freebsd-apache"> FreeBSD architecture and design levelezési lista"> freebsd-arch"> FreeBSD ARM levelezési lista"> freebsd-arm"> FreeBSD ATM networking levelezési lista"> freebsd-atm"> FreeBSD source code audit levelezési lista"> freebsd-audit"> FreeBSD binary update levelezési lista"> freebsd-binup"> FreeBSD Bluetooth levelezési lista"> freebsd-bluetooth"> FreeBSD bugbusters levelezési lista"> freebsd-bugbusters"> FreeBSD problem reports levelezési lista"> freebsd-bugs"> FreeBSD chat levelezési lista"> freebsd-chat"> FreeBSD clustering levelezési lista"> freebsd-cluster"> &os.current; levelezési lista"> freebsd-current"> CTM announcements levelezési lista"> ctm-announce"> CTM distribution of CVS files levelezési lista"> ctm-cvs-cur"> CTM 4-STABLE src branch distribution levelezési lista"> ctm-src-4"> CTM -CURRENT src branch distribution levelezési lista"> ctm-src-cur"> CTM user discussion levelezési lista"> ctm-users"> FreeBSD CVS commit message levelezési lista"> cvs-all"> FreeBSD CVS doc commit lista"> cvs-doc"> FreeBSD CVS ports commit lista"> cvs-ports"> FreeBSD CVS projects commit lista"> cvs-projects"> FreeBSD CVS src commit lista"> cvs-src"> FreeBSD CVSweb maintenance levelezési lista"> freebsd-cvsweb"> FreeBSD based Databases levelezési lista"> freebsd-database"> &os; Dokumentációs Projekt levelezési lista"> freebsd-doc"> FreeBSD device drivers levelezési lista"> freebsd-drivers"> FreeBSD users of Eclipse IDE levelezési lista"> freebsd-eclipse"> FreeBSD-embedded levelezési lista"> freebsd-embedded"> FreeBSD-emulation levelezési lista"> freebsd-emulation"> FreeBSD-eol levelezési lista"> freebsd-eol"> FreeBSD FireWire (IEEE 1394) levelezési lista"> freebsd-firewire"> FreeBSD file system project levelezési lista"> freebsd-fs"> FreeBSD Gecko levelezési lista"> freebsd-gecko"> FreeBSD GEOM levelezési lista"> freebsd-geom"> FreeBSD GNOME and GNOME applications levelezési lista"> freebsd-gnome"> FreeBSD technical discussions levelezési lista"> freebsd-hackers"> FreeBSD hardware and equipment levelezési lista"> freebsd-hardware"> FreeBSD mirror sites levelezési lista"> freebsd-hubs"> FreeBSD internationalization levelezési lista"> freebsd-i18n"> FreeBSD i386 levelezési lista"> freebsd-i386"> FreeBSD IA32 levelezési lista"> freebsd-ia32"> FreeBSD IA64 levelezési lista"> freebsd-ia64"> FreeBSD IPFW levelezési lista"> freebsd-ipfw"> FreeBSD ISDN levelezési lista"> freebsd-isdn"> FreeBSD Internet service provider's levelezési lista"> freebsd-isp"> FreeBSD jails levelezési lista"> freebsd-jail"> FreeBSD Java Language levelezési lista"> freebsd-java"> FreeBSD related employment levelezési lista"> freebsd-jobs"> FreeBSD KDE/Qt and KDE applications levelezési lista"> freebsd-kde"> FreeBSD LFS porting levelezési lista"> freebsd-lfs"> FreeBSD libh installation and packaging system levelezési lista"> freebsd-libh"> FreeBSD MIPS levelezési lista"> freebsd-mips"> FreeBSD mirror site adminisztrátorok"> mirror-announce"> FreeBSD laptop computer levelezési lista"> freebsd-mobile"> FreeBSD Mono és C# alkalmazások levelezési lista"> freebsd-mono"> FreeBSD port of the Mozilla browser levelezési lista"> freebsd-mozilla"> FreeBSD multimedia levelezési lista"> freebsd-multimedia"> FreeBSD networking levelezési lista"> freebsd-net"> FreeBSD new users levelezési lista"> freebsd-newbies"> FreeBSD new-bus levelezési lista"> freebsd-new-bus"> FreeBSD OpenOffice levelezési lista"> freebsd-openoffice"> FreeBSD performance levelezési lista"> freebsd-performance"> FreeBSD Perl levelezési lista"> freebsd-perl"> FreeBSD packet filter levelezési lista"> freebsd-pf"> FreeBSD non-Intel platforms levelezési lista"> freebsd-platforms"> FreeBSD core team policy decisions levelezési lista"> freebsd-policy"> FreeBSD ports levelezési lista"> freebsd-ports"> FreeBSD ports bugs levelezési lista"> freebsd-ports-bugs"> FreeBSD PowerPC levelezési lista"> freebsd-ppc"> FreeBSD on HP ProLiant server levelezési lista"> freebsd-proliant"> FreeBSD Python levelezési lista"> freebsd-python"> FreeBSD Quality Assurance levelezési lista"> freebsd-qa"> FreeBSD general questions levelezési lista"> freebsd-questions"> FreeBSD boot script system levelezési lista"> freebsd-rc"> FreeBSD realtime extensions levelezési lista"> freebsd-realtime"> FreeBSD Ruby levelezési lista"> freebsd-ruby"> FreeBSD SCSI subsystem levelezési lista"> freebsd-scsi"> FreeBSD security levelezési lista"> freebsd-security"> FreeBSD security notifications levelezési lista"> freebsd-security-notifications"> FreeBSD-small levelezési lista"> freebsd-small"> FreeBSD symmetric multiprocessing levelezési lista"> freebsd-smp"> FreeBSD SPARC levelezési lista"> freebsd-sparc64"> &os.stable; levelezési lista"> freebsd-stable"> FreeBSD C99 and POSIX compliance levelezési lista"> freebsd-standards"> FreeBSD sun4v levelezési lista"> freebsd-sun4v"> A teljes src fa SVN commit üzenetei (kivéve user és projects)"> svn-src-all"> Az src fa head/-current ágának SVN commit üzenetei"> svn-src-head"> Az src projects fa SVN commit üzenetei"> svn-src-projects"> Az src fa kiadásokat tartalmazó ágainak SVN commit üzenetei"> svn-src-release"> Az src fa kiadásokkal és biztonsági javításokkal kapcsolatos SVN commit üzenetei"> svn-src-releng"> Az src fa -stable ágainak SVN commit üzenetei"> svn-src-stable"> Az src fa 6-stable ágának SVN commit üzenetei"> svn-src-stable-6"> Az src fa 7-stable ágának SVN commit üzenetei"> svn-src-stable-7"> Az src fa 8-stable ágának SVN commit üzenetei"> svn-src-stable-8"> Az src fa régebbi -stable ágainak SVN commit üzenetei"> svn-src-stable-other"> A repository szkriptjeihez és beállításaihoz tartozó SVN commit üzenetek"> svn-src-svnadmin"> Az src fa kísérleti jellegû user részének SVN commit üzenetei"> svn-src-user"> Az src fa vendor könyvtárának SVN commit üzenetei"> svn-src-vendor"> FreeBSD sysinstall levelezési lista"> freebsd-sysinstall"> FreeBSD test levelezési lista"> freebsd-test"> FreeBSD performance and stability testing levelezési lista"> freebsd-testing"> FreeBSD threads levelezési lista"> freebsd-threads"> + +FreeBSD Tilera levelezési lista"> +freebsd-tilera"> + FreeBSD tokenring levelezési lista"> freebsd-tokenring"> + + +FreeBSD segédprogramok levelezési lista"> +freebsd-toolchain"> FreeBSD USB levelezési lista"> freebsd-usb"> FreeBSD user group coordination levelezési lista"> freebsd-user-groups"> FreeBSD vendors pre-release coordination levelezési lista"> freebsd-vendors"> Discussion of various virtualization techniques supported by FreeBSD levelezési lista"> freebsd-virtualization"> FreeBSD VuXML levelezési lista"> freebsd-vuxml"> FreeBSD Work-In-Progress Status levelezési lista"> freebsd-wip-status"> FreeBSD Webmaster levelezési lista"> freebsd-www"> FreeBSD X11 levelezési lista"> freebsd-x11"> FreeBSD Xen port levelezési lista"> freebsd-xen"> bug-followup@FreeBSD.org"> majordomo@FreeBSD.org">